Felejthetetlen évek Pesten
Felejthetetlen évek Pesten
Mária szép volt, mint az akkori ifjú Budapest.
Tizenöt-tizenhat esztendősek voltak a paloták az Andrássy úton és ugyanannyi esztendősek a lányok, akik az új női szépséget jelentették Budapesten.
A Nagykörút épülése előtt egyféle női szépség volt Pesten: a polgárnő szépsége, amely korántsem volt magyarosnak mondható. Régi arcképalbumokban, rézmetszeteken láthatjuk azokat a dinnyefejű nőket, akik már tizenöt esztendős korukban öregesnek, bánatosnak, lemondónak látszanak. Sima hajuk; apácásan hideg vagy a vérmességtől gyakran színét változtató arcuk; papucshoz szokott lábuk és a vasárnapi vállfűzőtől már alig karcsúsodó alakjuk: mind germán ősanyjuktól, a tenyeres-talpas hausfrau-tól maradt örökségbe. Ezekről a régi pesti nőkről bizton lehetett tudni, hogy generációkon át nem változnak.
Ugyanarra a helyre térdepeltek a belvárosi templomban, ahová anyjuk és nagyanyjuk; ugyanazokkal az ételekkel táplálkoztak, amelyeket már a család legöregebb asszonyai írogattak szálkás, lúdtollas betűkkel recepteskönyvekbe; megőrizték a pólyákat, vánkosokat, amikor a bábaasszony világra segítette az újszülötteket; a férjük éppen olyan komoly, szertartásos férfiú, mint ezt atyjukban tanulták tisztelni; ugyanazokat a pletykákat hallgatták a szomszédasszonyoktól, mint a nagyanyjuk, és talán még a bűneik is ugyanazok voltak, amelyeket nagyhétben a szent barát fülébe elsusogtak. Ritkán változtatnak szappanjaikon, a hajviseletükön, a fürdővizükön, a némely alkalommal viselt vastag, vörös alsószoknyájukon és egyéb mindennapi szokásaikon. A szemüket attól az időtől fogva lesütötték, amint meglepődtek az első holdfordulásnál, amint az első különös álom meglátogatta őket, amely álmot megfejtés végett nem mertek előterjeszteni a családbeli öreg asszonyságnak. Nem mertek szépek lenni, mert nem engedték ezt a férfiak, akiknek fennhatósága alá tartoztak. Zavarban voltak, mikor új ruhát vettek fel. Tizenkét esztendős korukban többnyire kimaradtak az iskolából, segítettek a háztartásban, megtanulták, hogyan szereti apjuk a babot vagy a káposztalevest; a budai kirándulásokon, pünkösdkor vagy a lövészházi majálisokon lesték el a nagyoktól a tánclépéseket; legnagyobb élményük volt,546 ha esküvőt nézhettek végig, és gyakran mentek férjhez a temetőből, ahol a szomszédos sírhalomnál fiatal özvegyember búsongott. Még azt a gondolatukat is titkolták, hogy megkívántak valamely édes süteményt vagy cukros befőttet, nemhogy a férfiak szemébe mertek volna nézni. (Természetesen nem az öregasszonyokról volt szó e sorokban, akik a tüzes vasalót is a férjük után hajították, ha méregbe jöttek.)
Voltak még egyéb szépségek is a régi Pesten, de azok kastélyokban laktak, legfeljebb télen tartózkodtak a városban, mint a kócsagok délen. Megyei kisasszonyok, akik gyermekkoruk óta nem féltek a fúvó bikától, a nyihorászó csődörtől, a megkergült kostól, de még a férfiaktól sem, mert szabad levegőn, vidéki házakban nevelődtek, bárónők és grófnők, akik franciául beszéltek, legyezőnyelvet tudtak mamzellektől és inasoktól, sok mindenféle levegőn, vidéki házakban nevelődtek; bárónők, és tükrökből korán begyakorolták, hogyan kell szépnek lenni; – de hol voltak innen a dunai molnárok, a búzakereskedők, az aranyművesek lányai? Azt mondják, hogy az Orczy házban, a Király utca környékén is voltak megközelíthetetlen, érzelmes, boglyas szépségek, akiknek éjsötét tekintete kivillant a homályos, szűk, piszkos udvarokból, keleties renyheséggel és tudatlansággal viselték az életet, rongyos szoknyáikat és ékszereiket; almacsutkát tartottak a szájukban, amikor a férfiak ajkuknak nemes vonásait dicsérték, és aztán piros ronggyal dörzsölték be gyönyörű kincsüket; kondor, fésűt át nem eresztő hajukat nem lehetett sokáig magasztalni, mert korán lenyírták azt, miután a parókát fejükre tették; és férjük későbben sem szerette őket féltékeny, szenvedelmes, egyedül bírási vággyal, mert nem volt alkalmuk okot adni az olykor oly gyötrelmes, de boldogító féltésre.
