Vezérczikk. (Zsidó-emancipatio.)
Vezérczikk. (Zsidó-emancipatio.)
A’ zsidók polgárositását nehány év óta nálunk is a’ kor fontosb kérdései közé sorozva lenni látjuk, és tekintve a’ modort, mellyben az törvényhozásunk által már második orsz.gyülésen tárgyaltatik, alig csalatkozunk, ha hiszszük, hogy e’ kérdésnek nemcsak jövendője van, de sőt nem messze az idő, melly neki Messiását, a’ kedvező fejleményt bizonyosan meghozandja. A’ feladat nagy és szép, ’s kiküzdése minden esetre becsületére váland a’ magyar névnek; és ha a’ következmények üdvös volta iránt szinte illy tisztán áll a’ dolog előttünk: akkor nincs mást mit tennünk, mint hogy az inditványt, melly fogantatását philantropiai érzelmeknek köszöni, ne csak mint emberbarátok, de mint honbarátok is összevetett vállakkal pártolják ’s létre jőni siettessük. Ez utóbbi pontra nézve azonban két egymással ellenkező ’s ugy szólván, ellenséges vélemény uralkodik közöttünk; egyik, mellynek képviselője az országgyülési követek többsége, a’ zsidó-emancipatióból csak üdvöt, – másik, mellyet a’ nemzetnek törvényhozásba be nem folyó nagy része vall magáénak, csak vészt jósol a’ hazára; és e’ nagy részhez tartoznak a’ királyi városok is. Ha immár ez utóbbi vélemény pártolóihoz, az alsó és felső tábla velök egyetértő nevezetes töredékeit is oda számitjuk, akkor a’ zsidóügy mellett nyilatkozott megyei képviselők többségével roppant ellenzék, mondhatni, egy egész nép áll szemközt. A’ nép érzelmeit, gondolkodását törvényhozásnak figyelemmel mellőzni nem szabad; mert olly törvényekben, mellyek amazokba ütköznek, köszönet lenni nem szokott, ’s ollyanokat hozni, víz ellenébeni úszás, hálátlan sisyphusi fáradalom. Ha tehát az emancipatióval czélt érni akarunk, nem elég annak az orsz.gyülésen többséget vinni ki, hanem szükség az eszmét megbarátkoztatni a’ néppel is, ’s olly köntösben mutatni föl előtte, hogy benne többé ijjedelmes rémalakot látnia oka ne lehessen. A’ polgárositott zsidó képe, ugy, mint azt most az emancipatio barátai előnkbe állitják, megmosdatva, tisztázva ’s ajánló oklevelekkel ellátva, első tekintetre tetszőnek és kecsegtetőnek látszik ugyan, de bővebb vizsgálat után észrevehető, hogy rajta a’ régi megvetés szennyfoltjából még fityeg valahol egy darab, mellyet öltöztetői róla levenni vagy elfeledtek, vagy nem akartak. Én e’ foltot jól látom, és mivel róla minden ember hallgat, ki fogom mutatni, hol van az; ki attól a’ zsidót megmentendi, az lesz az emancipatiónak nemcsak Izrael népétől, de a’ magyar hontól ’s egész emberi nemzettől is hálával ’s ércz szobrokkal jutalmazandó igazi Messiása.
Azokból, miket eddig mondék, lelkembe pillanthatott az olvasó, ’s rólam már annyit tudhat, hogy 1) én is magamat az emancipatio barátai közé számitom; – 2) hogy azzal, mit elvrokonim ez ügy körül eddigelő tettek, megelégedve nem vagyok. Igaz e az első? ’s igazam van e a’ másodikra nézve? az a’ majd általam mondandókból ki fog világlani.
