II. „A dadai hulla Solymosi Eszter vala!”
II. „A dadai hulla Solymosi Eszter vala!”
A Nyírben mindig hajlamosak voltak az emberek a mesemondásokra. Úgy van ez a táj a teremtőtől megalkotva, hogy az élet meséi érdekesebbek a hallgatóknak az élet valóságainál.
Lám, most is, az eszlári pör idején, a gyógyszerész-hozta hír a tehéntaposásról (amelynek nyomát Eszter holttestén, lábán látta) egyszerre úgy felkavarta a közvéleményt, mintha a 531tárgyalás tizenhetedik napján jöttek volna rá az egész titok megfejtésére.
„Tehát egy tehén mentené meg az izraelitákat?” – kérdezgették a nyíregyházi társaságokban félig tréfásan, félig komolyan.
„Hát jól imádkoztak volna a Mózes-hitűek, hogy Olajos Bálintné tehene a kellő helyen megtapossa Eszter lábát, hogy ezzel megmentse az ötezer esztendős fajt a végpusztulástól?” – hallatszottak hangok itt is, ott is, amikor Zurányi vallomását mérlegelték, és darabidőre a vérvád leghangosabb szószólójának is torkán akadt a hang.
„A fene ette volna meg ezt a patikust, hogy Borossebesről idekerült a maga mondanivalójával, megakasztja az egész tárgyalást!” – vélekedtek még a legjózanabbak is, akik már alig várták, hogy befejeződjön ez a pör, mindenki menjen a dolgára. Börtönbe a zsidók, ha megérdemelték, pokolba a tutajosok, csak csend legyen végre valahára az országban!
Egy tehén miatt állnak meg a dolgok egyszerre, amikor mindenki elmondta volna már a magáét!
Meg kell adni, hogy Eötvös Károly – vagy tán a zsidók végzete – mesterien rendezte a sánta gyógyszerész megjelenését az utolsó felvonásban! Ezt hívták a régi tragédiákban „deus ex machinának”, amikor a felettünk levő végzet avatkozik a dolgainkba.
Ezen a napon, de még utána sok napon Olajos Bálintné tehenéről beszélt mindenki Magyarországon, tán másfelé is. Egy tehénről, amely egy patanyomásával örökre megjelölte egy titokká, örök rejtéllyé válott leánynak a lábát.
Látni kellett mindenkinek, hogyan úszik elő a 532legnagyobb folyamból, az ismeretlenségből, mind közelebb az emberek megértéséhez az örökre elveszettnek hitt Solymosi Eszter.
Egy tehén vezette rá az embereket az igazságra.
Ott volt-e Solymosi Eszter lábán a tehéntaposás nyoma?
Ott volt.
Most már azok is látták, akik idáig a világért sem akarták észrevenni.
Scheuthauer tanár úr, aki, bár nehézkesen beszélt magyarul, mert nemcsak a házassága, de a tanulmányai révén is a bécsi császári egyetemhez állott közelebb, bevezetésképpen közölte a bírósággal, hogy hétezer hullát boncolt életében, tehát némi gyakorlata van már ezen a téren.
S ugyanakkor került a tanár úr kihallgatása alá az a bizonyos Horváth nevű orvosnövendék, aki a dadai hullánál segédkezett.
A galambősz professzor és egy húsz és egynéhány esztendős orvosnövendék mérkőzése talán sehol a világon nem történhetett volna meg, csak éppen ebben a rendkívüli perben a nyíregyházi bíróság előtt.
– Mondja meg, barátom, hányadik törvényszéki boncolás az, amelyet maga a saját kezével megejtett? – kezdte a professzor.
– Nekem az első volt életemben – felelt az ifjú.
„Vajmi sajnos volt – írta Tóth Béla nyíregyházi levelében –, hogy a másodrendű tanút, akinek laikus volta nyilvánvaló, Scheuthauer tanár oly nagy tudományos apparátussal, még nagyobb türelmetlenséggel ostromolta meg.”