Mária azt a szépséget jelentette, amelyet már nem ismert közelebbről sem Ferenc József, sem Podmaniczky Frigyes.
A Máriához hasonló szépek még nem táncoltak a pesti iparoskör bálján sem palotást, sem csárdást az uralkodópár tiszteletére, sem a Hatvani utcában nem tűntek fel, amikor Frigyes báró az első népfelkelőket a katonai gyakorlatról hazavezette. Mária volt az új pesti szépség, aki már nem az ódon Belvárosban látta meg a nagyvilágot, hanem az ifjú Nagykörút lármás és mozgékony bérházából pillantott először az odalent zsongó, kavargó utcára. Wlassics Gyula még nem engedte a lányokat a gimnáziumba, de az Andrássy úti547 leánynevelő intézetben már nemcsak illedelmes magaviseletre, valamint Mazzantini tánclépéseire tanítják a modern leányokat, hanem mindenféle tudományokra, amelyeket addig csak a fiúknak volt joguk megismerni. A tornaszobában ott van minden leánynak a rövid, fekete szoknyácskája, amelyben a bakra ugrik, és már csak néhány bárgyú férj hiszi a városban, hogy a tornázás árt a szűziességnek. Az átszíjazott könyvcsomagot, mint a legingerlőbb jelvényt, hordják végig a bakfisok az Andrássy úton. Az újságban megnézik a színházak és koncertek műsorát, télen korcsolyázni járnak, nyáron úsznak a Dunában, Beniczkyné regényei mellett szeretik Jókait, de a pad alatt néha megtalálni a Rozsnyai-féle könyvkereskedés kiadványait is.
Mária új volt, mint a Stanley-féle afrikai vászonsüveg, amelyet akkoriban kezdtek a Körúton viselni a fiatalemberek; bátor volt, mint Wahrmann Renée, aki először mert helyet foglalni a kötött léggömb kosarában; ruganyos volt, mint egy cirkuszi akrobata: és éhes, szomjas, gyűlölködő, önző, mintha néki is barátnője lett volna egy Korona utcai kalapkészítő leány, akit K. György gróf feleségül vett.
