V. Az ötezer forintos hulla megjelenik
V. Az ötezer forintos hulla megjelenik
A tokaji fahíd már javában állott a Felső-Tiszán, de ezen a vidéken utazók szívesebben jártak át a folyó egyik partjáról a másikra csónakkal, dereglyével vagy komppal. A hídon mindig találkozhatott az utazó valakivel, talán olyannal is, akivel nem akart, csendbiztossal vagy szolgabíróval, míg a csónak, a révészháztól elindulva, nyomtalanul jött-ment a Tiszán, sohase kérdeztek senkit, hogy mi dolga van a túlsó parton, ha nappal vagy éjjel bezörgetett a révbe. 210Magános folyóparti csárdákban, senkinek útjában nem eső halászkunyhóban be lehetett várni az átkelésnek alkalmas idejét.
A víziemberek természetüknél fogva hallgatag, zárkózott emberek. Másnap se emlékeztek már arra az utazóra, akit átvittek a Tiszán. Különben is ezen a vidéken, a Felső-Tisza folyásánál szótlanabb, mogorvább a lakosság, mint távolabb a folyótól. Nemrégen múlott el a betyárvilág, amely miatt sokaknak mindenféle zaklatásban volt részük. Elkötött lovak, elemelt portékák mentek át a Tisza egyik partjáról a másikra. Azonkívül elég gondot ád a szabályozatlan folyó, amely itt még javában éli féktelen ifjúságát. Nincs benne semmi bölcsesség; rakoncátlan, mint egy csikó, vagy mint éppen Tisza Kálmán, aki azidőtájt Magyarországot kormányozta.
A Felső-Tiszánál fekszik Eszlár. Kis Szabolcs megyei község, amilyen számtalan van a Tisza környékén. A folyam háromszor is megárad esztendőnként, hogy elszakítson egy-egy darabkát a faluból, egy házikót vagy egy udvart, egy gyereket vagy egy jószágot, egy virágos parti bokrot vagy egy szomorú leánykát. Eszlár sem kivétel, mindenütt így tesz a Tisza, ahol közel eresztik a faluhoz. Eddig büntetlenül lopdosta Eszlár szegénységéből azt, amije Eszlárnak éppen a vagyonában volt: néha egy darabka partmenti földet, máskor egy lelket, aki a földi bajokat megunta, és a Tisza mélyében rejtőző tündérek közé kívánkozott. A földet is, a lelket is elvitte a Tisza messze földre, más határba, más világba.
*
Lám, Solymosi Eszterről is egyszerre Tiszadadáról hallunk hírt, pedig Tiszadada nem Eszlár, lejjebb fekszik az 211eszlári partnál, ahol a hagyomány szerint nyoma veszett a tizennégy esztendős leánykának, aki miatt görbeszemmel nézték még távolabbi országrészekben is a zsidókat. Nem volt addig békessége itt senkinek se, amíg a tiszaeszlári rejtélyre valamiképpen világosság nem derül. Tudták ezt a zsidók, azért nem is sokáig gondolkoztak. Az országos központi zsidóiroda útján közhírré tették, hogy ötezer forintot fizetnek annak, aki Solymosi Esztert élve vagy halva megtalálja. Hát ezért az ötezer forintért érdemes megmozdulni a Tisza menti lakosságnak, habár többnyire álmodozó emberek ülnek a parti füzesek alatt.
Kidobolták Eszláron, Dadán, Lökön s végül a tiszántúli községekben, városokban az ötezer forintos díjnak a hírét. Megjelent a hiteles hirdetmény a Hivatalos Lapban, a Budapesti Közlönyben. Több pénzt tűztek ki az elveszett leánykára, mint valaha is a leghíresebb betyárra, aki Magyarországon volt. Ötezer forintért a legszebb házat meg lehetett venni azokban a falvakban, amerre a Tisza folyt. Egész életében a lábát lógázhatta volna az a csendbiztos, aki Esztert előkeríti. Szegény emberből egy nap alatt gazdag emberré rukkolt volna elő, aki a leánykát kézenfogva elővezeti arról a helyről, ahol rejtőzik. Még a megtaláló ivadékai is áldották volna Solymosi Esztert, hogy segített eltűnésével a zsidók erszényét megvágni. Ha Solymosi Eszter él valahol, mint némelyek még mindig mondogatják abban az időben, a kéményen is kibújik arra a hírre, hogy ötezer forintot tűztek ki a megtalálójának. Megtaláltatta volna magát egy országúti királyfival, miután még a királyokért sem tűztek ki ennyi jutalmat sehol a világon. De Solymosi Eszter nem jött elő se a tanyáról, ahová állítólag látogatóba ment, se Ónody Géza 212házából, ahová ez a kalandos uraság éppen az országos zsidóság megbosszantása miatt: elrejtette volna a leánykát. Halottaiban és a Tiszában kellett őt keresni mindazoknak, akik az ötezer forintot megjegyezték az emlékezetükben. Sok ember volt ilyen akkor Magyarországon, mert nagyon szegény világ járta. Több volt az adó, amit a magyarság valaha fizetett, még a kútágast is megfejték volna a végrehajtók, mint a boszorkányok. A napszám meg jóformán semmi; a lutriból élt mindenki, akinek nagyobbszabású tervei voltak.
