HARMADIK FEJEZET • Az álkirályfi hivatalhoz jut
HARMADIK FEJEZET • Az álkirályfi hivatalhoz jut
Bratfisch, miután egész életében mindig ugyanabban a külvárosi kocsmában, közel az istállójához, mindig marhapörköltet vacsorázott, most is efelől tett rendelkezést a Mizelnél, miközben bemutatta Bécs urat:
– A barátom.
A tiszteletre méltó asszonyság erre kezet fogott Bratfisch barátjával, és minden különösebb rendelkezés nélkül dupla porciót hozott a megszokott eledelből. Bratfisch elővette a penecilusát a mellényzsebéből, Bécs Rezső a tányérra szedett magának falatokat. A kocsis a tálból evett, mégpedig a csontosabb húsdarabokat válogatva ki, amelyeket egy ideig rágicsálni, szopogatni lehet. A pörkölt levét ropogós császárzsemlyével mártogatta, és falatozás közben így szólott:
– Ha valamikor bajba keveredne, csak jöjjön ide a Mizelhez, az majd eresz alá állítja.
Talpas, metszett poharakban piros bort hoztak. Bratfisch felemelte a poharát, és intett azoknak a kürtőkalapos bécsi fiákereseknek, akik a kiskocsma asztalainál helyet foglaltak. A kürtőkalaposok mind tisztelettel fogadták Bratfisch köszöntését, s távolból ugyancsak felemelték poharaikat.
– Maga megoszthatná velem az én felelősségemet – mondta a fiákeres, amikor egyetlen korttyal fölhajtotta a borát. – Nekem így is sok az a három fehérnép, akire állandóan vigyáznom kell a gazdám megbízásából. Jelenleg van egy énekesnőnk, van egy költőnőnk, és van egy kis bárónőnk. Ki tudja, mikor jut eszébe a gazdámnak egy283 negyedik fehérnépet is szerezni? Száz bolhára könnyebb vigyázni, mint egy asszonyra. Szükséges, hogy valaki a segítségemre legyen a fehérnépek felvigyázásánál. Maga éppen jókor jött.
Végre-valahára egyszer jókor jöttem – gondolta magában Bécs Rezső. De hangosan nem mert nyilatkozni, annál figyelmesebben hallgatott Bratfisch szavaira.
Az pedig fogvájót vágván szájába, dülledt, emésztési tekintettel nézett maga elé:
– Nem panaszkodom a lovaimra. Azok bírják a munkát, habár a simli a minap már felvágott – igaz, hogy megfordítottam az ostornyelet: egy Bratfisch lova ne rúgjon fel. De magam kezdek már kifáradni abban, hogy mindennap kikérdezem a fehérnépeket, a szobalányokat, a szakácsnőket, házmestereket arról, hogy mit is csinálnak az asszonyok olyan napokon, amikor a gazdám nem látogatja őket. Különösen a színésznővel van baj. Az mindig azt mondja otthon, hogy próbára megy. Az ördög tudná ezeket a próbákat ellenőrizni. Hát majd elviszem holnap a színésznőhöz bemutatkozás végett.
Így szólt Bratfisch, mint józan életű emberhez illik, megkocogtatva késével a pohár oldalát fizetés szempontjából. Távozásnál az összes fiákeres urak köszöntek.
*
A Színésznő egy kedves villában lakott, és a házmesteréről a környéken azt beszélték, hogy katonahóhér volt a boszniai okkupációban. A szakácsnéja valamikor markotányosné volt a Deutschmeister-ezrednél, a szobalánya pedig elszegényedett nemesi kisasszony, aki nem akarván a tisztesség útjáról letérni, inkább szolgálatot vállalt. Mégis az volt a gyanúja Bratfischnek, hogy ez a színésznő csalja meg leginkább felséges gazdáját.
– Itt van egy új inas! – monda zordonan a kocsis, amikor Bécs Rezsőt előállította.