Máriának rövidre volt vágva a haja, a válláig sem ért e selymes barnaság, mint azok a nők hozták ezt divatba, akik festészettel vagy irodalommal foglalkoztak. Szerette a tarka skót szövetből való szoknyát, és terve az volt, hogy egykor majd Rembrandt-kalapot fog viselni, mint az operaházi művésznők, akik a Hajós utcai kiskapunál várakoztak köpködő, krákogó énekmestereikre. Nem érzett különösebb meghatottságot, ha illusztrációhoz hasonlatos huszártiszt rávillantotta a monokliját; megvető, csúfondáros szavakat mormogott, ha a velszi herceghez hasonlatos ifjú gavallér pardont raccsolva, a kísérőjének akart szegődni, sőt a nemrég elhunyt Rezső trónörökös tiszteletére szakállt viselő grófok és bárók se zavarták álmában – annál többet forgatta a fejében az öreg műépítészt, aki az Andrássy út legtöbb palotáját emelte, Korányi professzort, a híres orvost (akihez álmában mindig készülődött, hogy megvizsgáltatja vele a tüdejét), Andrássy Manót, aki ezüstös fejével, mindig csukott, számozatlan fiákerén pontosan délután négy órakor hajtatott el a leánynevelő közelében, hogy az Új utcába Sz. Arabella udvarlására legyen. De még a vakmerő biciklibajnokok, akik óriási kerekeiken közbámulatot csengettek ki a maguk részére az Andrássy úton, se ragadták548 meg Mária figyelmét oly mértékben, amint akár Ráth Károly, a polgármester, amikor tekintélyes bajuszával végigsétált a Sugár úton. – De minden ideálja között a legelső helyet foglalta el Kléh István, az Első Hazai akkori igazgatója, aki Kauser műépítész társaságában gyakran szemlét tartott az Andrássy út még beépítetlen telkei felett; az öreges, mogorva, kedvetlen Kléh Istvánba volt szerelmes legelőször Szarvashegyi Mária. (Pest még kisváros volt, könnyű volt a nevezetesebb embereket megismerni. Máriának volt egy barátnője, bizonyos Ganzl Elvira, aki a Kerepesi úti temető sírboltjairól írta le azoknak a nevét, akik egykor híres emberek voltak Pesten. És úgy beszélt a halottakról, mintha személyes ismerősei lettek volna.)
Amint láthatjuk: Máriának meglehetősen intelligens ízlése volt, pedig még alig múlt el a korszak, amikor a választékos modorú kereskedősegédeknek, borbélyoknak, vándorszínészeknek volt a legtöbb sikerük Pesten. De Mária már új volt, modern volt, izgalmas szomjúsággal tudakolta barátnőitől az iskolából jövet, hogy kinek a kocsija gördül végig a fakockákon, megjegyezte magában a neveket és arcokat, körülbelül tizenhárom esztendős korában már tudta, hogy kiknek tulajdonai a házak az Andrássy úton, és kinek van a legtöbb telke a Városligetben? Ez a sajátságos gyermek együtt növekedett Pesten az újgazdagokkal, és azok érdekelték mindenekfölött, akik az új palotákat építik. A Haggenmacherek házai előtt mindig felsóhajtott: „Istenem, csak sört főztek!”
De hát milyen volt külsőleg Mária, kérdezi az olvasó, miután már annyit elmondottunk a csodálatos kis nőről?
Félig-meddig zsidó lányhoz hasonlított, de csak annyira, amennyire ezeknek a lányoknak a szokatlan, érdekes, keleties arcvonásaiból is volt valami az arcára pingálva. Például az orrának volt valamely könnyed, kecses hajlása, amely ezeknél a nőknél feltalálható. („De az ősmagyaroknál is!” – védekezett Mária, amikor egy csúfolódó iskolai társnője egyszer Réhbergernek kezdte nevezni.) Ez az orr mozgékony, kíváncsi, szinte erőszakos volt, mintha az élet vágya, mohósága, szomjassága lüktetne mindig a gyöngéd árnyalatú cimpákban. Feltűnni, érvényesülni, főleg dúsan boldogulni: azt remegte az orrocska, amikor végigsietett az utcán. És ehhez képzeljük az alattomos, hosszú, fekete pillájú szemeket, amelyek mindig alázatosan le voltak sütve, mintha valami nagy bánatot vagy elmerengést549 rejtegetnének! Tudatos ártatlanság, szinte fitogtatott érzelmesség és szűziesség lakott a szemekben, amelyek a habfehér szemgolyóban fekete gyöngyként úsztak. Az ember (ebben a korban) elgondolkozik az ilyen kacérkodó szomorúságot, rejtett ravaszságot és kegyelmet kérő szemeken, amelyek az egész férfivilágtól gyöngédséget, jóságot, megértést kérnek; míg ha a nőkre szegeződnek ezek a szemek, tudnak gúnyt, fölényt, megvetést is kifejezni. Úgy tudott nézni ez a fekete leányszem, mintha azt a hitet akarná felkölteni, hogy ő az egyetlen, hasonlóság nélküli szempár a városban. Többnyire persze rejtőzködtek a hosszú szempillák fátyolai alatt, mintha az ékköveket utánoznák, amelyekből a kevésbé értékeseket szokták a mindennapi megtekintésre a kirakatba helyezni. Az utcán senki sem nézhetett bele a szemekbe (már nagyon korán kezdett erre vigyázni Mária), sőt jobban elrejtőztek a kíváncsi tekintet elől. Méltatlankodva elbújtak, mint némely virág kelyhe becsukódik az érintésre. – Ha egy sokat kószált táncosnő vagy egy háromférjes asszonyság játszik így a szemével: bizonyosan nagyot nevetünk az ócska kacérságon. De egy félig-meddig még gyermekded leánynál tapasztalván a szemek e lidércjátékát, e cifra, számító használását annak a hatalomnak, amely a legtöbb nő tekintetében megvan: bizony ott felejtjük a gondolatunkat, bármilyen bölcsek vagyunk.
