ELSŐ FEJEZET • Kitől tanulnak beszélni a hölgyek? •
ELSŐ FEJEZET
• Kitől tanulnak beszélni a hölgyek? •
• Kitől tanulnak beszélni a hölgyek? •
Janka megismételte szavait:
– Íme, a bácsikám, a nevelőatyám, akit oly sok esztendeje nem láttam…
– Ő tanított meg a húsvét előtti vasárnapok nevére, a virágok megszólítására pünkösd évszakán, valamint a borsóföldeken való eleséggyűjtésre, midőn késő ősszel ellepte a határt a madársereg. Hosszú tót szekéren jártunk a mezőkre, és a kerekeknek éneklését (amely hasonló volt a féktelen örömükben rikkantó aratók hangjához) manapság is hallom.
– Látjuk együtt a rozskalász koszorúval ékesített feszületeket az utak mentén, ahol öreg vándorlók lábujjukat billegtetve, egykedvűen várták a halált, látjuk a vasrostéllyal elrekesztett kápolnákat, amelyeknek köves pádimentumán a behullajtott penészes krajcárok néha évekig gyülekeztek, mint a temetőben a holtak, akikről a sekrestyés megfeledkezett. Ő, az én bácsikám: tudta történetét a krajcároknak, amelyeket vásárosok, koldusok, urak és asszonyok dobáltak be az útszéli kápolna ajtaján, hogy bizonyos bűnöktől szabaduljanak. A szegény ember még könnyen élt ez idő tájt Magyarországon. Egy krajcárt kotort elő, csengős perselybe vagy kápolnába vetette, egy bűntől megkönnyebbülten mehetett tovább utazásában. Egy krajcár sok pénz volt, de az egész vidéken senki se merészelt a krajcárokhoz nyúlni, mert áhítatos, jóra való nép lakott e tájon.
– A bácsikámmal együtt nézegettük a folyó áradását, amely oly mocskosan nyaldosta a parti füzeseket, mint a rágalom. Néha egy háztető úszott el az áradásban oly könnyedén, mint gyermekek papirossajkája, a háztetőn nyivákoló macska vagy futkározó eb úszott, és mi szánakozva, messzire követtük a parton a tetőt. A bácsikám vitt el a hegyek között lakó, medveszemű juhászokhoz, akik oly különösen tudnak fütyülni, mint a madarak; a bácsikám vitt kézen141 fogva az őszi szérűskertek között, midőn a csűrök szalmás eresze alatt annyi megbeszélnivalójuk van a verebeknek, hogy hangos tőlük az őszi délután; a bácsikám álldogált mellettem a szőrös sapkában, amelyet a mi vidékünkön ősztől tavaszig viselnek fejükön a férfiak, midőn a léghuzamos, boltozatos kapualj megtelt az olvasztott faggyú szagával, és üvegekben gyertyát öntöttünk a közelgő téli estékre; a bácsikám vágott fejszéjével lépcsőfokokat a kerekes kút magaslatához, midőn tükrös jégpáncél vonta be a kút környékét, és ugyancsak ő volt, aki szánkón, piros orcával, jégcsapos bajusszal a nagy, farkasbőr bundában a szomszédos városkák nagyvásáraira utazott, hogy onnan mézeskalácsot és perecet hozzon nekem.
– A bácsikám volt az én boldog ifjúkorom, amikor még sohase törődtem azzal, bármennyi hajszálat vitt ki a fésű hajamból, amikor tükörbe is legfeljebb vasárnap nézegettem, amikor tudomásom szerint a harangszó elől kiment az ördög a város falain kívül, csizmácskában a lépést rendesen kikopogtatva járogattam az emeleti lépcsőkön, ahol mindig Anka kisnővérem várt a sötét fordulónál, miután ő valamikor az emeleti szobában volt kiterítve, ugyancsak az egyik lakatlan szobában állott anyám előre vásárolt diófa koporsója, amelyben lisztet tartottunk, és itt várt a bácsikám, midőn szeles napokon nemcsak a bútorok és ajtók, de a vén falak is félelmetes, mesebeli hangokon szólaltak meg a gyermekkori háztető alatt. Mily könnyű volt a padlásra feljutni, ha bácsikám tartotta odalent a létra fokát! Mily bátran jártam a pince dohos, kísérteties sötétjében, ha a bácsikám lépett utánam! Mily boldog voltam rózsaszínű pünkösdi ruhámban, mert a bácsikámnak tetszett a szoknyám! Örömeim oly kicsinyek voltak, mint a gyertyácska a karácsonyi fán, de bánataim sem nőttek nagyobbra a fekete uszkárkutyánál, amelytől mindig féltem. Gondjaim elgurultak, mint a pamutgombolyag bóbiskolás közben, és a legkegyetlenebb lénynek a vércsemadarat ismertem, amely korai hajnalban szilajon vadászott a rét felett. Legszomorúbb estém a Mindenszentek estéje volt, amikor a hűs, száraz falevelet ropogtató, köd- és gyertyaszagú szilveszteri este oly vígan közeledett, amily vígan az egerek gurigálják a száraz diót a téli padláson. Boldog voltam, és ezt a bácsikámnak köszönhettem, akit aztán sok évekig csak azokon a kalendáriumi képecskéken láttam viszont, amely kalendáriumokat mindig a ponyváról, a hetivásárról vettem,142 és benne a bácsikám tavaszhóban gyékényesszekéren utazik, Bököly havában a nedves, bús erdőn üldögél, és puskáját célzásra emeli.
– Oly messze ment tőlem, mint a piros betűs ünnepek! Első kedvesem volt!
