III. „A legtisztességesebb ember Eszláron”
III. „A legtisztességesebb ember Eszláron”
Vacsora táján még vendége akadt Ónody Gézának.
Egy komor lovasember léptetett be a kapun, olyan ünnepélyességgel, mintha temetésre szóló pártecédulát hozna. Fekete volt a ló, fekete a lovas, még a sarkantyúja is ki volt subickolva a csendbiztosnak, mert ismét fegyelmi vizsgálat alatt állott, mint már annyiszor; olyankor pedig illik csendesen lenni, amíg a megyei urak döntenek a hirtelenharagú férfiú sorsa felett.
Vay György volt ő, a löki csendbiztos, aki estefelé elnézegetett a környékre a régi jó embereihez, mert nem ülhet mindig odahaza, amíg a „fegyelmi” tart.
Régen megérett volna a büntetésre Vay György, mert sok panasz volt ellene a megyének abban a járásában, ahol rá volt bízva a csendbiztosság. Csak az volt a 77mentőkörülmény az ügyében, hogy az igazi Vayak közül való volt. Nem ugyan a Vay grófok közül, akik 1830-ban szerezték meg régi címerükhöz a kilencágú koronát és a kék udvarú fenyőfa mellett ágaskodó bakkecskéket, valamint a bivalyfejet, a pelikánt, az oroszlánt és a csillagot. Nem is a báró Vayak közül, akiknek címerpajzsát két fekete sas tartja. Hanem csak az egyszerű Vayak közül, a honfoglaló nemzetségből, akiknek ősét, Voja vezért, együtt keresztelték Szent Istvánnal.
A löki csendbiztos ujján lévő pecsétgyűrű nem is mutat más címert, mint a szájában nyílvesszőt tartó szarvast, amely folyókon, erdőkön át hazájukba vezette a honfoglaló magyarokat.
És ilyen ember került fegyelmi vizsgálat alá, mert a honfoglalás óta nagyot fordult a világ. Nem csoda, hogy Vay Györgynek nem volt kedve, csak este, vizitbe járni az ismerőseihez.
Óvakodva lépdelt be hosszúszárú, térdig bőrözött nadrágjában, cúgos cipőjén pengő, taréjos sarkantyújával, amilyen ruházata a régi csendbiztosnak volt, finomabb posztóból, mint a közönséges pandúroké, de főnöki rangját jelezte még ezenkívül a közlegényénél bokrosabb árvalányhaj-bokrétája, amely kalapja mellé volt tűzve. Az övében pisztolyok, a derekán hosszú, kosaras kard, amilyen fegyvereket napjainkban csak a régi színdarabokban látunk, de akkor komoly jelvénye volt egy megyei komisszáriusnak.
Sötét szemével bozontos szemöldöke alól kérdő pillantást vetett Ónody Gézára, amikor a szobában Mikecz Józsefet is észrevette, de Ónody csak kicsinylően legyintett.
– Puczér szerkesztő úr – mondta, bemutatván egymásnak az 78urakat.
Csirkepaprikás volt vacsorára, ami mindig akad a falusi háznál. A gazdasszony az asztalfőn ült, mert a női nemet meg kell becsülni. (Csendesjárású, tompahangú, szerénymodorú asszonyság volt, aki feltűnően hangsúlyozta az „Ónody úr” megszólítást, bár valószínű volt, hogy négyszemközt tegezni szokta gazdáját, aminthogy ez nem is lehet másképpen, ha egy férfiember darabideig egy fedél alatt lakik egy asszonnyal.)
Az evés befejezése után nyomban eltűnt a gazdasszony.
– Én nem maradok itt éjszakára – kiáltotta megszokott vendég módjára a csendbiztos az asszony után, jelezvén, hogy ne gondoskodjon fekvőhelyről a részére.
– Hová mennél? – kérdezte odavetőleg a házigazda.
– Holdvilág lesz, hazamegyek – felelt Vay György. Aztán többet nem is igen beszélt, mert „fegyelmije” előtt se volt valami igyekvő társalgó, a vizsgálat elrendelése óta pedig csak harapófogóval lehetett belőle kihúzogatni a szavakat. Pandúr és betyár, miután a régi világban egymás társaságára voltak utalva: sokban hasonlítottak egymáshoz.
A komor férfiú jelenlétében Puczér szerkesztő úr is megjuhászodott, az öblös vizespoharakba a boroskancsóból szorgalmasan öntögette a bort, miután ő volt a társaság legfiatalabb tagja. Savanyú nyíri vinkó volt a fogyasztásra került ital, amit Szabolcsban úgy isznak ebben a korszakban, mint a vizet, mert még nem akarják észrevenni, hogy az ártatlannak látszó vinkó milyen befolyást gyakorol az emberek életére. Vay minél többet ivott, annál szótlanabb lett, a házigazda valamely pipaszárral bíbelődött, a szerkesztő próbálgatott néha beszélni, de mintha kőbálványokhoz szólott volna. Elhallgatott tehát, és a pohár oldalát kezdte a 79körmével kapargatni. Az volt a pohár oldalába karcolva: „Franzensbad”. Ezt szerette volna lekaparni.
Nem is sok idő múlt el, amikor kocsirobogás hallatszott a ház előtt. Amolyan kétlovas homokfutó lehetett a kocsi, amelyben a lovak megrázták a fejüket, megcsörgették a szerszámukat, mire Ónody Géza felkelt az asztaltól, és így szólt:
– Nemsokára visszajövök, csak maradjanak – mondta, és a gazdasszonyának szólott odakint.
Vay meg se mozdult ültében, csak Mikecz József nézett bizonyos ijedelemmel a házigazda után, amikor négyszemközt maradt ezzel a vasképű emberrel.
A kocsirobogás megint felhangzott az éjszakában, amint távolodott a ház elől.
– Jó dolog az, ha kocsit küldenek az emberért, mint a körorvosért? – kérdezte Vay György a szobába lépő gazdasszonyt.
– A héten már másodszor – felelt Sára, mintha valami szemrehányás volna a hangjában. – Nem nyugszik „Rebeka”.
