IV. „Becsületemre főbelövöm magam, ha kiderülne, hogy nem igazat mondok!”
IV. „Becsületemre főbelövöm magam, ha kiderülne, hogy nem igazat mondok!”
A Vindobona léghajót alant, a földön Kégl Pista Fejér megyei úriember négyesfogata követte röptében, hogy ne maradjanak jármű nélkül az urak, ha a léghajó felmondaná a felhők között az engedelmességet; valóban, mikor Silberer Viktor, a léggömb tulajdonosa az utolsó homokzsákot is kiöntötte: a léghajó éppen Pest megyében, Kégl Pista korabeli híres gavallér ősi birtoka felett megállott, és az urasági lakban vacsorával várták a bátor léghajósokat. A Vindobona kosara néhányszor a földhöz ütődött (mikor is az utasok a kötélhálózatba kapaszkodtak), amíg a négyesfogatról leszálló Kégl Pistának és kocsisának sikerült a léghajó kivetett horgonyát jól megerősíteni, és a kiszállás baj nélkül megtörtént, oly épségben, egészségben, hogy Hoitsy Pál, a Vindobona egyik utasa másnap már tárcacikket írt utazásáról az Egyetértésbe.
Nem ilyen simán mentek a dolgok azonban ugyanakkor Nyíregyházán, a vérvád léggömbje, amelyet az egész világ figyelme mellett eresztettek a magasba annak léghajósai: mind messzibb ragadta a kormányosokat, és lassankint közönséges papírsárkánynak bizonyult a nagy hajszával útjára eresztett tünemény, amely, mint egy véres felhő, lebegett egy esztendő óta a világ feje felett.
Ezekben a napokban éppen a híres Barcza Dani kihallgatására került a sor a bíróság előtt, amelyet már a tárgyalás első napjától vártak, mert az volt a közhiedelem, hogy Barcza Dani ismeri legalaposabban az eszlári rémregényt „ától cet-tig”, mint 491mondták.
*
Ki volt ez a Barcza Dani?
Senki más, mint Debrecen város csendbiztosa, akit közönségesen a „hortobágyi komisszáriusnak” szoktak nevezni. Jó nagy darab föld volt az, amelyen már huszonnégy esztendeje közmegelégedésre, kifogástalanul csendbiztoskodott, és sok lókötővel, marhatolvajjal elbánt ezen negyedszázadnyi idő alatt a Nemes Város vagyonának védelmezésében.
„A legöregebb talpon álló csendbiztos Magyarországon” – mondták Barcza Daniról, amikor a hatvanesztendős, daliás, ropogós férfiú búzavirágkék dolmányában, sarkantyús csizmájában a nyíregyházi bíróság elé perdült, hogy egyszerre felfigyelt megjelenésére mindenki. Ilyen volt a csendbiztos, mint Barcza Dani! Napégette arcú, komoly tekintetű, félelmetesen pödrött, egészséges, mint akár a népdalban.
A híre olyan volt, hogy az esztendős eszlári vizsgálat alatt eljutott Kozma Sándorhoz, az országos főügyészhez, aki magához hívatván Barcza Danit Debrecenből: titkon megbízta, hogy a szomszédos Szabolcs megyében történt rejtélyes és mindinkább bonyolódó eszlári ügyben nyomozzon, és az igazságot kiderítse.
Barcza Dani vállalta az országos főügyész megbízatását, habár elég dolga lett volna a Hortobágyon is.
Most itt állott a nyíregyházi bíróság előtt, és elmondta tapasztalatait, amelyeket a titkon végzett nyomozás alatt szerzett.
Hát bizony kicsit csalódtak a nagyhírű csendbiztosban, akik tőle várták a rejtély megoldását.
Szép ember volt, szépen beszélt a bíróság előtt, de nem mondta meg ő sem, hová lett Solymosi Eszter, pedig ezt várta volna 492mindenki.
Elmondta, hogy megbízatása után szabadságot vett Debrecenben, és lóháton elindult egymagában a szabolcsi határnak. Bejárta Nagyfalut, ahol éppen Recsky András csendbiztos kollégájának volt a vendége.
– Megvallom, arról akartam meggyőződést szerezni, hogy milyen úton keletkezett a vallomástétel. Mert sokféle a kérdezés és a vallomás.
– Hogy miként történt ebben az ügyben a kérdezés és vallomás, azt nem tudom, de nagy különbség van aközt, amikor azt mondja a csendbiztos a kikérdezésnél, hogy te loptad el a lovamat; vagy pedig, mint én szoktam tenni, hogy miért vagy itt?
– De ne méltóztassék olyan ügyetlennek vagy ostobának gondolni, hogy erre ily úton jussak, hiszen a pandúr a pandúrtársának elmondja ezt borozás közben.
– Amint bementem, és ő (Recsky) kijővén, engem meglátott, meghökkent az én megjelenésemre. Akkor nagy megerőltetésembe került ott maradni ebédre, láttam, úgyse érek célt.
