HISTORIAI VISSZAPILLANTÁS.
HISTORIAI VISSZAPILLANTÁS.
Az 1832-ki országgyülés időszaka naponkint mindinkább és inkább azoknak sorába vonul, mik az élet birodalmából a’ historia hatalma alá kerülnek. És ez időszak, mint historiai tény, nemzetünk beléletének mindig nevezetes korszaka leend. Szerencsés valék látni a’ hatalmas lökést, mellyet azon országgyülés által a’ nemzeti értelmesség kapott, ’s haladását figyelmes szemmel kisérni negyedfél éveken át; és minden napnak uj tapasztalása ujabban megerősít, mikint nem alaptalanul irám egykoron: „hogy ha eljő az idő, melly nem véres csaták ’s veszély szülte egyes nagy tettek, hanem köz nemzeti virágzás napját fogja hazánkra földeriteni, az 1832-ki országgyülés, ezen felséges napnak pitymalló hajnala gyanánt fog a’ magyar évkönyvekben díszleni.” – Azonban ugy hiszem én, hogy már az 1832-iki országgyülésről is sok tekintetben igaz, mi az 1840-ikiről már egészen áll; hogy a’ historiograph ezen nevezetes időknek lelkét felfogni képes nem leend, hahogy azon országgyüléseknek historiáját csupán és egyedül az országos tanácskozások nyomtatott és irott naplóiból ’s jegyzőkönyveiből merítendi. – Kár és kimondhatlan veszteség, ha talán egy sincs az avatottak között, ki időt vett volna magának a’ naponkint torlódó események rögtöni hatása szerint följegyezgetni a’ „kapunkivüli politica” (out of doors politics) mozgalmait, mellyekben a’ „kapunbelőli történetek”-nek kulcsa rejtezik. – De ha már ez magában is veszteség, mit mondjunk arról, hogy az 1832-ki országgyülés munkálatának olly része, pedig nevezetes része is van, mellynek nyomát a’ történetiró még csak az országgyülési irományokban ’s naplóban sem találandja fel? – És ez a’ polgári magányjog törvénykönyvének rendszeres dolgozata. – Azon országgyülésnek kezdetben a’ reformok egész tág mezeje vala kitüzve munkakörül – kilenvz rendszeres operatum! Negyedfél éves tapasztalás kellett, hogy gyakorlatilag megtanuljuk, mikint s’ javitásnak, haladásnak minden nemét egész rendszeres dolgozathoz kötni annyit tesz, mint egy roppant sírt ásni a’ haladó kor igényeinek, melly tömérdek időt, tömérdek fáradalmat, annyi nemes enthusiasmust, annyi becsületes ügyekezetet elnyel, mig partjainak naponkinti süppedései ezen systematicus sírt a’ nemzeti fölvirágzást eltemető üreggé alakitandják. – „Befreiung vom Mechanismus des Systems ist Fortschritt” – mond Guczkow. – Mi 1791-től 1835-ig a’ haladásnak, a’ javitásnak minden igényét a’ systema sirjába temetők, ’s csak 1835 táján három éves kisérlet után vevők észre, hogy az valósággal sír. – E’ kisérletek közben, midőn az urbér kir. resolutio alá bocsátva, midőn az itélőszékek elrendezése a’ követi táblától a’ főrendekhez átküldve volt, – e’ kisérletek közben a’ KK. és RR. kerületi üléseikben a’ polgári magányjog (jus privatum civile) kidolgozásához fogtanak, ’s abban jó messze is haladtanak; mig végre a’ körülmények akkint alakultak, hogy a’ nevezetes munkát félbeszakítani kényteteníttetnének. Mivel pedig egészen készen nem vala, a’ dolog még csak országon ülésre sem került, ’s igy az országgyülés ezen egész nevezetes szakának a’ diactalis naplóban még csak nyoma sincs.
Ez igy levén, sem a’ historiára nézve haszontalan, sem az olvasó közönségre nézve érdektelen dolgot nem vélünk tenni, ha most, midőn az ősiség kérdését a’ közvélemény a’ teendők legelsőbbei közé látszik sorozni, megismertetjük a’ közösséggel: mikint állott akkoron az ősiségre ’s annak külön ágaira nézve hazánkban a’ követek által tolmácsolt közvélemény. – És pedig jelenleg tárgyegységi tekintet a’ majoratusok kérdésére vezet, minthogy lapjaink mai számának vezérczikkje is arról szól.