A csendbiztos, mint aki tisztában van a dolgokkal: felrántotta a bal szemöldökét, megrándította a bal vállát, mintha azt akarta volna kifejezni ezzel a mozdulatával, hogy ez a dolog egészen Ónodynak a dolga, nem lehet beleavatkozni „se pro, se kontra”, kihajtotta az előtte álló poharat, és bajszát megtörölve mondta:
– Zöldre van a rácsoskapu festve.
Mire a gazdasszony még egy pohos zöld korsóval tett bort az asztalra. Olyan korsóval, amilyenben a mezei munkások az ivóvizet szokták a fű között elrejteni. A korsó fejénél nincsen nagyobb nyílás, hogy abba se béka, se földibogár ne 80juthasson, csak apró lyukacskák, amelyeken át buktatással szokták megtölteni a korsót. Az oldalán, a korsó karján egy női mellbimbó alakú szívóka van; ugyanezért hívják az ilyen edényt „csecses” korsónak. Csak egy ember ihatik belőle. Az az egy ember pedig a csendbiztos volt.
Mikecz József egyszerre csak azon vette magát észre, hogy bor nélkül maradt, amikor a pohárban lévő maradékot is kihörpintette.
Éppen az asztal alatt álló kék meg rózsaszínű szódásüvegekből próbált még valamit kinyomkodni a poharába, miközben Vay György nagy gyakorlottsággal szívogatta a kancsó bimbóját, mikor a csendbiztos úr rászólt az asztal túlsó oldaláról:
– Hát hová lett Solymosi Eszter?
Mikecz fanyalogva nézett Vayra.
– No, beszélni – ismételte a csendbiztos. – Nem elmenni. Beszélni. Azt a kuckurucát.
A régi csendbiztosok az elmúlt Bach-korszak emlékére néha tréfásan zsandáros németséggel vallatták a kezükbe került embereket. Mikecz József leginkább szökni szeretett volna a helytől, de a nagy, fekete ember most az ajtóhoz állott.
Ugyanezért Mikecz Jóska jobbnak vélte, hogy saját mentségére töredelmesen bevallja, hogy éppen azt szeretné tudni ő is, hová lett Solymosi Eszter.
– Nem hazudni. Igazat mondani – ismételte pompás németes hangsúlyozással Vay György, mintha nem is az édes anyja keblén, hanem könyvből tanult volna meg magyarul. Úgy kell imponálni a parasztnak, hogy a hatóság nem tud jól 81magyarul.
Vay György egyúttal a torkára mutatott, és a mutatóujját elhúzta a gégéje mellett, mintha borotválkozna.
– Ki volt? – kérdezte.
Mikecz Jóska megismételte a csendbiztos kézmozdulatát a saját torkán, és nem kevésbé komoran kérdezte:
– Ki volt?
Vay György erre megfogta Mikecz szakállát az egyik kezével, mintha le akarná tépni, míg a másik kezét ökölbe szorítva nyomta a szerkesztő két szeme közé. Mikecz Jóska észrevette a bajt, és torkaszakadtából kezdett ordítani:
– Ne bántson a tekintetes úr! Én nem vagyok zsidó. Az öregapám se volt az. A kemecsei Mikeczek közül való vagyok.
A csendbiztos eleresztette a vendég szakállát, de még egy darabig a szeme közé nézett, mintha nem hinne egészen szavainak.
– Hát máskor ne ánzágold, komám, hogy zsidó vagy – mondta feddőleg.
Mikecz Jóska ugyan nem emlékezett, hogy valaha is kérkedett volna zsidóságával, de megnyugodott, miután a csendbiztos a csecses korsót békülékenysége jeléül elébe tolta. Mikecz meghúzta a korsót. Kemény égettbor volt benne, mintha tüzet eresztett volna a torkára. Nem csoda, hogy ettől az italtól zsidónak nézte a löki csendbiztos. Talán még az öregapját se ismerte volna meg a gyenge világításnál.
– A kemecseiek közül vagy? – kérdezte Vay György, meg várván, amíg a hírlapíró elmondja mindazokat a megjegyzéseket, amelyeket az erős ital fogyasztása után mondani szokás.
– Egyféle Mikecz van a világon, az mind kemecsei eredet, még ha egy huszárezred volna is belőle – felelt 82természetes, szabolcsi hangon a megtépázott vendég, és erre Vay György se tehetett egyebet, mint hatalmas, „nyúlfekvés” nagyságú kezét átnyújtotta az asztalon.
– Hát béküljünk ki. Meg kell bocsátanod, öcsém, hogy néha olyan hangulatban vagyok, hogy magam is megbánom, de hát a helyzetem, a pozícióm már ilyen. Nem mondhatja rólam senki, hogy azért a rongyos fizetésért szolgálom a vármegyét. Mindenki tudja, hogy passzióból nyelem a ködöt az országúton, néha már hajnalban, mikor más ember szagos vízzel mossa a száját. De hát nem lehet mindenki önkéntes tűzoltó. Mégse hall egyebet az ember, mint így Vay Gyurka, úgy Vay Gyurka. Zsidók, keresztények egyaránt beleharapnak a bokámba, ha tehetik. A megyei vezetőség most olyan, mint Krisztus a keresztfán, mióta Tisza Kálmán van hatalmon. Ha egyik oldalról pofonütik, a másik arcát tartja oda… Kivéve az alispánt, Zoltán Jánost, urambátyámat, akit az Úristen éltessen. Az alispán nélkül nem volna érdemes ebben a megyében még úriembernek se lenni.
– Mondasz valamit, bátyám – felelt Mikecz Jóska. – Zsidó lesz itt maholnap a csendbiztos is, ha nem történik valami egészséges dolog.
Vay György mereven nézett maga elé, mint azok, akik nehezen csinálnak rendet a gondolataik között. Látszott rajta, hogy beszélne is, meg nem is, küzd az akaratával, mintha már valami hatalom, a sors: őt is, a tiszalöki csendbiztost, aki úri passzióból szolgálta a megyét, megtanította volna arra, hogy ne mondjon ki mindent, ami a nyelvén van. Sok ilyen úriember volt Magyarországon, mikor Tisza Kálmán jóformán minden embert számon tartott a véleményéről, a politikai 83nézetéről. Az ország még nem felejtette el egészen az elnyomatás korszakát.