Mikor az elnök megadta a szót az öregúrnak, ez felugrott székéről, és töredező magyarsággal, harsonahangon 533kezdett kérdéseket, szövevényes értekezéseket dobálni az áldozat fejéhez.
Az őszfejű tudós beszédének árját lehetetlen volt feltartani: dörgött úgy, mint talán soha rigorózumon. Gúny, keserűség, gyilkoló bonhómia volt minden szavában.
Egyéves harag tört ki belőle.
A törvényszék és közönség elképedt a jeleneten, mely hasonló lehetett a középkori vallási vitákhoz, mikor a tudósok végül a fóliánsokat kezdték egymáshoz hajigálni.
Tudományos meggyőződés, felháborodás szólt az öregúr hangjából, de végre az elnök megsokallta a dolgot, amikor Scheuthauer „barátomnak” kezdte címezni az egyenlőtlen ellenfelet.
Akadémiai gorombaságok között szorította sarokba, hogy hová lettek ama bizonyos körmök, végül zord nyájassággal mondta, hogy mindezt a „vádlott úr” érdekében kérdezi.
– Kérem, én nem vagyok vádlott – merte kockáztatni a törvényszéki rigorozáns.
– De még lehet! – kezdte Scheuthauer az orvosnövendéket utánozhatatlan hanglejtéssel és mosollyal biztatni.
Falrendítő riadalom támadt erre a teremben, alig maradt valaki ülve.
Általános volt az indignáció, mert ilyen hangot a törvényszék előtt alig pendített meg valaki Magyarországon.
Az őszhaj és a tudományos buzgóság iránt való tisztelet se tarthatta vissza a legmélyebb rosszallást, amelyben nemcsak az antiszemiták vettek részt.
Az elnök elsápadva utasította vissza az öregurat.
Ez azonban nem hozta ki sodrából a tudóst.
Hatalmas basszushangján tovább dörögtette 534tudományos argumentumait a hullaboncolás hibáiról. Mégpedig olyan nyelven, amely kétségbeejtette a gyorsírókat.
Trajtler doktor, a boncolási jegyzőkönyvet írt orvos, közbekiáltott:
– Tagadom!
– Esküszöm! – harsogott vissza Scheuthauer tanár úr.
De hát ez csak eleje volt a tudósok összecsapásának, amikor a boncolás egyes hibáiról volt szó.
Csak a tiszadadai hulla tyúkszemeiről volt még tárgyalás.
– A nyakán volt metszés? – kérdezte az elnök Horváthtól.
– Nem volt! – felel a tanú. – Miután a hullát felemelték az asztalra: egészen földes volt. Ott a talaj csupa iszap, az egészen rá volt ragadva, tehát arcáról először az iszapot eltávolítottuk. Orrából, amely szintén tele volt iszappal: egy szeggel kivettem az iszapot, szeméből is, ajkát pedig, amely egészen le volt esve, feltámasztottam, a többi részét pedig megtöröltük, megmostuk, kupából öntöztük rá a vizet… És a lábfején bizonyos halovány folt volt látható. Amint ezt a halovány foltot észrevettem, odahívtam édesapámat (a tanú édesapja Horváth László járási orvos), aki szintén jelen volt mint szakértő, és azt mondtam: tessék ezt megnézni. És Kiss Jenő orvos urat ugyancsak figyelmeztettem rá. Midőn megnézték, azt mondták: mosd meg jobban. Felemeltem a kupát, leöntöttem, és egy ruhával megdörzsöltem. Akkor a folt tökéletesen lement, úgyhogy semmit sem lehetett látni. Másnap, Eszláron, a hivatalos boncolásnál Trajtler Soma doktor nagyítóüveggel is megnézte, de abszolúte semmit se látott – mondta Horváth Géza orvosnövendék.