E’ tárgy 1834 julius 12-kén tartott kerületi ülésben került szőnyegre, ’s a’ tanácskozások az 1827-ki országos választmány e’ tárgybani javaslatának felolvasásával kezdettek meg. E’ javaslatnak azon külünössége van, hogy a’ majoratusok eltörlésére annyi fontos okokat hoz fel, miszerint lehetetlen az embernek azt nem várnia, hogy eltörlésöket javaslandja; azonban, midőn már épen ezt vélnők következőnek, azt látjuk javasoltatni, hogy a’ szabad rendelkezés elvének ’s némelly nemzetségek fentartásának tekintetéből, a’ hitrebizási jog továbbá is fentartassék ugyan, jövendőre mindazáltal 500 telekre szorittassék. – A’ vitatásokat, a’ korán hunyt, felejthetlen K. kezdette meg: „Midőn – ugy mondá – az országos küldöttség elsőszülöttségi ’s más illyen jószágokról szól, azon elvtől mondja magát kiindultnak lenni, miszerint a’ szerző saját szerzeményéről teljes szabadsággal rendelkezhetik. Való, hogy ezen szabadságot törvényeink pártfogolják, de valónak kell lenni annak is, hogy a’ nemzetnek joga van e’ pártfogást szűkebb határba szorítani, mihelyt az említett szabadság a’ társasági czélok akadályára fordittatik. – Minden tulajdonnak kezdete a’ társaságos élet, minden tulajdon bátorságositása hasonlóul csak a’ társaságos élet. Ki a’ társaságos életen kivül él, ’s valamit mint magáét megragadott, könytelen lészen azt a’ legelső erősebbnek, kivel találkozik, átengedni, azalatt, mig a’ társaság a’ maga tagját törvény, ’s igazság által erőszak és gonoszság ellen megótalmazza. Következik, miképen minden társaságnak joga, a’ maga kebelében ’s védelme alatt szerzett tulajdon felől megkivánni, hogy az azzal élés a’ társasági főczélt, a’ társaság fentartását ’a virágzását, ne csak ne rongálja, de előmozditsa. Ezért minden nemzetnél lelünk törvényeket, mellyek által a’ polgárnak határ szabatik, hol és mint és meddig bánhat sajátjával szabadon? Rómában az ősiség neve ismeretlen vala, ott végrendeleteket szabadon lehetett tenni: mégis a’ Lex Falcidia kiszabta a’ mennyiséget, minél kevesbet atya a’ maga gyermekének nem hagyhatott, ’s a’ kevesebbet nyert gyermeknek jogot adott atyjának végrendelete mint inofficiosum testamentum ellen keresetet indítani. – Miért? mert a’ társaság fentartása az egyes háznépek mint alkotó részek fentarlásától függ, ’s ezért annak joga ’a kötelessége van ezek fenmaradásáról gondoskodni, ’s a’ szülők és gyermekek közti kölcsönös viszonyok tiszteletben-tartását minden polgártól megkivánni; hogy az atyák, nemzés, nevelés és lehető biztos lábraállitás által a’ hazát uj és uj polgárokkal gazdagitsák, ne pedig nyomoruságra hagyott emberekkel terheljék. – Ezen’s ehez hasonló szempontokból vevén a’ dolgot, miután a’ társaságnak az egyesek tulajdonára felvigyázási jogát elismertük, kérdem: nézheti e a’ magyar törvényhozási test hidegen azon rendelkezést, minélfogva bizonyos nagy terjedékü szerzemények birtokosai, azokat nemzetségök egyetlenegy tagjához időről időre kirekesztőleg kötik, ’s örököseik közül egyet boldogitván, a’ többit szeretetlenül magokra hagyják, ’s a’ hazának számos birtokos polgár helyett csak egyet ajándékoznak? – Ezen rendelés legelőször is a’ háznépi legszentebb viszonyokat dulja fel, eltépi a’ szeretet köteleit atya és gyermek, testvér és testvér között, kik közül egyik bőség ölében puhálkodik, mig a’ többek – bár ugyanazon szív alatt származtak – nyomoruságban senyvednek