Vay György megkortyintotta tehát a csecses korsót, mielőtt a gondolatai között végleg rendet teremtett volna, és azzal a régi úri naivitással, amely ennek a zavaros korszaknak a fővárostól távol élő szereplőit jellemezte, megkérdezte Puczér Jóskát, hogy mi a véleménye Tisza Kálmánról, s általában milyen viszonyban van vele?
– Azt hiszem, legszívesebben becsukatna Tisza Kálmán, mióta a nyíregyházi ipartársulat indítványomra elhatározta, hogy önképzőkört alakít, amelynek díszelnökéül az ellenzékben maradt Zichy Jenő grófot, minden magyar iparos főpatrónusát választottuk – felelte Mikecz Jóska.
– Hát most már nem bánom, akár elárulsz, akár nem: én már régen kinyomoztam volna, hogy hová lett Solymosi Eszter, ha nem volnék éppen fegyelmi alatt, és így nem volna megkötve kezem-lábam, nem cselekedhetek a kedvem szerint, hogy huszonnégy óra leforgása alatt élve vagy halva előteremtsem Solymosi Esztert. Itt tűnt el Eszláron, itt kell keresni a nyomát.
Mikecz József csak halkan kapargatta a poharát a nagyujja körmével, mert úgy nyelte a szavakat, mint a homok a vizet…
– Nem derül ki soha az igazság, ha a hatóság takargatja a nyomokat – válaszolta. – Mit keressenek egy rongyos kis cselédlányon a hatóságok? Még ha egy gróf kisasszonyról volna szó! Nem, Vay bátyám, nem olyan fából faragták a megyei közigazgatást, hogy megmozdítja a kezét ott, ahol nem érdemes. Allah kezei hosszúak, de nem Szabolcsban.
– Allah kezei hosszúak… – ismételte a 84csendbiztos.
„És a Sipka-szorosban minden csendes…” – jelentette ki a korszak egyik népszerű kádenciáját a lapszerkesztő.
– Várjuk meg a nyolcórai vonatot – mondta Vay György, hogy ő is bebizonyítsa, hogy megjegyzett egyet-mást az újságokból. (A korabeli magyar újságírás használta ezeket a kifejezéseket, amelyek olyan nagyszerűek voltak, hogy úton-útfélen alkalmazták.)
– „Oszkár tudja, de nem mondja…” – dalolta hirtelen az Álarcosbál című opera apród-áriáját Mikecz József, és valóban ezen az úton nem tudta őt a kádenciákban a csendbiztos követni. Nem volt színházlátogató, mint a szerkesztő, aki szabadjegyet élvezett a nyíregyházi színkörben, mikor ott egy vándortársulat felütötte tanyáját. Ellenben az jutott eszébe a csendbiztosnak, hogy mi lesz a közbiztonsággal az alsó- és felső-tiszai járásban, ha mégis úgy fordulna a fegyelmi vizsgálat sora, hogy kiszekíroznák a hivatalából. Úriember nem soká tűrné el, hogy az orra alatt piszkáljanak, de ha még az ő jámbor természete lenyelne is sok mindent, ott van a felesége, aki miatt nem teheti, hogy mindent zsebrevágjon; és könnyei valóban kicsordultak a csendbiztosnak, hogy távollétében a zsidók legyilkolnak majd mindenkit, mint Solymosi Esztert.
– Ha volna valaki, aki helyettem kinyitná a száját – sóhajtott Vay György. – Én nem tudok mást, mint parancsolni. De kérni még az Úristentől is úgy szoktam valamit, hogy legyen tekintettel ősöm, a pogányból kikeresztelkedett Voja-vezér érdemeire; ő már megtette a magáét az egész Vay-nemzetség nevében, hát mi, maradékai megérdemlünk valami kedvezést.
– Hiszen, ha beszélni kell: itt volnék én is – mond az 85újságíró. – Amúgy is én szoktam helyettesíteni Ferlicska Kálmánt, az ipartestület ügyvédjét bizonyos ügyekben. Én vagyok az ipartársulat kisebbik ügyvédje.
Mikor már ezt kimondta Mikecz Jóska, akkor a csecses korsó háromszor is megtette az utat az asztal felett a két szemközt ülő úriember között. Mikecz József, a kemény csendbiztos ellágyulását látván az iménti szakállrángatás után, indítva érezte magát, hogy nagylelkűen megvigasztalja barátját.
– Aki az én gondomra bízza a dolgát, olyan nyugodtan lehet, mintha az édesanyja ölében ülne. Bennem még senki se csalatkozott.
Vay György hitte is, nem is hitte a vendég szavait, de néha van olyan hangulatban az ember, hogy beszélni kell, ha máshoz nem, az országúti élőfához is. S így aztán apránkint elmondta, hogy már nem bánja, ha minden szabálytalanságot rákennek, amit a csendbiztosok Magyarországon az utolsó száz esztendőben elkövettek. Nem bánja, ha ráfogják, hogy gyűszűt szokott alkalmazni a vallatásnál, amely gyűszű rendszerint igen szűk nyílású, de mégis rákerül a legvastagabb ujjbegyére is a kihallgatás közben. Azt sem bánja, hogy az ellenségei azt híresztelik róla, hogy csak a mezítlábas embereket tűri meg maga előtt, akiknek a talpát megütögeti, hogy nagyobb rend legyen a világon. Csak azt az egyet kéri még az élettől, hogy az eszlári lány előkerítését bízzák rá. Ha valaki előteremti azt a szegény lányt, azt nem nevezhetik másként, mint Vay György csendbiztosnak, mert bár fegyelmi vizsgálat alatt van, tehát csak „privát passzióból”, annyi szálat összeszedett már a nyomozásból, hogy ha nekiindul egy nap a pandúrokkal csak úgy szőrmentében is a vizsgálatnak, 86anélkül hogy valamely nagyobb kunsztot kellene csinálni, kideríti a dolgot, és a tetteseket vasraverve kíséri Nyíregyházára, különben ne legyen többé Vay Gyurka a neve.