A vakember nagyot hallgatott, és azon gondolkozott, hogy kitől és mikor tanult meg Jánoska Janka így beszélni a felvidéki szérűskertek óta, ahol „a bácsika” első szerelme és kedvese vala?… Mily hálás, jó lélek ez a Janka! Nem felejtette el a jóságot és a boldogságot, amelyet a vakember révén élvezett. Ó, ha minden nő ily érzelemteljesen gondolkozna első szerelméről, kevesebb világgyűlölő férfi szaladgálna. Ó, ha minden nő megtartaná kegyes pártfogásában a férfiak emlékét, amely férfiak egykor a mindenséget, napot, holdat, csillagokat jelentettek részére, és későbben annyi nyomot sem hagytak az asszonyi lelken: mint az eső a falevélen vagy az elment felhő a láthatáron! De Jánoska Janka, az egykori felvidéki leányka: hálás volt, nem felejtett, emlékben tartotta a férfiakat, mint a régi piacokon lévő facölöp, amelybe a vándorlegények szeget vertek. Bizonyára mindenkire emlékezett Janka, mindenkinek tudta az élettörténetét, aki valaha közelében járt a szívének. És minden férfiismerőse megajándékozta őt valamivel.
A legpazarlóbbak voltak azok a férfiak, akik megnemesedett érzelmekre, elfinomult hangulatokra, jóságosán önző gondolatokra és lágyan, választékosan csengő, húsvétiasan derűs szavakra tanították Jankát. A nők, akik sorsuknál fogva arra vannak megjelölve, hogy több férfi kedvesei legyenek a földi életben, haláluk napjáig nem titkolhatják el egykori szerelmeiket. Benne maradnak azok a mozdulatokban, a szokásokban, a kifejezésekben (nemcsak szerelmeskedés közben, de a mindennapi életben is). Évek múltán is felhangzik egy-egy férfi üres fecsegése, ravaszdi jókedvűsége, divatos közönségessége a nők száján át. Talán úgy lehetne ezt legjobban kifejezni, hogy a nők sohasem felejtik el végképpen a szűk lovassági nadrágokba bújtatott férfilábszárakat, amelyeknek mozdulatait egykor maguk is utánozták járás közben, mert végtelenül tetszett nekik; nem felejtik el a böjti kerepelő darálását, amellyel egyes férfiak „telebeszélték” a fejüket, ami azonban egykor végtelen mulattatta őket, hogy még évek múlva is felsóhajtanak unatkozó óráikban, bár jönne ismét143 valaki: aki annyit tud fecsegni, hogy el lehet távolodni a bús jelentől. (Általában a férfiak szerelmi sikereiknek nyolcvan százalékát a fecsegésüknek köszönhetik.) De megtartják a nők a furfangosságokat, a józan világnézeteket, üzleties bölcsességeket is, amelyeket a férfiaktól hallottak, mint akár az ékeket, a meséket, a tudományos fejtegetéseket, amelyeket a férfiak mondogattak el nekik az ágy meghittségében vagy a séta unalmában.
Megismerni száz közül is azt a nőt, akinek egykor költői lelkű kedvese volt, aki tiszteletére csengettyűt rázogatott, vagy hosszadalmas regéket kitalált, hogy a nő fantáziáját közelebb emelje a magáéhoz. (Amint az öregasszonyok a múlt században nem felejtették el, hogy egykor Petőfivel vagy Lauka Gusztávval barátkoztak; csak az irodalomtörténet tartja fenn a költői sarzsikat, a nőknek egyformán jó költő volt mindkettő.)
Évek múltán is visszatérnek a nők szavajárásában az orvosdoktorok, a vegyészek, a lóversenyjátékosok, a katonatisztek és a színészek, akikről önkéntelenül beszélnek új szerelmeikben, mint akár a cigányprímások a hercegkisasszonyokról. Könnyen eltörölhető nyomot hagynak az ügyvédek, kereskedők; valamivel többet a papok, akik a vallási szertartások titkaiba vezetik be a nőket, valamint a csillagászok, ha érdekli őket a női szerelem. A bankárok és grófok inkább biztonságra, büszkeségre szoktatják a nőket, mint gondolkozásra; míg az ügynökök és olaj árusok mindenféle víg és tréfás furfangosságokra, emberismeretekre oktatják választottjukat. (Persze, a mai korban mind ritkábbak azok a nők, akik királyok és bíbornokok karjaiban leltek útmutatást az élet távlatai felé; a portások és gyógykovácsok nem nevelhetik büszke kócsagmadarakká a lányokat. A „nők szerencséje”: változatosabb korunkban, mint a régebbi századokban, de gyengébben ereszt. Az egykori pesti nőknek elég volt tudni Komárom ostromát, Buda bevételét, a világosi fegyverletételt, hogy életük végéig beszédtémájuk legyen a férfiakkal, akiknek nagy része negyvennyolcas honvéd volt. Ugyanezen nők leányainak Erzsébet királynét, Deák Ferencet, Andrássy Gyulát, a „kiegyezést” kellett már a kisujjukban hordani, hogy elmulattathassák a férfiakat. Az unokáknak pedig annyi tudományosságra, rafinériára, műveltségre és egyéb izgató parfümre van szükségük, mint egy primadonnának, hogy boldogulhassanak a férfiak meghódításában.)
„Vajon kitől tanult Janka beszélni?” – ismételte magában a kérdést144 a vakember, amint tovább hallgatózott Janka szavaira, aki most már kizárólag az ő mulattatására beszélt.
– Sok ház ablakán benézegettem azóta, hogy elmúlt gyermekkorom – szólt Janka. – Láttam kis házak belsejét, ahol a gond ráncolt homlokkal pergeti a varrógépet, a fáknál gyorsabban hervadnak el a nők, és korán beköszönt a félhomály, amelyben öntudatlanul, gondolkozás nélkül, unottan, mint a falióra, morzsolják le a további életet. Az egyetlen érdekes gondolat a kis házakban a gazdagságról ábrándozás. A legszebb nők sem tudnak másról álmodni, mint a felvirágozott kerekű bérkocsiról, amely őket egy ismeretlen arcú férfival a belvárosi templomba viszi, a legmerészebb álom se jut el édesded célhoz, amely édesebb volna a lakodalmi tortánál. Itt a nők álmukban mindig menyasszonyok, bár még vérszegény a combjuk, keskeny a válluk, bár már végigszenvedték a szerelem kínjait, gyötrelmeit és boldog óráit, talán már egy rakás gyerek is kapaszkodik foltos szoknyájukba: mindig menyasszonyok, mert akkor a legboldogabbak. Nem kívánkoztam ilyen kis házban lakni, pedig tudtam, hogy valamennyien arra születtünk, hogy a legkisebb szobával is megelégedjünk.