Az elnök:
– A kezeknek és a lábaknak alakja durva munkával 535foglalkozó egyénre mutatott, és olyanra, aki mezítláb szokott járni?
A tanú:
– A láb rövid, széles, olyan hátas, úgynevezett nyerges láb volt. Kicsi, igen-igen kicsi, majdnem szubtilis kis láb volt.
Az elnök:
– A körmökre nézve azt mondta, hogy fogdosták őket. Kik fogdosták és tapogatták?
A tanú:
– Elsősorban, aki mindnyájunk figyelmét felhívta a körmökre, Liptay Jenő úr, Pongrátz gróf tisztje volt.
Az elnök:
– Tapintotta ön a körmöket?
– Igen, fogtam, mindnyájan fogtuk, mások is.
– És azok valóságos felsőkörmöknek és nem körömágyaknak mutatkoztak?
– Magát a körmöt megfogtuk. Még mondták, hogy bámulatos, egészen szép, csaknem rózsaszínű.
(Ennek a kérdésnek taglalása azért volt fontos, mert ezeket a körmöket később nem találták meg. „A körmöket a sírból ellopták!” – mondta nagy riadalom között Trajtler Soma doktor, hogy a hallgatóknak a hideg borsódzott végig a hátukon. Vajon kinek volt szüksége egy halott leány körmeire?)
Most megint Scheuthauer ment a tanúra:
– Tetszik tudni, hogy a körömágynak mellső széle éles, és éppen ezen élessége és domborúsága miatt megtörténhetnék, hogy azt valaki egy szépen vágott körömmel felcseréli? Van-e egyáltalán tudomása arról, hogy a körömágyak már számos orvost megcsaltak?
– Valóságos köröm volt – ismételte az 536orvosnövendék.
*
No most még egyszer a tehéntaposás nyoma kerül tárgyalás alá, mert Zurányinak vissza kell utazni új lakóhelyére, Borossebesre.
Az elnök:
– Zurányi Kálmán és K. Horváth Géza urak mint tanúk egy pontra nézve különböző vallomást tettek. Zurányi úr azt állította tegnap, hogy a hulla egyik lábfején, nevezetesen a nagyujj felett patkóalakú folt volt, amelynek formáját és színét le is írta. K. Horváth Géza pedig azt állítja, hogy ha mutatkozott is ilyen jegy, miután a hulla megmosatott, ruhával megdörzsöltetett, tökéletesen eltűnt a jegy.
Zurányi:
– A szín megmaradt, mint mondtam, a mosás után is.
Az elnök:
– Tessék ezt megmondani K. Horváth Géza úrnak.
Zurányi emlékezteti barátját a foltra.
De Horváth Géza nem emlékszik.
– Én pedig hivatkozom Kiss Jenő járásorvos úrra – mondja Zurányi –, aki nekem többször említette azt a jegyet, és azt mondta, hogy az csak apró sebforradás volt, azért mint lényegtelent a jegyzőkönyvbe be sem vette.
Az elnök:
– Meg kell hallgatni Kiss Jenő járásorvos urat.
Ekkor a kipödörtbajszú, kedélyes megjelenésű, életvidámságot sugárzó Kiss Jenő doktor urat szólítják elő. S így felel:
– Nagyságos elnök úr. Tekintetes királyi törvényszék!
– Bátorkodom e tekintetben előadni, hogy a hulla lábán, mielőtt azt lemostuk volna, egy oly kiterjedésű szennyfolt volt látható, mint Zurányi úr mondja, s miután figyelmeztetve lettünk, hogy az elveszett leány lábán egy tehéntiprás 537nyomának kell lenni, óvatosan megmosattuk a lábát, hogy megtalálhassuk a folt helyét.
– Mi mindazt elkövettük, a legjobban megtisztítottuk lábait, s a folt, amelyet kezdetben láttunk, olyannyira eltűnt, hogy midőn közszemlére volt kitéve a hulla Eszláron, és boncolás alá vétetett, a foltnak nyoma se volt látható.
