ELSŐ FEJEZET • A négykalapos város •
ELSŐ FEJEZET
• A négykalapos város •
• A négykalapos város •
A kőbányai határcsárdánál így szólt a kóborló a vakemberhez:
– Már feltépte a napsugár a ködöt, látni a négykalapos várost.
– Budapest alatt vagyunk?
A kóborló hevesen felemelte vándorbotját:
– Sokszor megátkoztam ezt a várost, de mindig visszatértem hozzá, akármilyen messzire voltam. Valamely titokteljes varázsa van Budapestnek, mint azoknak a nőknek, akik nem érdemlik meg a férfiak szerelmét, és azok bolondok módjára futnak utánuk.
– Még tudatlan ifjúember voltam, midőn először megláttam Pestet. Legelőször a négy kalapját vettem észre. A Bazilika nagy kalapja úgy terjeszkedik a város felett, mint egy pásztorsüveg. A süveget szentek kőalakjai állják körül, és részvétlenül néznek alá a városra, ahol évszámra nem jön egy járókelő, aki hozzájuk (a szentekhez) hasonlítana. (Nem volna tanácsos az ördögnek a Bazilika tetejére tévedni. A sok szent elbírna a gonosszal.) A süveg alá menekülnek a jámborok, a kedvesek, a jók, akik semmi egyebet nem akarnak az élettől, mint csendesen elmulasztani azt az oltárok előtt való térdepléssel, az ünnepek áhítatos, piros arccal való megtartásával, jótékony folyamatossággal gördülő prédikációk meghallgatásával, a mindennapi bűnök gyógyító meggyónásával, a böjtök vallásos gyakorlásával. E nagy kalap alatt férfiak és nők mondják az imádságokat, akiket könnyen félre lehet vezetni; keresztvetéssel vagy a templomajtó előtt való kalapmegemeléssel. Sokan vannak közöttük csalók is, akik bár keresztet hordanak a nyakukban, nem hisznek másban, mint az ördög tanításában. (A hét főbűnök éppen oly ismerősek itt, mint szerte a világban. És a legájtatosabb nők is meghallják a hím szamár ordítását a piacon. A legbuzgóbb férfiak is vérmes reményekkel és különös kívánságokkal merednek maguk elé, midőn a kántor éneke elhangzott, ebéd utáni csönd vár a tornyokban, és71 a vastag lábú táncosnő járni kezdi izgalmas táncát a rekeszizmon.) Ámde a süveg árnyéka ilyenkor is jelen van, kéznél a szentatyák tanítása. Ellehet űzni a gonoszt. A Bazilika anyakönyveiben valóban fel van jegyezve néhány férfinak és nőnek a neve, akik a régi Pesten úgy folytatták életüket, hogy tintatartót vagy faggyúgyertyát vágtak az érzéki gonoszhoz, midőn az megkörnyékezte őket táncosnő vagy hím kutya alakjában. A temetőkben feküsznek férfiak, akik vérbőségük folytán inkább megütni hagyták magukat a gutával, mint engedtek volna a Gonosz színes, hazug, gyönyörteljes sugdolózásainak. Inkább a hidegvíz-gyógyintézetbe csukatták magukat ezek a tiszta polgárok, semhogy elbocsátották volna vágyaikat: anyjuk, testvéreik, leányaik iránt. És az asszonyok örvendeztek hajuk napról napra való fehéredésének, bájaik hervadásának, szépségük muladozásának, ha erkölcstelen hajlamokat észleltek magukban; a kötőtű hirtelen megállott a harisnyában, árnyék ment el a sétatéren ablakuk alatt, fénylő karikák jelentek meg szemeik előtt, kéjesen terpeszkedett a dívány, és az ajtón kopogtatott egy farkassovány, elszánt lovag… Valóban megérintették a virágvasárnapi szentelt barkákat a szentkép mellett; ügyeltek arra, hogy a Három királyok névbetűi ép krétavonásokkal maradjanak az ajtókon, és boldogan meggyónták a legközelebbi gyónónapon a kísértéseket, mert a gyóntatószékekben gyakran ültek idegen szerzetesek, akik a nyelvet sem tudták, amelyet a városban beszélnek.
Akkor még igaz vallásosság uralkodott a városban, az idegorvosok, akik a lelkiatya helyére tolakodtak, csak kis táblákon merték hirdetni tudományukat: könnyebben megélt a magamforma ember is, ha az asztalnál nem, de a konyhán biztosan helyet kapott.