*
A hold a tavaszi éjszaka közepén állott, és oly bőségesen világított, hogy szinte világosabb lett a szobában, amikor a csonkig égett gyertyaszálak kialudtak. A teknőkkel, dézsákkal együtt a Felső-Tisza mentén járó „oláhok” szőnyegeket is szoktak árulni, úgynevezett háziszövésű szőnyeget. De mennyivel szebb volt a holdvilág szőnyege, amellyel behúzta az ebédlő deszkapadlóját.
– Ez a betyárnak és pandúrnak való idő, nem is tudok ilyenkor soha a házban maradni – mond Vay György, amint végre kiegyenesedett az ivásból, amelynek szertartásait pontosan elvégezte mindaddig, amíg a távol levő házigazdát is felköszöntötte.
A holdvilágnál látszólag kijózanodott, mert a gyertyavilágosság leginkább okozója annak, hogy némely embernek megárt az ital. A hóna alá vette az elázott Mikecz Jóskát, és kivitte a szobából.
Egyike volt ama tavaszi éjszakáknak, amikor a mélyalvók is felébrednek, és vágyakozással néznek a holdba. A kanárimadarak magyar rokonai, a szegény kis sármányok eltévesztik az időt, és fütyörészni kezdenek a bokrokban, mintha reggel volna. A tiszai füzesek alatt alsószoknyát mosnak a hold leányai a folyóban, és kandúr kergeti a faluban a nőstény macskákat, közben olyan hangon sivalkodik, mint a párduc.
– A népies szerelem órája – mond Mikecz Jóska az 87éj hangjaira, mert a jegyzőség mellett az ipartársulatban a könyvtárosi állást is betöltötte, és néha felnyitott egy verseskönyvet, különösen akkor, ha Arany János nevét pillantotta meg rajta.
A csendbiztos tölgyfa alakja mindinkább kiegyenesedett a szabad mezőn. Azok közé a ritka emberek közé tartozott, akik hosszú gyakorlat után megtanulják, hogy egy fogcsikorgatós erőfeszítéssel leküzdjék magukban az alkohol gőzét, mielőtt az elhatalmasodna rajtuk.
– Most még csak a fejemet kell valami jó hideg vízben megmeríteni, hogy minden rendben legyen – mond az eszlári utcán nyújtózkodva, paripásan emelgetve a fejét, nagy erővel ropogtatva csípőre szorított két tenyerével csontjait. Míg Mikecz Jóska a garádnak támaszkodott, és átadogatta magát annak az édesded kábulatnak, amely az erős szesz élvezete után kijár minden jómagaviseletű embernek, ő ritkán ivott (csak mindig, ha vendég volt), de azért ivott, hogy kiélvezze a részegség gyönyörűségét. Leült minden padkára, amelyet az eszlári házak előtt talált.
Így mendegélt a két cimbora a holdvilágos éjben, mert az első nézeteltérést régen felejtve, megtalálták a barátság szálait, amely hosszú időre egybekötötte őket. A barátságnak éppen úgy kell születni, mint a szerelemnek, a váratlan kölcsönös megértésből.
Vay György a Hurainé udvarát választotta ki arra nézve, hogy megmerítse fejét az „áldott hidegvízben”. Talán azért, mert ismerte Hurait, a kerülőt, akinek hatósági ember létére nemegyszer volt dolga a pandúrokkal, másrészt tán azért is, mert máskor is járt ebben a házban, mert megbeszélni való dolgai voltak Hurainéval, és nem zördült vele össze, 88mint Ónody Géza. („Az ilyen képzelődő asszonysággal, aki legszebbnek hiszi magát a faluban: nehéz megértenünk egymást” – mond Ónody Géza szórakozottan, mint mindig, amikor nőkről kellett nyilatkoznia.)
Vay leültette a kerülő háza előtti padocskára Mikecz Jóskát, hátát nekitámasztotta egy akácfának, és figyelmeztette arra, hogy ne sokat mozgolódjon, mert akkor nem áll jót a házőrző kutyáért, melyet csendbiztosi hatalmával és a válláról lelógó karikás nyelével eddig visszatartott.
Aztán belépdelt az udvarra, miután olyan ügyesen nyitotta ki a kiskaput, hogy az nem nyikorgott; mintha a csendbiztos lett volna az a nótabeli ember, akinek azt mondják a dalban: „Akkor gyere, mikor mondom – csizmád sarka ne kopogjon.” Daliás, szélesvállú alakja illegve tűnt el arra, amerre árnyék volt Hurainé udvarán. Nem mondható boldogtalannak az a menyecske, akinek álmában ilyen látomány válik valósággá.
De Vay szótartó ember volt, és egyenesen az udvaron ágaskodó kúthoz tartott. A hold a nyitott kút káváján is benézett. Csak fából volt a kút kávája, mint az Alföldön szokás, ahol ritka a kő. Az ilyen kifúrt fabödönöket ugyancsak a tutajosok hozzák lefelé a Tiszán. A hold olyan csalogatóan nézett fel a kút mélyéből, hogy a csendbiztos nem sokáig habozott, amikor nekilátott a vetkőzésnek. Bármily cifrának, vitézkötésesnek látszik az ilyen komisszárius-ruha, gyorsan lehányja azt magáról, aki ismeri a gombokat, szíjakat, a mellénypitykéket a ruhán. Mikor már mezítelenül állt a csendbiztos az udvar közepén, lehúzta a gémeskút vedrét, beleállott, és leereszkedett a kútba. Hogyan tehette azt más segítsége nélkül? Az ő dolga. Pusztai nyomozásoknál gyakran szükséges a 89magányos kutak megszemlélése: felülről pedig nem mindig látni, hogy mi van odalent a kút mélyében, ugyanezért ajánlatos néha a kút fenekén is körülnézni a pandúrnak.
A gémeskút a holdvilágban jódarab-ideig állott az ég felé meresztett kőkoloncaival, amelyeket lyukas zsírbödönökben, elhasznált bádogedényekben szoktak a kútgém végére kötni, mialatt a kútbödönből Vay György tüszkölése, krákogása hallatszott. A csendbiztos végül egy akkorát prüsszentett, hogy Hurainé papucsban és magára kapott alsószoknyában kilépett a házból, és meztelen két karjával felhúzta a vödörrel együtt Vay Györgyöt is a kútból.