A’ zsidóknak polgári jogokból történt általános kiszorittatása ’s ezzel együttjáró megvettetése, a’ keresztények vallásbeli türelmetlenségéből veszi első eredetét. E’ türelmetlenség igen is gazdag táplálékot talált magának az ó-testamentomi szent könyvekben, hol a’ zsidóság annyit testi lelki mocsokkal rajzoltatik, hogy egy illy nép iránt csak némi rokonszenvet is érezhetni, a’ kereszténység első századaiban, ha nem bűnnek, de valóban olly erénynek nézethetett, mellyre, a’ világ akkori müveltsége mellett, még talán egy socratesi kebel sem, csupán egy jézusi szelidségű lélek lehet vala képes. Az emlitett szent könyvek t. i. a’ zsidó népet tisztátalan, magába zárkozott, minden más nemzetet gyülölő, önző, nyakas és háládatlan, ’s ugyanazért istentől számtalanszor elhagyott, elátkozott népnek festegetik. Természetes, hogy illy népfajnak világszerte elszórt töredékeitől, mellyekben csak a’ szent könyvbeli isteni átkok megtestesült példányai tüntek föl a’ képzelődés előtt, vallásos borzalommal fordult légyen el minden keresztény nemzet; kivált midőn ez ellenszenv igazolására még az emberiség tiszta elveit hirdető uj-testamentomi szent könyvekben is számos helyek könnyen alkalmul használtathattak, mint p. o. 1 Thess. 2:15, hol Pál, mint apostol, mint maga is eredetére nézve zsidó, ’s egyébiránt a’ zsidóknak nem épen ellensége, rólok illy szenvedélyes hangon nyilatkozik: „Kik az ur Jézust is megölték, és az ő saját prófétáikat és minket is kergettek, se istennek nem kellenek, és minden embereknek ellenségeik.“ Innét a’ zsidóknak, mint emberiség kikiáltott ellenségeinek állandó megvettetése ’s számtalan üldöztetése a’ kereszténység régi faragatlanabb századaiban. Később, midőn az ébredő tudományos müveltség világnál a’ vallási ’s politicai fogalmak tisztulni kezdettek, a’ statusok e’ népnek tettleges üldözésével felhagytak, de a’ régi megvetés maig is fenmaradt majd minden keresztény népeknél. És hogy ez, korunk müveltségének daczára is igy van, annak oka ismét ott fekszik, mert azon kellemetlen vonások ’s czégéres erkölcsi tulajdonok, mellyekkel az irás e’ népet jellemzi, annak nagyobb részén jelenleg is jobbára feltaláltatók. A’ zsidóság ma is minden statusban egy, a’ nép többi részeitől elszigetelt testületet képez; érzésre, gondolkozásra, életmódra nézve amazzal egészen ellenkező ösvényt követ; közérdeket nem, csak magányhasznot ismer*; a’ fenálló nemzetiséggel sehol össze nem olvad, ’s igy a’ status fentartásának főelvével, az érdekegységgel, merő ellentétes helyzetben áll. És ezek immár körülbelől azon nehézségek, miket mint másutt, ugy nálunk is az emancipatio kárhoztatói a’ zsidók ellen felhozni szoktak; és hogy ezek csakugyan nyomnak is valamit, kitetszik onnét, mert ez észrevételeknél magát a’ tényt az emancipatio barátai is készek nagy részben elismerni, csakhogy nálok könnyű a’ felelet, mellynek, véleményök szerint, szükség ez oldalról eloszlatni minden aggodalmat.
Ezen rajzban igen sok túlzott van; igen sok viszont ollyan, a’ mi ha bűn, ha erkölcstelenség, háxxxgáncsot érdemel, a’ zsidók többségének nem mint zsidóknak, hanem mint embereknek a’ keresztényekkel közös bűnök, közös tulajdonuk. Sőt mi egyenesen azt merjük állitani, hogy a’ mennyiben értekező ur erkölcsiségi gáncsokat említ, vegyen bár föl egyenvonalba akármelly más vallású felekezetet, a’ statisticai arányt egy hajszálnyival sem fogja másoknál kedvezőbbnek találni, mint a’ zsidóknál; ez pedig kimondhatlan erővel szól a’ zsidók mellett: mert az ő demoralisatiójokra másfél ezredéves hontalanság, üldözés, szolgaság, lealacsonyitás esküdött össze; ’s ha ennyi okok közrehatása mellett erkölcsiségök vagy épen nem, vagy csak annyiban áll roszabbul más vallásbeli felekezetűeknél, a’ mennyiben az emlitett hosszas elnyomás őket egy bizonyos jellemsajátságot fejlesztő bizonyos életösvényre szoritotta: az valóban a’ zsidóknak igen nagy becsületére válik. Mi tehát az erkölcsiségi hasonlat szempontjából vett minden okoskodást igen gyöngének, sőt alaptalannak, sőt annyiban szeretetlennek is valljuk; mert bizonyosan nagy szeretetlenség volna, ha a’ zsarnok, ki embertársát nemzedékeken át rabszolgává alacsonyitá, ennek azt vetné szemére, hogy szolgalelkű: vagy ha annak, kinek tíz ujját összezuzzuk, azt vetnők szemére, hogy ügyetlen kézmüves. A’ mi pedig különösen azt illeti, hogy a’ zsidó közérdeket nem ismerne sokkal többször volt alkalmunk zsidókkal ugy a’ cselekvő emberszeretet, mint a’ közjó mezején találkozni, mintsem hogy e’ vádat tagadni lélekismeretes kötelességünknek ne ismernők. – Csak ne feledjük, hogy a’ közérdek iránti lelkesedés köztünk is ép ugy mint a’ zsidók között, egyes szebb jellemek vonása, nem a’ nagy sokaság tulajdona. – Egyébiránt vezérnézetünket a’ zsidóügyről ki fogjuk a’ czikk végén tartózkodás nélkül mondani.