Mária szeme már tizenöt esztendős korában ki tudta fejezni mindazokat az érzelmeket, amelyekért a királyok valamikor háborúba mentek, a költők verseket írtak, a tolvajok bemásztak az ablakon. Olyan sugarai, villanásai voltak ennek a szemnek, amelynek láttára a kuruzsló vénasszony közelebb hajlik vetőkártyáihoz, és biztosabban látja a szerencsét vagy szerencsétlenséget jelentő kártyákat. Volt ebben a szemben valami aranyfény is, amely mintha messzi, föld alatti kincsek fénye volna, amely kincs valamerre várakozik. De fekete is volt ez a szem, mint az ópium füstje, amellyel boldogtalan férfiak kábítják magukat. És mély volt ez a szem, mint a távoli táj felett mélán leboruló éghajlás, ahová nem tudni, mi okból vágyakozunk. Komoly, biztató is volt ez a szem, mint azok a szemek, amelyeknek kedvéért beteg férfiak halálra dolgozzák magukat, a bűnösök vallomás nélkül állnak az akasztófa alá, a bujdosók visszajönnek az erdőkből, bár a fejükkel játszanak. – És az Andrássy úton az akkori férfiak (mert ez éppen divat volt még e korszakban) elölről, hátulról, a túlsó oldalról és a lovaglók útjáról kísérgették a gyermeket,550 aki egyetlenszer sem vetette fel a tekintetét, mintha még nem érkezett volna a háta mögé az a bizonyos, akit várt.
És e régi, felejthetetlen években, amikor a férfiaknak szokásuk volt apróra megvizsgálni a nőket, mint valami csodálatos növényeket, sok jelentőséget tulajdonítottak Mária hajának, amelyről nyilvánvaló volt, hogy akkor növeszti meg és oly hosszúra, mint Csillag Anna – mily boldog ember lesz az, aki valaha e selyemzuhatagban megfürösztheti az arcát! –, még többet gondolkoztak Mária csukott, szenvedélyes, sápadt ajkain, amelyek olyan gyöngédek, színtelenek voltak, mint a tavasz virágai, amelyek még nem érezték a nap szerelmetes csókját, de majd egyszer megnyílnak ez álmodozó virágszirmok hosszú-hosszú csókra, mint a tenger csókolózik a holddal, és valahol az erekben érni kezd a bizonyos vérsejt, amely majd pirosra, bágyadttá, harapnivalóvá teszi az ajkat… vajon hol jár az a férfi, aki először csókolja meg a virágszájat? talán meg kell neki halni az első csók után, talán a mennyországba jut – mint akkoriban gondolták még a férfiak, mikor egy leány érintetlen szájáról volt szó.
Hát még Mária arcszínéről mennyit tudtak a fényes cilinderű gavallérok, akik pepita nadrágjukat akkoriban az Andrássy úton mutogatták!
A nőneveldétől a Rózsa utcáig mindig akadt bámulója e keletiesen sápadt, szív alakú arcnak, mint valami idegen aranypénznek, amely a város garasai közé hullott. Megnézte ezt az arcot a büszke Forinyák tábornokné, akinek szépsége akkoriban már hanyatlóban volt; kihajolt piros kerekű fiákeréből a vörös hajú milliomosleány: Freystädtler Flóra, akit sokan a legszebb zsidó lánynak mondanak ez időben Pesten.