Nagy dolog volt tehát, mikor a pesti zsidóiroda ötezer forint jutalmat tűzött ki annak a részére, aki Solymosi Esztert élve vagy halva feltalálja. Csak egy Hirsch bárónak lehet ilyen jó szíve. Az is Párizsban él, és onnan jótékonykodik Magyarországgal.
*
Egy falevél se mehetett volna el a Tiszán, mióta a királyi jutalomnak a híre eljutott a Tisza-parti emberek közé, anélkül hogy a tokaji fahídról vagy a szolnoki vashídról valaki figyelemmel ne kísérte volna. Révész, halász, csónakos azzal a gondolattal merítette evezőjét a folyóba, hogy egyszer csak a jóisten megsegíthetné olyan halnak a fogásával, amelyért ötezer forintot adnak a pesti zsidók. Kerülő, csendőrőrs, szolgabíró, szabad levegőn járó Tisza menti ember hosszasan elnézegette a folyamot, amely árvizeivel már annyi bajt csinált itt, a Szabolcs megyei határon, ahol kiszámíthatatlanok a szeszélyei, de örömöt azóta se okozott, mióta az ősmagyarok vándorlásukban meglelték a táltosok vizét. Ezer esztendő múlt el azóta. A Tisza megint okozhatna némi örömet a honfoglalók maradékainak, ha Solymosi Eszter hulláját a 213partra veti – gondolta magában például Vay Gyurka csendbiztos is, aki az ötezer forint hallatára elgondolkozott Solymosi Eszter esetén. (Fegyelmi ügyei még mindig úgy összevissza voltak keveredve, hogy Zoltán őnagysága, a megye alispánja úgy gondolta jobbnak, hogy majd csak akkor veszik elő ezt az ágas-bogas, cselszövényes ügyet a megyeházán, ha az alispán tátrafüredi fürdőzéséről visszatér. Igaz, hogy akkor aztán nemsokára következik a szüret az alispán falujában, amely itt van a Nyírben, de a népszerű alispán nem szüretelhet olyan rövid ideig, mint mások a nyírségi szőlőskertekben, sok jóemberét látja vendégül, akik nélkül a szüreti időszak nem múlhat el.)
Az ötezer forintos hulla úszott a Tiszában, míg a dadai füzeseknél egy június végi nap mégiscsak megakadt.
– Hát mégiscsak Szabolcsnak jut az ötezer forint! – kiáltottak fel első meglepetésükben az urak, amikor a Nyírvidék című újságból olvasták a híres hulla hírét, amelyet már Szolnoktól kezdve Szentesig, Szegedig minden Tisza-parti község és város a magáénak akart mondani az ötezer forint kidobolása óta. (Tiszadobon a dohányosok már egy fejetlen holttestet is találtak, kifogták, áldomását megitták, amikor kisült róla, hogy egy fekete kutyának a tetemét halászták ki. Aki bicskát akart látni: annak csak az ötezer forintos fekete kutyát kellett említeni Andrássy Gyula gróf dohányosai előtt.) Másrészről, Szentesről egy férfiholttesttel pályázták meg a zsidók ötezer forintját, de még a befektetett költséget se kapták vissza. Kevés női hulla volt abban az évben a Tiszában, mert talán még mindig tartana a veszekedés a holttest 214felett.
*
A tiszadadai hulláról Zoltán István segédszolgabíró küldte az első hivatalos jelentést Zoltán Jánosnak, a vármegye alispánjának.
Szabolcsban még a régi rendet tartották a hatóságok. A legelső fórum volt a vármegye területén az alispán. Ő volt az „isten”, mint tréfásan mondogatni szokták, aki után nem következett egyelőre semmi látható uraság. „Első az alispán, második az alispán, és harmadik megint az alispán. Aztán nagyon sokára jön még valaki, Dobos Imre, a tiszalaki főszolgabíró. S ezután nem következik senki.” Nem volt tehát ebben a „litániában” szó sem vizsgálóbíróról, királyi ügyészről vagy más hatóságról. Ha az alispán jónak látta, hogy a maga hatalmán kívül másnak a beleszólását meghallgassa a Szabolcs megyei ügyekben – az eszlári vérvád pedig tisztán megyei ügy volt –, annak legalábbis az országos főügyésznek kellett lenni, aki Budapestről írhatott kérő levelet, egyben-másban az alispán támogatását kérve.
