Ferenczy Ida, a királyné barátnéja
Ferenczy Ida, a királyné barátnéja
…Hát azt is ritkán érte meg köznemesi családból származott magyar hölgy, mint amit elért Ferenczy Ida, akiről a régi Magyarországon valaha csaknem annyit beszélgettek, mint felséges barátnéjáról, Erzsébet királynéról, aki már életében félig-meddig legendává nemesült azokban a kis magyar házakban, de a palotákban is, ahol hűséges hallgatói vannak a mesemondásoknak. Mikor beköszöntének vala az úgynevezett hosszú esték Magyarországon, a lámpagyújtást többé nem lehet elkerülni (bár a régiek szerint nincs egészségtelenebb a kőolaj kipárolgásánál), kezdődnek a tollfosztókák, a tengerihántások, a káposztagyalulások, a kártyavetések, a mesemondások (mert lehetőleg mégiscsak olyan dolgokkal kell elfoglaltságot találni, amely nem erőlteti meg a szemet), alig múlott el őszi estve, amikor az elcsendesedő magyar házakban fel ne merült volna a mesemondásokban Erzsébet királyné neve, amely mellől nem hiányozhatott Ferenczy Ida neve, mint Castoré mellől Polluxé. A királyné az őszt, amely zordonodott a lainzi kastélyban, mint a Jósika Miklós-féle regények; – a telet, amely ceremóniákkal, fogadtatással, bálákkal fenyegetett a zöldessárgára festett bécsi császári palotában: – lehetőleg mindig távol tölté országaitól, mint valami vándormadár, aki az évszakok változásaival melegebb éghajlatot keres. Az újságok a parancsban kapott hivatalos jelentésben hírt adtak arról, hogy királyné őfelsége hol és merre tölti bús napjait, és a jelentésből soha sem hiányzott a magyar köznemes hölgynek, Ferenczy Idának a neve. E barátnévá előléptetett csillagkeresztes dáma nélkül el sem voltak képzelhetők a korfui őszök, a francia tengerpartokon enyhülő telek és a turistáskodással töltött, hegymászó nyarak Svájcban, vagy más bérces vidékeken. Szinte természetes dolog volt, hogy Ferenczy Idát, a vérünkből való vért valahogyan mindig közelebb éreztük magunkhoz, mint a búskomoly bajor királyleányt, akiről annyit tudtunk, hogy mindig csak szomorú,19 még ha a komor kötelességeiben megkeményedett I. F. J. szokatlan nyájaskodással veszi is körül. Ferenczy Idáról nem voltunk teljesen bizonyosak abban, hogy mindig csak a gyásznak él (bár a pártában maradt hölgyek hervatag életmódját folytatta), ugyanezért zavarni mertük őt leveleinkkel, kérvényeinkkel, amelyeket hol regálebérletért, hol dohánytermelési engedélyért, hol szeszgyárért, majd meg adóink mérsékléséért küldözgettünk hozzá. Különösen akkor, mikor híre futamodott Magyarországon – mert az ilyen tudósítások terjednek leggyorsabban az elszegényedett urasági házakban –, hogy a magyar kúriáknak van egy láthatatlan tündére, aki alapítványi hölgynek nevezteti ki azokat a jó családból való hölgyeket, akik valamely körülmény folytán nem mentek férjhez.
