I. A bolygó zsidó
I. A bolygó zsidó
Tiszaeszláron látták.
Öles magasságú, itt a Tisza-vidéki középtermetű népek között hórihorgas ember volt, és vörös szakálla volt. Az arca papírhaloványságú, a két szeme távol esik egymástól, mintha a két szemével kétfelé nézne. A füle mellett göndör haját tekergette a szél. Ijesztő volt, amilyen jelenséget álmaikban látnak az emberek.
Az öltözete a felvidéki lengyel-zsidóé, aki a tutaj orrában állva szokott néha erre utazni a Tiszán, de Eszláron még nem kötött ki, csak ment a folyón, mintha lova volna a máramarosi fenyőszál, amely engedelmesen úszott alatta.
Hegyben végződő, borzaskarimájú, rókaszőrű sapka a fején, amely rókaszőrnél csak haja és szakálla vörösebb.
Ugyancsak valamely állatprém szegélyzi fekete, tompafényű kaftánját, amelyet övvel szorít derekához, hogy a kaftán két szárnyként libeg a rövidbugyogós, harisnyás hosszú lábszárai körül. A kaftánján két olyan nagy zseb van, hogy elférne mindegyikben egy gyerek. Hosszú husáng, mint valami világjáró bot van a markában. Isten őrizzen tőle: éjszaka találkozni vele. Szilaj, emberölő kedv fénylik a szemében, mint a vadállatéban. A hangja nyivákoló, mint a hiúzé, de a kacagása olyan hideg, mintha kígyó kacagna a torkában.
Ha bekopogtat egy házba: nem veszi le a sapkáját, 29nem köszön barátságosan; kegyetlen, kellemetlen, mint egy végrehajtó, amikor alamizsnát kér. Ha megtagadnák tőle: tán a következő éjszakán felgyújtaná a házfedelet. Ezért inkább mindenki azon van, hogy minél hamarább szabaduljon tőle élelmiszer vagy pénzajándék árán. De ha valahol letelepedik egy zsidó ház udvarán azzal a szándékkal, hogy ott tölti az éjszakát, akkor sem küldhetik tovább, pedig talán bajt, kellemetlenséget, perpatvart hoz magával a fedél alá.
Nem mernek vele koldusként bánni, még akkor se, ha koldulás volna a foglalkozása.
Nem mondja, hogy honnan jött, vagy hová megy, de rendszerint tud olyan szavakat kiejteni, amelyekkel figyelmet kelt maga iránt. Szidja a házat, vagy megdicséri a házigazdát. Közömbös senki sem lehet iránta, akinek közelébe jut. Látszólag mindenkit megvet, akinek többje van, mint neki, mintha legalábbis az övét vette volna el. Mindenhez jusst formál a világon, ami jó és egészséges, mintha örökségbe kapta volna az egész világot valahol egy testamentumban, mikor bolyongani indult. Most csak az emberektől járó követelését jött behajtani, amikor belépdel egy zsidó ház küszöbén, és megnézi, hogy kellő helyre van-e szegezve az áldás az ajtófélfán. Ha nincs kellő helyen, megáll, és a fejét csóválja mindaddig, amíg meg nem kérdezik tőle, hogy mit akar.
Eszláron azt mondta, hogy sakterségre akarja megtanítani az itteni zsidókat, mert azok ezt nem értik.
De más faluban, más városban, ahol útjában megfordult: bizonyára más tudományával kérkedett. Mert tudott beteget gyógyítani, tudott énekelni, imádkozni. Idézni tudott minden könyvből, amelyet az iskolájában tanítanak. De bizonyítványait sohase mutogatta, mert írásaiból nyilvánvaló, hogy 30azok hamisak. Csak ott érnek valamit, ahol hiszékeny emberek vannak. Eszláron nem laktak hiszékeny emberek.
Abban is különbözött a kéregető vándorcigánytól, a magyar falvak e falevél módjára széljárta vendégétől, hogy a rókatáncot nem járja el semmiféle ajándékért, és krétával megjelöli azokat a kapukat, ahol kutyákat uszítottak rá.
Mintha jönne utána egy még elátkozottabb bolyongó, aki bosszút áll az ő fogadtatásáért.
Mert az bizonyos, hogy az ötezer esztendős átokból jön, mint egy ijesztő szemrehányás. Nyugtalanító fenyegetése a fajtájabelieknek, akik Mózes vándorlásai után házakba telepedtek, hosszú időre berendezkedtek, vagyont kezdtek gyűjteni, holott már számtalanszor bebizonyosodott a századévek folyamán, hogy a zsidóknál nem marad meg a vagyon. Akkor hull ki a kezükből, mikor azt hinnék: legerősebben fogják. Akkor lesznek földönfutókká, amikor legnagyobbra építették a házaikat. Akkor jön a halál angyala értük, mikor a legjobban éreznék magukat a földön. – Ezt jelenti a bolygó zsidó, amikor belép egy házba. Ezért nem köszön, se jövet, se menet. Kötelesek róla gondoskodni, mert ő maga lemondott a világ vagyoni részéről, odaajándékozta jussát hitsorsosainak, akik helyett a koldusságot viseli.
*
A bolygó zsidó a nevét nem szokta megmondani, de ha megmondaná is, ugyan ki törődnék a nevével, amely annyi van, mint a falevél?
Miután vörös szakálla volt, vörös zsidónak mondták, akik valaha ráemlékeztek, amint Eszláron egykor végigment a 31falun.