– Azt hittem, az ördög ugrott a kútba, pedig lám, csak a tekintetes úr – mond az asszony, segítvén szoknyája fodrával a csendbiztos megszárításában. Kedves volt a menyecske hangja, mint ahogy holdvilágnál a nem nagyon öreg asszonyok hangja rendszerint megkedvesedik.
Vay hálából egy dörmögő csókot nyomott Hurainé meztelen vállára, s azt morogta:
– Hű, de pendelyszagod van.
– Milyen legyen? – kérdezte szemérmetesen az asszony. – Hál’ istennek, van uram, akinek a subája alatt alszom.
– Hát itthon van őkelme – szólt csiklandozva a csendbiztos.
– Nem köti senki a pandúrok orrára, hogy mikor nincs itthon az uram – felelt játékosan Hurainé, mert még a legházsártosabb asszony is tud nyájas lenni, ha megfelelő hangon szólnak hozzá.
Miután felöltözött Vay György, felállította cimboráját az akácfa mellől, ahová leültette.
– No nézzünk be a zsidóékhoz is, hogyan múlik ott az 90éjszaka – dörmögte, és a kis szakállas Mikecz Jóskát megint a hóna alá vette, hogy tovább bolyongjon vele a faluban. Jót tesz az ilyen éjszakai járkálás a bortól elgyengült embernek.
Tiszaeszlár hosszan nyúlt el a holdvilág alatt. Mintha három részből állott volna az akkori falu. Volt benne ó-falu, újfalu, tót-falu, ahogyan az embereknek apránkint eszébe jutott az építkezés. A Tisza-parti agyagot a csizmák, kerekek azonban széthordták mind a három falurészbe. Ha elesett volna Mikecz Jóska: mindenütt puhára esett volna. De vigyázott rá a kétméteres termetű Vay, olyasformán hordván őt magával, mint egy bunkósvégű sétapálcát.
Scharf József, a templomszolga házát vette tervbe éjjeli látogatás céljából a csendbiztos, és nem sokáig kellett keresgélni a házikót. Ott lapult meg a zsindelytetős, a szomszédos házak nádtetői közül kiemelkedő zsidó imaház aljában, mint a harangozóké szokott a templomok környékén.
A falusi zsidó nem tart házőrző kutyát, így minden lárma nélkül be lehet lépni udvarába, amely szemétdombjával, szegénységével addig se nagyon csalogatja a látogatót. Az eszlári templomszolgának azonban volt egy tehénkéje is, mert apró gyerek nélkül sohase volt a háza. Az udvar végében egy boglya széna állott. Ez volt a kvártélya azoknak a vándorzsidóknak, akik más híján a zsidótemplom közelében, az egyházfinál szállottak meg. Ha kolduszsidó vetődött Eszlárra, helye a koldus templomszolgánál volt a szénaboglyában.
A zsidókvártély most üres volt, csak a holdvilág lakott a szénaboglyában, mint általában mindenütt, ahol kérdezetlenül tanyát vert ezen az 91éjen.
*
Mikecz Jóska a zsidótemplom mellett telepedett le, egy szalmaboglya tövében, a fokosát a kezébe vette, a fokosára hajtotta a fejét. Nem nagyon tetszett neki ez az éjszakai hercehurca, amikor Ónody Géza házában a vetett ágy várta. Korántsem volt olyan energikus ember, mint Vay György, aki passzióból két-három éjszaka is ébren volt egyfolytában, ha olyan volt a kedve, illetőleg elkerülte az álom.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ne avatkozzál a dolgokba, amit látsz vagy hallasz – dörmögte a csendbiztos a Mikecz fülébe, aztán bement a templomszolga udvarába.
Nem sokáig időzött odabent, éppen csak annyi ideig, amíg Scharf Józsefet, az egyházfit felköltötte. Az egy nyakába kanyarított télikabátban kijött az udvarra, és üdvözölte a csendbiztost.
– Nézze, Scharf, én magának jóakarója vagyok, nem azért jöttem ide, hogy magát vagy a háznépét bántsam. Éjszaka pedig azért jöttem, mert nem akarom, hogy a falu szájára kerüljünk mind a ketten. Nekem meg kell tudni, hová lett az a Solymosi Eszter nevű leányzó, akiről annyit beszélnek mostanában. Nagyon fontos dolog, hogy én nyomozzam ki ezt a dolgot, ne pedig más, akire esetleg helyettem rábíznák az ügyet.
– Értem, tekintetes úr – felelt Scharf József. – Nagyot nyomna a fegyelmi ügyében, hogyha valami eredményt tudna felmutatni.
– Lehet, hogy így van, Scharf. Habár én bízom abban, hogy az én ügyem valahogy majd csak elintéződik, mint máskor is elintéződött. Más okból akarom én megtudni a Solymosi Eszter dolgát. Mert könnyen megtörténhetik, hogy 92nagyon rövid időn belül már más kezekben lesz ez az egész ügy, akkor aztán meg is ette a fészkes fene egész Tiszaeszlárt.
– Tudom, tekintetes úr, hogy sok mindenfélét beszélnek a faluban, a megyében, Nyíregyházán. Nem járt Eszláron tizenöt esztendő alatt, mióta én itt lakom, annyi zsidó Eszlár fennállása óta, mint most egy hét alatt. Ha nem nézném a családomat: már régen el is mentem volna innen. Nagy a világ, egy zsidó mindenütt megélhet, ahol még egy zsidó van rajta kívül. De én Solymosi Eszterről nem tudok nyomot adni a tekintetes úrnak, még ha akárhogy megharagszik.
– Magának mindig az volt a baja, Scharf, hogy egész életében a zsidók pártján volt, akik úgy bántak magával, mint egy kutyával.
– Vajon milyen párton lettem volna, tekintetes úr?
Erre nem felelt a csendbiztos, mert abban igaza volt a zsidó egyházfinak, hogy semmiféle ,,párt” nem kapkodott utána valami túlságosan.