Szerk.
Halljuk, mivel felelnek! Ők az emancipatio ellenzőihez imigy szólnak: A’ vádak, miket ti a’ zsidok ellen felhoztok, fájdalom! nagy részben igazak; a’ zsidók, kevés egyes kivételekkel, erkölcstelen népfaj, mellytől a’ haza felvirágzására jelen helyzetében semmit nem várhatni. De mi ennek valódi oka? Elnyomatásuk, melly alatt századok óta sinlenek, – megvettetésök, minélfogva minden polgárjogokból kizárva, polgári jólét hiányát, a’ magány jólét bármi alacsony utakoni megszerzése által kénytelenek pótolni, ’s igy magoknak elnyomóikon legalább némi elégtételt venni; ez tartja bennök elfojtva a’ rokonérzetet keresztény –, a’ közérzetet hon iránt; hanem segitsétek csak ki e’ népet a’ gyalázat mélységéből, emeljétek csak őt fel magatokhoz, ’s lerontván az elkülönző korlátokat, állitsátok csak őt az állomány körén belől veletek egy sorba, és meglátandjátok, hogy mindezek máskint lesznek. A’ felszabaditott zsidóság hazának, alkotmánynak, nemzetiségnek nevezetes nyereséget fog hozni magával. – Illyformán beszélnek az emancipatio barátai. És én részemről legalább, mint szintén emancipatiót pártoló, örömest megvallom, hogy viszont ezek is nyomnak a’ latban, különösen pedig mik a’ zsidók megrovott tulajdonaik mentségeül felhozatnak, azok igazságát általában szükség elismerni.
A’ zsidóügy mellett és ellen harczoló két véleménypárt ezen rövid vázlatából azt látjuk, mikép ez egy pontban, hogy az emancipatiótól azon esetben, ha a’ zsidó mostani jellemét emancipatio után is megtartaná, semmi üdvöst a’ nemzet nem várhatna, mind a’ két párt egyetért, ’s köztök a’ különbség csak a’ körül forog, hogy egyik a’ magát még ó-testamentomi időkből datáló zsidó természetet az emancipatio törvény általi kimondásával egészen a’ status érdekében átalakulni reményli; másik ellenben ezt magával el nem hitetheti, ’s attól tart, hogy a’ zsidó lényegében azután is csak az marad, a’ mi volt régente és mindenha, ’s a’ minőnek ma magát mutatja. Most tehát azt kell vizsgálnunk, mellyik hit alapos e’ kettő közül; az e, mellynek kiséretében a’ reményt, vagy mellyében az aggodalmat szemléljük? Én, bár őszinte barátja az emancipatiónak, az utóbbit vallom magaménak, ’s merész vagyok képzelni, hogy e’ hitet fogom birni igazolni elvrokonaimnál.