Recsky András, a szabolcsi csendbiztos, aki végighallgatta a hortobágyi csendbiztos vallomását, nagy fölényességgel felelt erre:
– Dehogy! Roppant szívesen marasztaltam mint régi kollégámat. Kérdeztem: Honnan jössz? Nyíregyházáról, mondja ő. Hová mégy? Nánásra. Maradj nálam. Nem tudok, sürgős dolgom van, megyek Nánásra.
– Nagyon gyanús volt, az igaz, hogy valaki Nánásra Nyíregyházáról Nagyfaluba jöjjön régi kollégáját meglátogatni, és csak pár percet, félórát vagy órát mulasson, de nem bírtam marasztalni, pedig szívesen 493láttam.
– Feltűnt, hogy valamiféle járatban van, mert kérdezi, hogy Nánásra merre van az út? Tudod tán a nánási utat!, mondok. Tudom, de mégis magyarázd meg, hol tér el?
– Megmagyaráztam, de miután gyanús volt a dolog, utánamentem, hogy merre mehet, mert egy kis eső volt. Ő Eszláron keresztül ment, de nem maradt ott, elment Lökre, és Lökön meghált.
Az elnök:
– Tehát azon hitben volt, hogy önnek kikémlelése végett volt önnél?
– Igen. Ott volt nálam Mihályi János barátom, mondom neki, miért vállalt ez az ember ilyen különösséget?
No, hát Recsky vallomása nem nagyon emelte Barcza Dani tekintélyét, aki már az első lépésre így megjárta csendbiztostársával, akinek a „nyomozása” éppen az ő feladata lett volna.
Hát még mikor Recsky kikottyantotta:
– Eszláron a falu végéig mentem utána… Aztán bementem a községi bíróhoz, hogy nem látták-e Barczát, kihez szállt? Nem láttam, mondja ő, csak keresztülment Eszláron.
Ezen a környéken tehát nem boldogulhatott a debreceni csendbiztos, ahol megjelenésére annyi szem felfigyelt. Nézzük, talán másfelé több szerencséje volt az országos főügyész nyomozójának.
Az elnök:
– Ön beszélt Henter Antal várnagy úrral és Scharf Móriccal is?
Feleli a hortobágyi:
– Ennek következtében többször eljöttem ide Nyíregyházára, s barátságot kötve Henter várnagy úrral, kívántam 494megismerni Móricnak szellemi tehetségét, s jelen voltam egypár órán, mikor tanult. Úgyszintén kívántam megismerkedni tökéletesen Henter várnagy úrral is.
– Egy este, éppen Ferenc előestéjén együtt voltunk a fogadóban. Henter úr azt mondta nekem, úgy szeretlek, mint a testvéremet.
– Szeretném, ha ezt bebizonyítanád, mondám neki. S ő azt felelte, hogy ezt megteszi holnap. Szívesen veszem, mondom.
– Másnap azt mondom neki: Elhiszed-e már, hogy ez az ügy nem fog úgy kiderülni, hogy a zsidók elítéltessenek? Azt mondta, kezdem magam is azt hinni, hogy úgy lesz.
– Esküszöm az Istenre, halld meg te is, szóltam erre, hogy az eszlári ügyet kiderítem, ha lesz mód hozzá.
– Éppen Ferenc napján volt este, én megkezdtem a kihallgatást.
– No, Móric fiam, mondom a fiúnak, most már én vagyok kiküldve Solymosi Eszter ügyében, és most már igaz dolognak kell kiderülni. Ne félj, kisfiam, semmit, nem fog bántani senki. Látod, itt nincs senki más, mint én, te és Henter téns úr. Beszéld el mielőttünk most, mit láttál, hogy láttad, úgy amint történt. „Hát én hallottam a lármát”, mondja Móric, „odamentem a templomajtóhoz, és kulcslyukon láttam, hogy ottan ültek hárman Eszter mellett, aztán egy fazékba vették a vérét.”
– Nézzed, fiam, feleltem Móricnak. Én tudom, hogy neked van eszed, mert tudod, hogy én végighallgattam egypárszor, mikor te tanultál, és a históriából feleltél, tehát már azt kell tudnod, hogy Isten van, és ne feledd el, hogy az Isten megveri az embert, aki ilyen esetben 495hazudik.
– Te valakit kímélni akarsz, nem mondod a dolgot úgy, amint történt. Ne kímélj senkit, beszéld el a dolgot úgy, amint volt, az igazat. Ártatlanul ne mondj senkire semmit. Úgy mondtad: „Ha igazat kell elmondani, én nem láttam semmit.”
– Hát eddig miért mondtad, hogy láttad? Hát bántottak vagy ütöttek Recsky úrnál?
„Ütni nem ütöttek, egypárszor a fülem kissé megcibálták, hanem Péczely úr azt mondta, hogy ha azt nem mondom, hogy láttam, mikor Esztert megölték, a börtönben rothadok el. Ha pedig azt mondom, hogy láttam, akkor holnap hazaeresztenek. Mondtam én azt, amikor Nagyfaluból behoztak Nyíregyházára, hogy nem láttam semmit, Nagy László királyi ügyésznek és Bary vizsgálóbírónak is, de azt mondták, hogy azt nem szabad mondani.”