A Színésznő tetőtől talpig végigmérte a jövevényt:
– Mint inas? Sokkal intelligensebbnek látszik ahhoz… Titkárom284 lesz, a mosónő lánya már két hónapja azzal henceg a színháznál, hogy titkára van. Szakállt kell növesztenie, és jó ruhában járnia.
– Bánom is én – felelt Bratfisch, és elhajtott.
Milyen volt Rodolphe de Bécs új úrnője? Olyanforma volt, mintha mindig abban a percben szállott volna ki a langyos fürdőből, miközben arcát úgy leszappanozta, hogy azon még a gyermekkori szeplők is meglátszottak. Olyan színű haja volt, mint a hegedűhúrnak, amely a sok játékban megfakult. Szemtelen volt, mint a cigarettafüst, amelyet valakinek az orra alá fújnak. A pályatársnői a háta mögött Gebének nevezték, de erre nem sokat kell adni, mert minden színésznőnek van egy olyan neve, amelyet talán soha életében se mondhatnak a szeme közé anélkül, hogy valakinek az arcán körömnyomok ne maradnának.
És szubrett volt egy bécsi külvárosi színháznál. Bécs Rezső, aki nyomban kiábrándult úrnőjéből, amikor az már az első napon is ama takarékosságból viselt, otthoni alsószoknyájában mutatkozott előtte, amelyet tán még házmesterlány korában hordott: nem felejtette el Bratfisch utasítását, és mindig a legnagyobb tisztelettel közeledett úrnőjéhez. Napközben talán százszor is kezet csókolt neki, ami látszólag tetszett a színésznőnek.
– Olvasson fel valamit az újságból! – rendelkezett a színésznő.
Bécs Rezső okos ember létére természetesen a Színház és művészet rovatnál nyitotta ki a bécsi újságot, és érces hangon felolvasott mindent, ami ebben a részben előfordult. A Színésznő nagyokat ásított, mert aznap nem fordult elő a neve a műsorban… Éles hangon kiáltotta:
– Ismerem azt a piszkos körmű szerkesztőt, a Frivalszkyt, csak azokat írja ki az újságjába, akik sört fizetnek neki a kocsmában. Legközelebb majd megkérem a Princet, hogy egy hordó sört küldjön a hírlapírónak. Azt csinálja utánam a mosónő lánya.
Bécs Rezső már régen járt színházban, azért el sem tudta képzelni, hogy ki az, akit a Színésznő a mosónő lányának nevez, de természetes eszénél fogva annyit megállapított magában, hogy a mosónő lánya a konkurrensét jelenti. Talán egy másik szubrett…285
Estefelé így szólott új úrnője Bécs Rezsőhöz:
– Habár itthon titkáromnak is nevezem, estefelé magának kell elcipelnie a ruháskosarat utánam a színházhoz, mert a legtöbb szubrett már férfiakkal viteti maga után a ruháskosarat. A szobalány teljesen kiment a divatból.
Bécs meghajolt, és segített a Színésznő ruhája csomagolásánál. És ekkor kénytelen volt észrevenni, hogy azok a tarlatán szoknyácskák, fehér blúzok és az alsószoknyák, valamint a fehér harisnyák és a kivágott cipők nem is olyan kifogástalanok, amint az elgondolható volna.
– Gyakrabban kellene mosatni, kegyelmes úrnőm – mormogá mély tisztelettel, amikor a fehér harisnyákat összehajtogatta, amelyeken már javában meglátszott a lakkcipő fekete nyoma.
– A sok mosás árt a ruhának. Különben is a nézőtérről nem látszik – felelte a szubrett. – Ellenben a hajsütő vasat ne felejtse itthon. Nem merek semmit sem a színháznál hagyni, mert a mosónő lánya mindent ellop. Olyan, mint a szarka, egy hajtű nem maradhat meg békében tőle.
Rudolf von Bécs gyűlölni kezdte a mosónő lányát.
– Majd én megverem – ajánlkozott.
