A barátok
A barátok
Egy őszi estén két szürke szakállú, fegyvertől zörgő, hosszú lábú és karú lovag érkezett a városba, és a lovukat a városi fogadóba kötötték be, amely a három jámbor muskétásról volt elnevezve. A kis felvidéki város, ahol ez a történet megesett, abban az időben sűrűn látott kapuja küszöbén öreg katonákat átlépkedni, hogy a másik kapun át újra elhagyják a várost, mert éppen valami hosszadalmas háborút intéztek el valahol Európában. A harcosok új foglalkozást keresve elszéledtek a szélrózsa minden irányában, és reménykedve keltek át az országhatárokon, hátha éppen valami derék csetepaté kellős közepébe érkeznek. A bivalybőr kabátos puskások, a strucctollas fövegű dárdások és a lovasok, akik rézgombokkal kivert mellvédet és széles pallost viseltek, mindenütt megfordultak, ahol abban lehetett reménykedni, hogy valami zavart találnak, amelyet az ő közbenjárásukkal lehet elintézni. De jöttek a féllábúak és félkezűek is lerongyolt ruháikban, majd a földön csúszkálók és a bélpoklosok, amint már ez háború után szokás. A kapuőröknek ugyancsak nyitva kellett tartani a szemüket, hogy e mindenféle siserahad a városba ne tolakodjon, mert ezen embereknek az volt a szokásuk, hogy éj beálltával égő csóvát vetettek a polgárházakra. A lovasok, akik a „Jámbor muskétások”-nál megszállottak, részint hosszú, szürke szakálluknál, részint komoly és ünnepélyes lovaglásuknál fogva – miközben hosszú lábszáruk egyenletesen ütögette a lovak oldalát – semmiféle gyanúba nem keveredtek, amidőn a kapun áthaladtak. Az egyik lovas pláne hetyke, parancsoló hangon rákiáltott a kapunál álldogáló medvebőrös drabantra.
– Hej, bundás, miféle város ez?
– Szent-Pál-Monostor – felelt a legény.
A hosszú lovas félrebillent a nyeregben, és kinyújtván félrőfnyi karját, vastag kesztyűs tenyerével elismerőleg csapott a drabant süvegére. – Tiszteltetem a bírót! – mondta, és beügettek a kőkockás utcán,88 amelyet hegyes tetejű és erkélyes házak szegélyeztek. A patkócsattogásra itt is, ott is megbillent egy ólomkarikás ablak, és unatkozó asszonynép pillantott a harcosok után. A takácsműhelyben egy percre megszűnt a szövőgépek kattogása, és a kovács a sarkon letette pörölyét, amikor a lovagok ott elügettek.
– Szép szál vitézek – mondta inasának a kovácsmester.
– Ezek aztán eleget verekedhettek már életükben – jegyezte meg a takács, mielőtt lábát a szövőgép hajtókájára helyezte volna.
Az unatkozó asszonyok a leskelődő ablakoknál semmit sem szóltak, csak gondoltak valamit, amit ilyenkor az asszonyok szoktak.
A „Jámbor muskétások”-nál bort kértek a lovagok, és elhelyezkedtek a vastag deszkájú diófa asztalnál, amelynek lapja mindenféle ákombákomokkal volt teleróva. Unatkozó ittas emberek, kóbor diákok, vándorló katonák vagdaltak bicskájukkal az asztal lapjába mindenféle ákombákomokat, ami eszükbe jutott. Itt-ott egy félig kivésett női név. Amott egy halálfej. Majd egy szakállas katonafej. Persze a betűk voltak többes számmal, a nevek kezdőbetűi. Volt ott még görög betű is. A két lovag elgondolkozva nézegette az asztal lapját, melyet bízvást lehetett a fogadó vendégkönyvének tekinteni.
A bolthajtásos falon a feketerigó csak néha szólalt meg – mintegy álmában – a fekete kalitkában, és a fogadós, egy tagbaszakadt, bőrnadrágos, lecsüngő bajuszú férfiú, ingujjra vetkezve valami bogrács körül motoszkált a rőzselángnál. Jó magasan a falon kormos fadarabbal girbegurba betűket vetett valaki. Az egyik lovag nagyot hörpintett a cinkorsóból, és úgy betűzte le a felírást:
– Hic fuit Martinus… Az ördög bánja.
A másik lovag ezalatt az asztalra meresztette a szemét, és bütykös ujjaival egy különös jelnél kaparászott.
– Nini – mondta csendesen. – A polyák itt járt.
Az öregebbik lovag lekapta a szemét a falról.
– Hol járt a kutya? – kiáltott fel ingerülten.
– Itt ni – mondta a másik csendesen.
Az asztal lapján egy hegyes fülű, kunkorgós farkú, háromlábú kutya volt késsel bemetszve, és ezt a kutyát nézték most mind a ketten a legnagyobb érdeklődéssel. Nem látszott régi vésésnek a kutya, de a legújabbnak se. (A legújabb egy női név volt: Beatrix. Apáca volt-e vagy markotányoslány Beatrix? Ki tudná azt?)