Pénteki nap volt, mint akkor is, mikor Jézus Krisztus kiszenvedett a keresztfán; esteledett, amikor a bolygó zsidó feltűnt az eszlári faluvégen.
A kutyák veszettül ugattak, de hát nem kellett annak a jövevénynek egyebet mutatni a libegő kaftánjánál, hogy az eszlári kutyák megugassák. A falusi eb ösztönszerűleg fél minden olyan embertől, aki nem hasonlít a gazdájához. Ez az idegen pedig nem hasonlított senkihez a faluban. A kutyák még nem láthattak hozzá hasonlót. Túl a Tiszánról jött, ahol a lengyel-zsidók laknak, ezt megállapíthatta még a falusi kutyabölcsesség is.
A bolygó zsidó elhaladt a falu szélén álló úriház mellett, anélkül hogy kísérletet tett volna az oda való belépéshez, pedig Szabolcsban azidőtájt már a faluvégi úrilakokban nem mindenütt laktak a régi gazdák. Beköltöztek oda árendások, sőt új tulajdonosok is. Negyvennyolc, de még inkább Tisza Kálmán uralkodása óta nagyot változott a világ. A falusi úrilakok régi gazdái részben elmentek a másvilágra, részben a városba költöztek, ahol új foglalkozás kínálkozott a régi, gyötrelmessé válott élet helyett.
Az eszlári házikó kidőlt-bedőlt kőkerítéséről, mohos zsindelyfedeléről, télen-nyáron szolgáló zsalugáteréről nem volt nehéz kitalálni, hogy antiszemita ház; aminthogy új kapus, újonnan cifrázott házakban csak a zsidók és barátaik laktak Szabolcsban. A félfülön lógó kapuk mellől előugró, szakállas, sovány ebek arra voltak tanítva, hogy a gyűrűs zsidóval együtt minden „nadrágos embert” lehúzzanak. Elbizakodott, félig vadász, félig korcs vadászebek, mint a ház gazdasszonya, aki városi kalapját kendővel kötötte át a fején, hogy azt viselni tudja a kontyán. És ténsasszonynak hívatta 32magát.
Ónody Géza lakott ebben a házban, maga is sovány, kistermetű, harapós ember, akinek fakó macskabajsza, vöröses haja, fogyó holdhoz hasonló, sarlós arcéle, bőr macskanadrágja, éles fogai mögül rikácsoló hangja és kicsiny himlőhelyessége nem sok barátságosságot ígért az idegennek, aki erre a tájra vetődik. A kapubálványon egy nyomtatott tábla, amely akkoriban jött divatba istenhátamögötti hivatalokban, éppen úgy, mint egyes budapesti hivatalokban: „Kutyáknak és zsidóknak tilos a belépés.” Valamely pesti kirándulásából hozta magával a kuriózumot Ónody Géza. Aztán mert megtetszett neki a nyomtatott tábla, kiszegezte az eszlári házára; hadd legyen min mulatni hében-korban erre vetődő barátainak. Nem, Ónody Géza házára senki se mondhatta volna, hogy zsidó ház, amint begyepesedett, nádas, álmos, dologtalan udvarába benézett.
Sok ház volt ezidőtájt ilyen a Felső-Tisza mentén.
A bolygó zsidó hosszúakat lépett, aminthogy ez nem is eshetett nehezére harmincesztendős lábaival. Erős, egészséges ember volt, mint ezen a tájon többnyire a zsidók. A vad indulatok még szabadon dúltak arcán, amint a falusi kutyák ellen védekezett husángjával. Egyet-kettőt megütött, de a többi annál is inkább kapkodott kaftánja szárnya, harisnyás lábikrája után.
Csak messziről szép a kutyaugatást hallgatni, esti andalgáskor. Akinek azonban dolga akad az ilyen vad ebekkel, amelyek megszokják maguk is a folytonos üldöztetést, mint akár testvéreik, a farkasok, az nem nagyon jut költői gondolatokra a házőrző ebek szükségességéről.
– Idegen jár a faluban! – mondták közönyösen a parasztok, akik már behúzódtak nádfödeles 33házaikba.
– Zsidó jár a faluban! – neszelt fel a zsidótemplom közelében a templomszolga, aki jól tudta, hogy másnap metszőválasztás lesz az eszlári zsinagógában. Valami szerencsétlen metsző vetődhetett a faluba a felszabadult hivatal hírére.
A falusi kutyák a legjobb emberismerők, ha leszáll az est, és a szaglásuk után tájékozódnak a világban. Megszagolják a vérrel foglalkozó embert, akár zsidó, akár keresztény mészáros. Mindaddig ugatják a rézdróttal járó csizmás embereket, akik a legveszedelmesebbek az összes vándorlók között (mert a foglalkozásuk szerint nemüktől fosztják meg az állatokat), amíg azok a szomszéd faluig vagy tanyáig érnek, ahol új kutyák veszik át az ugatást. Külön ugatás jár a marhakupecnek, a batyus-zsidónak, a házalónak, de a végrehajtónak is. (Hazafi Veray Jánost, amikor az eszlári pör idején körutat tett Szabolcs megyében, mint a „nemzet vándor lantosa”, ugyancsak ugatva fogadták a falusi ebek, de a lantos addig gajdolt, amíg elszégyellték magukat, és elbújtak előle.)