– A veréshez még nincs elég a rovásán – feleli a színésznő.
Már éppen indulóban voltak, amikor a színésznő észrevette, hogy az esti öltözékből a csipkés bugyogót elfelejtették.
– Kettőt kell vinnem magammal, mert tánc közben rendszerint kiszakad az egyik – mondá elmerengve a szubrett. – A minap is a karnagy figyelmeztetett, hogy a bugyogómon hasítás van.
Mikor a színházba mentek, és Bécs Rezső elfoglalta helyét a ruháskosárral a Színésznő háta mögött, az hirtelen hátrafordult, és szokatlanul csillogó, meleg hangon, szinte nekihevülve így szólott „titkárjához”:
– Tudja, hogy mit fogok mondani a színháznál? Azt fogom mondani, hogy maga a Kronprinc hozta utánam a ruháskosarat. Maga úgyis hasonlít némileg Rudolfhoz… Tehát tűnjön el álruhájában,286 királyfi úr, nyomban, amint a kosarat letette öltözőmben. Előadás után majd küldje értem a szobalányt.
Bécs Rezső bólintott, és bizonyos gavalléros mozdulattal vitte a vállán a ruháskosarat, amíg a Színésznő könnyed zergeléptekkel haladt előre a bécsi utcákon, és oly édesdeden mosolygott, hogy a járókelők szinte meghökkentek. Ez a mosoly azt jelentette, hogy mindenki észrevegye azt a férfit, aki mögötte daliás léptekkel cipeli a ruháskosarat.
A Színésznő a részeges komikust választotta ki arra a célra, akivel titkát közölje. Ez a komikus abból élt, hogy kövérebb volt minden bécsi polgárnál, és úgy táncolt, mint egy fiatal fiákeres. Mindig sört ivott, mint mondá: azért, mert reménytelenül szerelmes a Színésznőbe. A színház környékén mindenki tudta ezt, és senki sem csodálkozott, amikor a kövér öregember a városnegyed kocsmáiban bizonyos sörmennyiség elfogyasztása után sírni kezdett, és a mamáját emlegette. A színházban pedig olyan féltékenységi jeleneteket rögtönzött, hogy az igazgató régen elbocsátotta volna, ha éppen a fiákeresek nem tapsolnak mellette, mert táncukat tudta utánozni. Ennek az eszeveszett embernek mondta el a színháznál először a színésznő, hogy a trónörökösnek ma este olyan szeszélye volt, hogy álruhába öltözve végigcipelte Bécs utcáin mögötte a ruháskosarat.
– A Kronprinctől minden kitelik – ordított fel féltékenységében a burleszk, és már maszkírozott arccal rohant, rohant el a legközelebbi kocsmába, hogy előadás előtt néhány söröskrigli elfogyasztásával könnyítsen háborgó indulatán. Úgyis a részeges Froscht, a börtönőrt játszotta az estén a Denevérben, és a harmadik felvonásig ráért.
És amíg a Denevér harmadik felvonásához csengetett a súgó, addig (mint mondani szokták) „egész Bécs városa” tudta, hogy a császárné elsőszülött fia milyen különös kalandot követett el megint… Vitték a hírt a színészek, a színházlátogató polgárok, a fiákeresek… Alig volt ezen az estén söröspohár ütögetése a birodalom székvárosában, ahol nem Rudolf trónörökös különös csínytevéséről beszéltek volna.