– Azokról a sakterekről szeretnék valamit hallani, akik itt tanyáztak magánál, amikor Eszlárról eltűnt a Solymosi lány. Ezeknek az idegen embereknek lehet valami közük, a maga tudtán kívül, a leány dolgához.
– A sakterek? – kiáltott fel Scharf, mintha valamely zugolyban álldogáltak volna az említett egyének, pedig már régen elinaltak a tájékról. – Egy sakter lehet akármilyen gazember, de a vallása ellen nem vét.
– Annál rosszabb lesz nekik – dörmögte Vay György. – A saktergyűlés Eszláron a zsidó húsvét előtt felelni fog Solymosi Eszter haláláért, a nyomok a sakterekhez vezetnek.
– Hát tekintetes úr is azt gondolja? – kiáltott fel 93most már más hangnemben a templomszolga. – Hiszen itt meg kell bolondulni.
– Én az idegen zsidókat nem sajnálom. Nem tartoznak a járásomba; semmi közöm sincs hozzájuk. Mit fáj magának a feje a lengyel-zsidókért, akik csak nehezítik a többi, régebben megtelepedett zsidók helyzetét? Maga is olyan bolond zsidó kezd már lenni, mint a többi, akinek egyéb baja nincs Magyarországon, mint a polyák-zsidókért jajgatni?
– Tekintetes úr, énmiattam nem sír más, ha velem baj történik, mint az én szegény családom.
– Tehát tudja, Scharf, hogy magát gyanúsítja a leány meggyilkolásával az egész falu, csak én nem, mert én ismerem magát még abból az időből, mikor itt megtelepedett? Én tudom, hogy maga nem tudna egy hangyát sem eltaposni, nem hogy elvágni valakinek a torkát. De ki áll jót az idegen, messzeföldről jött sakterokért, akiket maga is csak egyetlenegyszer látott életében? Éjszaka jöttek, a következő éjszaka el mentek. Kik voltak, mik voltak? Honnan fújta ide őket a szél, hová az ördögbe mentek? Még egy másfajta zsidóról se tudhatja senki bizonyosan, hogy merre utazik, ha rájön a mehetnék. Hát még az ilyen idegen zsidóról, aki jön-megy! Más nap már a falu nevét sem tudja, ahol megfordult.
– Igaza van, tekintetes csendbiztos úr.
– Hol keresek én most három olyan zsidót szerte Magyarországon, aki egyszer már volt Eszláron? Könnyebb a miskolci nagyvásárban egy hamis hatost megtalálni, mint egy zsidót, akinek nincs állandó lakhelye.
– És ha én azt mondanám a tekintetes úrnak, hogy ismerem mind a három zsidót, aki Eszláron járt abban az időben, amikor Solymosi Eszter eltűnt: elhinné nekem tekintetes 94úr?
– Vigyázzunk, Scharf. Hogy én mit hiszek el: azt előre meg nem ígérem, mert én csak azt hiszem el, ha elevenen vagy holtan előadná nekem Solymosi Esztert. Az számítana valamit, ha Vay György megtalálná Solymosi Esztert, akit most országosan keresnek már.
– No, „országosan” ugyan talán még nem keresik, mert az csak a híres betyárokat illeti meg.
– Addig csak azt hiszem el, hogy nem maga ölte meg Esztert, akármit beszélnek a faluban.
– Köszönöm a hozzám való jóságát, tekintetes uram. Engem nem bántott soha egy rossz szóval. Addig se, amíg nem jött ez a fegyelmi eljárás, amiről csak annyit tudok, hogy a zsidóknak nincs részük benne. A tiszadobi gróf dohányosai tettek valami panaszt, de hát a dohányosról mindenki tudja, hogy Szabolcsban minden gazember dohányos volt vagy lesz. Ártatlan dohányost még nem szült anya se férfiban, se lányban.
– Ez így van. Csak éppen az a baj, hogy dohányos nincs most belekeveredve ebbe a Solymosi Eszter dolgába, a zsidók felé visz minden nyom, nem lehet itt semmit se tenni egyebet, mint amit Kancsár tett. (Kancsár volt egyike a Nyírben az utolsó futóbetyároknak, úgy készült az elfogatására és a vallatására, hogy tüzes harapófogóval tépdeste a húst a testén, és a csendbiztos hangját utánozva ordította: „Vallasz-e már, Kancsár?” A jól felkészült betyár azonban Vay György keze alá kerülvén: valóban vallani kezdett.)
– Hát az is lehet, tekintetes úr. Előadom azokat az idegen zsidókat, akik húsvét előtt Eszláron voltak. Előadhatom őket, mert egytől egyig ártatlanok.
– Ezt majd csak bízzuk az 95igazságszolgáltatásra.
– Ha ártatlanok, az égbe jutnak, ha bűnösök, a pokolba.
– Ha ártatlanok, a hajuk szála sem görbül meg, azt én mondom, Vay György, akinek lesz még némi szava ebben a dologban. De aztán megfeleljen minden a valóságnak, mert ha valami nem stimmelne: akkor nem szeretnék Eszláron zsidó lenni. Még akkor se, ha engem már nem Vay Gyurkának, hanem Pityi Palkónak hívnának.
Mikecz Jóska ült a zsidótemplom mellett, a szalmakazal tövében, és hallgatta Scharf vallatását. Másképpen gondolta ő a csendbiztosi vallatást, amelyről koronként beszélni szoktak, amikor egy-egy híresebb bűncselekmény, betyárhistória, útonállás történik az országban, amikor már az is megtörtént, hogy a gyanúsított bűnös nem került elevenen a csendbiztos kezéből a bíróság elé. Bezzeg másképpen vallatna Ráday Gedeon, ha itt volna. Minden rablóhistóriákban laboráló fantáziának Ráday volt akkor az ideálja. A csendbiztosi pálya Ráday óta lett úri foglalkozássá, mert ő megadta a savát-borsát a zsiványpecsenyének. Csakugyan igaza lesz a hírharangnak, hogy félbemaradt ember ez a Vay Gyurka, aki Beethoven szonátáit szokta zongorázni a nyíri bicskásoknak, ha megunja a konok tagadásaikat. Igaz, hogy Kancsár, a rablógyilkos éppen akkor kezdte már az apagyilkosságot is magára venni, amikor Vay csendbiztos egész éjszaka szimfóniákat muzsikált neki. Ettől vonítani kezdett a betyár. De hát itt még zongora sincs, amivel meglágyítani kellene Scharfot.