el. Mert a’ nyomoruság, mint minden e’ világon, az ember viszonyaihoz képest méretik, ’s ha szintén a’ napszámos magzata boldog lehetne is a’ sorsban, miben valamelly nagy ház másodszülöttje él, de ez fog e mindig elég erővel birhatni, hogy elfeledje mind azon fényt, melly az elsőszülöttnek jutott, ’s mitől ő fosztva van? – Azután mi lenne az országból, melly csak néhány nagybirtokos sajátjává válnek? Nem holt birtokra, de a’ birtokot gyümölcsöztető kezekre van a’ hazának szüksége. Ugyanazon jószág több birtokos által müvelve, hasonlatlanul több jövedelmet ád, ’s igy több szorgalmat is fejt ki, a’ nemzeti gazdálkodást, a’ népességet ’s a’ közvirágzást emeli; azalatt, mig nagy tömegekre halmozott javak a’ hazának nagyobb részbon elveszve vannak, ’s a’ helyett hogy számos birtokos munkája által a’ közéletbe több-több elevenséget öntenének, lassú sorvadás felé hajolnak. – Gondoljuk meg azt is, miképen a’ nemesi jószágok nem csupán azért vannak, hogy birtokosaik azoknak haszonvételét évről évre elvegyek. Rajtok fekszik azokon a’ teher, melly a’ közótalom és bátorságosítás ideájából önkényt foly: minden nemes tartozik a’ javakért, miket a’ hazai törvény által védve bir, szükség esetében fegyverre kélni, ’s a’ haza ótalmára kiállani. Mi jobb már: az e, ha egy atya több gyermekei, egy nemzetség számos tagjai közül csak egyé a’ birtok ’s a’ kötelesség? vagy midőn az számosokra megy által? Mert birtoktalantól várhat e a’ köztársaság ótalmat? van e joga várnia? – Mindezekből következik, hogy a’ törvényhozásnak lehet is, kell is a’ szerzeményrőli szabad rendelkezésnek korlátot szabnia, ’s ugyanazért az elsőszülöttségi javakat az örökösödési redre visszaigazíthatja, annyival inkább, mert az illy javakra nézve tett intézetek nem a’ szerzeményről szabadon rendelkezhető természeti jogból veszik eredetöket. – Tudva van, hogy ez intézetek legelőször az 1687: 9 t. cz. által engedtettek meg, még pedig akkor csak az ugynevezett főrendeknek. Már ha az intézet természeti jogból ered, miért kellett azt törvény által engedni meg? miért határoztatott reá a’ fejedelmi megerősités? miért tiltatott el tőle a’ főrendhez nem tartozó nemes, bár szerzeménye ennek is lehetett is, volt is? Jele, miképen itt valami egyébről mint természeti jogról van szó, ’s épen itt tünik előnkbe a’ tekintet, mellyet az országos küldöttség elmellőzni látszott. – Törvény és fejedelmi megerősités kivántatott, hogy általok, mint privilegium által, a’ természeti jogon, és társasági viszonyokon ’s kölcsönös igazságon épült törvények az illy javakra ’s birtokosaikra foganatlanokká tétessenek: t. i. hogy a’ magát adósságokba sülyesztő elsőszülött az igazságos jogokat követelő hitelezőnek kielégítése gyanánt birtokát átadni ne köteleztessék, hogy a’ hitelező kár és nyomoruság közepette várni tartozzék mindaddig, mig a’ birtok haszonvételéből az elsőszülött táplálatára szánt summák lehuzása után apródonkint kielégittetik. – Ez a’ kérdésben forgó intézetek alapja, ’s innen látni, mikép azok nem csak természeti jogon nem alapulnak, sőt egyenesen a’ hitelezők természeti jogainak, a’ kölcsönös igazságnak; a’ társasági bátorságnak 607sértésen épülnek; mit lehet tehát métlóbbat kivánnunk, mint azt: hogy gyökerestül kiirtassanak? Lehet e elszenvednünk, hogy lehessen polgár, ki roppant javakat birjon, adósságokat halmozhasson, ’s azoknak kifizetésére javait még