És voltak valóban ártatlan nők, mint a fenyők csúcsán a frissen esett hó, akik másvilági életet éltek, és nem értették az öregebb férfiak hosszadalmas kézfogásait, kacsintásait. Lóvonatú járt a városban, és Ferenc József a ló hátán, a Vérmezőn magosabbnak tűnt fel Napóleonnál.
A magamfajta embernek útját e Bazilika kalapja felé kellett venni, ha boldogulni akart a városban.
– És a többi kalapok mit jelentenek? – kérdezte a vakember.
– Az országház kalapját rosszul mintázták. Olyan tokos, hegyes süvegnek kellett annak lennie, amilyen süvegekben régente a szemfényvesztők, kardnyelők, szélhámosok jártak. E kalap alatt gyülekeznek72 azok az emberek, akik mindig abból élnek, hogy többet beszélnek, mint bárki a városban. Néha szándékosan ostobának tüntetik fel magukat szavaikban, hogy elnyerjék az ostobák tetszését. Máskor könyvtárakban böngésznek, hogy megtaláljanak bizonyos könyveket, amelyekben mások, akiknek névkezdő betűi is elhalványultak a könyv címlapjain, bizonyos sorokat aláhúztak. Ők élnek azokból a szép szavakból, amelyeket némelyek kitaláltak. Élnek a szószegésből, a hitehagyottságokból, a jellemtelenségükből. Messzi vidékekről verődnek össze, és magukkal hozzák a vidéki vásárokon szokásos ravaszkodásokat, cigánykodásokat. A tarisznyájukba van pakolva a székelyek agyafúrtsága, a gyöngyösi élelmesség, minden huncutság, görbeség, álarcosság, amely Magyarország térképén feltalálható. Azt lehetne mondani, hogy azok az emberek találkoznak mindennap e nagy kalap alatt, akik kegyetlenül visszaélnek mások alázatosságával, akik kíméletlenül erőszakolják a szolgálatukat az országra, mint a kezdő ügyvédek keresik a pört, midőn a járásbírósági ház körül ólálkodnak. Az árulás és becstelenség és hűtlenség: erénynek számít az ő világukban. Vigyázzunk, hogy ne tévedjünk a kőoroszlánok felé, mert valamely szemfüles képviselő leemeli a köpenyegünket. A régi, bölcs királyok szobrai még azért vannak helyükön a Duna felé néző árkádok alatt, mert kőből és bronzból vannak, így zsebre dugni nemigen lehet őket.
– Két kalap Budán van, ahol a király lakik, ha néhanapján a magyar fővárosba vetődik. Bizony, nagy áldozat lehet neki ott hagyni a bécsi Burg termeit, ahol minden bútordarab, minden kép, minden szőnyeg rokoni hűséggel ragaszkodik hozzá. A zsandárok és a lakájok megannyi távoli atyafiai ennek a hatalmas családnak. A folyosókon függő arcképek tanácsot adnak; a vastag falak, a kapubejáratokat őrző kőóriások, az udvarokon terpeszkedő lovas szobrok mind a Ferenc József védelmére vannak. Az ő kedvéért élnek az alattvalók milliói, és a templomokban mindennap érte imádkoznak. A budai palota amolyan falusi kastély, ahol a gazdaságát látogató gazda ideig-óráig meghúzódik, amíg átnézi cselédei és tiszttartói számadását. Magával hozza a szakácsát, a vadászát, az udvarmesterét, a zsandárját, saját háznépével veszi magát körül az idegenben. Még ivóvizet is Schönbrunnból hoznak utána. Akik ebben a városban és országban laknak, mind-mind idegenek neki, akikkel nem szívesen áll szóba. Ezenkívül hideg a palota, nincs idejük átmelegedni a falaknak, nincs73 alkalmuk megmutatni az igazi arcukat; közönyös az egész város, amely kivilágított lámpásaival a Vár alatt elterül, nincs kedve lemondani az élvhajhászatról, a magának magában való élésről akkor sem, ha Ferenc József tartózkodik falai között.
Ferenc József nem tudott megbarátkozni Pesttel, bár a város mindenképpen kedvét kereste.