A bolygó zsidó, amikor a kutyák megint sarkában voltak: ismét a kutyák közé csapott a husángjával, mert vadember volt, aki azt hitte, hogy itt, a szabolcsi parton is úgy szabad minden, mint odaát, a Tiszántúl, ahol nagy sokadalomban laktak a zsidók.
Éppen Ónody Géza Bizsu nevű kutyáját találta. A kutya felüvöltött, felszökött, és elkapta a vándorló husángját.
Ez a Bizsu nevű, selymesszőrű, fekete kutya, amely hitvány nőstény módjára folyton tekergett Tiszadada, ahol Ónody sógora, Zathureczky Gyula lakott, és Eszlár között – mert mind a két rokoni háznál volt valami keresnivalója, habár maguk a sógorok nem álltak a legbarátságosabb viszonyban, de éppen azért látták szívesen Bizsut, mert feltételezték, 34hogy az nem kap elegendőt enni a „másik háznál”, és éppen ezért tölti csavarogva idejét –, ez a Bizsu volt az eszlári kutyák vezére. Miután két urasága is volt a kutyának: a parasztok csak titkon ütötték oldalba. Az pedig még nem fordult elő, hogy egy zsidó nyíltan felvette volna a harcot a jóházból való szukával.
– No megállj! – kiáltott fel Ónody Géza, aki éppen az Egyetértés című lapot vitte hóna alatt a postaházból, hogy majd otthon a vezércikktől kezdve, addig a sorig, hogy „nyomatott Franklin Társulat könyvnyomdájában Budapesten, Egyetem utcában”, kiolvassa az újságot, és meghallotta az éppen nála vendégeskedő Bizsu ugatását.
Ámde mire a nagyságos követ úr (mert az volt Ónody Géza) a kutya- és zsidómarakodás színhelyére érkezett volna: a verekedő zsidónak már nyoma veszett. A fejbe vert kutya alattomos szűköléssel futamodott gazdája sárgabőr lábszárvédőihez, hogy azt körülsompolyogja.
A falusi kutyák még ugattak a garádok, a tengeriszárból és sárból vert kerítések mögül, vissza-visszatértek a méltatlankodó ugatásba, ahogy a falusi kutya tud méltatlankodni, ha idegen lépett az ő felügyeletére bízott területre, csak éppen a bolygó zsidónak veszett nyoma. (Idejében beeresztette azt Scharf József, a templomszolga a házikója kapuján, mielőtt a kutyák széttépték volna.)
– Hol van az a gazember, aki a kutyámat megütötte? – kiáltott Ónody Géza, de már este volt, és káromkodására senki se jött elő.
Csak egy parasztház kiskapuján hajolt ki féltesttel egy asszonyféle. Az is inkább kíváncsiságból, amikor a követ pogány káromkodását hallotta. Világosság volt a ház 35nyitott pitvarában. Mindenféle sovány parasztbútorok álltak a pitvarban és pitvar előtt, mintha meszelésre vagy temetésre készülődnének a házban. (Akkor szokták a parasztházban helyükről elmozgatni a bútorokat.)
A parasztasszony, bizonyos Huriné – ennek az asszonynak a nevét hol Hurinénak, hol Hurainénak, hol meg Hurajné-nak írták akkoriban, amikor az ő neve leírására is rákerült a sor. Amilyen kedve volt a jegyzőkönyvvezetőnek. Nem sokkal rosszabb, nem sokkal jobb volt, mint bármely falusi parasztasszony. Mikor országos nevezetesség lett belőle: a máriapócsi búcsúra járt, mert azt hitte, hogy vezekelnivalója van – nem jószántából, nem is éppen szolgálatkészségből (mert ilyennek nem lehet mondani a Felső-Tisza menti lakosságot), hanem csak valami asszonyi haragosságból, mintha ennek is más lenne az oka, hátraszólt az udvarba.
– Beszélj már, Eszter. Te láttad ezt is! – mondta Hurainé, mintha munka helyett már nagyon sokat látott volna máskor is az a szolgálóleányka, akit a kapu félfájánál a háta mögül előhúzogatott, mint valami bamba bábut.
– Én nem láttam semmit – felelt a kis szolgáló szemét lesütve.
De a követ úr már továbbment kezében tartott újságjával, háta mögött megvert kutyájával, mert Hurainéval, a bátor, veszekedő parasztasszonnyal már egyszer szóváltása volt, amikor az asszony nem nagyon fékezte a nyelvét.
A kapuból behúzódó asszony nagy csattanással vágta be a kisajtót, amely derekáig ért, nagy csattanással vágott a kis szolgáló hátára, amely amúgy is eleget szenvedett az asszony keze alatt.
– A fene egyen meg a nagyságos úrral együtt – 36mondta végezetül Hurainé, mert ő is csak olyan asszony volt, akinek se szaván, se gondolatán nem lehetett kiokoskodni. Talán kedve szottyant volna a nagy kutyaugatástól, az egész napi takarítástól felmérgesedve valami veszekedésbe kezdeni. Az ura nem volt otthon, a szolgáló már amúgy is kapott napközben. Éppen jó lett volna a követ úr a fazéktöréshez. Nem felejtette el azt a cudar szót, amit egyszer Ónody Géza vágott a fejéhez.
*
Pedig a kis szolgáló, bizonyos Solymosi Eszter jól látta, hogy mi történt a vörösszakállú zsidó és a kutyák között.