Korniss Ferenc, a királyi törvényszék elnöke se hivatali rangjának köszönhette, hogy a Szabolcs megyei alispán szóba állt vele. (Utóvégre ott a rangot Ferenc József kinevezése révén nyerte Korniss Ferenc; míg az alispánt közakaratból választották.) Korniss Ferenc nagyrészt azért részesült az alispán kivételes gráciájában, hogy a tiszaeszlári ügyben néha tanácskozott vele, mert Korniss törvényszéki elnöksége mellett Szabolcs vármegyei földbirtokos is volt. Csepei Zoltán János alispán ezért küldte át délelőtt a tiszalöki segédszolgabírója jelentését a partra vetődött hulláról. Vegye tudomásul Korniss Ferenc is, hogy valami hullát dobott ki magából a Tisza, és ha kedve van: intézkedjen, hogy a hullát lássa a 215vizsgálóbíró.
*
Miként bukkant elő a hulla?
Június végi este volt, amikor a tiszalöki szolgabírósági segédnél egy Weinberger nevű eszlári zsidóbérlő jelentkezett a hírrel.
Weinberger az úgynevezett „jobb zsidók” közé tartozott: rekedt, kürtös gégehangon káromkodott, danolt; vadkacsatollas vadászkalapot viselt: bár Weinbergernek hívták: egy szót se tudott zsidóul. Nem is gyanúsította senki Eszter meggyilkolásával. Weinberger kocsival jött a tiszalöki szolgabírósági segédhez, akinek éppen vendégei voltak. Vacsora utáni borozgatás folyt a fiatal szolgabírósági segédnél; magához hasonló fiatalemberekkel iddogált a szolgabíró főnöke, Dobos Imre főszolgabíró távollétében. Zurányi Kálmán helybeli gyógyszerész volt az egyik vendég. Ugyan még csak segédi minőségben működött a tiszalöki gyógyszertárban, de a gyógyszerészsegédek, úgy is mint diplomás emberek, úgy is mint többnyire úri származású fiatalemberek: a vidéki társadalomban jelentős szerepet játszottak. Zurányi különösen fuvolajátékával tűnt ki. Minden valamirevaló tiszalöki vacsorán felvetette valaki az óhajt, hogy Zurányi hozatná el a flótát a patikából. A patika kulcsa mindig a Zurányi zsebében volt, ugyanezért a tokba zárt fuvolának elhozatala nem volt lehetetlenség. Ezen az estén is az „Elmerengek csendes éjjel” című divatos dalt fújta az olajszagú ébenfa fuvolából, és az ezüstbillentyűket gyakorlott kézzel nyomogatta.
A másik vendég volt Horváth Géza orvosnövendék, aki nyári vakációját töltötte Tiszalökön. Tele volt az emlékezete pesti történetekkel, amelyeket nagy sikerrel adott elő a vidéki társaságokban. De legfeltűnőbb volt vászonsisakja, amelyet úgy viselt fején, mint egy angol tiszt 216Indiában.
Kilenc óra elmúlt már, mikor Weinberger „úr” megérkezett kocsijával, és jelentette, hogy a dadai kerülők valami asszonyhullát piszkáltak ki a Tiszából, és Eszláron már megbolondultak örömükben a zsidók, hogy megkerült Solymosi Eszter hullája.
– Ez ugyan a legrosszabbkor történt, mert a főbíró úr nincs itthon – mond Zoltán Pista, mert jó házigazda módjára sajnált vendégeitől megválni, mikor éppen olyan jól együtt voltak a korban és világnézetben egymáshoz való fiatalemberek. A jóbarátok azonban ajánlkoztak, hogy elkísérik a házigazdát a hullaszemlére, hogy arra a kis időre se legyenek kénytelenek megválni egymástól.
– Köszönöm önnek, Weinberger úr, hogy értesített, most még Kiss Jenő doktort, a járásorvost kell előteremteni, mert doktor nélkül egy lépést se tehetünk – mond Zoltán Pista, mialatt Zurányi a fuvolát tokjába zárta, és ugyancsak készülődött az útra. (Fájós lábú ember volt, mint a legtöbb gyógyszerész, aki a patika hideg kőpadlóján talpal, de Weinberger úr megnyugtatta, hogy elég kényelmes a kocsija.)