Ha a’ zsidóság polgárositása olly móddal fog létesülni, mikint most az terveztetik*: ugy a’ magunkra vállalt szép feladatnak csak félig fogtunk megfelelni, ’s épen azon felét végeztük be, melly a’ hazát veszélyes crisiseknek teheti ki; a’ másikat pedig, melly az egész hazára a’ koronát felnyomná, és a’ munka áldásit meghozná, végezetlenül hagytuk. Ugyanis azt kérdem elvrokonaimtól: valljon azzal, ha az emancipatio csak ugy pusztán, minden előzmény vagy járulék nélkül mondatik ki, le lesz e döntve minden gyülöletes korlát, mi a’ zsidót tőlünk ekkorig elkülönözte, ’s jogállapota egyenlő leszen e a’ többi népével? Én azt mondom: nem! Mert mig igy fenhagyatik a’ korlátok leggyülöltebbike, az, melly a’ zsidót leginkább megalacsonyitja, melly őt a’ statusban megvettetett páriává ’s az emberi nemnek egy legalábbvaló fajává bélyegzi, és melly mig fenáll, addig zsidó és keresztény, egyébiránt legkedvezőbb polgári viszonyok között is, örökké természetes ellenségei lesznek egymásnak. Midőn a’ korlátok lerontásáról van szó, nemde a’ legnagyobbikon, legszemetszuróbbon kell kezdeni a’ dolgot? És mégis kinek jutott az emancipatio hősei közül ekkorig eszébe megpenditni azt, hogy: a’ zsidó és keresztény közti házasságot tilalmazó törvény töröltessék el? Ezen tilalmazó törvény az, mellyben én a’ lerontandó korlátok legnagyobbikát látom, ’s melly előttem vészt jósló sötét folt gyanánt ötlik föl a’ zsidó-emancipatio megállapitott kérdésében. E’ törvény ásta meg sirját először a’ zsidó emberi és polgári méltóságának; e’ tette őt csak valódi páriává a’ népek közt; mert ezzel az volt kimondva, hogy a’ zsidó nép az emberi nemnek egy olly söpredéke, mellyel a’ többinek összeelegyedni gyalázat, kárhozat és vétek. – Mellyik emberosztály van ennél már ma mélyebben lealázva? – Azon féligvad emberfajokkal, mellyeket, ugy látszik, maga a’ természet nálunk europaiaknál egy fokkal alább sorozott – az amerikai indusokkal, szerecsenekkel összeházasodnunk szabad: csak az egy zsidófaj az, mellynek fején e’ részben a’ keresztény törvények általános anathemája fekszik. Lehet e csudálni, hogy illy törvény mellett egymást zsidó és keresztény kölcsönösen gyülöli, ’s hogy az emancipatiónak annyi ellenzői vannak? És valljon remélhető e, hogy daczára ama’ törvénynek, melly e’ kölcsönös gyülöletnek örök élesztőjéül szolgáland, a’ tervezett emancipatio helyrehozzon mindent, ’s azon üdvös gyümölcsöket, mellyeket tőle várunk, mellyekért érette harczolunk, megteremje a’ haza számára? Hisz igy a’ zsidó, elnyert polgárositása után is, keresztény polgártársai ellenében csak a’ régi lealázott népfaj marad, mellynek a’ nemzet többi részeivel összeolvadnia szabad nem levén, továbbá is előbbi elszigetelt alacsony körébe kell szorulnia, oda, hova őt megvetés taszitotta, – azon körülsánczolt térre, hol százados hajlamai és a’ hosszú nyomás alatt elfajult polgári és családi erkölcseinek gazdag burjánja tenyészik, – hol, ha mindjárt akarná is, fajának emelésére semmi sükeres lépést nem tehetne. A’ faj-nemesitésnek valamint állatoknál, ugy embereknél is legbiztosabb módja a’ különfajok párositása; korcs ivadék maga magát soha meg nem nemesíti, és ennek kiáltó bizonysága maga a’ zsidóság. Ime a’ szerencsétlen emberfaj, mellynek eredeti vére soha idegen elemmel föleresztve és vegyítve nem volt, arczképének sajátságos typusát minden nemzetnél máig megtartotta, ugyhogy arról a’ zsidóra mindenütt ráismerhetni. Miért nem tapasztaljuk ezt azonegy országban élő más különböző népfajoknál? Azért, mert ezeknél az eredeti typusok egymástól elütő nagy különbségeit a’ kölcsönös párosodás kiegyenlitette. A’ szegény zsidó tehát, ha