Zurányi felkiált:
– Hát nem emlékszik, doktor úr, mikor nekem erről a foltról beszélt, s azt mondta, hogy itt sebforradás látható?
Kiss Jenő legyint:
– Az nagyon lényegtelen folt volt, az nem volt tallérnagyságú, mert az egyszerűen piszok volt, amely lemosódott.
Fehér Barna pótbíró:
– Tehát csak szennyfolt volt? De azt megengedi, hogy egy vonal megmaradt.
A lábujjtól a negyedikig találtunk egy-két vonalat – mondta Kiss Jenő. – De nem találtuk azt érdemesnek jegyzőkönyvbe venni, mert a feljelentés szerint azon forradásnak a lábujj bütykén kellett volna lenni. Úgy volt jelezve, hogy a nagylábujjtól a harmadik ujjig terjed.
– Lement ám a piszok, de nem a folt! – kiáltja Zurányi.
Kiss Jenő féloldalról néz a gyógyszerészre:
– Miért nem vette észre más, mint ön, ha folt volt rajta?
– Észrevette azt más is, de úgy látszik, elfeledte – felelte elkeseredve a gyógyszerész.
*
A „félhivatalos” Bud. Corr. – mint akkoriban azt a kőnyomatos papirost nevezték, amely felelősség mellett tudósította a lapszerkesztőségeket a nevezetesebb eseményekről – 538Futtaki Gyula, a kőnyomatos helyszínén lévő szerkesztője sürgönyét közli Nyíregyházáról, amely sürgöny a következőket is tartalmazta:
„Scheuthauer dörgő hangon kiáltotta:
– Engem nem fognak megzavarni! Én világosságot akarok hozni a dologba.
A közönség tombol:
– Meg van vesztegetve! Gyalázat!
– Ha ez így megy tovább, még tettlegességekre kerülhet a sor.”
*
Másnap, mint rendszerint vihar után, csendben folytatta a törvényszék tárgyalását, amely nyugalomhoz hozzájárult Belky János kolozsvári orvostanár úr előkelő magatartása is, akit ugyancsak szakértőként hallgattak ki.
„Eddig szokatlan csendben leste mindenki a tanár szavait – írja Tóth Béla nyíregyházi levelében. – Belkynek rendkívüli rokonszenves, a tudomány meggyőződésével, imponáló hangon előadott, a laikusok által is érthető felvilágosításai nagy hatást tettek.
Kiemelkedett Seyffert főügyész-helyettes emelt hangon tett kérdése, hogy ha a Móric által leírt helyzetben valakinek a nyakát megvágják, lehetséges-e, hogy a vér ne szökelljen, mind egy helyre folyjon?
Belky tanár úr síri csend közepette felelte, hogy ez nem lehetséges.
Eötvös a törvényszéki orvostanban való rendkívüli járatosságára valló kérdéseket intézett Belkyhez, amelyekre a tanár nagy precízióval válaszolt. És az eszlári hullaagnoszkáló 539tanúkat hitelt nem érdemlőknek jelentette ki. Például hozván fel önmagát, amikor orvos létére föl nem ismerte egy három nap előtt elhunyt barátját.”
*
„Solymosi Eszter volt-e a dadai hulla, s ekkor rombadőlne a rituális bűn vádja, vagy nem, s akkor a gyilkosság a hullacsempészés borzasztó üzelmével párosul” – írja újabb levelében a mindent látó Tóth Béla.
„A teremben halotti csend volt, csak a vádlottak padján értettek keveset a fejükért folyó játékból azok a rongyos, szegény zsidók. Egykedvűen legyezték verejtékes ábrázatukat, ásítoztak a rekkenő melegben. Az egész népszerűségre szert tett Buxbaum tubákolt vagy aludt.
