HATODIK FEJEZET • A primadonna lábfürdője
HATODIK FEJEZET • A primadonna lábfürdője
– Hát kitalálta, hogy kire kell vigyáznia Pesten? – kérdezte vadgalambhangon az Újvilág utcai ház úrnője.
– Kitaláltam. A művésznőre.
– Okos gyereknek látszik – mondá dicséretesen a hölgy, akit Ambrus Zoltán elnevezése folytán Pesti Kaméliáshölgynek hívnak. (Az úrnő még idáig nem tudta, hogy az „isteni Ilus” milyen játékot produkált az esti előadáson. Az ő házába majd csak éjfélkor érkezik el a híre az ájulási jelenetnek, amikor a nem messzi eső Casinóban végleg megunják egymást az urak, és a füstös termekből átbandukolnak a Pesti Kaméliáshölgy jó szagú szobájába, ahol majd hajnalig folyik a triccs-traccs.)
– És hogyan vigyázhassak a művésznőre? – kérdezte Bécs Rezső, aki már egészen megszokta a gárdistaállást a hölgyek előtt.
A barna úrnő, akit az akkori gavallérvilágban mint a „legokosabb nőt” is emlegettek Pesten, elgondolkozott:
– Nem tudom, hogy miféle új szeszélye a Princnek, hogy férfiembert bíz meg ilyen kényes feladattal. Ilyesmire idáig az én öregasszonyaimat szokta felhasználni, akik néha férfiruhába is felöltözködtek, hogy felismerhetetlenné váljanak. Ment vigyázni az öreg báróné, aki úgy tud felöltözni régi selyemruháiba, mint valami kegyelmesasszony. Eljárt a művésznő nyomába az a kimustrált népszínházi kardalosnő, aki mindig férfiruhába, leginkább postásnak öltözött306 fel, amikor a művésznő titkait kifürkészni készült. De igen jó szolgálatot tett Nyanya, aki bár a falumból származott vénasszony, jobban kiismerte magát Pesten, mintha itt született volna. Nyanya rendszerint bábaasszonynak adta ki magát, amikor a művésznőnél jelentkezett… De hát minek adja ki magát, fiatalember?
Bécs Rezső tiszteletteljesen legyintett:
– Bízza rám a dolgot, kegyelmes úrnőm. Különb gyerekekhez is volt már szerencsém, mint ez a pesti táncosné. Csak azt mondja meg, hol lakik a művésznő?
– A művésznő a Margitszigeten lakik.
Bécs Rezső olyanformán köszönt, mint valami testőr, aki most indul szolgálatát átvenni.
A művésznő három ódon, Palatinus Jóska korabeli bútorokkal benépesített szobában lakott a Szent Margit szigetén.
Szeszélyből lakott itt a művésznő, mert a ház csak kívülről látszott kastélynak, ámde mindenki tudta, hogy valamikor nyaranta itt lakott József főherceg, amikor még az övé volt a Margitsziget. Főhercegi villának nevezték a szigeten az ócska házat, amely körül mindig búskomolyan sóhajtozott a szél, amióta a főherceg innen elköltözött. A katonai őrszem helyett a tetőt túlnyúló nagy fák silbakoltak a kastély körül. Ám az ablakok és az ajtók oly ünnepélyesek voltak, mint akár a bécsi Burgban. Igen, határozottan volt itt a levegőben valami fenséges odőr, amelyet a száz esztendőn át itt nyaraló főhercegi család hagyott hátra… Az egyik ajtófélfán pedig határozottan látszottak azok a ceruzavonalak, amelyek azt mutatták évről évre, hogy mennyit növekedett a serdülő József Ágost, a kis László főherceg, valamint a kis főhercegnők. Apjuk méregette ott őket, mint jó családapához illik. – Hát azért lakott itt, messzire a várostól az „isteni Ilus”, mert ugyanazon ablakpárkányra könyökölhetett, amelyre valaha Klotild főhercegnő támaszkodott.
Éjszakánként csónakkal kellett a művésznőnek hazatérnie a szigetre, mert híd még akkoriban nem volt építve. A pesti parton csónakjában öreg halászember hajtotta két kezére bozontos fejét, amíg éjszakánként a művésznőre várakozott. Néha javában világosodott307 az ég amarra az újpesti határ felé, és a láncra kötött csónakot még mindig csak a Duna fodrai ringatták.
Ennél a csónaknál várt a művésznő megérkezésére Bécs Rezső.