„Vajon mivel festik ennek a kis betyárnak az arcát?” – kérdezgették azok a bizonyos hervadt asszonyságok, akik vénségükre, cudar élet után mindenkit meggyanúsítanak a városban.
De persze hogy másként gondolkoztak az akkori Budapest gavallérjai erről a gyöngyházfényű, szenvedő, liliom arcszínről! Ők azt vélték, hogy e fehéres, sápadt szín alatt a szenvedély és a vágy tűzhányója lakik, amint ez a körülmény köztudomású minden sápadt arcú nőről. Vezúv ez az arc, amelyet most belepett a szűz hó. Még a rosszmájú, púpos borbély is, aki az Oktogonon rosszat mondott minden nőről, aki a téren végigment, megdicsérte a Mária arcszínét:551
– Csak az a bajuk az ilyen arcoknak, hogy hamar megduzzadnak, ha netán szereti a bort az illető. Vagy esetleg korán megsárgulnak, mint a dohányszita – vélte a borbély, midőn boltjában többen is lesték a híres szép leány jövését, menését.
Hát még a járása: az a táncos, könnyed, viráglépés, amelyre még a legjobb táncmesterek sem tudják megtanítani a nőket, hanem az velük születik! Az a kétfelé vetett lábfej, amelyen úgy megringatózik a derék, hogy a férfiak az Andrássy út túlsó oldalán is megállnak! Azok sem tudnak mindig így lépni, akik az Operaház első négyesében táncolnak, hát még azok a kis tömzsi asszonyságok, akik már abban az időben is többségben voltak Pesten, és elhitették a közvéleménnyel, hogy csak a molett nő tud igazán szeretni!
– Csípjél nekem egy gavallért! – könyörgött néha a szeplős Ganzl Elvira, amikor az iskolából hazafelé mentek.
– Csípjen egy gavallért nekünk, Mariska – suttogták a Rózsa utcai varrólányok, akik estefelé sétálni vitték Máriát.
És Mária felvetette a szemét, amelyben tündökölt a nagyvilágias Pest minden szépsége, vágyakozása, ragyogása, amint a nyolcvanötödiki kiállítás után tanult meg ebben a városban nézni és járni a legtöbb nő. Mária felvetette a szemét, mint a nyerő Bazilika sorsjegyen felmosolyog a kőnyomatú nőalak a szerencsés tulajdonosra. Rávillant a pepita nadrágos férfiakra, mint a görögtűz ragyog fel esténkint a városligeti tó felett, a sötét égboltozaton. Elmosolyodott, mintha Rezső trónörököst vagy Károlyi Pistát vélte volna a háta mögött… És Ganzl Elvirát másnap már ibolyabokrétával a gomblyukában várta a Köröndnél Podmaniczky Frigyes, és az Alföldi vadászok tanyáján című regényét finom ajánló sorokkal ellátva adta ajándékba a kisasszonynak.
De Pest még kisváros volt, éjszakánként a Rózsa utcáig elhallatszott a vasúti mozdonyok füttye a Nyugati pályaudvarból, a kenyérdagasztáshoz beigazított ébresztőórák a nagy csendességben, amely a város felett hajnalonkint honolt, a szomszéd ház lakóit is felköltötték, a pletykás városban harmadnapra már a polgárcsaládoknál is beszélték, hogy a híres dívát egy kád francia pezsgőben fürdették meg a Casinóban, és fürdés után a meggyarapodott mennyiségű pezsgőt vidáman itták az urak és a fiákeresek, valamint azt is tudták a városban, hogy Szarvashegyi Mária olyan ártatlan, mint a rózsaszál Szent Margit kertjében.552
Vajon mi volt az oka, hogy a kisvárosias Pesten egyetlen rossz szó sem hangzott el a nevezetes kisasszonyról? Nyilván az emberek jobbak voltak, mint manapság, azonkívül ismerték sokan Mária anyját, akinek jövőbe látó szeme volt, és keresztülnézett a csonton, húson, betegségen. Ó, hány boldogtalan szerelmest, szívbajost, epebajost gyógyított meg Pesten ez a derék asszonyság, arról csak azok tudnának részletes vallomást tenni, akik már odakünn fekszenek a különböző temetőkben!
