VI. Ifjú pesti hírlapírók eljátsszák Eszter történetét
VI. Ifjú pesti hírlapírók eljátsszák Eszter történetét
Devecserire, a Neues Pester Journal Nyíregyházára küldött munkatársára bízatott Solymosi Eszter szerepének eljátszása az eszlári zsidótemplomban, amikor egy júliusi napon, egyiken a sok között, arra került a sor, hogy a tiszaeszlári gyilkosságot eljátsszak a hely színére szállott bíróság előtt.
Devecseri fiatal és jókedvű úriember volt, aki lapja érdekében sok mindenre hajlandó volt vállalkozni, de ez alkalommal mégis táviratban fordult Bródy Zsigmondhoz, főszerkesztőjéhez, vajon gondoskodik-e árváiról, ha Tóth Bélának (aki Schwarcz Salamon sakter szerepét vállalta a mutatványban) eszébe jutna komolyan elvágni a torkát a metszőkéssel?
E mutatványnál ugyanis arról volt leginkább szó, hogy a bíróság meggyőződést szerezzen Scharf Móricnak amaz 504állításáról, hogy a templomajtó kulcslyukán át világosan látható-e valamely cselekmény, amely a homályos templom belsejében történik? Ennek megszemlélése végett szállott ki Tiszaeszlárra a bíróság és a hozzátartozók, akiknek száma olyan seregre növekedett, hogy ezen a napon minden nyíregyházi talyigásnak akadt eszlári fuvarja, nem beszélve a hintókról, homokfutó kocsikról, amelyeken az előkelőbb urak utaztak Eszlárra. (Zathureczkyék négyesfogattal, míg a város híres ötösfogatát a törvényszéki elnök úr rendelkezésére bocsátotta Krasznay Gábor polgármester.)
Korán reggel indultak a kocsik, és körülbelül egy félóra hosszáig csak vágtató talyigásokat lehetett látni a tokaji műúton, akik a porfelhő miatt egymást előzgették. Ekkor mutatták meg a nyíregyházi talyigások, hogy mit tudnak valójában. Olyan versenyfutást rendeztek, hogy minden utazó hálát adott magában az Istennek, amikor ép bőrrel szállott le a kétkerekű alkotmányról az eszlári községháza előtt.
Az első szekér, amely a községháza előtt megállott: a templomajtót hozta.
Ez az ajtó a vizsgálat első napjától bűnjelként feküdt Nyíregyházán a törvényszék raktárában. Piros pecsét volt ráütve a kulcslyukára, hogy azon senki át ne nézhessen.
– Hazajött az ajtó! – kiáltották az eszlári zsidók, akiknek nyomorúságában ez a csekélység is örömet okozott.
Vitték is nagy diadallal az ajtószárnyat, hogy az árván maradt másik szárny mellé akasszák a félig-meddig romba dőlt templomon. (Nem volt abban a tótfalusi szélen fekvő falusi zsinagógában imádkozás azóta, mióta Bary vizsgálóbíró ráverette a vasat az eszlári zsidókra; az ablakok betörtek, szabadon járt be és ki mindenki az árván maradt 505imaházban. Legtöbbször fedélnélküli vándoremberek szoktak benne meghálni a hűvös éjszakák elől. Az a néhány Eszláron maradt zsidó, aki valamely véletlen folytán kimaradt a vérvádból: csak messziről nézegette a régi imaházat.)
De hetyke homokfutó porzott fel az úton. Henter Antal jött a maga fogatán. Remek lovai voltak mindig a várnagynak, mert értette a lovat. Úgy az agarászathoz használt nyerges lova, mint kocsilovai mindig kitűntek a szabolcsi homokon, ahol pedig nagyon válogatósak voltak a paripában már a honfoglalás óta.
A homokfutót Henter maga hajtotta, mellette „szerelmetes fia”, az eszlári zsidófiú, aki a bakról büszkén nézegetett le az eszlári zsidókra, akik bizony nagyon elkedvetlenedtek, amikor Henter közébük hajtott. A homokfutó hátsó ülésén tarka megyehuszár pompázott… Sohase ült még eszlári zsidó ilyen kocsin.
De újabb kocsi érkezik. A gyékényes kocsiról a börtönőrmester társaságában az öreg Scharf József, a „hatvékás harangozó” mászik le, és a maga falusias jókedvével integet régi ismerőseinek.
– Érik már a szilva? – kérdi egykori szomszédasszonyától.
Mikor pedig az elpusztult templom belsejébe vet pillantást, ökölbe szorítja kezét az egykori templomszolga.
– Így szeretném annak a csontjait látni, aki ezt tette! – dörmögi.
Mert semmi sincs a helyén a templomban, amelyet valaha oly nagy rendben tartott. Nagy fájdalom az ilyen embernek, mint Scharf József.