A hallgatók közül egyik-másik kisasszony itt sírni kezdett, mert eszükbe jutott a halott Szerénka, aki most már örökre elment abba a szép szobába, amely az álmoskönyv szerint is halálesetet jelent.
– Benézegettem nagy ablakokon, ahol a szegénység örömei helyett a gazdagság unalmas dölyfösségét láttam. Ezek a nők még sohasem sütöttek rántott csirkét, hogy pünkösd délutánján kedvesükkel kiránduljanak a budai hegyek közé, ellenben mindent készen, feltálalva kapnak az élettől. A rántott csirkét is, a kedvest is. Nekik nem kell álmatlan éjszakán könyökölve gondolkozni arról, hogy honnan veszik új ruhájukat, és milyen legyen az; sem arról, hol találják meg a férfit, aki mindenük, reggeli ébredésük és esteli imádságuk legyen. Az új ruhát megvarrja a szabó, és legfeljebb egy-két napig tudja elhitetni viselőjével, hogy benne ő és élete megváltozott, megjavult, megszerencsésedett, ami tulajdonképpeni célja minden új ruhának. Még a menyasszonyi ruhát se a jó barátnők varrják itt, hogy betűzködjék irigységüket, vagy a titkos vetélytársnők tűheggyel jelöljék meg a derékon a helyet, ahol majd a vőlegény keze egy más nő (a vetélytársnő) jelenlétét megérzi, ha ütött a nász órája. És a férfi (a vőlegény), akit e házakban a nők választanak145 maguknak, nem ragaszkodik ahhoz, hogy esküvői mellényét a menyasszony saját kezűleg vasalja ki, ezzel is példázván, hogy szorgalmas, engedelmes feleség lesz. Nem, a vőlegénynek mindegy, hogy ki vasalta a mellényét, és a menyasszonynak is, hogy ki varrta a ruháját…
– Élnek unott reggeleket és nyomtalanul elenyészett estéket, napokat és éveket, hogy jóformán semmi se marad nekik emlékbe az életből. Ó, mint untam e lelketlen, ostoba gazdagokat, a pamlagon heverésző nőket, akik csak azért szednek magukba műveltséget, hogy kéjes óráikat fűszerezhessék rikító gondolatokkal, akik azért maradnak meg tisztességesnek, hogy önmagukon, esetleg férjük karjai között éljék ki mindazokat a tilalmas gyönyöröket, amelyek véleményük szerint az általuk megvetett rossznők kenyere… a gazdag nőket, akiknek frufrui alatt dölyfösen terpeszkedik az ostobaság, akik a legmegvetőbb arcot vágják az utcán, midőn rejtett kedvesükhöz viszik a szoknya alatt a mocsoktalan zászlót, akik kegyetlen, hegyes cipősarokkal lépnek rá azokra a hervadt falevelekre, amelyeken előttük járt, más szegény nőknek az elhullajtott vércseppe piroslik, amely szegénynők talán életükkel fizettek azért, hogy szerettek vagy gyönyörködtek…
– Ezek a nők sohasem lesznek öngyilkosok a budai számtiszt miatt, de a nagyvilági, kopasz gavallér se indítja meg őket, hogy örökre hűségesek féljenek maradni. Gyűlöltem az angliai selyemingüket, a párizsi, vastag selyemből való harisnyájukat, a fodros, csipkés nadrágjukat, hervadt szabászok által kiszámított szoknyájukat, bujálkodó nyakszirtjüket és tisztátalan helyeken otthonosan járó kezüket. Gyűlöltem a képes bibliából betanult arcukat vagy utcalányok arcáról másolt rimamosolyukat, amely eltorzította szájuk szegletét, mozgékonnyá tette orruk cimpáját, kancsalította szembogarukat, és mint kihívó lámpás haladt elöl az arcukon, míg hátul, megemelt szoknyával mutogatták tapasztalni vágyó, kíváncsi bokájukat, locsoló kertésznőkéhez hasonlatos hátukat. – Tehát a nagy ablakok mögé sem kívánkoztam.
„Mintha én mondanám mindezt” – vélte magában a vakember, mert még nem vette észre, hogy szereti Jankát, azzal a hatalmas szerelemmel, amely mindig azokat a szavakat adja a szeretők szájára, amelyet kívánva hallunk.
Csak azoknak a nőknek vesszük észre beszédbeli furcsaságait, ellentmondásait,146 nevetségességeit, akik iránt nem nyúlnak ki érzékiségünk virágporzói, vagy tovább is fején tartja szívünk a magányosság büszke lovagsisakját, amelynél olyan tollak vannak, mint a temetési lovak fejénél.
De azok a nők, akik tetszésünket már megnyerték, beszélhetnek akár a seregélyek nyelvén, a papagájok hangján, mi olyan jelentőséget és értelmet tulajdonítunk szavaiknak, mint az égi kinyilatkoztatásoknak.
„Minden rendben volna – gondolta tovább a vakember –, de honnan vette Janka gyászos tubarózsaillatát, amelyet azok a nők használnak, akik mindenáron el akarnak felejteni valamely szagot, amely nekik kellemetlen emlékezetű? Honnan vette nyakába a bitófa árnyékát? Mindez hiányzott róla fiatal korában!”