Szarvashegyi-Fáczánkúti Edmundné, 1848/49-és honvédszázados és m. kir. telekkönyvvezető özvegye – mint a hétágú koronával díszített névjegy mondta a jeles hölgy nevét: kártyavetéssel, bűbájossággal és hasonló mesterségekkel foglalkozott a Rózsa utcában. Mit is csinálhatott volna abban az időben egyebet az özvegyen maradt előkelő asszonyság, aki családi származását rokonságba tudta hozni egy régi bárói famíliával is. Talán mosni vagy varrni járt volna, hogy gyermekeit felnevelhesse? Kitanulhatta volna a kalaposságot vagy a szabászatot, mint annyian mások, akik férjük helyett annak elárvult, kiszáradt csizmáit ölelgették az évfordulókon? Vagy kiült volna a Városliget Bellvü kerti asztalkái mellé kifestett ajkú leányaival, mint sok jobb sorsra érdemes dáma a szerelmi közvetítésben lelte örök asszonyi örömét? Talán még ez a legutolsó és a világ fennállásáig divatban maradó, nőies foglalkozás tetszett volna leginkább Edmundnénak, mert hiszen Pesten ez nagyon szokás volt ebben az időben azokban a körökben, ahol a megkopott családi címerhez nem maradt már ezüstkanál, és a házmester fertálykor azokon az ajtókon dörömbölt legtöbbször, amely ajtókon koronás névjegy volt kiszögezve!
De élt még egy öregasszony a házban, az egykori Szarvashegyi-Fáczánkúti Edmund édesanyja, aki túlélte minden gyermeke halálát, tíz esztendő óta ágyban feküdt, csaknem százesztendős volt, és csak azért imádkozott, hogy menye, Edmundné, ne verjen vasszöget hátul a koponyájába, amint az ilyen öregasszonyságoknál siettetni szokás a halált. Nagyon ravasz, nagyon okos, sokat próbált öregasszony lehetett ez a százesztendős asszony, mert kieszelte magában, hogy az emberek butaságából is meg lehet élni. Jósolgatni kezdett – mikor még a gyermekek kicsinyek voltak, és a szomszéd szobában tanultak –, betegségeket gyógyított, tanácsokat osztott szerelmi zűrzavarban, bánatban, öngyilkossági vágyban. A kuncsaftokat maga553 Edmundné szedegette össze a Rózsa utca és az Andrássy út környékéről, amikor is fejkendőt tett a homlokába, cselédszoknyát vett magára, és megszólongatta azokat a szerencsétlennek nevezett nőket, akik a kávéházak világos ablakai alatt egész éjjel várják a vőlegényüket, akik ledéren kacarásznak a gázlámpák tövében, de sokáig elálldogálnak a temetési vállalkozó kirakata előtt, honnan ünnepélyes érckoporsó és koszorú mered az éjféli utcára, akik délutánonkint a salétromos udvarok vaskorlátjaira dőlve, könnyezve hallgatják a kintornás szomorú keringőjét vagy a messze földön szép hangú vak koldus éneklését, és odabenn már ázik az öt pakli kénes gyufa a panorámában nyert, virágos vázában. Ezek a nők voltak első pártfogói a „százesztendős asszonynak”. És az asszonyság a vasszögtől való félelmében oly gyönyörűeket hazudott az élet elbukottainak, hogy azoknak nyitva maradt szemük-szájuk. Edmundné vacsora előtt mindig elhozta a „százesztendős asszonyhoz” azt a két-három vendéget, aki néhány hatoskával rótta le köszönetét a jó tanácsért vagy a még szebb jövendőért. A hatoskákból megélt másnap a család, és a százesztendős asszony ilyenformán jó darab ideig halogatta halála napját… Ki tudná pontosan megmondani, hogy miből éltek az emberek, akik nem haltak éhen? Ki tudna eligazodni azokon a rejtélyes körülményeken, amelyek a mindennapi kenyérhez segítenek? Ki tudja az életet oly pontosan, mint a szegény és a beteg?