Körülbelül éjfélt kongattak a tornyok az óbudai és pesti partokon, amikor gyors iramban megérkezett Wampetics két szürkéje, amely a művésznőt hordani szokta. A híres pesti fiákeros, aki olyan hatalmas termetű ember volt, mint egy díjbirkózó, kezében tartott kalappal kísérte a Duna-vízig a művésznőt.
– Kedves Károly, holnap már tizenegy órakor legyen itt a parton. Konti karmester írt valami új operettet, abból kezdjük meg a próbát.
– Parancsára méltóságodnak!
A művésznő a csónakban elhelyezkedett, amikor Bécs Rezső hirtelen előlépett:
– A Nemzet munkatársa vagyok. Engedje meg, művésznő, hogy csónakázásában elkísérhessem, mert ismertetést akarok írni lapomnak az új operettről.
A művésznő csiklandósan nevetett:
– Ó, ezek a szerkesztő urak, sohasem hagynak békét… No, nem bánom, szálljon be a csónakba, de nyugodtan viselkedjék, mert különben valamennyien a vízbe pottyanunk.
– Ó, a művésznőért nem ártana egy hideg fürdő – felelt Bécs Rezső, aki Jókai pártfogása révén valóban a Nemzet című lap munkatársa lett.
Az öreg halászember, bizonyos Drapcsik nevű, kezébe vette a lapátot, és a jól ismert Dunán evezni kezdett. Nem is nagyon kellett ügyelnie, hisz éjszaka nem járnak hajók a Dunán. Drapcsik szorgalmasan evezett a csónak orrában, a művésznő drága testével a csónak közepén ült, míg a szemközti deszkán Bécs Rezső foglalt helyet.
Mit, mit nem beszélt a fiatalember a művésznőnek? Elég az hozzá, hogy a művésznő a Duna-ág közepén hirtelen ijedt mozdulatot tett, hogy a csónak megingott, ugyanekkor fel is sikoltott a művésznő, mintha egér futamodott volna végig a térdén.308
– Ne tessék bolondozni! – szólt mogorván a vén hajós. – Nem a színpadon van most a nagysága…
De viszont azokra a szavakra, amelyeket Bécs Rezső az éjféli Dunán a művésznőhöz intézett, az „isteni Ilus” nem tehetett egyebet, mint amit rendszerint szokott: elájult. Bécs Rezső karjaiban vitte ki a csónakból a szigeti partra az alélt hölgyet, amíg a vén hajós csoszogva cipelte kifelé a művésznő köpenyét, kendőjét, kalapját, kesztyűjét a csónakból.
– Tizenháromszor fordultam már a Dunába részeg fejjel. Sohase történt semmi bajom. De ha egyszer egy asszonnyal fordulok fel, bizony nem teszem be többé lábamat az óbudai halászkocsmába.
*
Bécs Rezső a néma, alig lakott szigeten karonfogva vezette a művésznőt. A csillagok áttekingettek a fák lombjai között, mintha azokat a zárdaszüzeket keresnék, akik valamikor itt laktak. A búskomoly fák között az éjszaka szokásos árnyékai bolyongtak, a fuvalomban megmozdultak a lombok, és kísérteties jeladásokat tettek. A fű úgy zörgött a lábuk alatt, mintha valaki jönne utánuk. Egy faderékről pedig határozottan világított egy szív: frissen véste valaki tegnap vagy tegnapelőtt a fa kérgébe. A rózsafák illatától végre magához tért a művésznő, mert ez a rózsaillat is ama főhercegre emlékeztette őt, aki ezeket a rózsafákat ültette.
– Milyen különös dolgokat beszél maga nekem! – sóhajtott a művésznő. – Tehát maga volt az a férfi a karzaton, akit az egész Népszínházban Rudolf koronahercegnek véltek? Nem lenne szíves egy gyertyát gyújtani, hogy jobban szemügyre vehessem az arcát?
– Parancsára.
A gyufa lángja fellobbant a rózsás kezében, és a művésznő meghökkenve húzódott hátra a látott férfiarctól.
– A macska hordja el magát. Ha nem tudnám, hogy Őfensége jelenleg családi körben Laxenburgban időzik, azt kellene hinnem, hogy álruhában maga a Princ áll előttem. Még a szakálla is…
Bécs Rezső megszokta már, hogy összetévesszék a koronaherceggel,309 ezért nem is felel bővebben a művésznőnek, aki minden eshetőségre elkészülve egy rózsakaróra támaszkodott, hátha előbb-utóbb kisülne, hogy a valódi királyfi áll előtte az éjbe borult Margitszigeten.