Horváth, a pesti orvosnövendék ezalatt arra vállalkozott, hogy Kiss Jenő körorvost értesíti. „Habár az öreg pofonvág, ha felköltöm” – vélte. Mert mióta Jósa András a megye főorvosa, aki tudvalevőleg éjszaka a herkópáternek se megy beteghez, mert éppen elég betege van nappal is, a szabolcsi orvosok szeretik Jósa Andris példáját követni. „Csak ebben az egy dologban, de nem a virtuozitásban. Szabolcsnak két híressége van: Jósa, a zseniális orvos és Benczi Gyula, a hegedűvirtuóz” – mond a segédszolgabíró.
Kiss Jenő járásorvos a feltalált hulla hírére minden különösebb káromkodás nélkül bújt ki az ágyból. Bár éjszaka 217volt, nagy, szürke, félselyem napernyőjét nem felejtette otthon. Egyébként természetes észjárású, régi modorú, „régi slágerű” körorvos volt, aki többet tanult a praxisban, mint az egyetemen. Felnézett a kevéscsillagú égboltozatra, és indítványozta, hogy lámpást ne felejtsenek magukkal vinni, mert a tiszai füzesekben árnyék van. Ez volt az első praktikus tanács, amit az öreg doktor mondott.
– Másrészt valamelyik lovaspandúr menjen előre, hogy a holttesthez senki se nyúljon, amíg mi a szekérrel oda nem érünk – indítványozta Kiss doktor, ami ugyancsak okos dolog volt, mert az alkalmas lámpa, gyertya előteremtése időbe telt, miután este kilenc óra után a boltok be vannak zárva Lökön.
Ennek a lovaspandúrnak, bizonyos Szentesinek az előreküldése már csak azért is jó volt, mert nélküle talán mostanáig kereshetnék a holttestet. A két eszlári kerülő, aki a Tiszából kikaparta a füzesek között fennakadt hullát, ugyanis hiába kereste a parton a holtat, akinek hírével már felverték a falut. Amíg ők estefelé Eszláron jártak: azalatt szőrénszálán eltűnt a holttest arról a helyről, a füzesből, amely helyre ők a folyamból kihúzták és lefektették. Szentesinek, a lovaspandúrnak jutott eszébe a holttest keresgélése közben, hogy szemügyre vegye azokat a tutajosokat, akik nem messzire a füzestől, éjszakáztak a Tiszán. Időbe tartott, amíg a bepálinkázott rusznyákokba lelket lehetett verni; időbe telt, amíg az álomtól ittas tutajosok közül valamelyik bevallotta a pandúr éktelen káromkodására, hogy ők a holttestet bizony a föld alá tették, miután annak rossz szagát éppen feléjük fújta a szél, hogy még a pálinkásbutykoson át is érezték az orrfacsaró, szemcsípő hullabűzt.
Megtörtént tehát az az eset, hogy odabolondult sok 218ember a Tisza-partra éjnek éjszakáján, és holttestnek nyoma se volt egy darabig.
Ott volt az eszlári elöljáróság a bíróval és a községi jegyzővel, ott volt a zsidó tanító, ott a katolikus tanító, ott egy nevelősködő joghallgató és annyi ember, amennyi csak meghallotta a partra vetődött hullának a hírét az éjszakába hajló időben.
Hullának pedig semmi nyoma, hiába piszkálják hosszú kerülőbotjaikkal a csőszök a füzest. (Ezen a vidéken különben is a hosszú, embermagasságú botok divatja járta. Talán éppen azért, mert gyakoriak voltak a verekedések. Vagy talán azért, hogy legyen mivel a fekete szűrt a vállán vinni az embernek, ha kimelegedett az idő.)
A rusznyák tutajosok a sokadalom láttára azon törik a fejüket, hogyan oldozhatnák el a lábukat észrevétlenül a Tisza-parttól, hogy nyomban megszökhetnének. Az ördög hitte, hogy ilyen nagy kavarodás lesz ama elföldelt holttest miatt még azon az éjszakán. Hajnalban amúgy is tovább szándékoztak volt utazni a Tiszán. Kereshették volna aztán a tutajost, hullát a lármázó kerülők végig a part mentén. Az ördög hitte volna, hogy még az éjszaka megnyomják őket a rossz-szagú hulla miatt, amit becsületbeli kötelessége minden rendes embernek a föld színéről eltakarítani. Mit tudták ők, hogy ötezer forintot temetnek el, amikor a füzesekben fennakadt holt asszonyt a föld alá dugták?
Az idebolondított dadai és eszlári emberek pedig csak állnak egy csomóban, szemközt a tutajosokkal, a csillagos éjszakában. Egymás között beszélgetnek, talán éppen arról, hogy miféle büntetésben részesítsék a máramarosiakat, akik megszegték a törvényt. Jó volna már a tizedik határban 219lenni.