– Ez a lengyel kezétől ered – mondta az idősebbik lovag, miután89 jobbról is, balról is megnézte a primitív metszést. – Hej, fogadós! Gazda! Bormérő! Kvártélyos! Gyere ide!
A széles vállú férfiú, akinek arcán és fején sűrű nyomai látszottak a kocsmai harcoknak, vállat vont, amikor a kutyát megmutatták neki.
– Megfordul itt mindenféle ember… Lehet, hogy a lengyel is itt járt, akit kerestek.
– De keressük ám – hörgött az öregebb lovag. – Krakkóban hamis kockával elnyerte az utolsó aranyunkat. A pajtásom még az ezüstolvasóját is elvesztette, amit egy szent fejedelemasszonytól kapott… Csak megtaláljuk azt a sánta kutyát! Kétfelé hasítjuk a koponyáját.
– Sánta volt? – mormogta a fogadós. – Ejnye, csak nem Zsecskónak hívják?
– Az a’ – kiáltott a két lovag. – Zsecsko a neve a kutyának. A fél füle hibázik, és a bajusza a mellére csüng.
– Szerencsében jártok, barátocskáim – felelt a fogadós. – A ti Zsecskótok harmadik hónapja ül itt a városi áristomban. Egy kelyhet akart emlékül elvinni éjszaka Szent Veronika templomából. De megfogtuk. Azóta odabent ül a bástyában. Mielőtt kieresztik, a hóhér leüti a jobb karját.
– A kutya! – sziszegett az idősebb lovag.
– Kehely kellett neki – dörmögött a másik.
A fogadós a dolga után látott, a lovagok pedig szótlanul ültek a diófa asztal mellett, és még mindig a háromlábú kutyát nézték.
Odakünn bealkonyodott, és a fogadó előtt a kerekes kút csörömpölni kezdett. Vízmerítő leányok jöttek zörgő kannákkal, és az egyik közülük valami dalra gyújtott, amit visszhangzott a kerek kis piac. A lovagok, messzire elnyújtván sarkantyús lábaikat, a dalt figyelték, és a cinkorsóval kopogtak hozzá. A nótába később beleszólott az esteli harangszó – egy nagyon öreg harang mormogott, búgott a hegyes háztetők felett, amire a kerekes kút környékéről hazatakarodtak a népek, és egy girbegurba utcából ünnepélyes, lassú lépésekkel ballagott ki az éjjeliőr; földig érő kámzsás köntöse és négyszögletes kalapja hosszú árnyékot vetett a házak falára, a kezében pedig az égő mécsest lóbálta.
A házak elsötétedtek a leszálló estében, és nehéz tolórudak zörgését lehetett hallani a kapuk és ajtók mögött. Valahol, nagyon messzire egy citera pengett egy bezárt ablak mögött, de az is csakhamar elhallgatott. Egy elkésett polgár siető lépései kopogtak végig az utcán, és a hold90 nagy, vörös tányérja mint egy vérbe borult nagy szem bújt ki a város felett, egy erdős hegyhát mögött.
A lovagok már ekkor az istállóban hevertek lovaik mellett, és a szalma zörgött alattuk, amint megfordultak.
– Hát levágják a karját – mormogta az egyik.
– Le – felelt a másik. – A templomrablókkal így szoktak elbánni a városokban.
– Kár – mondta hosszas habozás után az előbbi. – Kár a lengyelért. Jó vitéz volt. Egy rongyos kehelyért így megjárta. Habár nagy gazember volt.
– Mindig hamis kockával játszott.
– A zsákmányt, ha lehetett, eltitkolta mindig húsz év alatt, mióta együtt járunk.
– Megérdemelné, hogy felakasszák a kutyát – mondta most az öregebb, és csendesen felkelt a szalmáról.
A másik nyomon követte. Az utcára mentek. A bástyatorony a piac másik oldalán emelkedett, és azt körülsétálták.
– Zsecsko! – kiáltotta félhangon az egyik lovag.
A toronyból nyomban válasz érkezett.
– Szent József küldött benneteket – felelt a toronyból a lengyel. – Hamar csináljatok egy kis tüzet, aztán a zavarban majd csak kiszabadíttok innen.
A tiszteletre méltó külsejű lovagok zümmögtek egy darabig, aztán szépen elindultak jobbra és balra. Tíz perc sem tellett bele, már négy helyen is lobogott a város, és a harang, az öreg, rémesen kongott a toronyban.
Az éjszakai tűz felriasztotta az alvó polgárokat, és rémes sikoltozások hallatszottak az égő házakból. Fejvesztett, kétségbeesett emberek, nők futkostak az utcákon, és a lovagok kényelmesen feltörték ezalatt a bástyatorony vasajtaját.
A lengyel az ötvenfontos golyóval a lábán fürgén sietett le a toronyból, és gyönyörködve nézett szét az égő városban.
– Ezt aztán jól csináltátok – mondta a lovagoknak.
Azok komoran bólintottak.
– Csak egyszer odakünn legyünk, majd számolunk veled, te kutya! – mormogták fenyegetőleg. – Most már aztán vége a barátságnak. A barátság többé nem kötelez semmire.
És miután a kapuőröket leütötték, kivitték a lengyelt a városból, és a mezőn derékon szúrták a kockajáték miatt.
(1909)91