Valóban mentőangyala volt Ferenczy Ida Magyarországnak, amikor az egyeduralkodó felség busongó feleségét kísérgette lelki nyugtalanságból eredő vándorlásaiban? A királyné ugyan nemigen avatkozott a kormányzás dolgaiba (mert Ferenc József mellett bajosan is lehetett volna ilyesmit megtenni), de annyi befolyása mégiscsak volt, mint Blahánénak, aki a hajdani népszínházi színpadról kért kegyelmet a páholyban üldögélő Ferenc Józseftől ama tizenhárom galíciai magyar huszárnak, akik kegyetlen őrmesterüket összevagdalták. A királyné nem avatkozott az ország ügyeinek az irányításába, még ha egy fedél alatt lakott is férjével a bécsi Burgban, vagy akár Lainzban, ahova kastélyát a búskomor erdőségek mélyébe Ferenc József éppen Erzsébet melankolikus kedélye miatt építette… Láttam valamikor a lainzi kastély szobáit, amelyeket Erzsébet tán elviselhetőbbeknek tudott birodalma minden palotájából. Három egymásba nyíló szobája volt itt a királynénak, az utolsóban amolyan spanyolfalakkal elkerített fürdőkád, amilyen akár a magyar vidéki kastélyokban is akad. Csak talán az ágya volt hatalmasabb, ünnepélyesebb, fából faragott orosz oltárhoz hasonlatos, aranyozott, színes angyalokkal megrakott és pávafarkokkal, művirágcsokrokkal díszített ágy, mint akár a katonás természetű Mária Teréziáé, amelyet valaha az udvari múzeumban mutogattak, amelyben Mária Terézia egyszerre elfért volna számos gyermekeivel. Erzsébet királyné ágya olyan volt, mint azoké az ájtatos (különben felvidéki) embereké, akik az ágyban is szeretnék templomba képzelni magukat, és hosszasan imádkoznak a gyötrelmes20 hosszú betegségek ellen. Az Erzsébet királyné ágya melletti asztalkán költők díszbe kötött könyvecskéi pihentek – Heinéé és Byroné –, de hát ezeket már a kegyeletes múzeumőrök készítették oda a késői látogatók okulására, mert nem valószínű, hogy a királyné kedvenc költőinek könyveit Lainzban felejtette volna, amikor onnan elutazott. Egy biedermeier szalon kötötte össze a királyné szobáit a király komor, vaságyas, hideg szobáival, amelyek már csak azért is inkább északnyugatnak estek, mert arról szokott fújni a legkomiszabb szél. Ámde ezen a szalonon, amelyben talán sohasem ült látogató: nemigen járt keresztül más, mint Ferenczy Ida, akinek többek között az volt az aggodalmas feladata is, hogy a királyné üzeneteit közvetítse I. F. J.-fel, amely üzenetekre előreláthatólag egy vonalnyival mindig komolyabb lett Ferenc József arca, amely különben sem volt a könnyed barátságosságra berendezve.
– A királyné utazni szeretne, felség – jelentette Ferenczy Ida, a magyar köznemes-leány, megállván azon a küszöbön, ahonnan Ferenc József dolgozó- és hálószobájába lehetett belépni, az ablaknál a zöldposztós, tintapecsétes kis íróasztal, akár egy vidéki kancelláriában, a sarokban akkora mosdó, mint egy segédhivatalban, ahol a hivatalnok urak a kezüket megmossák, mielőtt a déli serhez elvonulnának, az asztalnál forgatható szék, amilyenen akár az öreg kereskedők üldögélnek a felfújt gumipárnán… És az ágy rideg, mint egy gránátosé Nagy Frigyes korában.
– Hová akar utazni a királyné? Talán nem érzi jól magát, ahol én is vagyok? – kérdezte Első Ferenc József azon a jeges, korcsolyás hangon, amelyre akkor tesznek szert a férfiak, amikor életük kalendáriuma már az őszi hónapokat kezdi mutogatni.
(Ferenczy Ida valamikor a perbenyiki, Zemplén megyei kastélyban, ahol a királyné halála után gyakran tett látogatást a Majláth grófoknál, sokat beszélt e hangról, amelyet élete végéig nem tudott elfelejteni, aminthogy bizonyos hangok, még ha nem a legdallamosabbak is azok: élete végéig elkísérendik az embert.)
Ferenczy Ida hősiesen felelt:
– Királyné őfelsége Görögországba kívánkozik… Az Achilleon-kastélyba, Korfuba.
Ferenc József maga elé nézett, mintha előre látta volna azt a zordon, magányos telet, az egyedüllétben töltött napokat, amelyek megint21 elkövetkeznek az életében, amikor egykedvűséget színlelve válaszolt a csillagkeresztes hölgynek:
– Az udvari útimarsall majd összeállítja az utazás rendjét. De előre is mondhatom, hogy az utazási programot pontosan be kell tartani, és mindenhonnan sürgönyözni kell.
(I. F. J. a modern találmányok közül egyedül a telegrafírozást fogadta el komoly értéknek. Automobilba sohasem ült. Minek is tette volna ez az uraság, akinek a legjobb lipicai kocsilovai voltak Európában?)