Ilyen volt a helyzet, amikor Zoltán István segéd szolgabíró kocsin társaságával megérkezett. Leugrott a kocsiról, és az volt a kérdése: hol a holttest?
– Eltemették ezek a rusznyik – jelentette Szentesi pandúr.
Ilyenkor látni csak, hogy milyen hatalom a hatóság Magyarországon! Az az egyszál pandúr a szolgabíró jelenlétében olyan nagyot nőtt, hogy egyszerre engedelmeskedni kezdett neki az az egész embercsoport, amely a tutajosokkal együtt lehetett valami harminc főből is ott a sötét Tisza-parton.
– Mondd meg nekik, hogy adják elő a holttestet, amíg fel nem akasztatom őket – bízta meg a segédszolgabíró pandúrját.
Hogy, hogy nem adta tovább a parancsot Szentesi? Egy perc múlva már égett a petróleumlámpás, a gyertyaszál, a hevenyészett sírhalom felett a füzesben, és levett kalappal állták körül a sírdombot a tutajosok. A dadaiak és eszláriak is közelebb merészkedtek, de a szolgabíró intézkedésére a pandúr megint úgy rendezte, hogy mindenki távol maradjon a sírtól, csak a hatóság lehessen a közelében.
– Ha elásták a hullát a tutajosok, ássák ki – parancsolta a szolgabíró.
Hát ezt már nehezebb volt végrehajtani, mint az előbbi parancsokat. A tutajos mind született tunya, lassúmozgású ember. A foglalkozásával jár együtt az álomszuszékság, a tétlenség, a mozdulatlanság. Pláne éjjeli időben mind megszokta, hogy a parton vagy a tutajon nyújtózkodjon, lehetőleg jól bepálinkázva. Csak nagyon erős holdvilágnál és kemény sáfár vezetésével utazik éjszakai időben is a tutajos a folyamon.
Alig mozdult valaki a szolgabíró és a pandúr 220felszólítására. A dadaiak, eszláriak most már maguktól is hátrább húzódtak. Az ott lévő zsidók pedig inkább a kezüket vágatták volna le, mint hogy földet ássanak.
Csak lármáztak, gesztikuláltak, magyarázták, amíg a sírt távolról nézegették, amelyben annak a leánynak kellene feküdni, aki miatt már harmadik hónapja bántják őket, hogy az életüket is megunták. Nem ajánlkoztak volna a sírásásra, még ha az üdvösségük függött volna tőle. Ilyen emberi természetek is vannak.
Ásson maga a szolgabíró, azért szolgabíró.
No de erre nem került sor, mert a löki elindulás percében még felkapaszkodott a kocsi saroglyájára egy odavaló magyar ember, aki a főszolgabíró tőszomszédságában lakván, máskor is „élvezte” a hatósági eljárások látványosságát. A szomszédság révén félig-meddig hivatalos embernek érezte magát „Szűcs szomszéd”.
Ha már itt volt „Szűcs szomszéd”, segíteni akart a fiatal segédszolgabírón, ne mondhassa senki: hogy nem volt ember a talpán.
– Hol egy ásó? – kiáltott a rusznyákokra, zsidókra, parasztokra, és felgyűrte az ingét a két karján „Szűcs szomszéd”.
A tutajról került egy ásó, mert a tutajon minden szokott lenni. „Szűcs szomszéd” megköpte a markát, és egymaga nekilátott a sír felásásának. A rusznyákok, parasztok csak nézték a fürge kis parasztember munkálkodását. Pedig nem mindennapi munka víztől ázott, parti földben ásni, még akkor is, mikor nem régi a földhányás. Negyedóra sem telt belé, amíg a háromláb mély, négyszögű gödör alján ott feküdt a csillagos égboltozat alatt a hulla, amely miatt Eszlár, 221Tiszalök lakosságát fellármázták a megyei csőszök. A kerülők a „Szűcs szomszéd” ügybuzgalmától felébredve, hosszú botjaik keresztbevetésével tartották távol a nyitott sír felé tolongó éjszakai embereket.
Csak a tutajosok, akik elásták a holttestet, nem jöttek közelebb, ők már láttak mindent.
Szép csendesen, amikor senki se vette észre, eloldoztak, és a szálakkal megszöktek a parttól. Még az ásójukat is otthagyták.
(Mikor a szolgabíró kereste volna őket, hogy velük bizonyíttassa a hulla azonosságát, amelyet elástak: tutajosnak már híre-hamva se volt. Talán éppen ez a szökés okozta a későbbi bonyodalmakat a holttest körül, amely bonyodalmak az eszlári pör elhúzódását okozták. Ha tán ott van a sír kibontásánál egy Recsky, egy Vay vagy más félelmetes megyei csendbiztos: a tutajosok nem viszik el olyan szárazon az irhájukat, legalábbis nem szökhetnek meg. De úgy megörültek Eszláron és Tiszalökön a fennakadt hullának, hogy elfelejtették az erélyes csendbiztosokat értesíteni; elég volt nekik a tapasztalatlan fiatal szolgabíró segéd.)