– Még megérem, hogy duettet is táncolnak a végén, mint Cox és Box – dörmögte a nyíregyházi ipartársulat jegyzője, aki szorgalmas látogatója volt a cirkuszelőadásoknak is, ha megfelelő bohócokat léptetett fel az 96igazgató.
Azt mondja a templomszolga az udvaron:
– Nem csodálni való, hogy annyi zsidó jött össze a metsző-választás hírére, mert az eszlári metszőnek jobb dolga van, mint sok más metszőnek a világon. Nálunk ugyanis nincs rabbi, aki beleszólna a metsző dolgába, hogy így meg úgy, ez a vágás nem jó, az a liba „tréfli”, az a zsidógyerek nem idevaló. Nálunk nincs pap, aki szekírozná a metszőt, hogy annak elmenjen a kedve az élettől. Ezért jöttek a zsidók mindenfelől, amikor híre terjedt, hogy az eszlári metszőt a tiszapolgári zsidók csalták magukhoz – mondta a templom szolga nem minden kérkedés nélkül, mert a legkisebb hivatalban is van mindig valami dicsekedni való. Egyik ember arra büszke, hogy cár Oroszországban, a másik meg arra, hogy őt választották meg sakternak Eszláron.
– Hát halljam azokat a híres zsidókat.
– Tekintetes úr mindenkit ismer a Tisza mellett, bizonyára hallotta hírét Buxbaumnak.
– Tarcalon van egy veresszakállú, nyálasszájú fiatalember, az ottani metszőnek a veje, aki az apósa nagy keserűségére nem akar semmit se csinálni, csak imádkozni, miközben a felesége potyogtatja a gyerekeket.
– Ez az a Buxbaum. Ábris a neve, reszket az imádkozástól. Ő való volna egy gazdag zsidó faluba, ahol imádkozásra tanítsa az embereket, de nem Eszlárra, ahol amúgy is istenfélő mindenki, ő pályázott a metszői állásra, és tutajjal jött, meg az apja levelével. Nem volt megfelelő, visszament Tarcalra tovább imádkozni.
– Ez a Buxbaum Galíciából, Neu-Szandecből, a Poprád mellől jött ide. Majd utánanézek, miért kellett neki onnan 97eljönni.
– A szegénység miatt, amiért a zsidók még nagyobb utakat is megtesznek. Téglásról eljött az ottani Braun Lőbi, hogy pályázzon az eszlári sakterségre.
– Ennek a Braun Lőbinek sohase hallottam hírét.
– Nem is nagyon lehetett, tekintetes úr, mert nincs neki senkije se a világon, még csak felesége se, akinek a rokonai révén tán ismernék valahol. Ide is csak úgy került, hogy az országúton hallotta egy hitsorsosától, hogy Eszlárról Polgárra választották a saktert. Hát ahelyett hogy másfelé ment volna, Eszlárra kutyagolt. Azzal dicsekedett, hogy van neki egy orvossága, amellyel minden vérzést nyomban elállít. Csak ráhint a porból a sebre, és a vérzés abban a másodpercben eláll.
– Milyenforma ember?
– Még fiatal lehet, mint minden vallástanító (bócher), de nem lakott jól még soha életében. Nem nagy jövőt jósoltam a kiéhezett pályázónak itt Eszláron. Legalább egy esztendeig csak etetni kellene, amíg hasznát lehetne venni. Mindjárt mondtam neki, hogy itt szegény a hitközség, magunk se tudunk megélni, menne inkább Szatmárba, ott kevesebb a zsidó. Mire azt felelte, hogy mindenütt sok zsidó van, nem tudnak egymástól megélni.
– Így van.
– Mikor innen elment Lőbi, azt mondta, visszamegy Téglásra, és megvárja, amíg Tisza Kálmán eljön oda az apósa, a Dégenfeld gróf látogatására. Tisza Kálmán már sok szegény téglási zsidón segített. A múltkor is egy szekér zsidó család költözött Budára, és csak annyit kellett beüzenni a miniszterelnöki palotába, hogy itt van Lajbis Téglásról. Maga a kegyelmes asszony jött ki a palotából, hogy a 98zsidókról gondoskodjon. El is ment Lőbi Téglásra Tisza Kálmánt várni. Talán még mindig várja, ha meg nem unta.
– Hát ez a Lőbi dolga. Ki volt még itt a metszők közül?
– Schwarcz Salamon.
– Az a deresszakállú?
– A mostani metsző.
– Az, aki rabbibizonyítvánnyal jött, hogy majd ő lesz darabidő múlva a zsidópap Eszláron?
– Akit húsvét után megválasztottak az elöljárók.
– Aki Lichtmann-nál énekelt, hogy az öreg zsidó kijelentette, hogy csak akkor lesz békessége a túlvilágon, ha Schwarcz Salamon énekel a temetésén?
– Az a széphangú Schwarcz Salamon.
– Aki váltig azt hangoztatta, hogy őreá még nagyon büszkék lesznek az eszlári zsidók, mert a Tisza mentén senki úgy nem tudja a Talmudot, mint ő?
– Valóban a legtöbbet tudta a sakterek között.
– Akinek olyan a szeme, mint az oroszláné vagy Salamon királyé?
– Az a Schwarcz Salamon, akit első látásra megszeret mindenki az esze meg az ereje miatt.
– Aki azt mondta az eszlári zsidóknak, hogy most már ne féljenek senkitől, mert ha ő itt letelepedik, mindig az fog történni, amit a zsidók akarnak?
– A legbölcsebb ember, aki valaha Eszláron megfordult. Szent zsidó, aki a világot megváltja.
– Az a Schwarcz Salamon, aki Beregszászon járt a rabbiiskolába, és itt született Magyarországon?