az emlitett házasságot tiltó törvény megmarad, polgárosittatása után is eltörölhetlen bélyegét fogja viselni megvettetett helyzetének ’s páriaságának a’ maga kirívó arczvonásaiban. Sorsa az leend, mi az amerikai fölszabaditott szerecsené; polgári jogokkal birand, de a’ reá ujjal mutató gúny keserűvé teendi neki azok gyakorlatát. Hogy már illy körülmény mellett a’ zsidó elem a’ nemzeti elemmel egybeolvadhasson, az merő lehetetlen; és ha egybe nem olvad, akkor az, maga egész petrificált zsidó valóságával, előbbi ellenséges állásában marad, ’s ezen állásában a’ reá ruházott polgári jogokkal bizonyosan csak fegyvert fogtunk adni kezébe magunk ellen. Valóban, akármint okoskodjunk, itt az ohajtott assimilatiót egyedül a’ házassági tiltó törvény megszüntetése képes csak eszközölni. Ha ezen korlátot lerontottuk, akkor a’ zsidónak nyitva lesz az ut a’ nemzet érdekébeni tökéletes átalakulásra. Ez által régi szennye lemosatván, egy rangba fog jőni az emberiség többi részével; a’ rangegyenlőség közelebb hozza őt más vallású polgártársaihoz; a’ közel érintődés rokonvonzalmat szülend, mellyből családi szövetkezések – a’ társas élet e’ legszorosabb kapcsai – fognak keletkezni; és végre a’ családi erkölcsök módositni fogják a’ néperkölcsöt a’ többség szellemében mind addig, mignem egyszer, a’ vonszás physicai törvényénél fogva, a’ nagyobb elem 300végkép elnyeli és felolvasztja magában a’ kisebbet. Igy fog csak a’ zsidó megrögzött különködő hajlamaiból lassankint kivetkőzni, ’s mind magány, mind közéletben a’ status többi polgáraival egy arányt tartani, ugyanazon módokat, ugyanazon eszközöket használni, szóval: a’ többiekkel egy testté lélekké olvadni.
Mióta e’ czikk irva lőn, sok változott. Lásd az april. 24-kei kerületi ülés leirását.
Szerk.
Szerintünk tehát, az emancipatiónak, hogy üdvös lehessen, mellőzhetlen föltétele: a’ zsidó és keresztény közti házasság felszabaditása. De itt már hallom az ellenvetést, hogy t. i. e’ kérdés valláselvekbe vág, ’s ezeket érinteni polgári törvényhozásnak nem szabad. Én ez ellenvetést, legnagyobb általánosságban véve is, erőtlennek, különösen a’ jelen esetben pedig épen helyén kivül valónak lenni hiszem. Mert ugy vagyok meggyőződve, hogy törvényhozásnál legfőbb tekintet, mellynek minden egyéb alárendelendő: a’ status java és fenmaradása; és ha találkoznék olly valláselv, melly e’ tekintettel szembeötlő ellenkezésben állana, ’s magát a’ közállományra nézve veszélyesnek mutatná: azt, ha mindjárt dogmai ranggal birna is, a’ törvényhozónak nemcsak joga, de kötelessége is volna tetszése szerint módositni, vagy ha módositást nem tűrne, végkép el is törölni. Mi pedig a’ jelen kérdést illeti: ez tudtomra sem a’ zsidó, sem a’ keresztény vallásban még csak dogmák sorába sem tartozik. Mózes cerimonialis törvényei tiltani láttatnak ugyan az idegenekkeli házasságot, de e’ törvények szigoruságát az utóbbi kor sokban lányitotta, ’s azok legalább, kiket a’ felekezet emberei közül e’ tárgyban megkérdeztem, előttem mind ugy nyilatkoztak, hogy már ma a’ zsidó vallás a’ keresztényekkeli házasságot nem tilalmazza. Az uj-testamentomban egynes tilalomnak (mert az 1 Kor. 7:39. 2 Kor. 6:14. nem szólnak világosan házassági szövetségről) sehol nyomát nem találom; de igenis annak, hogy az illy vegyes házasságok folytonos divatban voltak, ’s nemhogy kárhoztattak volna, sőt nyilván jóváhagyattak magok az apostolok által. Pál ezekről szólván, 1. Kor. 7:12–14. igy nyilatkozik: „Ha valamelly atyafiunak hitetlen felesége vagyon, melly ő vele együtt akar lakni, el ne bocsássa azt; és a’ melly asszonyi állatnak hitetlen férje vagyon, és az vele akar lakni, el ne hagyja az asszonyi állat azt; mert a’ hitetlen férfiú megszenteltetett az ő feleségében, és a’ hitetlen asszonyi állat megszenteltetett az ő férjében.