A lainzi kastély királyné-lakosztályából egy aranyozott, keskeny, kanyargós lépcsőcske vezetett a kastély kertjébe, amely csigalépcsőt az udvari etikett értelmében senki másnak nem volt szabad igénybe venni, mint a királynénak vagy pedig a gyermekeinek. Ámde Ferenczy Ida, amikor meghallotta Ferenc József szájából a megváltó engedélyt; ezen a titkos lépcsőn futamodott le, hogy felséges úrnőjét a kertben vagy az erdőben való sétáiban értesítse arról, hogy a király megkönyörült az unatkozó asszonyokon… Amúgy is őszre hajlott, maholnap kiürül a lainzi kastély. Az ókori nagyságú lófejekkel, szarvasfejekkel, ökörfejekkel díszített udvari istállókból, vadászházakból, konyhákból amúgy is elvonul a cselédség a vastag falú bécsi Burgba, csupán egypár mihaszna vén erdész marad itt pipatömködés céljából.
A királyné a szótalan, sok mérföldre kiterjedő erdőségben sétált, ahol a völgyi lapályokon látni lehetett a forráshoz baktató szarvasbikákat, de hallani lehetett a vaddisznót is, amint csörtetve keresztülverdesi magát az egybenövekedett bozóton. Nehéz dolog volt megtalálni a legbúsabb királynét a bús erdőségben, Ferenczy Idának azonban úrnője szolgálatában sikerült ez is, mint minden szolgálata, amelyért életét feláldozta.
– Utazunk, felség – kiáltotta már nagy messziségből, az összeboruló erdei úton, és meglobogtatta a zsebkendőjét.
A királyné kedvenc udvarhölgyére vetette tekintetét, amelyet vidámnak aligha látott valaki.
– Gondoltam mindjárt, hogy ma valamely jó hírt hallok, mert szerencsésen megküzdöttem a kígyóval, amely meg akart harapni –22 szólt Erzsébet királyné és egy szürke, fehér csíkos vipera tetemére mutatott, amelyet mogyorófa sétapálcájával agyonvert. Ferenczy Ida megdermedve a rémülettől nézte a mérges kígyót, amely az erdő fülledt avarjában megterem…
– Segítsen, Ida, hogy a kígyó bőrét a sétapálcámra húzzam, hogy mindörökre mentve legyek a mérges kígyóktól.
Így szólt a királyné, és valóban a mogyorófa pálcára vonta fel a kígyó bőrét, amelyet aztán babonás tárgyaival utazásaiban mindig magával vitt.
Ámde a viperabőrrel bevont sétapálca mégsem tudta megóvni a legmérgesebb kígyótól, az embertől… Az anarchista Genfben érte utol, és szívébe döfte a tőrét.
Ferenczy Ida, mikor öregségére, szép fehér hajával jóságos, betegápolós, minden szeretettel teli tekintetével a genfi utazásról beszélt: könnyekkel tett szemrehányást önmagának, mintha egy örökké égő sebre tapintana…
– Mi voltunk az okai a jóságos királyné halálának, mert nem tartottuk meg a szigorúan előírt útiprogramot, amelyet pedig nemhiába adott a kezünkbe a bécsi főudvarmesteri hivatal. Sem Esterházy uram, a királyné udvarmestere, sem Berzeviczy uram, a királyné útimarsallja nem tiltakozott elég erélyesen, hogy Franciaországból és a bernáthegyi barátok kolostorából jövet a királyné őfelsége ne töltsön néhány napot Genfben is, amely város az itteni szabadságok miatt mindig telve volt egzaltált emberekkel. Hagytuk a királynét Genfbe utazni, pedig ez nem is volt az útiprogramban… Azóta lettünk mindannyian kegyvesztettek a bécsi udvarnál.
…A vidéki urak, akik Ferenczy Idát odáig úgy emlegették maguk közt, mint Erzsébet királyné barátnéját, a magyar nemzet jótékony angyalát, felsóhajtottak. Mennyi keserűség, fájdalom volt ebben a sóhajtásban a szomorú királynéért, a tragikus végzetért, elmaradt és soha többé meg nem lelhető pálinkafőző-gyárak engedélyezéséért, kincstári bérletekért, olcsó földhitelekért a bécsi bankoktól, sőt még a préposti övekért és püspöki kalapokért, amelyeknek érdekében a jóságos Ferenczy Ida annyi sokszor közbenjárt, hogy valóban a magyarok szerencséjének lehetett mondani, hogy Ferenczy kisasszony23 mindvégig pártában maradt, és felséges barátnéját kísérgetvén búskomoly vándorlásaiban: soha sem mulasztotta el felbontani azokat a leveleket, amelyek a világ minden tájékára utána jövének a messzi Magyarországból.
192624