– Benézegettem még ablakokon – folytatta Janka (vagy csak a vakember hallotta a szavakat?) –, ahol az úgynevezett jobb polgárság hölgyeit láttam mindennapi tennivalóikban. Láttam a göndör hajú asszonyokat, akik szívesen megcsalnák az urukat, ha volna valaki; akik fojtott érzékiségükben édesded pletykákkal, házasságtörési botrányokkal, szerelmi kicsapongások meghallgatásával, barátnőik reménytelen szerelmével, érzéki adomákkal mulattatják magukat; reggelenkint hosszadalmasan megbeszélik álmaikat az öreg cselédasszonyokkal (akik már olyan összeszáradtak, hogy azt sem lehet tudni, hogy valaha nők vagy férfiak voltak), és minden álomnak valamely érzékies jelentőséget tulajdonítanak, mint akár velős csontnak, amellyel férjüknek kedveskednek, a jó leveseknek, amelyet megunt kedvesüknek főznek, a fiatal szolgálóleánynak, akit nemegyszer azért vesznek házukhoz, hogy a ház öregedő urának eszébe juttassák a dicső múltat…
– Érzéki jelentőséget tulajdonítanak a leölt tyúkban talált tojásnak, vérmes gondolataikkal nyomon követik a katona szűk nadrágját és a barát csuháját, a nagy hajú drótostótot, aki bömbölve ordít az utcaközépen, és híres emberek fotográfiáját, amelyet a képes újságban látnak. Vasárnaponkint, midőn férjük korán reggel vagy ebéd után megszökik a várható támadás elől, gondolatban teleültetik szobájuknak minden székét hódoló férfilátogatókkal. És késő öregségükben is azt hiszik, hogy még mindig hatással vannak a férfiakra, akiknek egykor tetszettek, és ócska ruhát kérnek tőlük a fiaik számára.147
– A legboldogabbak közöttük azok, akik korán, alig negyvenéves korukban túlesnek a krízisen, amely a nőiesség elhagyása előtt egy-két évig csaknem az őrületbe kergeti őket, de aztán viszont békén maradhatnak, és teljes erővel részt vehetnek a házi perpatvarokban. A boldogtalanok viszont, akik sokáig, felül az ötvenen is vágyakozó, érző, érzékeny nők maradnak, szervezetük ősi erővel frissül fel a hold fordulásával, felfigyelnek a nagy orrú férfiak szájából hallható bőgőzésre, a templomban sem tudnak kellően elmerülni az ájtatosságba, mert a templomban kiviaszkolt bajusszal találkoztak; mindig gyötrelmes gondolataik vannak, ha esküvőt látnak, és a rántás kevergetése közben oly erővel jutnak eszükbe régi szerelmi órák, hogy hanyatt kell feküdniök a szívdobogástól a díványra; ha telefon van kezük ügyében, nyomban felhívják a férfiút (akit szerettek egykor), hogy egypár szót válthassanak vele; ha még messzi ideje az ebédnek, kalapot vagy kendőt kapnak, hogy szédülő fejjel sietve topogjanak a templomkertekbe vagy rejtek kis utcácskákba, ahol ezzel vagy amazzal találkoztak régente; ha papucsban vannak, akkor csak az ablakhoz állnak, hogy az utcán elhaladók mozdulataiban lássák újra a saját elmúlt életüket, saját útjaikat, saját tapasztalataikat. Ez az érzéki vérhullám, amely meleg fürdőként lepi meg a polgárság visszavonuló hölgyeit, olyan természetű, hogy legjobb, ha örökre titokban marad a férfiak előtt; hiszen be lehetne csengetni minden polgárházba a férfiaknak, mint akár a rossz némberekhez.
– Darab ideig nevelőnő voltam Pesten polgárházaknál, jól megismertem az asszonyaimat.
A vakember kinyújtotta a kezét, és Janka kezét kereste.
– És még mi történt veled, szegény leányom? – kérdezte Vak Béla azon a részvevő hangon, amelyen a gyóntatópapok és vizsgálóbírók szólnak a kisasszonyokhoz, akik a keserűség óráiban sem feledkeznek meg arról, hogy odakünn a világban piros, kék és zöld ruhákban járnak, és bűneiket is lehetőleg felcicomázzák.
– Voltál cseléd is…
– Szívbajos asszonyok mellett, akik mindig olyan vendégeket vártak vissza, akik Pestről, a rideg nagyvárosi temetők elől a Pest megyei kis falusi temetőkbe szöktek a Duna hullámaiban, csendbe, ahol a kakukk kiáltja meg nekik a májust. Segítettem asszonyaimnak várakozni, elhitettem velük, hogy éjjelenkint valaki jár a ház körül,148 de nem meri a kilincsre tenni a kezét, megmagyaráztam álmaikat, sőt néha magam is álmodtam helyettük, hogy kedvükben járjak.
– De nem sokáig bírtam az éji sírástól nedves párnákat forgatni, folttalan lepedőket kisimítani, az agyonszorongatott kispárnákat életre verni, elkívánkoztam a búskomolyak mellől is, babonás kelkáposztás fazékjaik mellől, kártyavetéseiket meguntam, igazságtalan rosszkedvüket megutáltam… Mentem vidámabb asszonyokhoz, akik különben oly léhák voltak, mint a fodrok szoknyáikon: néha százféleképpen tudták elmondani, hol és merre jártak napközben, akiknek hátul gombos mellénykéjén mindig észrevettem, hogy ügyetlen férfikéz babrált velük, akik úgy vetették le fülledt alsószoknyájukat, mintha egyúttal kiugrálnának a vétekből is, és akik aztán órákig elábrándoztak lehunyt szemmel a szavakról és cselekedetekről, amely emlékezetükben maradt a szerelmi délutánról. Én pedig megvarrtam a harisnyát, ha az kilyukadt az izgatott járás-keléstől, esetleg a tánctól vasárnap este a jó barátnőnél… Rendbe szedtem úrnőim ruháit, amelyeket kivételes alkalmakkor vesznek magukra.
