A takácsné és a szíve
A takácsné és a szíve
Már alkonyodni kezdett a város fölött, amikor a szürke vándorok a kapuhoz értek. A kőporos országúton nem hagyott nyomot a lépésük, mert hiszen halottak voltak ők valamennyien, akiknek ezen a napon – Szent György napján – engedelem adatott arra, hogy a hegyoldali temetőből a városba visszatérhessenek; elvégezhessék egy és más dolgukat, amelyeket a múlt esztendőben, haláluk idejében elvégezetlenül hagytak.
A kis felvidéki város a bástyafalak mögött mintegy szundikálni látszott máris, a kaput éppen bezárni akarta Budeusz kapuőr. A nagy kulcsot a zárba illesztette, és az unokája segített neki a kapuszárnyak betolásában. Ekkor érkeztek oda a halottak, és Simkovics, az egykori főbíró, felemelte a karját, amelyen a bő lengyel mente szőrét már kikezdte az idő.
– Megálljunk, Budeusz – mondta –, várj a kapuval, amíg mindnyájan bejövünk.
Az öreg kapuőr lekapta a süvegét, és nagyot köszönt a halottaknak. Ott lépkedtek el sorjában a temetőből visszaérkezettek. A kőkockákon nem kopogott a sarujuk, pedig a hetyke Wittkó takács sarkantyús bocskorban temettette el magát. (Mert lovas hajdú volt Thököly alatt.) Budeusz uram megszámlálhatta azokat, akik a küszöböt átlépték. Tizenketten jöttek haza. Nini, az öreg Toporcziné is itt tipeg tarka nagy kendőjében. Ugyan mi dolga lehet az öregasszonynak Podolinban? Aztán, mikor elhalad a kapuőr előtt, akkor felemeli a kezét, és a feje hátuljára mutat. Egy nagy kampósszögnek a feje áll ki ott gyér ősz hajzatából. Budeusz uram felsóhajt magában:
– No, lesz nemulass az éjjel Toporczi uramnak. A megölt öregasszony visszatér, és kihúzza a fiatalasszony mellől. De hát istentelenség is volt ezt a nagy szöget a fejébe verni.
Egyenkint suhantak be a halottak. A kövér Tislér kocsmárosra csaknem78 rákiáltott a kapuőr. Jó pajtása volt, eleget tanyázott a bormérésében. De meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy a halottakat nem szabad megszólítani. Tislér pedig még integetett is neki, mint hajdanában. A kapuőr, midőn tizenkettőig olvasott, ismét nekifogott a kapu bezárásának. Régi rendelet értelmében tizenkét halottnál többet se ki, se be nem szabad ereszteni a kapun egy esztendőben. Budeusz nyomja a kaput befelé, de odakívülről megzörgetik a kaput. A kapuőr megfordítja a kulcsot a zárban, a tolóvasakat helyükre igazítja. Csak aztán vonja félre azt a kis vasrácsos ablakot, amelyen át tárgyalni szokott az elkésett vándorokkal.
– Eressz be, Budeusz János – mondja kívülről valaki. – A szívemért jöttem haza. A szívem nélkül nem maradhatok meg a temetőben.
A félhomályban valami asszonyfélét látott a kapu előtt a kapuőr, de lett volna maga a szepesi püspök, annak is ezt felelte volna:
– A kaput már bezártam. Menj vissza, ahonnan jöttél. Reggelig ide senki be nem jöhet.
– Budeusz János – esengett a hang. – Hát van neked lelked? Tudod, hogy többé soha nem hagyhatom el a temetőt, mint csupán a mai éjszaka. Ha be nem eresztesz a városba, fekhetem odakünn a temetőn a szívem nélkül. Virág nem terem meg a síromon, fa nem hajtja reám lombjait. Csak a guruló kövek látogatnak el hozzám, amelyek a hegyoldalból leszaladnak, hogy megüssenek, bántsanak. Eressz be, kapuőr, a szívem nélkül nem maradhatok meg odakünn.
– Menj a pokolba – dörmögött Budeusz. – Hát hol hagytad el a szíved, amit minden rendes halott magával szokott vinni a másvilágra?
– Itt hagytam a szívem Podolinban, Lukácsnál, a toronyőrnél.
– A hivataltársamnál? – érdeklődött Budeusz. – Ejnye, ejnye, sohase hittem volna Lukács barátomról, hogy asszonyszíveket tartogat magánál.