Nemcsak utcákat és kávéházakat neveztek el róla, de bármely előkelő hölgy is szívesen feláldozta volna jó hírnevét a kedvéért. Ámde a hírneves lovassági tábornoknén kívül – aki körülbelül két fejjel volt magasabb Ferenc Józsefnél, és hervadt éveiben „Hajnal” címmel irodalmi egyesületet alakított, amely egylet estélyein abban találta örömét, hogy egymáshoz vonzódó pároknak adott alkalmat a találkozáshoz – és a „nemzet csalogányán” kívül: senkit sem vett nyelvére a városi pletyka, akinek kedvéért Ferenc József kipödörte volna bajszát kerek kis katonatükörben. Mondják, hogy kedvelője volt a nagy lábastükröknek, amelyekben sokkal előnyösebben mutatkoztak az izmos tiroli nők, akiknek kedvéért gyakran vadászott a koronatartományban, amikor is tirolinak öltözött, és térdig érő harisnyában, fácántollas gráci kalapban minden alkalommal a fotográfus csöve elé állott. Talán, ha a pesti nők megelőzik vala a divatot, és a rövid szoknya alatt már Ferenc József idejében mutogatni kezdik hatalmas lábszáraikat (amelyekről azelőtt fogalmunk sem volt); ha már az öreg király idejében kérkednek vala cirkuszi erőművésznőkéhez hasonlatos lábizmaikkal: Ferenc József többet nézegetett volna Pest felé a tábori látócsövön át a Vár ablakából.
Még a pesti Opera igazgatói sem emelkedtek a helyzet magaslatára, midőn őfelségét olykor páholyában láthatták. Bár számtalanszor előadták a Bécsi keringő című balettot, nem jutott eszükbe, hogy a szitakötőlenge táncosnő helyett tenyeres-talpas balerinákat szerződtessenek. A Népszínház igazgatójának volt némi szerencséje Blahánéval, akit Ferenc József többször is meghallgatott. Bezzeg, midőn a nagyszerű bécsi színésznő kezdte előadni a stájer népénekeket, kerekre nyitott szájával, megtáncoltatta lódenszoknyáját, harmonikabillegetéssel riszálta derekát: a pestiek már rájöttek, hol hibázták el a dolgot Ferenc Józseffel. Segíteni azonban nem lehetett. Az öreg császár, bár az első Karácsonyra (azután nagy szünetet tartva) csak egy alt-wien porcelán szervizzel lepte meg, miután nem volt fogalma arról, hogy a porcelánba ennivaló is kell – hűségesen megmaradt74 az okos nő társaságában, mindaddig, amíg bombassinselyemmel, aranykereszttel díszített koporsóját a Szent István-templomban körülfogták a piros nadrágos tábornagyok. Olyan kicsiny volt ez a koporsó, hogy azok, akik a karnagyi emelvényről nézték a temetést, azt hihették, egy gyermek holtteste felett mondja a gyászmisét a bécsi érsek. (A kapucinusok sírboltjában, ahol öles márvány- és bronzszarkofágjaikban Istennek ajánlott lélekkel feküsznek a hatalmas Habsburgok, talán sohase kapja meg méltó fekvőhelyét az utolsó nagy császár, aki egy félszázadon át rendben tartotta birodalmát. Alig múlott el két esztendő a temetés után, a piros nadrágos, zöld bokrétás tábornagyok szertefutottak, a rózsaszínű arcú, jól táplált zsandárok a bécsi elővárosokban kaptak házmesteri állást, vége lett minden pompának és ceremóniának, amelyet évszázadokon át a spanyol etikett törvényei és a hagyományok útmutatásai alapján tartottak az udvarmesterek. Ferenc Józsefet temették utoljára azon szertartás szerint a bécsi Burg kápolnájából, amely szertartásban az egykori spanyol királyok temetkeztek.)