Jött a zsidó, mint a mesében, Újfalu felől, ahonnan már az ottani kutyák ugatása kísérte. Abban az időben nem volt ritkaság a zsidó-betyár Szabolcsban, mert itt, Tiszáninnen a zsidók annyira összevegyültek már a keresztényekkel, hogy erkölcseiket utánozták. Mikor fogyatékán volt már a régi fajtabéli szegénylegény: egy-egy verekedésre hajlamos zsidó csapott fel betyárnak. Nem lehetett csak orgazdaságból megélni, az egykori orgazdák fiai elbetyárosodtak, miután élni kellett valahogy tovább is, miután a betyárokkal együtt az orgazdákat is kipusztította a vármegye. Lökön, Dadán, távolabb: Geszteréden, ahol a Tisza menti verekedő nép lakott: a zsidók is verekedtek, hogy megmaradhassanak a talajban. Egy sánta, de roppant nagy erejű zsidó, bizonyos Lévi nevű élt Tiszapolgáron, aki nélkül verekedés alig történhetett. Többet ült életében a megyeház börtönében, mint marhák után hajcsárkodott. De itt volt az öreg Burger, a milliomos zsidó, a szabolcsi Rothschild, aki fiatalkorában betyárbandában szolgált, amint maga is bevallotta, de rábizonyítani nem 37lehetett, mert vénségére nagyon is sokat adott a tisztességére. – Hát ilyen kósza betyárnak látszott a bolygó zsidó, amikor a kutyákkal szembeszállott.
Dehogyis merte volna a garád mellett házfalat meszelgető szolgálócska jobban is megnézni a zsidót!
– Szóljál már a kutyának! – kiáltotta a zsidó, miközben a husánggal hadakozott.
Veres szakállát, veres szemét a kis szolgáló felé fordította, mintha valami csodát várna a mezítlábas leánykától.
Hurainé kutyája is ott csatázott a többi falusi ebbel a jövevény körül, mert minden falusi kutyának ki kell tenni magáért, amikor ilyen jó alkalom kínálkozik. De a lányka nem szólt a kutyának, mire a kaftános megfenyegette az öklével:
– Megkeserülöd ezt, te leány! Te ,,honte”.
Sokszor elröppen ilyen szó dühös ember szájáról, de mindig attól függ a benne rejlő fenyegetés, hogy ki az, aki mondja. Ha ilyen ördögképű, kárhozatszemű, tajtékzó szájú, esti lappangásból, ismeretlenségből előcsavargó jövevény kiáltja a fenyegetést, az bizonyára gondoskodik is arról, hogy azt beváltsa. És miután a falusi utcán, a térdig érő sárban, a se elevenekkel, se holtakkal nem törődő parasztházak között, a láthatatlan rejtőző emberek közül nem mutatkozott a bolygó zsidó előtt más emberi lény, mint a szolgálóleányka, akinek talán valami hatalma lehetne a megvadult ebek felett: a vándorló minden egyéb elfoglaltsága közben Solymosi Eszterre vetette vad pillantásait.
Van az úgy néha, hogy a bajban lévő ember az útszéli virágot is okolná dühösségében, és a botjával leüti a bamba pipacsot vagy csalánt, amely közelébe ment az emberektől 38járt utaknak. Hány virágot ütnek főbe a vándorlók, ha kedvükben elkomorodnak?
Azért csak szidta a bolygó zsidó valamely idegen, hadaró, éneklő nyelven a meszelőrúdjára támaszkodó kis szolgálót; olyan nyelven, amilyent itt a Felső-Tisza mellett gyakran hallani a nem idevalósi zsidóktól, de értelmét csak ők tudják. Százezer keresztény között alig van egy, amely ezt a nyelvet megértené, még azok is ritkán, akiknek sűrűn van dolguk a zsidókkal, mint csendbiztosoknak, szolgabíráknak. (Sztropkón volt hír szerint egy szolgabíró, aki „zsidóul” beszélt a kezeügyébe kerülő zsidókkal, és vallási kérdéseken is elvitatkozott a környékbeli rabbinusokkal. De ilyen szolgabíró csak egy volt, az is Zemplénben, a határszélen. Barthos Józsefnek hívták, még szerepe lesz ezekben a jegyzetekben.)
Tiszaeszláron is csak egyik-másik zsidó tudott ezen a nyelven, amelyen a bolygó zsidó átkozódott. Hogyan érthette volna meg azt Hurainé bamba cselédkéje, aki legfeljebb a tehenek, bárányok szavát értette, mert a falusi szolgálata előtt tanyán szolgált, ahol még kevesebbet hallani emberek beszélgetését, mint a félezer lakosú Eszláron?
De a leányka mégiscsak reszketni kezdett, mintha hirtelen a hideg rázta volna ki. Ennyi foganatja nyomban volt a zsidó kiátkozásnak. Éppen csak annyi erő maradt a leányban e rémülettől, hogy a meszelőjével bemenekült a kiskapun, és ott lerogyott a fal mellé.
A vándorló akkor üthette fejbe a Bizsu kutyát, hogy annak elment a kedve az útonállástól, és ilyenformán nyílt szabad út a kutyák köréből, amelyen a szorongatott idegen 39kiugorhatott.
*
Hurainé, amikor a szolgálóját észrevette az udvaron kuporogni, amint az kötényével eltakart orcával nyöszörgött a rosszulléttől, kikapta a leány kezéből a meszelőt, és hamar megfordította.
Nemcsak a nyelve járt gyorsan Hurainénak, hanem a keze is. A férje kerülő volt, aki mindig talált magának dolgot másfelé. Ezért is a kis szolgáló kapta meg a porciót. Szóval és meszelőrúddal. Nincs az az esti harangszó, amely Eszláron megállítaná Hurainé kezét, ha egyszer megindult.