“ Innét a’ kereszténység első századaiban is semmi egyenes, akár egyházi, akár polgári tilalom e’ részben soká nem létezett; kereszteltek ’s kereszteletlenek közti házasságnak számos példáira akadunk, mellyekből elég ez egyet emlitnünk, hogy még sz. Ágoston anyja Monica is pogány hitű emberhez ment férjhez. Egyházi tilalom világos nyomát csak a’ IV. században kelt canonok közt látjuk először; de e’ canonok is csupán apróbb zsinatok, nem pedig ugynevezett Oecumenicum conciliumok által hozattak, ’s általános alkalmazásukat, ugy látszik, csak a’ később kifejlett szokásos törvény állapitotta meg. Azonban még ez egyházi törvény is, olly esetekben, midőn zsidó házaspár közül egyik megkeresztelkedik, ezt a’ kereszteletlennel tovább is házasságban élni máiglan megengedi, nyilvános bizonyságául annak, hogy illy szövetségben maga az egyház semmi veszélyest, semmi kárhozatost nem lát. – Polgári törvényhozásunk, melly a’ házasság körül mindig rendelkezett, e’ tárgyban az egyház-canonokkal majd összehangzó, majd ellenkező szabályokat állapitott meg. Sz. László I. decretumának 10. fejezete világosan tiltja a’ zsidó és keresztény közti házasságot; de több tilalmazó törvényt nem tudunk felmutatni. A’ korát bélátásban sokkal haladott világos fejű Kálmán kirly ellenben, törvénynyel kényszerité a’ szinte kereszteletlen ismaelitákat, hogy leányaikat kereszténynek és ne magok nemzetségéből való férjnek adják feleségül. (Colom. D. I. e. 48.) Vannak egyház-canonok, mellyek még a’ keresztények közti vegyes házasságokat sem tűrik és azokat érvényteleneknek nyilvánitják: de azért ez ellent nem állott, hogy nálunk az illy házasságokat szentesitő 1791-iki 26-dik törvényczikkely hozattassék.
Mind ezek, ugy hiszem, eléggé meggyőző okok arra, hogy törvényhozásunk azon korlátot, mellyet zsidó ’s keresztény közt egykor a’ házasságra nézve maga állitott fel, ugyan maga, körén túlhágás és vallás-elvekbe ütközés nélkül, bizvást leronthatja. Miután tehát, mint már föntebb megmutattuk, a’ szőnyegen forgó emancipatio, ha nevének, czéljának és a’ mellé kötött szép várakozásoknak igazán meg akar felelni, e’ korlát megszüntetését mulhatlanul föltételezi: szüntessük meg azt, töröljük el sz. László I. decretumának 10. fejezetét, ’s mondjuk ki egy uj törvényben, hogy zsidó és keresztény vérnek ezentul összeelegyedni szabad, és hogy az emberi méltóságot minden felebarátunkban egyenlően tisztelni kivánván, a’ polgári jogokkal semmi részben fukarkodni nem akarunk. Csak igy fogjuk azon népet, mellyet századokig teljes jogtalanság átka nyomott, az emberiségnek visszaadni, hazának, nemzetiségnek nyereséggel megszerezni és a’ nép többi elemével egészen összeforrasztani, miután róla a’ rá sütve volt legnagyobb szégyen-bélyeget végkép letöröltük, mint Kálmán fönt idézett bölcs törvénye tett az ismaelitákkal, kik a’ keresztényekkeli összeházasodás által népünkkel elvégre ugy összeolvadtak, hogy ma többé fajok sem létezik ’s csak nevökről ismertetnek nálunk. Ez lesz aztán az igazi emancipatio, ez a’ zsidók igazi polgárositása, melly ellen többé semmi kifogás nem tétethetik. – Ne mondja senki, hogy midőn én az emancipatiót illy föltétel mellé kötöm, titkon talán hátulsó kaput keresek; mert ki valamit egészen akar adni, benne bizonyosan több a’ jó szándék, mint ha csak felét igérné ’s még akkor is a’ javát tartóztatná vissza. Ugy, a’ mint az emancipatio baráti az ügyet jelenleg ajánlják, benne én csak tökéletlen adományt ’s az ajánlók részéről, kiknek egyébiránt nemes