– Ne ájuljon el megint, kedves! – szólt kérlelő hangon Bécs Rezső. – Nem vagyok olyan erőteljes, mint Szirmai Imre, aki széles vállaira úgy dobja fel az ájult nőket, mint a búzászsákokat. Egyáltalában félénk fiatalember vagyok, aki ezen a lakatlan szigeten mindig attól tart, hogy valahonnan, valamerről előlép egy kísértet, és jól megrázogatja a hajamat.
A művésznő jólelkű teremtés volt. Anyáskodva nyúlt a fiatalember karja alá:
– Ugyan mitől félne, mikor én gyönge nő létemre lámpás nélkül szoktam járni a faderekak között? Mindig csak azt kell szem előtt tartani, hogy szigeten vagyunk, kétoldalt körülvéve vízzel, ahová az ördög se jöhetne másképpen, mint csónakban. Az ördög pedig nem szeret vízen járni, inkább kocsmaházak sarkaiban húzódik meg éjszaka, ahol rossz gondolatokra buzdítja a férfiakat. Ilyenkor lesznek beszámíthatatlanok a férfiak, hogy beleszerelmesednek a legutolsó kartáncosnőbe is, és a nyakamra hozzák holnap kontraprimadonnának.
– Azt hiszi, művésznő, hogy erre nem jár az ördög? – kérdezte babonásan Bécs Rezső, amikor a háta mögött megmozdult egy falomb, és szárnysuhogás alig hallható nesze támadt a feje fölött.
– A kastély baglyai. Nem kell tőlük félni. Ott laknak a kolostor falaiban, és én már felismerem őket, amikor éjszakánként hazatérek. Az egyiket el is neveztem Silbersteinnak, mert éppen olyan arca van, amint annak a kritikusnak, akinek nem tetszettem legutóbbi szerepemben.
– No és a kísértetekkel hogyan állunk ezen a helyen? – folytatta Bécs Rezső az éjszakai kérdezősködést, midőn egy szivattyús kúttal találkoztak, amelynek nyele ide-oda ingott, mintha valami láthatatlan kéz mozgatná.
– Bizonyára a szobalányom járt az imént a kúton, mert éjszakára310 mindig vizet készít a szobámba. Ezt a sok színpadi festéket csak valamikor le kell mosnom a testemről.
– Nagyon örülök, művésznő, hogy nem akar regényesnek feltűnni előttem.
– Regényesnek?… Mi az? Én nagyon józan életű nő vagyok, akármennyit pletykáznak is rólam a felmerült gavallérok és féltékeny udvarlóim… Miután reménylem, hogy elfogadja ma éjszakára vendéglátásomat a ház egy földszintes szobájában, amelyet arra az eshetőségre tartok fenn, hogy vendégeim jönnek, akik éjszakára nem tudnak visszamenni a városba: – könnyen megfigyelheti, hogy milyen egészségesen élek. Hajnalban kelek, amikor a fű még harmatos, hogy mezítláb sétálhassak a nedves réteken, amint Kneip páter, ama wörishofeni plébános ezt előírja. Felkapaszkodom a legmagasabb faágakra, és percekig hintázom, hogy izmaim felfrissüljenek. A szerepeimet rendszerint ott próbálom az egykori Szent Margit zárdájának a romjai között. Ott van egy hely, amely valaha az apácák kertje lehetett. Itt tanulom szerepeimet, és még egyetlen régi szent nőnek a szelleme sem haragudott meg rám. Sőt, úgy képzelem magamban, hogy a régi apácák és növendékeik körülülik a rózsakertben a sziklákat és köveket. Láthatatlanul nézik, hogyan próbálom új táncaimat… Azután megfürdöm, és újra kezdem az életet.
Az isteni leány most már elérkezett addig a házig, ahol lakott, és szőkén, kék szemekkel, ábrándos arccal a csillagok felé tekintett:
– Tudja, hogy mi szeretnék én lenni? Drámai színésznő, és itt valamely réten vagy a fürdőház görög oszlopai alatt eljátszani Elektrát… Ezt írja meg a lapjába.
*
A szobalány megmutatta Bécs Rezsőnek a vendégszobát; a kertből nyílt annak bejárása, és ajtaját alig lehetett észrevenni a sűrű vadzöldben, amely a ház falát befutotta.