– Henter erre azt felelte, igaz, hogy azt mondta, de másnap visszavonta ezen vallomását. És az előbbinél maradt.
… Most következett a kihallgatás során a sokat emlegetett Henter Antal várnagy, aki egy esztendeje magánál tartotta Scharf Móricot.
Sokat emlegették Henter Antalt ez esztendő alatt, de tán még többet az eszlári pör befejezése után, mert ezt a tetőtől talpig becsületes embert bizony sokan félreértették a szándékában. Holott nem tett egyebet, mint amit ura és parancsolója, a „kormányzó alispán úr”, Zoltán János parancsolt neki, hogy Scharf Móricra úgy vigyázzon, mint a szemefényére. Ennek a fiúnak a léte, egészségben tartása, megőrzése volt titka az eszlári pörnek. Sohase mennek ki a zsidók az eszlári pörből, ha Henter úr nem teljesíti vak engedelmességgel, teljes odaadással az alispán parancsát, nem vigyáz a 496fiúra a legkörültekintőbb gondossággal, mert valljuk be, hogy voltak fanatikus emberek, akik Scharf Móric életére törtek. Mintha ennek a fiúnak eltüntetésével örökre elmúlott volna a vérvád az eszlári zsidókról? Dehogy múlott volna el. Sőt jobban megerősödött volna, ha még egy gyermeknek eltűnése tapad Solymosi Eszter rejtélyéhez.
Sokan felejtették ezt azokban a szenvedélyes napokban, hogy Henter Antal lelkiismeretesen megtett mindent, amit rábíztak. A saját gyermekei között – egy fia és két lánya társaságában – nevelte a senkinek se kellő, rosszkülsejű, kellemetlen, sokszor átkozott zsidófiút. Jobban őrködött felette, mint a maga életén. Nem volt nyugta miatta esztendeig, mert becsületbeli kötelességének ismerte, hogy a fiút ép egészségben adja vissza azoknak, akik rábízták. A koldus zsidófiúért pedig nem is várt részére valami kilátásba helyezett jutalom. Egy ismeretlen Pálffy gróf fizetett havonta a vármegye alispáni hivatalába 15 forintot a fiú eltartásáért.
Henter Antal csak becsületet érdemel azért, hogy annyit vesződött egy idegen zsidófiúval a családja szentélyében, holott magának is nevelni való gyerekei voltak.
*
Lóra termett, szélesvállú, pirospozsgás arcú, kifent bajszú, méltóságteljes külsejű férfiú volt Szabolcs vármegye várnagya, aki utoljára töltötte be ezt az ősi hivatalt a vármegyénél. Negyvenesztendős, Rohodon született, és ősi vagyona bizony elveszett, miért is hivatalt vállalt. Azok közül a legendabeli, régi szabolcsi urak közül való, akik önhibájukon kívül szegényedtek el, akikről az ősi vármegyének kellett gondoskodni, hogy végleg el ne 497pusztuljanak.
Az elnök kérdi:
– Móric az ön felügyelete alatt áll? Ki helyezte oda?
– A kormányzó alispán úr.
– Mióta van önnél?
– A napra bizony nem emlékszem.
– Részesült-e azóta valamely erkölcsi oktatásban, vagy taníttatott-e tudományokra?
– Mindennap. Tizenegytől tizenkettőig. Előbb László János római katolikus tanító járt hozzá. Most Orsovszky Gyula római katolikus tanár.
– Mely tárgyakról nyer oktatást?
– Ezzel nem szolgálhatok, mert a tanár úr neveli a maga tudománya szerint. Magyar históriát igenis tanul, éppen úgy, mint az édesgyermekeim.
Henter Antal elmondja, hogy Barcza Danit barátjának tekintette, aki többször megfordult házánál. Persze hogy látta, ismerte Scharf Móricot, mint akár a többi gyermekét. Egyszer aztán azt mondta Barcza: „Mindketten nagyon boldogok lennénk, ha ez az ügy jól sülne el.”
– Nem említett összeget? – kérdi az elnök.
– Nem volt az összeg megnevezve.
– Hogy mondta hát?
– Úgy mondta, hogyha ez az ügy jól fordulna, ha menne a dolog, akkor boldogok leszünk mind a ketten. Úgyszólván: mindennap ott volt nálam… Barátságosan, egyszerűen, látogatóban.
Erre Barcza Danit szólítja az elnök Henter Antal mellé. A két tanú nem is nagyon cáfolgatja egymást, csak éppen Ferenc napja körül van nézeteltérés 498közöttük:
– Vagyok én sok névnapon. De hogy ez Ferenc napján történt, azt nem tudom – vágja oda Henter Anti.
Mire Barcza Dani is kimondja:
– Ezzel szemben fenntartom állításomat. Kijelentem, ha rám bizonyulna, hogy hamis tanúságot teszek, főbelövöm magamat.