buzgalmukat tisztelem, még némi következetlenséget is látok. Mert valljon nem következetlenség e az, hogy az emancipatio síkra szállt hősei, kik a’ haladás szabadelmű pártjához tartoznak, kik az általános népképviselet elvét pártolják, életbe léptetni ohajtják, és azt ennélfogva lelkökben a’ népnek már a priori megadták: mind e’ mellett most a’ zsidó-emancipatiót, mellyet a’ megyék igen nevezetes kisebbsége (kevés hiján fele), majd mind az 53 királyi város, a’ milliomonkint számitandó nemetlenek, jelen alakban elfogadni vonakodnak, – melly ellen illy roppant közvélemény fönnen kiált, olly csekély többségre támaszkodva, a’ hatalmasan nyilatkozó közvélemény daczára, törvény által kimondani jónak vélik? Alkotmányos országban csupán olly törvények lehetnek üdvösek ’s igazságosak is egyszersmind, mellyek a’ nép hajlamával egybehangzók és a’ mindig tiszteletben tartandó közvélemény kifolyásai. Azért tehát méltányoljuk a’ népszavát e’ kérdésnél is, ’s kisértsük meg, ha valljon a’ zsidók polgárositása olly alakban, mint én javasolni bátor vagyok, utat fog e találni annak kebeléhez. Én azt hiszem: igen! – Kimutattam a’ szennyfoltot, melly a’ megyék többsége által kivívott zsidó-emancipatio eszméjén még ott maradt; ez a’ sz. László I. decretumának 10. fejzete! – ezt kell eltörölni ’s akkor – de csak akkor! – a’ zsidók polgárositása bizonyosan nem átkot, hanem áldást termend a’ honnak. Ezek e’ tárgyban igénytelen ’s egyszersmind változhatatlan nézeteim. Aradon, febr. 29-kén 1844.
Fábián Gábor.
* * *
A’ mi értekező urnak a’ keresztények és zsidók közti házasságról mondott véleményét illeti, azt egészen alaposnak nyilván elismerjük; ’s ha e’ tekintetben – a’ mint gondoljuk – nem csak a’ keresztény törvények, hanem talán a’ zsidóságnak legalább nagyobb részénél a’ Talmudból, vagy törvény magyarázó Rabbik tekintélyéből eredő tanok is ellentállanak, azt véljük, hogy ezen akadály elháritásán munkálódni, maguknak a’ zsidóknak is kötelességük. – Általában minél többet gondolkozunk e’ tárgyról, minél figyelmesebben szemügyre vesszük a’ zsidó-emancipatio körül, a’ népben gyökeret vert érzelmeket: annál több meg több okot találunk azon hiedelemre, hogy a’ zsidó-emancipatio kérdése, ugy politicai mint socialis tekintetben, Europaszerte bevégezve csak akkor lesz, ha a’ Napoleon által adott utmutatás nyomán, a’ zsidóság egy nagy Synedrium utján ez emancipatiót előkészíti. – E’ nélkül erőtlen lesz, minden töredékes haladás.
Ha valaki azt mondaná, hogy erre szükség nincs; mert a’ mi a’ zsidók ellen mondatik az balvélemény, ’s nekik nincs mit magukban reformálniok, ugy én azt felelem: vagy balvélemény, vagy nem az, legalább nem egészen az: ha az utolsó, ugy van reformra szükség; ha az első, ugy nyilt hitvallomásra van szükség, melly a’ balvéleményt eloszlassa. Mindkét esetben tehát egyaránt szükséges a’ Synedrium.
A’ mi minket illet, mi hisszük és valljuk
1-ör hogy pusztán hitkülönbség miatt, pusztán azért, mivel valaki a’ nagy világ-egyetem istenét más templomban imádja mint mi, polgári jogokból kizárni, isten törvényével, igazsággal, politicával ellenkezik.
2-or hiszszük és valljuk, hogy a’ zsidó-emancipatiónak két ága van: politicai és socialis. Amaz egészen a’ törvényhozó hatalomtól függ. Ez csak annyiban, a’ mennyiben a’ socialis egybeolvadásnak törvényes akadályait el kell háritani, hogy a’ társadalmi emancipatio lassu menete bekövetkezzék. És igy
3-or hisszük és valljuk, hogy a’ politicai emancipatio a’ kérdést be nem végzendi ugyan, de annak ideje elkövetkezett; ’s hisszük
4-er hogy minden ok, mi a’ zsidók állitólagos erkölcstelenségéből ellenhozatik, erőtlen, gyönge, szeretetlen.