*
A petróleumlámpa világosságánál a füzesek alatt, a gödörben fekvő holttest nem ötezer forintot, de öt garast sem ért.
Az első pillanatban azt sem lehetett tudni, hogy fiú vagy lány a rongyos iszapcsomó, amelyet a Tisza a vén fűzfák tövéhez sodort. Lehetett valami vén boszorkány is, aki a füzek között leste áldozatait: de lehetett fiatal vászoncseléd is, aki az elhagyott helyen szennyes ruháit öblögette, hogy megtévelyedését elrejtse az emberek elől. Sok ilyen titok 222van ott, ahol sötét az éj a füzes berkekben, nemcsak Tiszadadánál, de másfelé is a Tiszán.
– Nőnemű! – kiáltott fel a gödörből Horváth, az orvosnövendék, aki nagy hozzáértéssel leszállott a gödörbe, és a sáros, iszapos ruhacsomóban babrált.
– Valami asszony lehet – ismételte „Szűcs szomszéd”, aki a gödör másik oldalán mászott le a föld alatti rejtelemhez.
Kiss Jenő, a körorvos, aki kipödrött bajszával, galléros porköpenyegében (amilyenben a vidéki doktorok faluzni szoktak) a sír felett állott, lekiáltott:
– Milyen korú lehet?
– Olyan kicsi, mint egy gyerek – válaszolt a sírból „Szűcs szomszéd”. – Valami pesztonka… Solymosi Eszter lehetett ilyenféle.
– Hát nem Solymosi Eszter? – kérdezte most a szolgabíró.
– Én sohase láttam a lányt – felelt „Szűcs szomszéd”.
– Hát te, Géza? – fordult az orvosnövendékhez Zoltán Pista.
– Én se ismertem Solymosi Esztert – mond a kérdezett.
– Hé, emberek, ki van itt, aki Solymosi Esztert ismerte? – kiáltott a sötétbe a szolgabíró.
Két-három hang morgott a fák alól.
– Ismertük. Hogyne ismertük volna Eszterkét.
– Hát közelebb a testtel! Nézzék meg közelről a holttestet – intézkedett a sír szélén álló szolgabíró.
De a sötétből senki se közelgett, mintha csak a barna fűzfáknak beszélt volna a szolgabíró.
– Nagyon rossz szaga van – dörmögött valaki a sötétben.
– Büdös, mint a kutya. Én ugyan nem nézem! – erősítette más, aki fehér gatyáját hozta csak a gyertya 223fénykörébe.
– Ez lesz az! – kiáltotta a kerülő, bizonyos Váradi, akinek része volt a hulla megtalálásában. – Persze hogy Solymosi Eszter. Ott van a verescsíkos kötény a derekán.
A holttest arcából ugyanis alig lehetett valamit is látni. Szürke, sárga volt az a Tisza iszapjától.
– Fityeg a jobbkarja! – kiáltott fel most vizsgálódás közben Horváth orvosnövendék.
Zurányi, a sánta gyógyszerészsegéd, aki eddig néma szemlélődéssel állott a sír partján, hirtelen felkiáltott:
– Ez Solymosi Eszter! Felismertem.
Most a fűzfák alól a biztató kiáltásra más tiszadadaiak is a sírhoz bátorkodtak. Benéztek a sötét sírba, és azt mondták:
– Ez valóban Solymosi Eszter.
„Szűcs szomszéd”, aki a sírban a hulla mellé guggolva nézelődött, mert ő volt a legszemesebb a jelenlévők között, most már felemelkedve diktálta:
– A balkezében kendő van, amely a csuklójára van kötve, és benne valami sárga papír. Nagykendő van a derekán átkötve. Kék szoknya a testén. Mezítláb van, szegény.
– Hát csak gyerünk, emberek, most úgyse láthat többet Eszterből az se, aki ismerte – rendelkezett a szolgabíró.
– Így nem maradhat a hulla – figyelmeztette a szolgabírót a körorvos.
– De hozzá se nyúlhatunk, mert tilos. Talán újra beföldeljük?
– Az se lesz jó – tűnődött a körorvos. – Valamivel be kell takarni, és őrséget állítani mellé.
„Szűcs szomszéd” segített most is. Amint az eltűnt tutajosok után nézdelődött, két deszkát talált a parton. (Ezen kártyáztak délután a tutajosok, amíg itt lebzseltek. 224Sietségükben a deszkákat itt felejtették.) ,,Szűcs szomszéd” a két deszkával addig ténfergett a szolgabíró körül, amíg a fiatalember észrevette.