A selyemalsót kiráztam az ablakon, hogy kiment belőle a bolha, amely úrnőmet nem hagyta nyugodni, a mélyen kivágott zubbonykát hűvös helyre akasztottam, ahol kipárolog belőle a szenvedély, az idomosan, izgatóan szabott szoknyát elvertem a porolóval, és a gondosan kihímzett menyasszonyi inget, amelyet az asszonyok az első nászéjszaka után rendszerint első kedvesük tiszteletére vesznek fel, hogy későbben minden kedvesüket megismertessék a csodálatosan formált monogrammal a szív fölött, amelyre valaha dülledten, üvegfényű szemmel nézett férjük – az inget még aznap mosásba adtam, hogy eldugjam a férj féltékenysége elől.
És ezek az asszonyok, akik órákig elüldögéltek tükrük előtt, ha egy hajfodruk nem engedelmeskedett a fésűnek; percek alatt elfelejtették szerelmüket, ha másik akadt. És ugyanezek az asszonyok, akik különben oly léhák voltak, mint a fodrok szoknyáikon: néha oly kitartóan, hivatalosan, csaknem törvényesen ragaszkodtak kedvesükhöz, mint akár valódi férjükhöz; nem terveztek egyetlen lépést az utcára kedvesük bevonása nélkül, nem mentek színházba, fürdőhelyre vagy kirándulásra kedvesük részvétele nélkül, sőt megkérdezték véleményét minden új kalapról, szalagdarabról, napi eseményről, cselédről, házmesterről…
De meguntam őket is, mert megvetettem erkölcstelenségüket,149 amelyet ők erkölcsnek hittek, kiszerettem a csütörtök vagy szombat délutánokból, mikorára tisztának kellett ismét lenni a krémszínű harisnyának, a lila szalagos nadrágocskának, egészségesnek kellett lenni a kisgyereknek, megelégedettnek a férjnek, derűsnek az időjárásnak, jóindulatúnak az elmúlt éjszakai álomnak, kedvezőnek a reggeli kártyavetésnek. Kicsinyes ostobaságnak ítéltem életbe vágó pörpatvaraikat a kedvessel, a férjjel, a jó barátnővel és sohase tudtam elhinni, hogy ezek a nők valódi szenvedéllyel szeretnének. Csak szerettek, mint a színpadon, az újságban vagy a regényben szokás. Nem állt jól nekik a ringyók rózsaszínű inge és jókedve, bütykösebb volt a lábuk, mintsem jól érezhették volna magukat a táncosnők lábára szabott cipőben, a fűzőjüket hiába dobták le könnyedén, mint a műlovarnők, hiányzott belőlük a született k…ák gráciája – akármilyen szoknyát bújtattak testükre, mindig zsíros, konyhaszagú slafroknak látszott az, vadgalamb-turbékolásukon át fanyarodott a házigond, vállukon érzett az olcsó szappan, és a fehérneműkön megtapintható volt, hogy kevesen vannak, bármily gondtalanoknak, könnyűeknek akartak feltűnni, bármint illegették fejüket, derekukat, bármint kacarásztak, vagy gúnyosan hahotáztak, bármint mutatták biztos fellépésükkel, hogy nagy állótükörben öltözködtek fel, nem pedig kis tükörben szegények, sajnálatra méltóak voltak, apró irigységeik és gonoszságaik kiszaladoztak belőlük, mint a svábbogarak, nagy világias parfőmökon át érzett férjük gondterhelt, bosszús, szegényizzadsága Ezeknél a rossz útra tért polgárasszonyoknál sajnálatra méltóbbak legfeljebb azok a férfiak, akik ajándékba fogadják el e nőknek szerelmi önfeláldozását.
A vakember a kezében tartotta Janka kezét, és megkereste a tenyéren azokat a jeleket, amelyeket az élet rakosgat fel a serény, alázatos, szolgálói munka után. Talált is valamit, mert a hangja remegett a meghatottságtól, amint megszólalt:
– Szegény leányom, mennyit szenvedtél, amíg a fazekak, lábosok, portörlők, seprők voltak a barátnőid. De most már minden jóra fordul, megtaláltad a bácsikádat, aki majd mindig melletted lesz a vigasztaló szóval, a bölcs tanáccsal, a hathatós támogatással. Képzelem, hányszor éreztél magányos hideget a szívedben! Hányszor gondoltál vándorlásodban a szegények útja mentén félrecsapott kalapban, kihívóan fütyörészgető halálra! Hányszor fogta be szemedet tenyerével a Bánat, és sugdosott füledbe bús szavakat a szomorúság!150 Hányszor kezdtél nehéz házimunkába, padlósúrolásba, nagymosásba, nagytakarításba, amely dolgok alatt a szegény nők védelmi helyzetbe kerülnek minden baj és betegség elől, még a halál is elkerüli a házat, ha éppen nagytakarítás van.
– Én tudom, hogy szoktak a nők ülni a bánat felett, fésületlenül, felhúzott térddel, bevont hassal, csüngő kebellel, amikor a nagy vízbe vagy kamrában a nagy szegre kívánkoznak, amikor hiába dalol nekik a kalitkájában a madár, emelgeti víg fejét a házőrző eb, hiába gajdolják nótáikat az udvaron a házaló énekesek. Nincsen pírja a festéknek, nincs pirossága az ünnepeknek, lecsügged fodra a ruhának, halottszaga van a frissen tépett virágnak. Csak borús, bús minden. Én tudom, hogy a nők szoktak szomorúak is lenni. Fáznak, mint a halottak.
