Levél a szerelemhez
Levél a szerelemhez
Piros kalapban jött szemközt márciusi napon az Andrássy úton – abban a messzi időben, amikor piros kalapot azok tettek a fejükre, akik feltűnni akartak. Úgy emelgette a lábát, mintha valami kis verklit viselne a ruhája alatt, és a verkli örökké egy dallamos és merengő keringőt játszana, amelynek hangjainál a régi bálkirálynőt egykor kitáncoltatni akarták az életből. A száján mézeknek az ízét véltük, amely mézek csak egyetlenszer kóstolhatók a férfi életében. A homlokán virág hímporát láttuk, amelybe még nem írt egyetlen óra sem felejthetetlen írásjelet. A tavasz szeplőcskéi orra környékén megannyi kijelölt helyek, ahová majd a szenvedélyes csókokat kell elültetni. A vágyaknak fészke volt a haja, karcsún himbálódzó derekán már látszott a nőiesség gyűrűje, amelyet majd a férfikarnak át kell ölelni, bújósdit játszott a szeme avval az ibolyaszagú nagyvilággal, amely a Foncičre-től a Köröndig tartott, mert az Andrássy út végén még nem volt felépítve minden villa. És mindezekért úgy kell olvasni ezt a levelet meg az utána következő történetet, mintha egy olyan ember írta volna, aki vagy huszonöt-harminc esztendő előtt azt hitette el magával, hogy meghalt szerelem miatt, és azóta nem történt vele semmi; azóta nem vette észre, hogy a masamódoknál minden esztendőben új piros kalapokat varrnak, a verkli azóta is nótázik a nők sarkában, az ibolya most is divatban, mint a szentimentalizmus se hal meg soha, és legalábbis annyi barna nő ment végig az Andrássy úton, akinek hajszálaival ki lehetne cserélni minden fűszálat Pest megyében, minden telegráfdrótot Európában, és olyan tüzet lehetne rakni a sok asszonyhajból, eléghetne benne minden férficsontváz, mely harminc év óta a pesti temetőkben fehérlik.
Ámde a Szerelemnek (és némely makacs férfinak) az a szokása, hogy megáll egy kapunál, és azt bámulja; olyan hosszú stációt tart egy állomáson, mintha soha többé nem jönne erre vonat; leül egy karosszékbe, és folyton sóhajtozik, mint valami mártír, akivel először esett meg a szerencsétlenség. Pedig vándormadár az idő, jönnek-mennek a rossz és jó évek,523 a hajszál, amelyre felhurkolni akartuk magunkat, kihull; a korom, amelynek karmolásától féltünk, megöregszik; a szív, amelynek dobogását holdvilágnál hallgattuk, elcsöndesedik, és a kis cipők, amelyek után úgy bolyongtunk, mint a szél jár a falevelek után, sarukká válnak idő múlásával. De mégis szép volt, mint az üdvösség.
Megtanított éjjel nyitott szemmel álmodni, nappal behunyt szemmel járkálni. Rászoktatott, hogy ne vegyük észre a különbséget a vasárnapi tyúkleves és a száraz kenyér között; felvitt a hegy tetejére, mint az ördög, és elbújtatott a pincébe, ha sírnivalónk volt. Bolonddá tett, hogy a fenyőfa lombjában az ő zöld szoknyáját lássuk, a kendermagos csíz hangjában az ő énekét halljuk, hogy sokáig jó illatot erezzünk a kezünkön, amely az ő kezét fogta. Néha királynői allűrökkel száműzött a környezetéből a könnyelmű némberek társaságába, hogy ott is a fekete hajú és fehér arcú kísértetet keressük; máskor a messziről pirosló ablakú kocsmába küldött vigasztalásért, hogy ott is a borba írjuk ujjunkkal a nevét az asztal lapján. Kikérdezett más nők játékszereiről, játékosságáról, és mi feleltünk neki, mert semmi titkot sem akartunk előtte megőrizni – talán anyánkat is elárultuk volna, ha rossz szíve ezt tőlünk követeli vala.
De mégis csúnya volt, mint a könny, ha sárrá válik.
Embergyűlölővé tett, hogy ne higgyünk többé a város hangjainak, legfeljebb a szél harsogó zúgásának a falombok között. Gyanakodóvá nevelt, hogy hitszegőnek gondoljuk a baráti kézszorítást, idegen kéjt sejtsünk a feltárt szívvel, csengő odaadással kínált pohárban, zordonná, szilajjá vagy gyilkossá tegye a kedvünket, amelyről azelőtt azt hittük, hogy oly ártatlan, mint az ég mosolya. Hazuggá formált, mert azt kellett elhitetni véle, hogy mindig fél lábon állunk, éjjel-nappal a piros kalapra gondolunk, versben horkolunk, és sohasem öklendezünk. Rabbá tett, akinak börtöne előtt cincogva mennek el a cimborák az élet muzsikájával, és mind messzebbről hangzanak a nóták, amelyeknek a szövegét már nem tudjuk. Holdkórossá tett, hogy a földön nem éreztük már jól magunkat, hanem mindig az ő házának tetejére kívánkoztunk. Szerencsétlenné és bujdosóvá tett. Ó, be sokat is szenvedtünk Érted!
Tehát csak úgy olvassuk a következő történetet, mintha nagyon régen esett volna meg. Sok évvel ezelőtt, amikor a Szerelem még a földön járt, patkókat tördösött, kártyapaklikat tépett, erős volt, mint Robinetti.
A Sugár úton minduntalan lehetett találkozni galambszürke frakkos lovászokkal, akik az úrinő paripáját sétáltatták, amíg a hölgy egy vadgesztenyefa524 alatt a széles cilinderkalapos úr sohasem hallott mondanivalói felett Blaháné legszebb mosolyát próbálgatta, vagy ezüstösen kacagott, mint Pálmay Ilka. Estenden vadludak úsztak el a városerdő felett, a hold vörösen és nagyra nőve bámult Budapestre, ahol még éjnek idején is építették az új, gyönyörű palotákat a város szép hölgyeinek. Tehát hunyjuk be darab időre a szemünket.525