– Mégpedig több asszonyét, több férjes asszonyét, amint azóta megtudtam odakünn. Lukács katonaember volt – mégpedig muskétás –, a bivalybőr páncélja, a lecsüngő, nagy bajusza meg a hegyes szakálla elbolondítja a szegény asszonyféléket. Úgy tud beszélni, ahogyan az idevalók nem tudnak; úgy tud szeretni, ahogyan én még nem hallottam szeretni. Amelyik asszonyt egyszer megöleli, az rabja lészen halála napjáig. A szeme – az a nagy, gömbölyű szeme – akkor is nézi az asszonyokat, amikor azok egyedül feküsznek ágyukban a sötét szobában. Hát79 azért jöttem vissza én is, mert mindig a nagy ökörszemét látom a sírban.
– Szakra! – kiáltott fel Budeusz kapuőr. – Ez már nem tréfadolog. Aztán miféle asszony vagy te.
– Én vagyok a szegény Faslerné, a takács felesége.
– Hát megcsaltad az urad, te asszony? Te kutya.
– Jaj, ne bánts, uram, ne bánts, hisz úgysincs nyugtom odakünn a temetőkertben. Szenvedek ezért, szenvedek amazért; szenvedek az elhalt, szegény kis gyermekeimért, akik nagy, gömbölyű szemüket sírva függesztik reám, és apró lábacskáik mindig futásra állnak; amíg éltem, sohasem tartóztattam magam a gyümölcsevéstől Péter-Pálig. S ezért tartották köténykéiket hiába az én elhalt kis porontyaim a másvilági gyümölcsfák alá. Az angyal elkergette őket onnan. Az anyjuk nem mérsékelte magát Péter-Pálig a gyümölcsevéstől… De legjobban mégiscsak az itt maradott szívem miatt szenvedek. Azért nincs megnyugvásom egy percre sem. Azért nem tudok aludni én ott, ahol mindenki alszik. A toronyőrnél maradt a szívem.
– Baj, baj, szegény Faslerné – felelt a kapuőr. – Hát nem bánom, gyere be a szívedért.
– Nem is kell kinyitnod a kaput, jó uram. Csak a kulcsot vedd ki a zárból. Egy asszony a szívéért a kulcslyukon is keresztül tud bújni.
Így is történt.
A kapuőr kivette a kulcsot a zárból, és az asszony már odabent termett a kapun belül. Jó állású, derék fiatalasszonynak látszott. Budeusz uram maga is tetszelegve nézett utána, amint hímzett papucsaiban tovasietett.
– Az a fránya Lukács nem is választott rosszul – dörmögte, amíg az őrházba döcögött, és a medvebőr süveget a fejére húzta, hogy békén elalhasson. A város belsejéből ugyanis már egy darab idő óta különös hangok hallatszottak. A hazatérő halottak meglehetős felfordulást csináltak a házaknál. A Toporcziné visító hangja idáig hallatszott, feljebb meg Simkovics főbíró korholta a város hűtlen sáfárjait. A Tislér kocsmájából kurucos cimbalompengés hallatszott, és az özvegyasszonyok mindenfelől összefutottak, hogy vajon az ő uruk nem jött-e haza. Wittkó takácsmester a piac közepén táncolt, mint legénykorában, és az öregasszonyok, akik már megunták a várakozást a halálra, esdekelve vették körül Toporczinét, hogy vigye őket magával a temetőbe. De Toporcziné váltig csak azt hangoztatta, hogy nem visz ő innen magával80 senkit, csak a hűtlen, gyilkos urát. Az pedig elbújt új, fiatal felesége szoknyája mögé.
Már a kakasok kezdtek kukorékolni, amikor a szokatlan zajgás csillapulni kezdett. Simkovics főbíró felköltötte a kapuőrt.
– Te se azért vagy a hivatalodban, hogy aludj – mondta neki fenyegetőleg. – Nyiss kaput, hazamegyünk.
A kakasok újra kukorékolták, és a halottak úgy, amint jöttek, csendesen átlépték a kapu küszöbét. Csak mintha a Toporcziné kontya állott volna félre, és a Wittkó takács fél sarkantyúja maradt volna el a táncban.
Tizenketten már kimentek. Csak a tizenharmadik, a szívéért jött asszony nem mutatkozott. A kakasok pedig már a hajnalt kukorékolták.
– Még itt marad az a bolond asszony – dörmögte nyugtalankodva a kapuőr.
Ekkor gyorsan, suhanva, kacagva – mint egy színes szenderlepke, amely hazafelé siet a világosság elől az éj édes kalandjaiból, és mámorosan, töntörögve száll – jött a takácsné, és átlépte a küszöböt.
– Viszed a szíved? – kiáltotta utána Budeusz.
Az asszony kitárta a két tenyerét.
– Minek vinném? Jó helyen van az ott, ahol van.
(1909)81