Így beszélt a vakember, mert az újonnan támadt szerelem szívéből szétáramlott egész testébe. Nemcsak a térde remegett meg a szellőtől, amelyet Janka szoknyája támasztott, nemcsak a mellével érezte a hevítő melegséget, amely Janka lélegzetéből áramlott, nemcsak a hajszála lobogott fel, mint az angyaloké, és nemcsak kezének ujjain át indultak el azok a hő patakocskák, amelyek szerelem jöttével úgy sietnek az emberek testében, mint a Golf-áram a hideg tengerben: hanem nyelve is megolajozódott, mintha egy láthatatlan öreg sekrestyés megkente volna a rozsdás ajtózárat, amely ajtón át a kincsekkel teli szanktáriumba lehet jutni. A vakember feltárogatta Janka előtt belsejének ajtócskáját, mint ez a szerelmesek szokása világ fennállása óta, és minden drágaságát, valódi és hamis kincsét felvetette. (A nőknek birtokukban van az achátkő, amelyet a középkori halászok e tenger mélyébe eresztgettek, hogy felcsalogassák vele az igazgyöngyöt.)
Ámde az is lehetséges, hogy az itt elmondott beszélgetésekből egy hangos szó sem törte meg a csendet, a szívek gondolták és közvetítették a szavakat, a hajszálak sürgönyözték meg az óhajtásokat, a lábak zongoráztak el a mondanivalókat, amely lábak mindig felhasználják az alkalmat, ahol férfiak és nők asztalnál ülnek.
(A lábaknak külön nyelvük van, amely nyelv rezdülő félelemtől az erőszakos, diadalmas vágyig mindent ki tud fejezni Nincs szemük a lábaknak, sötétben közelednek egymáshoz, mint a tavaszi vakondokok151 a föld alatt, de sohasem tévesztik el az utat, összeborulnak, mikor találkoznak, végigszaglásszák, végigsimogatják egymást, ölelkeznek, mint a legbujább szeretők, összeragadnak, mint a cseresznyefa bogarai, kiélik az együttlétet, hogy az asztal felett levő arcok halkan elsápadnak a kéj gyönyörétől, hogy a szempillák sövénye mögött a szemek oly nedvesek lesznek, mint a tehénkéé és bikáé, kiélvezik egymást titkon, mint két fa levelei, amelyeket összesodort a véletlen szélroham, és elválnak egymástól búcsúcsókkal, sokáig bizsergő emlékkel, míg az asztal felett gondtalanul cseng a pohár, és üres sípon dúdolgat a kedv.)
– Miután a bácsikámnak még nincs szállása Pesten, addig, míg megfelelő kvártélyra találunk, magunkhoz vesszük – jelentette ki Janka.
Szívenrúgó olyan jól nevelt férfiú volt, hogy szótlanul beleegyezett Janka kívánságába.
Búcsúztak tehát a halotti toros társaságtól, amely már túl volt az első emésztés izgalmán és az érdeklődésen, amely Vak Bélát körülvette. Mulató, iddogáló, elméskedő és kéjelgő társaság lett, amilyen sok száz van a világon az éjféli órában. Elmaradtak, mint limlomok a skatulya fenekén, elmerültek az emlékezés ködében, mint a vasúti állomások népei, elcsendesültek, mint a búcsújárók, akik messzire haladtak az országúton előre.
… Janka karonfogva vezette Vak Bélát az utcán. Szívenrúgó könnyed léptekkel lengett mellettük, mint a makk felső mendegélt otthonába, midőn elvégezte dolgát szerte a világon.
A Szív utca keskeny aszfaltján az Andrássy út felé lépkedtek a házak alatt, amelyek bezárkóztak, mint emberi titkok. Most folynak a könnyek a falak között, amelyeknek napvilágnál nem szabad mutatkozni – most bámul fel az éjjeli rendőr a csukott ablakokra, amikor olyan kacagást hall a magasban, amilyen kacajt nem lehet nappal hallani Pesten; mintha csodálatos gazdag idegenek érkeztek volna az éj leple alatt a szegény városba, akik ismeretlen hangon tudnak nevetni. Most pihentetik a szemeket az alvók, hogy végképpen meg nem unják a látást a szegénységben és szomorúságban, most simulnak el a homokhegyek az emberek arcain, hogy holnapra legyen helye a gondnak felróni írásjeleit. Most gondolnak a virrasztók olyan dolgokra, amelyekre napközben nem érnek rá, és most vallja meg152 álmában mindenki az igazságot, amelyet nappal nem mer kimondani.
– Ha egyszer láthatóvá lennének az álmok a Szív utcában – beszélt a Vak, hogy valamivel meghálálja Janka gyöngéd kézszorítását a karján –, az álmok, amelyek ki- és bejárnak a házakba és a szobákba a bezárt ajtókon és tetőkön át: úgy megnépesedne a Szív utca, hogy mi nem tudnánk sohase eljutni az Andrássy útig.
– Álmok üldögélnek a boltok cégtábláin, mint pihenő madarak, és fénylő szemüket forgatják, álmok guggolnak a kapuk sarokkövei mellett, mint kis gnómok, amelyek a hazatérők ruháiba kapaszkodva, együtt mennek fel az emeletre.
– És végig, minden ablak mögött egy másik világ – annyi világ, ahány csillag van az égen. Minden lélekben más felhők, más napsugarak, más tájak, más emberek. Egyik ablak mögött az öröm piros ruhájában bukfenceznek az álom gyermekei, nótákra tanítják az álmodót, szépruhát varrnak a rongyosoknak, párolgó ételt hoznak az éheseknek, sok-sok pénzt dugnak a párna alá, szerelmessé teszik azokat, akik nem szeretnek, és sok ember kel fel holnap reggel szerelmesen, akit éjjel, álmában lepett meg a boldogság, anélkül hogy észrevette volna. És ők ezentúl, darab időre megtalálták azt a halk zugolyt, amelybe elmenekülhetnek kínzó gondolataik, aggódó gyötrelmeik elől. Csak rágondolnak szerelmükre, és nem törődnek tovább ellenségeik dühödt szemeivel, sem hitelezőik sanda tekintetével, egy másik életet folytatnak a másik élet mellett, mintha léghajóban ülnének, ahonnan kicsinynek és jelentéktelennek látszik az egész földi világ. Az álomban megszerelmesedett emberek, akár nők, akár férfiak, talizmánt hordanak lelküűkben, hogy ne érezzenek se hideget, se éhséget, se anyagi gondot, se hűvös borongást, amely a magányban leskelődik. Gyönyörű tavasz lesz reggelre az Andrássy úton, jó illatúak a kisepert utcák, frissek és barátságosak az arcok, kedvesek a pékek, drágalátosak a nők, mintha valamennyien bizalmasan néznének, tudnak az éjjeli álomról, és helyeslik.