se tartozzék engedni? Innen van országunk legmélyebb sülyedésének forrása. – Az elsőszülöttek adósságukba sülyeszték magokat, kül- és belföldi tőkepénzeseket ezrenkint tettek szerencsétlenekké, alkalmat adtak az idővel más birtokosakra is alkalmazott sequestrumokra, nevünket és hitelünket egész Europa előtt megbecsteleniték. Ismeretes azon könyv, melly a’ mostani financzmunkálatok fonákjáról iratott! ’s melly az egész nemzetre homályt hoz. Lehet e tehát azokat védelmezni, ’s nem kell e inkább gyökerce kiirtásukat a’ haza és közfenmaradás szeretetének egész lángolásával siettetni? Maga az országos küldöttség is érzé, miképen a’ dolog jelen helyzetben nem maradhat; de félt a’ fenállókhoz nyulni, ’s csak jövőre szabott korlátot, az ezutáni elsőszülöttségeket 500 telek mennyiségre szoritván. De ha 500 teleknyi intézet nem káros, miért lészen káros ötezernyi, és ha ötezernyi káros, miért ne legyen káros ötszáznyi is? Hiszen a’ kár, a’ hiba magában az elvben fekszik: azt kell tehát magát számkivetni, hogy természeti jogainkat, népességünket, szorgalmunkat és virágzásunkat többé emésztő féregkint ne rágja. Nincs is ok, mit az intézetek mellett felhozhatnánk, mint a’ nemzetségi nevek fentartása. Ha az ország boldogsága legkisebb részben is nevekhez lenne kötve, akkor igen is ezen ok érne valamit. De ki mondja meg, ha az 1687 előtt eltünt nemzetségi nevek miatt szenvedett e az ország boldogsága? Vagy talán azóta olly nevek ragyogtak fel, mellyek ha kitöröltetnének, a’ nemzetnek végveszélyre kellene jutnia? vagy talán azért kell a’ nagy birtokokat gondosan tartogatnunk, mert közhasznú alapitványok, intézetek azok által keletkeztenek? Fussuk végig a’ tapasztalás adatait emlékezetünkkel, és látni fogjuk, hogy jótékony intézetek azoktól eredtek, kik javaikat fáradással keresték, mig az elsőszülöttek a’ hazáról nem gondolkozva rohantak keresztül az életen, ’s alapítványok helyett végetlen adósságokat ’s nyomorgó hitelezőket hagytak többnyire magok után, – Vessünk egy pillantást a’ mult időbe. Sok nagy neveket látunk ott tündökleni, mellyek már nincsenek. Ki nem emlékezik a’ Gara névre, melly valaha nádori székünkön fénylett volt. E’ név emberei most az országnak az ég tudja mellyik szegletében ekét tartogatnak, ’s magot vetnek a’ földbe. Hol a’ hézag, melly ama’ tündöklők lealkonyodtával eredett? Azok valaha tehettek jót, tehettek ’s tettek roszat is eleget, ’s leszállásuk után csak ugy érezte magát a’ nemzet, mint azelőtt. Ezek a’ mostani magvetők kitüntek ugyan a’ névkönyvekből, de népesítik a’ hazát, művelik a’ földet, viselik a’ közterheket, ’s ugy lehet, homályban több jót, minden esetre pedig kevesebb roszat tesznek, mint a’ régi nagy Garák. Ismét mondom, nem nevekhez van s’ haza boldogsága kötve. Ez vagy amaz nemzetséget örökre fentartani akarni chimerai haszontalan veszedelmes előitélet. – Jó hazafi, közjóra dolgozó hasznos polgár parányi nevek közt is találkozik, ’s a’ közjó csak jó polgárokat kiván, de mennél többet, kik között a’ birtok eloszoljon. Ki kezében legyen a’ birtok? az mindegy, de nem mindegy, hány kezében legyen? mert birtok tartja fen a’ polgárt, és sok olly polgár, ki birtokkal bir, tartja fen a’ hazát. – Tehát mivel a’ társaság czéljai, a’ közszorgalom, virágzat és védelmi rendszer ugy kivánják, mivel a’ hitelezők természeti jogai ’s a’ nemzeti közhitel szabaditást várnak, mivel