Eddig megy véleményünk, midőn azon szempontból indulunk, hogy a’ zsidóságot, hazánkban, nem másnak, mint honunk összes lakosai olly töredékének kell tekinteni, melly a’ többiektől, csak vallásos hitben különbözik. A’ zsidók e’ szerint hazánkban egy vallásfelekezet.
De hátra van egy fontos tekintet. A’ zsidókat nem csak mi, hanem a’ zsidók is igy nevezik „zsidó NÉP.“ – Nem szoktuk pedig mondani: Papista nép, Kálvinista nép, Lutheranus nép, Unitarius nép. – Innen látszik, hogy e’ szó alatt „zsidó“ több fekszik mint csupán valláskülönbség, legalább nálunk; valamint mindenütt a’ földön, kivevén talán Nubiát, hol, mikint az utazók irják, számos zsidó vallásu szerecsen, tehát nem zsidonép ívadék van.
Ha az emlitett különbség csak a’ faj eredete körül forogna, mint van tót, van német, és van oláh, – nem szólanánk; de a’ dologban több is fekszik.
Mózes nem csak vallásalkotó volt, hanem polgári törvényhozó is. – Mózes vallása nem csak vallás, hanem egyszersmind politicai organismus is. – Mózes vallása statusalkotmány, valóságos országlási rendszer, még pedig theocratiai országlási rendszer. Innen van, hogy Mózes sok szabályt, mellynek csak országlási, tehát politicai tekintetben van értelme, részint dogma, részint vallásos ritus szinébe öltöztetett. A’ boldogtalan zsidónép hontalanná levén, vallásának ezen szabályai elveszték politicai érvényüket, de mint dogmák, mint ritualék fenmaradtanak; és képezék a’ castai elzárkozást, melly a’ socialis egybeolvadást szintugy gátolá, mint politicai elnyomattatásuk.
Ha már most előjő valaki, ’s azt mondja: egy országban csak egy országlási rendszer lehet. A’ zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politicai institutio, theocratiai alapokra épitve, melly a’ fenálló országlási rendszerrel politicai egybehangzásba nem hozható; – ez minden esetre olly ellenvetés, melly a’ hitsorosaik javát szivökön viselő zsidóktól megérdemli a’ czáfolatot, felvilágositást – vagy reformot.
Igen is, nézzünk magunk körül, és sajnálkozva kell megvallanunk, hogy a’ zsidó-emancipatio iránti rokonszenv 1840 óta folytonosan fogyatékban van; szükség tehát, hogy a’ lelkesebb zsidók ezen rokonszenv fogyatékának ürügyeit, mennyire tőlük függ, elháritani igyekezzenek. – Ha moráljokat gyanusitja valaki, megilleti őket a’ nemes indignatio büszke szava, melly komolyan visszautasitja a’ rágalmakat, – mert erkölcstanjok szintolly tiszta, mint akárkié; – de ha az vettetik ellenök, hogy vallásuk nem csak vallás, hanem politicai organismus is, hogy a’ theocratiának polgári érvényességet adni nem lehet; hogy ők nem csak külön vallásos felekezet, hanem külön nép is, melly ezen népiségi különbséget vallástanná szentelé; – akkor valóban ezen ellenvetés megérdemli, hogy ha balvéleményen alapszik, jóakaratilag felvilágositassék, ha pedig valamivel több mint balvélemény, helyes reformokkal elháríttassék.
Ha minket kérdene valaki, mi által készithetik elé magok a’ zsidók leghathatósabban teljes emancipatiójokat? azt felelnők: „alkalmas reformok által.“ Tartsanak egyetemes Synedriumot, nézzék végig, mi vallásukban valóságos dogma, ’s annak megfelelő szentesitett rituale; – mi iszont vallásos szabály szinébe öltöztetett politicai institutio, melly Mózestől a’ nagy statusférfiutól bölcs rendelet lehetett, de mellyhezi ragaszkodás, keresztény statusokban, csak a’ polgárok többi osztályaivali egybeforrásuknak állja utját; – törüljék ki ezeket hitágazataik közül: és eszközlék, hogy külön vallásfelekezet lesznek, de megszünnek lenni külön nép; ’s letették a’ socialis egybeforradás szikla sarkkövét, mellyen, minden rágalom, szeretetlenség ’s üldözés daczára felemelkedendik politicai teljes emancipatiojok épülete is, az emberiség ’s lelkismeret szent szabadsága közös istenének dicsőségére. –