Még alvajárasában is érezhette a kis szolgáló a meszelőrúd nyomát, mert ezen az éjszakán kevesebbet járt a ház környékén, mint máskor. Messzebb ment a félelmetes háztól.
Solymosi Eszter abban a korában volt életének, amikor a leány álmodni kezd olyan álmokat, amelyek jelentősebbek a gyermekkori álmoknál.
A Tisza menti tanyákon, falvakon sokszor szerepel a mesemondásokban a folyó, ahol leginkább történik valami. Kiönt vagy kiszárad a folyó, befagy vagy virágzik, ami a Tiszának a sajátsága.
Az a tanya, ahol előbb Solymosi Eszter a tehenek mellett szolgált, ugyancsak a Tisza mentén feküdt. Itt a büdi boszorkányról beszélgetnek a mesemondók, miután Büdszentmihály nem esik messzire. Eszláron Hurainé esténkint, ha az ura is hazakerült, azért szidta az urát, hogy mért nem jár tutajjal, amikor a tutajosok annyi pénzt keresnek, hogy télen nyugodtan lógatják a lábukat.
– Oláhnak való mesterség – felelt a kerülő, és köpött.
De az asszonynak volt valami atyafia a tutajosok között, aki hében-korban meglátogatta, ha Eszláron kötöttek ki a tutajjal. Ilyenkor, tavaszkor szokott jönni a tutajos: az 40asszony már várta, és a tiszai foglalkozást emlegette a kerülőnek.
Egy hónapja szolgált Hurainénál Solymosi Eszter, és annyiszor hallott a Tiszáról, hogy alvajárásában kijárt a Tiszapartra, miután éber állapotában, az örökös munka miatt nem tehette. Nem a háztető gerincén vagy a kerítéseken járkált, karjait a holdvilág felé nyújtogatva, mint a falusi kéményekből kiszálló alvajárók; Eszter csak a gyalogúton indult el éjnek idején, amikor a hold az égboltozat bizonyos pontjára ért.
A Tisza ott folyt el az Eszlár ófalusi partján, minden tavaszkor elvitt valami kunyhót, néha a kunyhóban lakó emberrel együtt, mert szabályozásnak még akkor ezen a tájon híre-hamva se volt, a Tisza úgy folyt, mint a magyar Mississippi. Lelke volt, amelyet egészen kiismerni nem engedett a parti lakosságnak. Legközelebbről azok ismerték, akik a folyón jártak, mint a hajósok, révészek, tutajosok, de ezeknek nem volt féltenivalójuk, hagyatékuk a parton többé, mikor a folyóra szálltak.
Ezen az éjszakán is kóborolt Eszter, miután elalvás után darabidőre meghallotta azt a hívó hangot, melyet a holdkórosok szoktak hallani, hogy elhagyják fekhelyüket.
Eszter a szakadékos Tisza-partra ment, és ott, ahol a füzek gyengéden borulnak a folyóra, miután az lábaikat csókolgatja: megint csak zsidókat látott, akik az új holdnál csónakkal jöttek a Tiszán. Gyerekijesztő, szakállas, kísértet-kabátú zsidók jöttek le némán a Tiszán, és Eszlárnál partra szállottak.
Az eszlári torony szürkült a holdvilágnál, a maga hegyes kalapjával megmutatta az utat azoknak, akik az úttalan Tiszán 41jöttek.
Hárman voltak a zsidók, három rókaprémes hegyes sapka, három hosszú kaftán és három szakáll lépett a menedékes partra, ahol a csónak földet ért. Hosszúharisnyás lábukkal kiugráltak az eszlári földre, és csakhamar zümmögni kezdtek a maguk érthetetlen nyelvén, mintha azt beszélték volna egymás között, hogy mi most a teendő, mert tájékozatlanok voltak Eszláron.
Batyu egyiknél se volt, csak egy-egy hosszú fatokot szorongattak a hónuk alatt, amilyen tokban a metszők borotvaéles késeiket szokták takargatni. Hasonlít az a fuvolatokhoz, de többnyire szögletes, mint a koporsó. Hosszú kések foglalnak helyet e tokokban, amelyeket csak bizonyos késesek tudnak csinálni. (A leghíresebb volt ezen a vidéken sakterkéseiről Schmotzer, nyíregyházi késesmester, akihez messzeföldről jártak a sakterek.)
Nappal is félelmetesek lehettek volna e másvilági emberek, de az új holdas éjszakában még ijesztőbbek voltak, mintha csak azért jöttek volna a néma Tiszán, hogy az éjféli órában elmetsszék a torkokat Eszláron, állatokét és emberekét, holnap vér mutatja mindenfelé, hogy a metszők itt jártak.
Hurainé kis cselédje a tiszai gáton szinte kővé meredt, amikor elhaladtak mellette a szuszogó, gesztikuláló éjjeli utasok. Vajon melyik veszi észre az alsószoknyában, ingben, mezítláb didergő leánykát? A fűzfa gyenge, hosszú lombja körülölelgette a leánykát, mintegy védelmezve. A holdvilág hozzáragasztotta alakját a füzes törzséhez, és a gáton haladó idegenek nem vették észre, bármint lüktetett a szíve a leánynak.