Mihálkovics Géza bonctanár kihallgatásával kezdődött az ülés.
Korniss elnök nagy forensis medicinai tudással adta fel kérdéseit.
Az első a Scharf Móric állítására vonatkozik, amely szerint a vér lassan lefelé csörgött Eszter nyakából.
Mihálkovics tanár, éppen úgy, mint később Scheuthauer, meghazudtolták a fiú e vallomását.
Ha Eszter rögtön meghalt, akkor a metszésnek olyan mélynek kellett lenni, hogy a vérsugár felszökellt volna. Móric vallomásából tehát vagy az nem áll, hogy Eszter rögtön meghalt volna, vagy pedig az nem, hogy a vér lassan folyt.”
Mihálkovics tanár úr ünnepélyes, tudományos csendességgel és meggyőződéssel lefolyt tanúskodása után egyszerre berobbant megint az izgalom, mikor déltájban híre futamodott, hogy a kemény Trajtler Soma doktor kihallgatása 540következik, akit a közvélemény mind ez ideig az antiszemiták vezérkarához számított.
A rendkívül tehetséges, csinosarcú, virágoskabátú, gavalléros modorú orvos közszeretetben álló tagja volt a nyíregyházi és szabolcsi úri társadalomnak. Minden mozdulatán meglátszott, hogy vérbeli katonaorvos volt civilpályája előtt a huszárságnál. Orvosi sikereiről pedig már odáig sokat beszéltek a Nyírben.
Tóth Béla írja:
„Viharos jeleneteket várt a közönség Trajtler Soma dr., az első boncolás végzőjének kihallgatásától, a kölcsönös tapintatosság azonban még az Eötvössel való dialógusokban is elhárított minden személyeskedést.
Trajtler doktor igazat adott Scharf Móricnak, hogy a vérnek nem kellett szökkenni a rituális áldozat nyakából.
Tagadta, hogy a dadai hullán nyoma lett volna valamely tehéntaposásnak.
Állította, hogy a dadai hulla oly friss volt, mintha ágyból vették volna ki.
Körmei megvoltak, és a jelenvolt Egressy Nagy László királyi ügyész összemérte a maga körmét a hulla hegyezett körmével.
Ha most nincsenek meg a körmök, akkor azok vagy elrothadtak, vagy kilopták a sírból. Amire nagy mozgolódás támadt a teremben.
Scheuthauer folyton jegyzett Trajtler kissé izgatott hangú feleletei alatt, és kétszer bele is akart szólni a diszkusszióba, de az elnök intésére elhallgatott.
Eötvös roppant tudományos apparátussal ostromolta meg az első 541ellenesét.
Trajtler úr a mai csetepatéból nem vereséggel szabadult ki.
Nagyon éreztük ugyan, hogy mennyire igaz a felkiáltása: »Más lett volna az a jegyzőkönyv, ha ma csinálom.«
Hová lettek a körmök?
Vajon képes lesz-e Scheuthauer tanár úr holnap végképp megdönteni a dolgot? Akad-e megfejtés arra, hogy hová lettek a körmök? Mert ha sok gyöngesége is van a boncjegyzőkönyvnek, ez az egy kérdés nagy erőssége lehet a vádnak.”
*
1883. július 15-én írja Tóth Béla:
„Ma ért véget az orvosi vitatkozás.
Hogy mi az eredménye, azt a bíróság hivatása megítélni.
Trajtler és társai azt állítják, hogy a dadai hulla semmi esetre se volt Solymosi Eszter. Az egyetemi tanárok amellett küzdenek, hogy mindenesetre Solymosi Eszter volt. Az országos közegészségügyi tanács pedig mind a kettőnek ad egy kis igazat.
Kimagasló momentuma volt a mai ülésnek Scheuthauer kritikai előadása az elhangzott orvosi véleményekről.
– A dadai hulla Solymosi Eszter vala! – végezte Scheuthauer hosszas előadását.”