Körülbelül két évig tanult Edmundné az anyósa mellett babonákat, álomfejtéseket, emberekkel való bánásmódot, ravaszságot és csalafintaságot. Akkor végleg megunta az öregasszonyt, aki bizony nem volt a legkellemesebb lakótárs. Egyszer-kétszer elment a városházára, hogy vinnék el az öreget az ispotályba, de senki se törődött a fonnyadt, hervadt Edmundné kérelmével, tehát segített magán, ahogy tudott: nyitva felejtette az ablakot egy téli este…
Mikor mi megismerkedtünk Szarvashegyi-Fáczánkútiékkal, már bizonyos mértékben rendben van a szénájuk. Edmundné rendes hópénzt fizet a kerületi kapitánynak, mint akár azok az asszonyok, akik tiltott mesterséggel foglalkoznak. Klientúrája kiterjedt az egész fővárosra, gyógyító teák, szépségcsináló szerek, szerelmi bájitalok mellett különösen kereskedik egy balzsammal, amelyet megöregedett férfiaknak melegen lehet ajánlani. Volt felejtető bájitala, varázsvesszője, mindentudó kötőtűje és lyukas köténye. De mi volt mindez, ha a vetőkártyára vagy a többi gyönyörű babonákra került a554 sor! Az álmokat megfejteni, a tenyerekből olvasni, a belső gondolatot meglátni, a távolba nézni, hírt hozni a halottakról, megkötni a férfiak erejét és a nők hűségét, a jövendőbe biztos pillantást vetni: senki így nem tudott, mint Szarvashegyiné. A nők, akiknek valaha sikeresen jósolt, már a hajadon leányaikat vitték hozzá, hogy azoknak is mutassa meg a holnapot, és még mindig úgy emlegették őt, mint hajdanán: a „százesztendős asszony”.
…Körülbelül ezeket tudta meg Szuhay Benedek, a budai háztulajdonos a Szarvashegyi családról, amikor az alagútbeli kaland után valamely kiszámíthatatlan kényszer következtében Pestre rándult, és fölkereste a Schimmelpfeng irodát, ahol mindenkiről tudtak adni információt bizonyos pénzösszeg lefizetése után. Itt tudakozódtak az egykori Pesten a gondos szülők leányuk udvarlóinak múltja után, itt tudta meg pontosan a vőlegény apósának vagyoni helyzetét, itt kérdezősködtek a kereskedők adósaik után, a Singer-féle varrógép részletfizetéseit innen irányították, itt tudta meg a jegyes, hogy hány gyermeke van vagy volt menyasszonyának, itt jöttek-mentek titokzatosan azok az öreg izraeliták, akik már egyebet sem tudtak, mint pipázni és más emberek vagyoni viszonyait kifürkészni, Schimmelpfeng alkalmazott öregasszony képében női detektívet, ez az iroda nézett be titokzatos összeköttetéseivel az akkori Családi Naptár-ak lapjaihoz mellékelt Kiadás és Bevétel rovatba, a kislány szívébe, a gavallér májába, a csukott szobába, az átjáróházak udvarán adott randevúkba, a selymet lopó kereskedősegédek kamrájába, a bankár följegyzéseibe, a hálószobákba és Szarvashegyiné vetőkártyáiba.
Szuhay Benedek lefizette a kellő pénzösszeget, eltette a kapott cédulát (amelyre röviden ennyi volt felírva: „Semmi összeg hitelezésére nem jó”), hazaballagott Budára, és egész időn át azon csodálkozott, hogy Kálmánfi Kálmánról, a gazdag Kaszelik unokaöcsről egyetlen szóval sem emlékezett meg a mindentudó Schimmelpfeng. Elhatározta, hogy az egész dolognak nyomába jár. Mert a föld alól jött lányok látogatása után következő napon, amikor fáradalmait akarta kipihenni a pamlagon, egy hajfésű oldalba szúrta. A fésű Máriáé volt.555