Ha Pesten volt Ferenc József, legszívesebben a Vár budai szárnyában tartózkodott. A meredek, budai oldalra eső palotából még láthatta azokat a házakat, ablakából szemügyre vehette azokat az utcákat, amelyekben fiatalkorában járkált, a solferinói csata előtt, mikor szerelmes volt Erzsébetbe, és gyakran megajándékozta őt gyermekkel. Az egykori Pest, ahová ifjan és nagy reményekkel jött valaha, eltűnt. Évről évre kevesebb lett azoknak a házaknak a száma a Duna-parton, amelyeket ifjúkorában megismert Pestből. Pest mind idegenebb lett az öregedő királynak, minden lebontott régi ház, minden újonnan épült palota a Duna-soron arra emlékeztette, hogy az idő múlik. Ifjan és vállalkozó kedvvel jött valamikor a városba, megszokta, hogy a koronatartomány fővárosában alázatos, földszintes házikók, keskeny utcák, megalázkodott alattvalók, zsebkendőjüket kipirult arccal lobogtató honleányok, nyugodalmas, lázadásmentes öregség üdvözöljék. Úgy ismerte meg Pestet, mint a bánattól meggyötört, kis örömöknek is nagyon örvendező várost – mint egy kopott, elhanyagolt leányt, akit boldoggá lehetett tenni egy ajándékba adott kucséberskatulyával –, és Pest egyszerre levetette szerény álarcát, és évről évre több ékszert rakott magára, túl hangossá lett az igénytelenke, hazárddá a takarékos, kifejlett mellét mutogatta a zárdái szigorúságban felnevelkedett hajadon, felragyogtak a Redut75 ablakai, mintha már elfelejtették volna Henczi ágyúit, lármás és élni vágyó és más arculatú lett a Duna-sor, amelyre Ferenc József még mindig úgy emlékezett, mint első ifjúságában látta, mikor Széchenyi István gróf kormányozta a parti homokban fodrozott sörényű, arabs paripáját… Pest hűtlen lett. A gyanakvó Ferenc József úgy érezte talán, hogy ebben a városban csak azok rikoltanak feléje őszinte elragadtatással, akik már nyugdíjat kapnak tőle, vagy azok, akik még nem jutottak megfelelő álláshoz.
A kurtizánná lett, rafinált város elfelejtette a győztes katonát, akinek keblére vetette magát tapasztalatlan üdeségében, mikor az diadalmasan bevonult a városba. Elmúlt vállának és nyakának szenteltvíz illata, Pest felnyitotta lesütött szemét, és nem elégedett meg többé mézes mogyoróval, aranyfüstös dióval, diákkoszttal. Észrevette szépségét, fejlődő bájait; kibontakozott nagyvárosias gamin-természete; értékelni kezdte magát az egykori penészvirág, és a fukar öregúr mérgeskedve tapasztalta, hogy már nem szereti őt ez a nagy igényű, kokottá vált Pest. A szende szűz, aki a hatvanas években boldogan utánozta a kereskedők és iparosok bálján látott Erzsébet királyné hajkoszorúját, karcsúságát – széles szájú, mohó, féktelen nőszemély lett. A gavallérok, akik a koronázás idejében császárszakállt nevelgettek a Kishíd utcai fodrász közreműködésével, mind ritkábban lettek; öreg kapusok, veterán katonák, udvari alkalmazottak viselték már Ferenc József szakállát.
Természetes tehát, hogy Ferenc József nem nézett jó szívvel Pestre, amely mindenben ellentétje volt a konzervatív Bécsnek. Ha az ablakhoz állott, leginkább a budai oldalon legeltette szemét, ahol még nem tolakodtak oly sűrűn tekintete elé az ormótlan, szürke tűzfalak, szemérmetlenül magas háztetők, hogy ne láthatta volna a Vérmező mellett elvivő utat, amelyen Elisabeth oly gyakran járt a kis Mária Valériával és Rezsővel a Városmajorba. A keskeny, szerény utcájú budai oldalon még nemigen hallatszott a nőknek az a kihívó kacarászása, amely mindvégig bántotta a Ferenc József-korabeli öregurakat. A háztetők itt még oly szerények voltak, mint alattvalókhoz illik. A Tabán és a Krisztina alázatos megadással nézett fel fejedelmére. Az udvarok, ablakok, a kapuk oly kicsinyek voltak, amint ez illett egy koronatartomány fővárosába. Mély tisztelet zengett a harangokból, amelyeknek meglódulására a járókelők lent, mélyen a vár alatt, megemelintették kalapjukat. És távolabb is, ahol a hegyvidék76 nyújtogatta be lábait a városrészbe, Óbudán, téli időben oly fehérek és oly kicsinyek voltak a házak, hogy bízvást lehetett hinni, hogy itt mindenki hálát ad Istennek, midőn leereszkedik az este, és megszerezte mindennapi olaját lámpásába. A Vízivárosban az öreg katonák kiegyenesednek, ha fenn a várban őrséget váltanak hangos trombitaszóval, ünnepnapokon felteszik rendjeleiket azok, akik ilyesmihez juthattak. Nem, Budán semmi sem zavarta az öreg király tekintetét. Nem lehetett elgondolni, hogy ezekben a hallgatag, maguknak élő utcákban, csendesen álmodozó házakban valakinek is eszébe jutna politizálni, a nagyapák elő is vennék kopott sétapálcáikat, ha V-ik Ferdinánd utódját merészelné valaki kifogásolni.