– A leeresztett függönyök mögött nincsenek nyögő, izzadt betegek, se durva veszekedők, se gondterhelt szegények, csupa finom emberek laknak véges-végig az Andrássy úton. Az álombéli szerelmes biztosan halad az utcán, nem fél, hogy valaki fejére ugrik az emeletről, nem retteg, hogy a kapun kirohan egy veszett kutya vagy egy őrjöngő asszony, és megtámadja. Az álombéli szerelmes153 a naptól kezdve mindent kedvesnek és szépnek lát a városban. Azt hiszi, hogy a boltosok csak szokásból nyitják fel boltjaikat, az emberek azért jönnek ki a házakból, hogy jót cselekedjenek, a fogadók körüli, fülledt szagokba és csengetésekbe csupa nászutasok vagy jámbor utasok lélegzetvétele vegyül, a mészárosnál tán ingyen adják a pirosló húst, oly nyájas arca van a székállónak, a piacra járó asszonyoknak feneketlen erszényük van, és a frissen beretvált orvos csak azért siet úgy betegéhez, hogy neki jó reggelt kívánjon. Az oszlopokra piros meg zöld cédulákat ragasztanak, amelyek előre hirdetik, hol mutatkoznak ingyen a legszebb színésznők, hol cseng délután a katonai zenekar, hová rándulnak ki a szerelmesek, hogy elfogyasszák a részükre fenntartott rántott csirkét.
– De mást lát az álombéli szerelmes a budai ködből kiemelkedő tornyokon is, mint egyébkor. A szerb torony azért van megmosakodva, mert déltájban éjszemű, cukrászsütemény nyakú leányzó tartja ott esküvőjét daliás gavallérral, és a sekrestyés már kora reggel óta piros bort iszik. A helyőrségi templom tornya díszegyenruháját vette fel a reggelre, hogy méltóan fogadhassa a tábornokokat, ragyogó katonákat, akik e napon valami ünnepélyes célból összegyülekeznek. A Mátyás-templom tornyáról elzavarja a felhő a varjakat és csókákat, talán ismét királykoronázás lesz ott. És ha a Duna felett, a hídon ballag az álombéli szerelmes: megtisztultnak látja a folyót, az éjjel egyetlen öngyilkos sem zavarta meg a hullámok nyugalmát, gazdag zsákmányt visz a halászcsónak a folyam közepén, a vontatógőzösök azért búgnak fel a Duna kanyarulatánál, hogy jelezzék a parton állóknak, meghozták a várt portékát, és a fehér hajók a kikötőkben a nászutasokra várakoznak. Ilyen jótékony tud lenni néha egy éjszakai álom.
– És most ne beszéljünk a bánatos álmokról – sóhajtott Janka. – Eleget ismertük őket eddigi életünkben.
Szívenrúgó pedig, ahelyett hogy féltékeny lett volna a vakemberre, mint ez más férfiak szokása, midőn nőjüket más férfi mulattatja, elragadtatással hallgatta a vakember szavait, és tőle telhetőleg helyeselt.
– Nem érdemes semmiféle hivatalban lenni Pesten, csak szerelmesnek lenni – mondta kellő praktikussággal. – Akkor aztán olyan ez a város, hogy nincs párja Európában. Pestet csak azok szidják, akik már nem tudnak szeretni.154
A vakember Szívenrúgó szavaitól és Janka kézszorításától mind több kedvvel folytatta szavait. Majdnem minden utcára és utcasarokra volt megjegyzése (amelyeken át mentek a tavaszias éjszakában).
Elmondta, hogy a lépések hogyan kopognak az utcán éjszaka. Vannak utcák, az Andrássy út környékén, ahol a táncosnők és egyéb könnyelmű hölgyek laknak, amely utcákban a férfiak lépései megannyi hercegi lépések. Mintha kiegyenesedne ilyen utcákban minden férfiláb és oly büszkén lépdelne, mintha esküvőjére lépdelne, és rangja fejedelmi volna. Ezekben az utcákban már előre meghódolnak a nők a közelgő lovagok léptei előtt, nincs ellenállás, nincs veszedelem, tehát a lábak kellően kiegyenesedhetnek. A leghitványabb férfiláb is azt kopogja: „Én vagyok a teremtés ura, engem vár minden hölgy az ablaknál, előttem nyílik ki minden ajtó…” És az éjszakában valóban úgy kopognak el a férfiak az utcácskákban, mint hírnevükhöz és hiúságukhoz méltó. Mindnyájan megtalálják a női alázatosságot, az asszonyi engedelmességet, a leányi hízelkedést, a hölgyek által való magasztalást, amely dolgokat odakünn az életben nélkülöznek.
Másként kopognak a férfilépések a lipótvárosi utcákon éjnek idején, és másként a Józsefvárosban. A gazdagok negyedében bizonyos tisztelete van a lépéseknek. Tisztelet az emeleten hortyogó főnök vagy igazgató iránt, akit a lelkiismeretes hivatalnok éjfélkor éppen úgy érez, mint nappal. Majd a gavallérok tisztelete a „saját házzal” rendelkező kisasszonyok iránt, amely házakat éjszaka lépéssel szoktak kimérni a pedáns udvarlók. Majd a szegény ifjak meghatott lépései, akik gazdag és előkelő asszonyságok szerelmét óhajtják odalent az utcán, és irigykedve gondolnak azokra a férfiakra, akik e sokat fürdő, hencegő és megközelíthetetlen úrnők vonzalmával rendelkeznek. A „fenszterpromenád” nemcsak a vidéki muskátlis ablakok alatt szokásos, de Pesten is, ahol a díszes függönyöknek, hatszobás, urasági otthonoknak, előkelő, villamoslámpásos erkélyeknek, szobák mélyéről derengő világosságoknak, sőt a világítóudvaron át hangzó fürdővizek zuhogásának éppen úgy vannak éjjeli udvarlói, mint a bennük található nőknek, midőn az éjfélt elütötte a Bazilika órája. Remegnek léptek a Sas utcán a kartonboltok előtt, amely léptek ábrándos, keresztény ifjaké, akik a sötétben mindig azon törik a fejüket, hogyan tehetnének a magukévá egy előkelő pesti asszonyságot,155 akiről regényekben olvastak, vagy pedig diákszobák fűtetlen kályhájánál álmodoztak.