– No, ezt helyesen szerezte, „Szűcs szomszéd”. Ezzel a deszkával befödjük a sírt reggelig, és a kerülőket melléje állítjuk.
– Krisztus koporsóját is többen őrizték. Maradjon itt egy zsidó is őrségnek, mert az ő ügyükről van szó – mond a körorvos. – Legalább négyen őrizzék a sírt. Nem tetszik nekem valami ebben a dologban. Mégpedig az, hogy a tutajosok olyan hamar elszeleltek.
– Igaz biz az! – kiáltott fel a szolgabíró. – Híre-hamva sincs már tutajnak a Tiszán!
„Szűcs szomszéd”, amíg a deszkákat a nyitott sírra rakosgatta, tisztelettel, de hozzáértéssel szólt az urak beszélgetésébe:
– Ismerni kell ezt a gyáva mármarosi fajtát. Szökik az onnan, ahol pandúrt lát. De különben is, ha szükség volna rájuk: elő lehet őket teremteni. Nem nyeli el őket a Tisza.
– Szükség lett volna rájuk a jegyzőkönyvnél – válaszolt a szolgabíró. – De most már mindegy. Itt vannak a dadai csőszök, akik a hullát kifogták.
– Itt vagyunk, kéremalássan – felelt Váradi, a kerülő, mintha már az ötezer forint átvételéről volna szó. – Csak lábatlanságot okoznának azok a tutajosok, akik bizonyosan ijedtükben oldottak kereket, mert a hullát eltemették.
– Megálljunk csak! – akadékoskodott a szolgabíró. – Valakit be kell írni a jegyzőkönyvbe, aki Solymosi Esztert felismerte a hullában. Ki ismerte meg Solymosi Esztert? – vetette fel a szót a szolgabíró, a bedeszkázott sírgödörre 225állván.
Némaság felelt a szolgabíró szavaira, holott néhány perc előtt még az egész gyülekezet ismerni vélte a holttestet.
– A teremtésit! – kiáltott most a kipedrett körorvos. – Hát nem jelentkezik senki az előbbiek közül? Talán elmentek innen Solymosi Eszter ismerősei?
Megint csak nem felelt senki a füzesek alól.
A parasztok, zsidók mozdulatlanul pislogtak egymásra, hogy ki lesz közülük az a bátor ember, aki az ötezer forint után kinyújtja a kezét. De nagyon nagy volt a jutalom: nagy a felelősség. Mintha bűvölet szállta volna meg az éjszaka embereit. Csak álltak csendesen.
– De hát valakinek a nevét csak fel kell írni?! – kiáltott a szolgabíró. – Hát ki ismerte fel Solymosi Esztert a jelenlevő hullában?
– A tutajosok – mondta egy bátortalan hang.
A szolgabíró elvesztette a türelmét. Erre a vonakodásra nem volt elkészülve. A körorvos csak jelentősen integetett a fejével, mintha azt akarta volna mondani, hogy sejtette ő előre: ilyen ez a nép, amikor valami kell. Makacs, konok, hallgatag Tisza-parti nép, aki inkább a nyelvét tépné ki, mintsem egy szót szóljon.
– No megálljatok! Hát megnémultatok? Szűcs!
– Igen, kérem – felelt „Szűcs szomszéd”. – Én mindig mondtam, hogy sohase láttam életemben Solymosi Esztert, tehát fel se ismerhettem. Én tiszalöki vagyok. Eszter pedig eszlári volt, amíg élt. Nekem is elvitte egy gyermekemet a Tisza tavaly.
– Megálljunk csak! Itt nagyon kiabáltak, amikor jöttünk, hogy megvan Solymosi Eszter. Lássuk, ki volt az, aki kiabált!? – kérdezősködött a körorvos. – Ki 226kiabált?
– A Lefkovics! – felelt valaki megint a sötétből.
Lefkovicsot a lámpa világosságába taszigálták. Nem szívesen jött. Habár meglátszott rajta a nagy örömfelindulás, hogy a keresett Solymosi Esztert végre megtalálták, és a zsidók üldöztetésének ezzel vége lesz. Negyvenesztendős forma, tiszadadai bérlő volt, aki a kuglizóból ingujjban szaladt a hely színére vasárnap este. Híres kuglidobó volt, de most csak állt, mintha elveszítette volna a szavát.
– Maga lármázta fel Dadát, Lefkovics! – mondta határozott hangon a szolgabíró. – Magának tudni kell, hogy ez a hulla Solymosi Eszteré vagy másé?