Egy óra tájban sápadt, másvilági fény ömlött el a szigeten. Bécs Rezső azt hitte, hogy hajnalodik, ezért felkelt, és a szivattyús kút kerek kövére telepedve nézelődni kezdett a csendes éjszakában.311
A hold csalóka fényében rejtelmesnek, titokzatosnak tűnt fel hősünk előtt a régi ház. A zsalugáterek szemei lecsukva, mintha látszólagosan aludni tértek volna, de a zsalugáterek mögül karos gyertyatartó tévelygő lángjai szűrődtek ki, amint ide-oda jártak az emeleten.
Rossz éjszakája van a művésznőnek – gondolta magában Bécs Rezső, amint az ecetfák alatt árnyékba borított szivattyús kútnál csendesen meghúzódott. A gyertyalángok pedig folytonosan feltünedeztek az emeleti kastélyos ablakok mögött, mintha kísértetet keresgélnének, aki egyik szobából a másikba menekül a világosság elől.
Sehol egy teremtett lélek, mindenki alszik a szigeten, mintha a vízpáráktól mély álomba szédültek volna az emberek.
Furcsa – gondolta magában Bécs Rezső –, mindenki tud aludni ezen a szigeten, csak én nem. Vajon mit jelent az, hogy az álom elkerüli a szememet? Csak nem vár rám valamely szomorúság az álmatlan éjszakán?
Bécs Rezső akkor először volt a szigeten, és így még nem tudhatta ennek a rejtelmes földterületnek a titkát: itt senki sem tud eleinte aludni, amíg a sziget levegőjét, különösségét, ábrándját valamiképpen meg nem szokta… Elsősorban aludni kell megtanulnia annak, aki hosszabb ideig akar lakni a szigeten. Barátokat kell szereznie a vén fák között, amelyek majd mesemondásukkal elaltatgatják. Híveket kell keresni az éjszakai árnyékok között, amelyek ágya szélére telepednek, és segítenek lefogni a szemét az álmatlannak. Be kell mutatkoznia a gyalogutaknak, hogy azok ne csikorogjanak oly félelmetesen, hogy az ember a saját lépteitől megijedjen. De legfőképpen jó barátokra kell szert tenni a fülemilék között, amelyek mindenkinek elfütyülik a maga nótáját, ha erre tisztelettel megkérik.
Valóban a kastély mögött már kezdték is a fülemilék a szokásos hangversenyüket, amint a hold szertehajtotta a lombok sötétjét abban a sűrű, áthatolhatatlan bozótban, amelyben a fülemilék oly nagyon szeretnek fészkelni. Ah, milyen koncert kerekedett rövid pillanatok alatt, amikor a vezérfülemile jelt adott arra, hogy a hangverseny312 megkezdődhetik! Ah, milyen égi hangok kerestek utat a bodzafák, orgonafák, cserjések sűrűségéből, mintha a környéken legalábbis királyokból álló hallgatóság foglalna helyet… Pedig senki más nem ült ott, mint az egyszerű Bécs Rezső, aki most már éppen nem sajnálta álmatlanul töltött éjszakáját. Olyankor hallotta a fülemiléket énekelni, amikor azokat nem zavarják emberi léptek!
Bécs Rezső ellágyulásában már éppen azt akarta gondolni magában, hogy a fülemilék éppen úgy felismernék őt, mint akár a népszínházi publikum, amikor valóban kavics csikordulása hallatszott az úton; majd közeledő, hangos beszéd, mámoros nevetés, duhaj rikkantás verte fel a csendet, ahol a madarak azoknak az éjjeli szellemeknek énekeltek, akik a zárda ablakaiból köddé, sötétséggé válva figyelik őket…
Bécs Rezső az árnyékból jól láthatta, hogy rövid, szürke felöltőkben, éjjel is fénylő cilinderkalapokban, bizonytalan léptekkel négy vagy öt úriember közeledett a ház felé, akik mögött két másik ember pezsgős és jeges kosarakat cipelt. Majd felgyűrt kabátos cigányok következtek, tokba zárt hangszereiket olyan suttyomban tartogatták hónuk alatt, mintha valahol lopták volna azokat.
Drapcsik, a hajós vezette a csapatot, amelynek tagjai hol felnevettek, hol felkiáltottak, hol meg elhallgattak, amint ez már a mulató emberek szokása.