A zsidók nesztelenül közeledtek az alvó falu felé: amilyen nesztelenül a magasban a madarak repülnek. (Azért is hívják az ismeretlen falusi zsidókat 42,,vadlibák”-nak.)
Holnap metsző-választás lesz Eszláron. Erre a választásra jöttek el a zsidók a Tiszántúlról, hogy a tudományukat az eszlári hívek előtt bemutassák. Vajon kit vágnak le! Borjút vagy gyereket?
… Éjfél már elmúlt, amikor a zsidók a falu széléhez értek, ahol egy szalmaboglya alól előlépett Scharf József, az eszlári templomszolga, aki idáig ott várakozott a jövevényekre. Az egyházfival való találkozás megint hosszadalmas beszélgetéssel, kézmozdulatokkal járt. A három idegen körülvette a nyurgatermetű, vargaszéken meggörbült, napszámoskodásban elparasztosodott jellemű „zsidó harangozót”, amint az eszlári nép nevezte Scharfot.
Talán meg is ütlegelik az eszlári egyházfit, ha soká tart a megbeszélés a holdvilág alatt, de Scharf gondolt egyet, és kiugrott a körben álló zsidók közül, s gyors léptekkel kezdett a falu felé menni. A három idegen kinyújtott lábbal igyekezett utána, hogy el ne veszítse szem elől.
Az éjféli jövevények eltűnése után megnyugodott a Tisza és a partján álldogáló leányka, mindketten az újhold sokat ígérő arculatával kezdtek barátkozni. A Tisza ringatta bölcsőjében a gyermekded holdvilágot, a leányka arcát meresztette a hold felé, amely lejött a Tiszára, hogy benne megfürödjön.
A rejtelmes világításnál most felhangzott a tiszai szigetek között úszó tutajosok elnyújtott éneklése. Látni nem lehetett az éjszakai utasokat, mert azok a szigetek árnyékából, a fák alól nem szoktak az eszlári parton kikötni. Századok óta ugyanazon a helyen kötnek ki a tutajok, még akkor is, ha másfelé van dolguk. A tutajkormányosok álmukban is, hosszú kormányrudaknál állva, a megszokott helyekre irányítják 43alkotmányukat, ha néha megpihenni akarnak. A tutaj-kikötőt lámpa, jel vagy nyom nem mutatja, mégis pontosan odatalálnak a helyükre az éjszakában utazók. Az Eszlárral szemközt levő partra.
Solymosi Eszter ennek az éjszakai látványosságnak, éneklésnek kedvéért járt ki a Tisza-partra, amikor tavaszkor a tutajosok utazása megkezdődött. Lehet, bár soha sem derült ki, hogy Hurainénak is része volt abban, hogy a leány éjszaka elmászkált a háztól. Hurainé nagyon-nagyon várt valakit, aki a tavaszi tutajokkal szokott jönni.
*
Hurainé már hajnalban kikérdezte mindezt Solymosi Esztertől, amikor a kerülőt szokott útjára eresztve folytatta a húsvét előtti nagytakarítást az asszony és cselédje ott, ahol előző este abbahagyta.
Nem sokkal több bútora volt Hurainénak, mint egy kerülőnének szokott lenni, de mégiscsak gond volt a bútorokkal, a ház takarításával, mert a tavalyi Szent Mihály óta legfeljebb vasárnaponként sepregettek a házban. Egy malacot is szúrtak a télen, a kerülő is sokkal többet tanyázott otthon, mikor leesett a hó, mint máskor. Akármint vigyáz a férfiember: szemét marad utána. Csak asszonyban akad olyan ritka, aki szinte szemetelés nélkül éli le egész életét.
Volt hát takarítanivaló a kerülő házában, a gémeskút körül, székek, konyhaedények össze voltak gyűjtve. Solymosi Eszternek csak a „holdas” arca látszott ki a dologból. (Hurainé átment egy kicsit a szomszédba, éppen a falubeli események megbeszélése végett; nem azért tartott cselédet, hogy mindig ő 44dolgozzon.) Amint egy teknőt súrolna Eszter, hogy az arca is belekényszeredett a nagy erőlködésbe, hallja ám a kiskaput nyikorogni.
Eszter azt hitte, hogy asszonya jött vissza a szomszédból, ugyanezért még jobban belebújt a teknőbe, amikor azonban Hurainé hangját nem hallotta, felpillantott.
A tegnap esti zsidó állott előtte.
Veres szemével, veres szakállával szótlanul nézte a lányt, mielőtt megszólalt volna.
– Hol van a kutyátok? – kérdezte a zsidó, miután kutyaugatás nélkül jött be az udvarra.
Eszter szólni se tudott az ijedelemtől. Csak annyi ereje volt, hogy a két kezét a szemére tapassza, mint akkor teszi az ember, ha kísértetet lát.
A zsidó pedig tovább beszélt.
Nem is a kutyát kereste ő, hanem a botját, amelyet tegnap este a kutyák kiszakítottak a kezéből, és ő menekülése közben nem vehette vissza. Jó szerszám az, anélkül nem tudja útját folytatni, adják vissza tehát a botját – beszélt a zsidó, aki korántsem volt olyan harcias, mint tegnap a kutyákkal való csatájában.
Eszter szemére tapasztott kézzel állott, amíg a zsidó beszélt. Miután a zsidó szavaira egyetlen szóval se felelt, a jövevény nézelődni kezdett az udvaron, hogy valahol meglelhetné talán a koldusbotját, amelyet olyan nagy értékűnek vélt, hogy visszajött érte a veszedelembe.