– Hát kérem, én megnéztem a holttestet – felelt Lefkovics nagy óvatossággal, mintha most ébredt volna felelőssége tudatára. – Én zsidó vagyok, gyanús vagyok, senki se hiszi el, még ha igazat mondanék is. Hát én csak azt mondom, amit mindenki, a ruha Solymosi Eszteré. De hogy a hulla kié? Mást is lehet Solymosi Eszter ruhájába öltöztetni! Én a holttestről többet nem mondhatok.
*
Hej, te bolond, furfangos Lefkovics, aki „se hideg, se meleg” feleleteddel el akartad tolni magadtól a felelősséget, most dobtad csak a nagy követ a kútba, amelyet egy esztendeig az ország egész közvéleménye, rendőrsége, bírósága nem tudott kihúzni onnan! No, te híres Lefkovics, most találtad csak el „szarva közt a tőgyét” – mint ezen a vidéken szokásos közmondás járja.
„A ruha Solymosi Eszteré, de a holttest lehet a másé is!”
Csak egy okoskodó, fölényeskedő, politizáló falusi ember találhat ki ilyesmit, aki a maga elszigetelt helyzetében 227egyaránt túl akar járni urak és parasztok eszén. Aki igazat akar adni Péternek és Pálnak egyformán, anélkül hogy a maga véleményét megmondaná.
Csak annak lehet ilyen ötlete, aki az örökös hajszában, a körülötte meg-megújuló ellenségeskedésben, elalvó meg lángra lobbanó gyűlölködésben (amint Solymosi Eszter dolgát kevergették hol jobbra, hol balra azok, akik a közvéleményt irányították) már nem tud természetes észjárás szerint se gondolkozni, se érezni, se hangot adni véleményének.
„A ruha lehet Eszteré, de a holttest lehet másé.”
Te bolond Lefkovics, nem is tudtad akkor, mikor mondtad, hogy mondásoddal új irányt adtál egy világtörténelmi pernek. Ez volt a lőporoshordó, amelybe a kanócot lehetett dugni, hogy az felrobbantsa az igazságkeresés építményét. Nem a kótyagos, nyálasszájú, vereshajú fiú, a vallomását szajkó módjára ismételgető Scharf Móric tanúsága lett forróbb ettől a nyári éjszakától fogva a tiszaeszlári vérvád perében, hanem egy okoskodó, vakarózva beszélő, szavaira ügyelő Lefkovics megjegyzése.
– Magam is ezt gondoltam! – mondta Kiss Jenő körorvos úr.
*
S ezzel a gyülekezet a füzesből oszladozni kezdett. A kocsisok megint a bakra ültek. „Szűcs szomszéddal”, a fürge kis parasztemberrel, aki tevékenységével, sürgölődésével eddig motorja volt a vizsgálatnak, most már nem törődött senki. Rákapart a fedődeszkákra földet, füvet, jelet tett a holttest fejéhez, mint keresztény emberhez illik, de tevékenysége többé egyetlen oldalról se méltányoltatott. A hold éjfél 228utáni ébredésével világított a Tisza-parton. A szolgabíró, körorvos, Zurányi patikus, Horváth Géza orvosnövendék hallgatva ültek fel kocsijukra.
– Még korán reggel lovasembert küldök az alispán úrhoz a jegyzőkönyvekkel – mondta Zoltán Pista.
Ez a mondás pedig azt jelentette, hogy erre az időre szüksége lesz Kiss Jenő körorvos úr jegyzőkönyvére is, ami nem sok éjszakai nyugodalommal kecsegtette az illető urat.
– Ne légy körorvos, fiam. Különösen pedig Szabolcsban ne légy körorvos – mond atyai figyelmeztetéssel Kiss Jenő doktor úr a kocsin mellette üldögélő orvosnövendéknek.
– A jobbkar sérüléséről ne feledkezzen meg, Jenő bácsi – ismételte felfedezését az ügybuzgó növendék, miután nem akart kimaradni a vakációra eső orvosi teendőből, ahol majd bizonyítékot tehet arról, hogy mit tanult évek óta a budapesti egyetemen.
A körorvos legyintett.
– Az hiszem, másodszor is megjárjuk Solymosi Eszterrel, mint a múlt hetekben a tiszalöki Brenner lány holttestével, akit a Tiszából fogtak. Az se volt Solymosi. Ez se lesz Solymosi.
A parti füzesből haloványan integetett a hatóság szekere után az ottmaradt petróleumlámpás. Egy fára akasztották, és a kerülők hosszú botjaikra támaszkodva helyezkedtek el a sír körül, hogy abból a hulla meg ne szökhessen.
Éjfél után egy óra felé járt már az idő. A holttest rettenetes szaga az egész vidéket betöltötte. De nemcsak a vidéket, hanem ment az fekete szárnyaival szerte az egész 229világon.