– Tekintetes úr jobban tud mindent. Miért kérdez engem?
A csendbiztos hangja ekkor 99elhalkult.
– Scharf. Ez a zsidó ölte meg Solymosi Esztert. Én nem tudom most még, hogyan ölte meg Solymosi Esztert. Én nem tudom most még, hogyan ölte meg, de majd elmondja ő maga. Most pedig jóéjszakát.
– „Jócakát” – mondta Vay György, azzal a Felső-Tisza menti magyar hangsúllyal, ahogy sehol se beszélnek az országban. Hozzáértő fül száz ember szava közül megérzi a szabolcsi ember beszédét: mintha azt hinné, képzelet, hogy a honfoglalás óta mindig ugyanezen a nyelven beszéltek a Tisza mellett.
Éjfél előtt kukorikoltak a kakasok, mert tavaszkor gyorsabban múlik az idő náluk is, mint akár az embereknél. Mikecz Jóska nyújtózkodva állott fel ültéből, amikor Vay a templomszolga udvarából kilépett.
– Majd elbóbiskoltam itt a sok haszontalan beszéd hallgatásában – mondta kedélyesen, pedig még a szakálla is reszketett örömében, hogy fültanúja lehetett egy csendbiztosi kihallgatásnak. Az már nem mondható utolsó élvezetnek, hallani, hogyan dicséri a zsidó metszőt Scharf József, akit Vay György a gyilkossággal gyanúsít. Rendszerint úgy szokott az lenni, akit nagyon magasztalnak a zsidók, arról előbb-utóbb kiderül valami, ha egyéb nem, hogy „összejátszott” a zsidókkal. A „világ megváltója”, a híres eszlári sakter így lesz a csendbiztosi vallatás alatt közönséges gyilkossá, akit éppen ezért dicsérnek most a zsidók, hogy eltereljék róla a figyelmet. (Mikecz Jóska az antiszemita felfogást Nyíregyházán tanulta, a Mendek-kávéházban, ahol legalábbis összejöttek olyan okos emberek, mint a beregszászi zsidóiskolában.) Mikor ezen nézőpontját közölte a csendbiztossal, Vay György csak féloldalról nézett 100rá.
– Az a kávéház az, ahol bort kávéznak!
– No igen, üldözik a Mendeket a kocsmárosok, mert éppen úgy árulja a bort, mint a kocsmában. Deciszámra is, ami nagy dolog a mai szegény világban, amikor nem telik mindenkinek butéliás borra – felelt a hírlapíró, a maga erszénye szerint indokolván az életet.
– Voltam abban a kávéházban. Azt tartja a szólásmondás, hogy az egykori szitásmester azóta lett boldog ember, mióta a lányai oly korba jöttek, hogy maguk lettek a kasszírnők.
– Szeretik az apjukat, segítenek neki. Nem mindenki ilyen szerencsés a gyermekeivel – felelte áhítatosan a szakállas emberke.
– No, majd ismét benézek a szentcsaládi kávéházba, ha Nyíregyházán lesz dolgom – ígérte Vay György.
– Tárt karokkal várjuk a látogatást. De most csak azt mondd meg nekem, mélyen tisztelt barátom, honnan vetted azt, hogy Schwarcz Salamon a gyilkos!
– Onnan gondolom, mert jelenleg az a legtisztességesebb ember Eszláron – mondta Vay György. – De tanácsolom, hogy erről a dologról ne beszélj senkinek, mert könnyen megütöd a bokádat. Meg kell várni, amíg Schwarcz Salamon magától kinyitja a száját. Az olyan ember, amilyennek én Schwarcz Salamont ismerem: nem tud sokáig magában hordani ilyen nyomasztó titkot. Nagy kutyának kell annak lenni, aki élete végéig titkolni tud egy gyilkosságot. Ismerem az embereket, csendbiztos vagyok.
Beszélgetés közben elértek a faluban arra a helyre, ahol az Ónody-lak állott. A kutyák megint csak nekitámadtak Puczér Jóskának. („Pedig éjszaka nem is láthatják a szakállodat” – jegyezte meg Vay, amire a kutyákat 101elhessegette.)
– Hát most eredj aludni, elég volt belőled.
Különösen, betyárosan füttyentett az udvaron, amire az istállóból lódobogás hallatszott, az istálló ajtaján kilépdelt nagy, fekete lova, mint egy másik Vay Gyurka, amely négy lábon jár ugyan, de éppen olyan büszke magatartású, mint az igazi Vay. A házból pedig kijött az elszomorodott gazdasszony, mécsest tartott a kezében. Vay egyetlen pillantást vetett az elpityeredett asszony arcába. Megértette belőle, hogy a házigazda még mindig nem jött meg.
– Sok mondanivalója lehet a „Rebekának” – vélekedett Vay.
Az asszony eltakarta tenyerével a mécsest, mintha a saját fájdalmas arcát takarná el. Vannak ilyen régi világbeli gazdasszonyok, akik életük végéig reménytelenül szerelmesek a gazdájukba. Meglopják, megcsalják őket, de kitartóan szerelmesek. Ki látna bele egy női szívbe?
– Hát én most már elmegyek, mert haza is kell menni. A vendégre vigyázzon, Sára, mintha csak én is itt volnék – mond a csendbiztos, átadván a gazdasszonynak Mikecz Jóskát.
– Nem lesz ennek jó vége, tekintetes úr – mond az asszony. Mindig ezt szokta mondani, talán éppen azért öregedett meg a háznál.
Vay György csak úgy kézfogással kitapogatta a fekete ló szerszámát, mert már a hold lemenőben volt, több az udvaron az árnyék, mint a holdvilág.
Egy darabig csendesen ügetett az országúton, és valamely vég nélküli szegénylegényes nótát fütyülgetett.
– Úgy is elvisz mindnyájunkat az ördög! – kiáltott fel gondolataiból, és egy lábnyomással futamodásra nógatta 102a fekete lovat. A királyteleki grófi ménesből való volt. Valami dohányosok közötti ügy elintézése emlékére kapta prezentbe a csendbiztos Dessewffy Aurél gróftól.