Mikor Eszter már alig állott a lábán az elszörnyedéstől, egy csomó falusi gyerek kíséretében megérkezett Hurainé, akit az utcán mászkáló gyerekek értesítettek, hogy egy zsidó ment be az 45udvarába.
Az asszony fejét rázogatta, a legnagyobb felindulással, szinte önkívületi dühvel ért haza, és hangosan fogadkozott, hogy kitekeri Eszternek a nyakát, miután Hurainé megszokta, hogy minden kellemetlenségért Esztert okolja. Akkor tartott először cselédet a kerülőné, mert Esztert „könyörületből” kínálta hozzá az anyja.
A zsidó akkor már elmenőben volt, miután botja felől egyetlen felvilágosítást se kapott a megdermedt cselédkétől.
– Eszter! Mit akar itt ez az ember? – rikoltotta már a kiskapuból Hurainé.
Eszternek megint csak nem jött hang a torkára, mert az asszonyától jobban félt még a zsidónál is. Hurainé önkívületében megütötte a lányt, csak úgy hirtelen kézzel, mint az asszonyok szokták, akiknek a kezét meglóbálja az indulat. Az ütésre „eltörött a mécses”, a leányka ártatlansága tudatában torkaszakadtából kezdett sírni.
Az ember jobbnak vélte elszelelni az idegen udvarból, amelynek kerítésén, kapuján falusi gyerekek kandikáltak be.
Az idegen hagyta a vándorbotját, és kilépve a falusi utcára, szedni kezdte a lábát, mintha maga is megijedt volna vakmerőségétől, hogy egy idegen udvarba mert belépni. Ment sietve, amíg a láncos kutyákat el nem eresztik, de így is sokfelől kísérte a kutyák ugatása, amíg ijesztő alakja ki nem ért a faluból.
Hurainé, aki valóban megtalálta az ember botját egy sarokban az udvaron, amelyről maga sem tudta, hogy került oda, a botot magasra emelve integetett a futamodó zsidó után az utca közepéről. Miután a zsidónak eszeágában sem volt visszajönni többé a faluba, Hurainé a botot a házába vitte, és ott a mestergerenda alatt keresztben 46bedugta.
– Ha még egyszer jönne ez, azonnal szólíts a szomszédból – adta ki a parancsot szolgálójának az asszony, és megint elment hazulról egy másik szomszédhoz, hogy Eszter lustaságáról, haszontalanságáról panaszkodjon, mert így szokott tenni, akinek az Isten megengedte, hogy cselédet tartson.
Eszter csak állt és nézett, mert nem tudta megérteni, hogy mi történik körülötte, miután csak négy elemi iskolát végzett, és csak annyit tudott a világból, hogy az anyja szolgálatba adta, azzal a paranccsal, hogy nem szabad többé hazamennie.
*
Eszter sohase dalolt, mint munka közben szokták a kis cselédek, mert szomorú, hangtalan teremtés volt.
De ezen a napon dalolt, mint a hattyúról mondják, amikor végét érzi.
Eszter eddig amolyan rongyos, fekete csirkéhez hasonlított inkább, amely nyomorékságával, ügyetlenségével nem is nagyon illett az életrevaló világba. A parasztleányka már gyermekkorában nótázik, cseléd korában a dalban találja vigasztalódását; ha megszerelmesedik, szinte virágzik a száján a nóta. Szépen dalol a parasztmenyecske, amikor a szíve alatt új élet fogan.
Eszter idáig se bánatában, se örömében nem dalolt; szomorú leányka volt, amilyennek kellett lenni, aki a gazdasszonya leírásából ismeri. Dologtalan, haszontalan, alvajáró, napközben álomszuszék teremtés, aki a levegőt se érdemli, nem pedig a kosztot, amit megeszik. (A fizetése nem volt annyi, hogy azt valaha is szemére vethette volna Hurainé.)
A „Kék nefelejcs” nóta virított ki a súroló leányka száján. Előbb gyengén, mint ahogy a tavaszi lepke 47próbálgatná szárnyait. Azután bátrabban, mert asszonya távol volt. A gyúródeszka hallotta legfeljebb a leány próbálkozását.
(Hurainé legalább azt mondta később, hogy maga is nagyon elcsodálkozott, amikor a hangtalan leányka dúdolgatását hallotta a szomszédból, hogy eleinte a fülének se akart hinni. És ezért is sietett haza, hogy mi ütött abba a leányba, akinek eddig a szavát se lehetett hallani.)
A „Kék nefelejcs” nóta mindaddig hangzott a gémeskút környékéről, amíg Hurainé a kaput kivágta maga előtt. Akkor hirtelen elhallgatott, mert a nóta nem szerette az asszonyt, ő se a nótát.
– A faluba kell menni, te leány – kiáltotta Hurainé. – Mégpedig festékért a boltoshoz, mert a ház elejét kell befesteni. Kékkel meg feketével.
Ezt a hírt hozta magával a szomszédolásból Hurainé, miután a szomszédasszonyokkal megtanácskozta, hogy milyen színűre kellene kimeszelni a fehérfalú háznak a lábát, amint ezen a vidéken szokás. A ház „lábát” körülbelül fél méter magasságig a földtől ezen a vidéken a mésztől eltérő színű festékkel szokták bevonni. Némely faluban kékkel, másikban feketével – amint a szomszédasszonyok tanácsolják. Hurainé egyik szomszédja kéket mondott, a másik feketét. Az asszony azt gondolta, hogy mind a két festékből hozat. Két krajcárért az egyikből, két krajcárért a másikból. Ezért jött haza, hogy előkeresse a négy rézkrajcárt, és útnak indítsa a szolgálóját a boltoshoz.