Éjfélkor, mikor az öreg Kinsky gróf, aki a főváros összes pletykáit287 első kézből kapta, megérkezett a Jockey Clubba, hogy valamelyik kanapén kipróbálja, tudna-e már aludni, hogyha álmos volna, a megszokott dívány helyett az álmos társalgóterem felé tartott, ahol az urak a szokásos unalommal bámulták a mennyezet mindennap nézett és sohasem látott festményét. Kinsky végigment a társalgón, és ahhoz a fotelhoz tartott, amelyben Auersperg herceg jobban tudott unatkozni, mint Angliának legéletuntabb lordja. Kinsky néhány szót suttogott a herceg fülébe, mire annak évek óta megkövült arca hirtelen megmozdult, félig leereszkedett szempilláit tágra nyitotta, ecetvirág-pirosságú pofazacskója mozogni kezdett, amely igen nagy felindulást jelentett a hercegnél. Még a semmiségbe nyújtott lábszárait is visszavonta darab időre:
– Kitől hallottad? – kérdezte, elfelejtvén megadni Kinskynek a szokásos grófi titulust.
És néhány perc múltával mindazok az arcok, amelyek a Jockey Club sírboltcsendű társalgójában olyanformán mutatkoztak idáig, mintha már olajfestmény mozdulatlanságára volnának ítélve jóval előbb, mint klubtagságuk bizonyos jubileumát megünnepelték volna: egyenként éledezni kezdtek. Vöröses szakállát kezdte simogatni az a magyar gróf, aki külsejében mindenáron a velszi herceget akarta utánozni, ugyancsak a császárszakálla kezdett el libegni a heves lélegzetvételtől ama olasz származású őrgrófnak, aki miután megkopaszodott, Ferenc József arcképével ékesített ezüstforintost nyújtott át reggelenként borbélyának, hogy őt ama pénzdarab figurája után maszkírozza… Mikor a nagyurak és kapusok ébredeznek: rendszerint a szakállukra gondolnak. (Csak a szegény éhenkórász álmodik a hercegnők és szobalányok hónaljával, e nők tulajdonosai maguk sohasem törődnek vele.) Megigazították fehér kesztyűjük gombját azok az urak is, akik Festetich Taszilló herceg példájára a szobában sem vonták le a kesztyűt. Megdermedtek a télen-nyáron viselt búzavirágok, fehér szegfűk vagy sápadt kaméliák a frakkok gomblyukában. Az ingplasztronok ropogni kezdtek, mintha tetszhalottak mozdulnának meg, akikre az inget oldalt meghasítva húzták fel. A kialvóban lévő, vastag szivarokból új füstök kezdtek terjengeni.288 Egy elhízott, köpcös, alsó-ausztriai gróf, akit testi terjedelme miatt senki sem tudott már utánozni, mint Milánt, az exkirályt, felkiáltott:
– Kolosszálisan ügyes a kis bestia, ha erre a kalandra valóban rá tudta venni a kövér princet!
Egy idős zászlós úr, aki igen büszke volt arra, hogy az ő őrizetére vannak bízva Krajna és Karinthia tartományok kulcsai, a megrökönyödéstől hebegett:
– Képzelem: a Burgban…
Többet nem tudott mondani, mert ijedtében nyomban hazament.
*
Másnap már elkészítette a Színésznő azt a vadászos szabású ruházatot is, amelyet Rudolf trónörökös viselni szokott, ha civilben mutatkozott Bécs utcáin.
– Ezentúl ebben a ruhában kell járnia itt, a ház körül, titkár úr, de sohasem szabad közel mennie a kerítéshez.
– Hogy messziről a trónörökösnek látszhassam – felelte Bécs Rezső, akinek volt elég magához való esze.
A Színésznő tapsolt örömében:
– Csakhogy megérti végre… Azt akarom, hogy a bécsiek azt higgyék, hogy a Kronprinc olyankor is itt van, amikor nincs itt.
Délfelé a villa kapuja előtt egymás után álldogáltak meg a különböző fogatok, csengettek livrés, tekintélyes inasok, lábukat törölgették különböző komornyikok, akik gazdáik üdvözlő névkártyáját hozták a Színésznőnek. Természetesen a lengyel mágnások előzték meg most is a többieket, mert ezeknek a lengyel uraknak mindig van valamely keresnivalójuk az Udvarnál. És a Színésznő nem megvetendő pártfogónak látszik.