– Erre tessék, méltóságos uraim. A művésznő ablakában még világosság van!
– Cigányok, előre! – kiáltotta most egy hang olyan reszelősen, mint ahogy a jég szokott ropogni a tengeri rák körül.
A négy cigány tüneményes gyorsasággal került elő a háttérből; a sárga keménykalapos prímás, akiben Bécs Rezső csakhamar felismerte Radics Bélát, a vállához illesztette a hegedűt, és ábrándos dalra kezdett, amire a ház körül a fülemilék ijedten elhallgattak. A nagybőgős embernagyságú hangszerével csak nehezen botorkált elő, magában szidta is a prímást, hogy nélküle fogott bele a zenélésbe, de amikor megtalálta helyét a virágágy szélén, ahová hangszerét313 illesztette, rövid hallgatózás után elkapta a stimmet, és borízű dövő dövöt vont bele az ábrándos dal hullámaiba.
Bécs Rezső csakhamar észrevette, hogy Radics a Repülj fecském! elmerengető nótáját vonja, és a muzsikahangok édes párázatként szálldostak a kastélyt körülvevő kertben. A sarokszoba zsalugátere félig megnyílott, és mögötte a művésznő összevonta könnyű éji köntösét.
– Maga az, Béla? Kik bolondultak meg már megint?
(Tudniillik az éjjeli zenélés alatt az urak, mint ahogyan akár faluhelyen szokás, az árnyékba, az eresz alá húzódtak, és nagy érdeklődéssel várták a fejleményeket.)
A prímás az urak felé kacsintott, mire a félhomályból előlépett egy vállas férfiú, és cilinderkalapját meglengette a művésznő felé:
– Maga az, Andrássy? Mi az ördög bújt már megint magukba?
A meginterpellált úriember tölcsért formált a két tenyeréből.
– A velszi herceg akarja tiszteletét tenni a művésznőnél.
– Jobb időt is választhatott volna. No, nem bánom, jöjjenek föl.
A szivattyús kút mellett üldögélő Bécs Rezső látta az urakat, pincéreket, cigányokat bevonulni a házba. (A nagybőgősnek megint csak utolsónak kellett maradni, amint hangszerét felcipelte az emeletre.) A zsalugáterek bezárt szemei egymás után megvilágosodtak, mintha bál készülődne odabent. Csakhamar hallani lehetett a pezsgősüvegek dugaszainak puffanását, és a házban nagy sürgés-forgás keletkezett. Öregasszony botorkált elő begyújtáshoz való gallyat szedegetni a kertbe.
– Már megint korhelylevest akarnak enni! – mormogta görbüléseiben.
Bécs Rezső pedig hallgatta odalent a kertben a poharak allelujáját, a cigányok bolondító zenélését és a művésznő éneklését, amint a Denevér keringőjét előadta a vendégei tiszteletére. Egy mély férfihang kísérte is dalolásában… Talán csak nem a velszi herceg volt?
… Bécs Rezső, mint flegmatikus emberhez illik: nagyon jóízűen aludt az emeletről hangzó mulatozás hevülékenységei közepette is. Ám akkor hirtelen felébredt, amikor a cigányok a vad muzsikálást314 abbahagyták. A hajnal aranycipős lábát bedugta a lombokon át a gyalogutakra. Elcsodálkozva állottak az éjszaka rejtelmeihez szokott nagy fák: hát mégis visszajön a nap, mint ahogyan tegnap alkonyattal ígérte?
Mire Bécs Rezső felkászálódott, hogy a hajnallal barátságot kössön, már egy különös menettel találkozott a kastély előtt elterülő réten. Térdig feltűzött szoknyában, mezítelen lábbal haladt a menet élén a művésznő, és úgy kacagott, mint a vadgerle. Mögötte cilinderes és frakkos urak mezítláb, felgyűrt nadrágokban. Azután a pincérek és a cigányok csoportja következett, akiknek láthatólag nem tetszett a mezítlábas séta a harmatos fűben.
– Ez jelenti az egészséget! – kiáltozta egy markotányosné vidámságával a művésznő a mögötte ballagó uraknak. – Ettől a sétától meg kell gyógyulnia annak is, aki betegre itta magát az éjszaka!
És az urak, pincérek, cigányok hűségesen emelgették mezítelen lábaikat a harmatos fűben, arrafelé, amerre az „isteni Ilus” vezette őket.