Szombat volt, a közeli zsidóbolt be volt zárva. Ófaluban élt egy keresztény kereskedő, éppen az ünnepjeiket megtartó zsidók miatt, aki mindig nyitva tartotta boltját. Ófalu 48körülbelül negyedóra járásnyira esett Újfalutól, ahol Huraiék laktak.
Eszterke tehát az ingére egy melles, ujjas ruhadarabot vett, amit úgy hívnak ezen a vidéken: vizitke. Ez volt az ünneplőruhája is a leánynak. Köténykét kötött, és kendőt vett a kezébe, amelybe majd betakargatja a festékport, ha a boltos azt rosszul pakolná.
– Egyik lábad itt, a másik ott – mond az asszony még mindig tűnődve, hogy melyiket válassza a két szín közül. Kéket? Nem, azt Tótfaluban használják, akik katolikusok, vagy azokkal vannak atyafiságban. Feketét? Az talán nagyon elszomorítaná a ház külsejét.
Négy krajcárt adott a kis szolgáló kezébe.
– Kettőért kéket, kettőért feketét! – kiáltott a leányka után, amikor az mezítláb kiszaladt a kiskapun, hogy soha többé az életben ne lássa Hurainét, se a házát, se az udvarát. A csizmáját, amelyet Hurainé házánál hagyott: majd az édesanyja, özvegy Solymosiné veszi magához napok múltával. Az ottmaradott ruhácskáját meg bírók, ügyvédek, tanúk nézegetik, hogy nem találnak-e valami jelt ezeken a ruhácskákon arra nézve, hogy hová lett a leány, miután gálicfestékért és koromfestékért a háztól elszaladt.
Hurainé még messziről hallotta a „Kék nefelejcs” nóta befejezését, aminek utolsó sorát a kis cseléd akkor énekelte, amikor a házból kilépett, mintha valamivel tartozna a nótából Hurainénak, aki cseléd nélkül maradván, meglehetős elkedvetlenedéssel állott a rendetlen udvaron. Nagyon megszokta már egy hónap alatt Eszter dolgos kezét és a sohase pihenő két kéznek való parancsolgatást. Nem mehetett többé a szomszédba, mert üresen maradt volna a 49háza.
Eszter nem jött vissza. És Hurainé házának a lába befestetlen maradt ebben az évben. Ahány kocsi, szekér, vándorló átment a falun, a Hurainé házát messziről megismerhette, hogy hiányzott a mészfalról a festés.
– Itt szolgált Solymosi Eszter, akit a zsidók megöltek – mondták még egy hónap múlva is az útonjárók, amikor Hurainé háza előtt elhaladtak.
A mezítláb elszaladt leányka nem hagyott maga után egyéb nyomot az életéből, mint csak annyit, hogy a gazdasszonya házát nem meszelte ki úgy, ahogy az akarta volna. Elvitte a festéket a másvilágra.
*
Mert a festéket megvásárolta a házmeszeléshez, amint a boltos vallotta, amikor erre nézve kikérdezték.
A sváb boltos, aki itt a zsidó boltosokkal felvette a versenyt, eleinte persze nem emlékezett Solymosi Eszterre, amikor kérdezgetni kezdték. Húsvét előtt sokan vettek tőle a faluban házmeszeléshez való festéket. Két krajcár árú festék még az ő üzleti forgalmában se volt olyan tétel, hogy azt bővebben megjegyezhette volna.
Csak azután kezdett részletesen emlékezni a boltos, amikor Solymosi Eszter elhíresedett.
Kopaszfejű, pápaszemes, ráncos vénember volt a szatócs, aki csak a kislutrival törődött, extrátókkal, ambókkal, ternókkal volt tele a képzelete, álmoskönyvekben, kalendáriumokban lapozott, a nyíregyházi Guttmannhoz, a lutriboltoshoz küldözgette a pénzét mindenkivel, akit csak elcsípett, és szerencsés embernek ítélt arra nézve, hogy a reskontóját rábízhatja. Persze, az illetőnek Nyíregyházára kellett menni, 50hogy a lutriboltban az eszlári szatócs számait a lutrikönyvbe írassa, így számokat küldött Guttmannhoz akkor is a nyíregyházi pandúrokkal, amikor az egész világ leste a szavát, hogy mit fog vallani Solymosi Eszterről.
– Igen, megvette a festéket nyolc krajcárért!
Máskor azt vallotta a csendbiztosnak, hogy hat krajcár árú festéket vett a kis cseléd.
A krajcárok számai úgy kavarogtak az eszlári szatócs fejében, mint a lutriszámok.
Koldusa lett a lutrinak. A betevő kenyerének az árát feltette a lutrisboltban, amikor a végét járta.
– Addig, amíg Temesváron kihúzzák a számaimat, féllábon állva is kibírom – mondogatta vak bizalommal és korgó gyomorral.
De nem bírta kivárni a számait, csak halála után húzták ki.
1. 14. 82.
Ez volt a ternó, amelyet az eszlári szatócs másokkal együtt üldözött a szerencsekeréken. Április 1-én, 14 éves korában, 82-ben tűnt el Solymosi Eszter Eszlárról. Mint vérbeli lutristánál, a 18 a 82 előtt nem számított.