Sőt megjelent nemsokára maga Frivalszky is, a nagy tekintélyű hírlapíró, aki a legnagyobb cilindert viselte Bécsben. Ám a hírlapíró, akit a színésznők nemcsak öltözőjükben, de fürdőkádjukban is fogadni szoktak, nagy megrökönyödéssel hallotta a nagyon komoly289 házmesternőtől, hogy a Színésznő lakására egyáltalán nem szabad beengedni a szerkesztő urat.
Frivalszkynak nagyon megnyúlt az orra.
Úgy látszik, mégiscsak igaz, amit a pletyka mond! – mondogatta magában.
Az ilyen hírlapírói látogatás visszautasítása rendszerint nagyobb reklám szokott lenni minden egyébnél. Frivalszky sokkal pompásabban írta meg, mintha magától a Színésznőtől hallotta volna, hogyan vitte fogadásból utána a ruháskosarat az a bizonyos úriember, akit a monarchiában a második gavallérnak mondanak. A fogadást megnyerte a velszi herceg – mert amaz igen előkelő úriembert valóban senki sem ismerte fel álruhájában és a ruháskosárral a vállán Bécs utcáin. Csak a színháznál vélte őt felfedezni a kövér komikus, de akkorára már az úriember letette a kosarat a Színésznő öltözőjébe, és gyorsan eltávozott.
Ugyanekkor egy másik bécsi újság, amely a főtisztelendő papság szolgálatában állott, felhívta a rendőrség figyelmét, hogy már régen nem utasítottak ki senkit Bécs városából, ugyanezért nagyon elvakmerősködtek a kétes hírű nőszemélyek a városban.
A házmester, aki az újságokat hozta, csodálkozva látta, hogyan veti magát sírva a szőnyegre a Színésznő. A boldogságtól, az örömtől szinte ideggörcsöket kapott. Egész testében reszketett, mintha a brünni kis lutrin ternót nyert volna.
– Titkár, titkár! – kiabálta.
És amikor Bécs Rezső a kertből előkerült ama orgonabokor mögül, ahol a parancs szerint üldögélt, a Színésznő a férfi nyakába vetette magát:
– A tied vagyok! – zokogta a Színésznő. – Te okoztad eddig a legnagyobb örömet az életben. Ha a bárónő lánya ma este se iszik marólúgot, akkor sohasem.
– Nyugalom, kegyelmes úrnőm, a bécsi nép már kezd összegyülekezni a kert vasrácsa előtt, és mind többen tekingetnek be a kertbe.
A Színésznő felcsapta az ablakot:
– Imádom az isteni népet! – kiáltotta mámorosan. – Nem nyugszom290 addig, amíg valamely rendjelet ki nem eszközölök a számodra, titkárom.
A titkár pedig visszament az orgonabokrok mögé, hogy onnan félig-meddig láthassák őt azok, akik benne a trónörököst vélték felismerni. Cilinderes urak emelték meg egyszerre a kalapjukat az álkirályfi felé. Asszonyságok lengették felé zsebkendőjüket. Fiatal lányok nevetgéltek össze, és olyan suttogó hangon beszéltek egymás között, mintha összeesküvést forralnának.
A titkár ült mozdulatlanul az orgonabokor mögött, mint valami viaszbaba egy ruhakereskedés kirakatában.
Mikor besötétedett, megérkezett kocsijával Bratfisch, és még zordonabb volt, mint egyébkor. Magával vitte Bécs Rezsőt ama kocsmába, ahol már megfordultunk vele. A menü ugyancsak marhapörkölt volt, de Bratfisch alig talált kedvére való falatokat. Végre így dörmögött:
– Elhibáztuk a dolgot, magunkra haragítottuk a Költőnőt. Délután először vitriollal akart leönteni, másodszor a csirkeölő kését kereste, harmadszor megátkozta az öreg szüléimet is, akik pedig nem vétettek neki semmit. Darab időre a Költőnő szolgálatára kell állnia, ha azt akarjuk, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon.