A kocsik egymásután érkeznek. Megjön a bíróság, és 506tizenkét csendőr állja körül a templomot. Távolabb a talyigások pihentetnek. Beborult az idő, még néhány esőcsepp is hulldogál. Az eszláriak a csendőrkordonon kívül nézik, hogy mi történik az elhagyott zsidótemplomban.
Ott pedig Scharf Móric „vizsgázik”, miután a szemorvosok rendbenlévőnek találták szemeit. „Megfoghatatlan látóképesség.”– kiáltott fel pláne Jósa András, a megyei főorvos, amikor a negyvenlépésnyire álló Megyery Géza törvényszéki bíró gomblyukában levő virágnak a színét is megmondta Móric. Hogyne látna meg ez a fiú mindent, ami néhány lépésnyire történik tőle a templom pitvarában, ahol a vallomása szerint a gyilkosság történt!
Valamelyik kocsiról lópokrócot hoznak, és odabent a templom pitvarában felkészülnek a nagy jelenethez.
Szűk kis helyiség a pitvar, amelyből lépcső vezet a karzatra, ahol az asszonyok szoktak az imádkozás alatt tartózkodni a háremszerű, kékre festett rácsozat mögött. Ennek a lépcsőnek a feljáratánál történt Móric szerint a Solymosi Eszter leteperése, egyingre vetkőztetése, megmetszése, vérvétele, ahogyan számtalanszor előadta.
A zsidófiú most is a helyén van, amint Henter úr esernyőjével megjelöli a vályogpádimentumon a helyet, ahol a leányka feküdt, ahová most a lópokrócot terítik.
– Devecseri! Devecseri Eszter! – kiáltja fennhangon Tóth Béla hírlapíró a keresztény leány szerepére kiszemelt újságíró után.
Devecseri csak akkor jön elő, amikor egy esernyőn kívül semmiféle gyilkos eszközt nem lát hírlapírótársa kezében.
– Adorján Sándor! Geiszt! Rákosi! – szólongatja egymásután az „Effendi” a jelenetre kiszemelt pesti hírlapírókat, 507és már nyomná is a lópokrócra Devecserit, ha az nyomban engedelmeskedne.
– Micsoda eljárás ez?! – kiált fel Tóth Béla méltatlankodó hebegéssel. (Mert hebegett, ha indulatba jött.) – Ebben állapodtunk meg?
Devecseri azonban ragaszkodik hozzá, hogy úgy bánjanak vele, mint egykor Solymosi Eszterrel bánhattak a zsidók. Az izmos Rákosi Viktornak (a „zsidókoldusnak”) kell őt legyűrni, amíg a többi sakterok megragadják, és Tóth Béla, a fősakter egy vágó-mozdulatot tesz a torka felett esernyőjével.
– Elég már! – kiáltja Devecseri.
De Tóth Béla alaposan vágja a torkát az esernyőjével. Ki tudja, mikor lehet ebben az életben megint sakter Tiszaeszláron?
*
Scharf Móric pedig odakint a kulcslyuknál térdepelve szóról szóra elmondja mindazt, amit a templom pitvarában lát. Hogyan fogják kezét, lábát a pesti szerkesztőnek, hogyan fűrészelik nyakát az esernyővel, hogyan énekel tréfásan bariton hangján a jelenethez Rákosi Viktor.
Megnézi az elnök a kulcslyukat, megnézi a királyi főügyész, megnézi Friedmann Bernát. Csak Eötvös Károly nem megy a kulcslyukhoz, mert a védőügyvédnek most az a kifogása van, hogy nem hoztak mérnököt is magukkal… Isten tudná, miért lett volna szüksége Eötvös Károlynak az inzsellérre?
Elharangozták már a delet az eszlári toronyban, de a Túlatiszánról is idáig hozza a szél a harangok hangjait, amelyek mindig azt panaszolták: „Nincsen kenyér…” „Itt 508sincs, itt sincs!” Amint a Tisza menti falvak tornyai szoktak felelgetni egymásnak.
Devecserinek végre megengedték, hogy a lópokrócról feltápászkodjék, Tóth Béla tréfásan kereste az esernyőtokot, amelybe sakterkését visszategye, a talyigások megint életveszélyes versenyfutásba kezdtek, hogy egymást megelőzve, minél gyorsabban szállítsák vissza utasaikat Nyíregyházára. Scharf Móric felült a Henter Antal úr kocsijára, hogy örökidőkre elhagyja Tiszaeszlárt, amelyet vallomásával oly világhírűvé tett.
Az öregebb Scharf börtönőrével a gyékényes szekér felé ballagva, elhaladt a maga kidőlt-bedőlt, lakatlan, elhagyott házikója mellett is.
– Laktam valaha benne! – mondta keserűen.