Csoszognak léptek a Bálvány utcán, ahol a közömbösre nevelt, gúnyos kisasszony lakik, aki hajfürtjeit és vagyonát nem az alázatos lépteknek tartogatja. Kopognak léptek a város minden részében, ahol hűtlen szeretők, csalfa feleségek, meghódíthatatlan leányok, erényes asszonyok alusznak a bezárt ablakok mögött, és a férfiak a keserűvé vált bort könnyeikkel együtt kiöntözik az utca során. Ó, éjjel nem oly cinikusak az arcok és a lépések Pesten, mint nappal. Éjjel nem tudnak a lábak oly könnyen megfutamodni a bánat komondora elől, mint fényes délben.
Éjjel, az öngyilkosság, a szerelem és a reménytelenség órájában a lábak nem szégyellik magukat elmenni olyan ablakok alá, ahol legfeljebb azt kereshetik, hogy hahotázva ömlik a nyakukba az angyali lény szennyes vize… Elmennek a lábak mindenfelé, ahol csak megaláztatás, csalódás, szégyen várna rájuk nappal, ahol hideg szem és vad szitok fogadná őket, ha reggel volna… De elmennek még oda is, ahol az ablakok mögött talán éppen velük édesdeden álmodnak, ahol a kapun át a kis lábak jól felöltözötten és beillatosítva, sétára szoktak indulni, ahol a lépcsőn üdvözítően alálengeni szokott az a szoknya, amelyet egyedülinek hisznek a nagyvárosban…
– Milyen jó dolguk van a szerelmeseknek! – sóhajtotta Janka, és oly szorosan kapaszkodott a vakemberbe, hogy az szinte megtántorodott.
Szívenrúgó is jó véleménnyel volt:
– Egy igazi szerelmesnek hiába igazítják a toronyórákat. Annak mindegy, hogy nappal van vagy éjszaka.
– És ha az Andrássy úton egyszer megszólalna az aszfalt, és elmondaná mindazt, amit elhaladni látott! Elmondaná a nőket, akik erre lengették testeiket, mint diadalmi jelvényeket, és oly gyönyörűek és megközelíthetetlenek voltak, hogy a férfiak a föld alá kívánkoztak miattuk, azt hívén, hogy valami úton-módon, a föld alatt vissza tudnak jönni a temetőből, és az Andrássy út aszfaltja alá feküdhetnek, mint azok a buja középkori vének, akik templomok küszöbe alá temettették magukat, hogy még halottaikban is fiatal nők lábszárai lépjenek felettük…
– Ha megszólalna egyszer a gyalogjáró, hogy hova és merre mentek felőle a léptek, amelyek boldogan és boldogtalanul siettek el!156 A nagy Opera környékéről hová szaladtak a kivágott cipők, midőn az előadásnak vége volt, az előkelő restaurációból merre igyekeztek el a lábak, a bérpaloták kapuin kiforduló léptek merre hangoztak el! Nem csoda, hogy sok férfi szeretné a vizsla szaglását, hogy végig az Andrássy úton, végig a városon utána tudna menni lábnyomoknak, amelyek neki kedvesek és mindenhatók! Nem csoda, hogy az Andrássy út padjain annyi rokkant öregember ül, hiszen e tájon suhantak el ifjú éveik, és bennök a lányok, asszonyok fodrai. Nem csoda, hogy ha egy férfi a robogó kocsik alá kerül az Andrássy úton, hisz mindennap láthat erre olyan nőket, akiket az életében az egyetlennek, a mindenért kárpótolónak vél, hogy nyomban utána kell fordulni, utánafutni, visszafojtott lihegéssel igyekezni…
– Mégiscsak jószívűek Pesten a nők, hisz mindennap elvehetnék a férfiak életét, ha eszükbe jutna azt kérni jutalomként. A férfiak vénségükre annyi sebhelyet viselhetnének testükön, mint a templomok előtt üldögélő koldusok, ha a nők nem volnának kegyelmesek. Egyetlen férfinak se volna lába a városban, ha az Andrássy úti nőknek a lábakra volna gusztusuk. Csodálatos, hogy olyan kevesen lesznek öngyilkosok a városban, ahol annyi szép és könnyelmű nő található.
Szívenrúgó nevetett:
– A te bácsikád az utolsó lovag – mondta Jankának. – Azt hiszem, jó akvizíciót csináltunk vele.
– Szeretem – súgta Janka a vakember fülébe, hogy az szinte elbódult a vakmerőségétől. És ugyanakkor Janka egy lépéssel előbbre haladva, hátával csendesen megtaszította a vakembert a sötét utcán.
A vakember gesztenyefák gallyait érezte feje fölött.
A fák nagyokat lélegzettek a tavaszodó éjszakán. A villanegyedben jártak.
Janka eleresztette a vakember karját, és pajkos gyerek módjára felkapaszkodott a vasrácsos kerítésekre, és úgy ment előre. Talán boldog volt… Talált valakit, akivel úgy beszélgethetett, mint ártatlan ifjú korában, amikor még nem kellett erős tubarózsaillatot használnia, hogy megszabaduljon az élet szagaitól.
(1921, befejezetlen)157