a’ haza egészéről, magáról a’ nemzetről, nem pedig egyes nevekről illik gondoskodnunk, én mind a’ jelenben fenálló elsőszülöttségi ’s öregségi intézeteket eltörültetni kivánom, mind azt ohajtom, hogy jövendőre is megtilalmaztassanak. B-nak hasonló értelmű rövid szavazata után D. szólott. – „Két okkal támogatja – ugy mond – az országos küldöttség azon véleményt, hogy a’ fideicommissumok tovább is fentartassanak, egyik: a’ szabad rendelkezés, másik: némelly nemzetségek fentartásának tekintete. – A’ szabad rendelkezést én is nem csak fentartani, sőt tágitani ohajtom; de az oda nem terjedhet, hogy a’ rendelkező még a’ sírban is örök törvényt szabjon az élőknek, és századokon keresztül olly törvényt, melly az ő hiuságának a’ haza virágzását, az egész nemzet emelkedését, szóval: a’ közboldogságot alája vesse. Már őseink szükségesnek látták a’ szabad rendelkezést a’ nemzet közügyének tekintetéből megkorlátolni, és midőn tapasztalák, hogy sok javak az egyházi rendnek ’s más moralis testületeknek kezére kerülnek, onnan pedig sem az ország lakosira, sem a’ királyi fiscusra vissza nem jutnak, már I. Lajos alatt megalkoták az amorlisatio törvényét, melly által leginkább a’ királyi fiscusnak örökösödése biztosittatott. És valljon a’ fidei commissamok nem szinte holt kezek e a’ nemzetre nézve? ’s nem kötelességünk e tehát azon intézetet, melly később idegen földről, hazánknak a’ tapasztalás bizonysága szerint naponkint súlyosodó kárával behozatott, törvényeinkből ismét kitörülni? – A’ nemzetségek fentartásának tekintete sem ajánlhatja ezen káros intézetnek fenmaradását; mert a’ nemzet kincse nem a’ nemzetségek régi nevének megtartásából, nem az értéknek egynéhány kezekre halmozásából áll. Hazánk hajdani virágzásának korában fideicommissumok nem valának. Később behozattak ugyan, de midőn a’ főurak banderiumai tették legnagyobb erejét a’ haza védelmére kiállott seregnek, mert azok közönségesen számosabbak és rendesebbek valának, mint a’ megyéknek hamarjában gyüjtött rendetlen seregei, még talán menthetőbb volt arról gondoskodni, hogy az egyes nemzetségek fénye ’s halmozott értéke megmaradjon; de mióta hazánk védelmének rendszere megváltozott, mióta ezen védelem ereje nem egyesek felette nagy gazdagságán, hanem inkább azon alapszik, hogy a’ hazának minél több polgára legyen önérdekei által is a’ hon közügyéhez csatolva, mióta a’ hajdankornak körülményivel a’ fényes nemzetségek hajdani fontossága is elenyészett, nem látom okát, miért kelljen a’ puszta névnek hazánk kifejlődését, a’ nemzet belső erejének ’s életének emelkedését, a’ hitelt, a’ nemzeti közérdeket szükség nélkül feláldozni? ’stb. – Ezután Sz. szintén a’ majoratusok és senioratusok általános eltörlésére ’s a’ rendes örökösödésnek e’ mostani törvény közhirré-tétele ótai megnyilására nyilatkozott. – D. az eddigi majoratusokat megtartani, jövendőre ujak alapitását 100 telekre szorítani, de a’ senioratusokat egészen megszüntetni kivánta, mert ezek többnyire korosb személyek kezébe kerülnek, kik az iparkodásra már csak e’ miatt is kevés ingert érezhetnek, még kevesebbet pedig a’ miatt, hogy javaikban nem gyermekök, hanem sokszor ezeknek kirekesztésével egy távol atyafi örökösödik, ’s igy a’ nemzeti szorgalom és gazdálkodás tekintetéből még amazoknál is sokkal kártékonyabbak. – A. ellenben ezen intézeteket egész terjedelmükben fentartani kivánta. Okai ezek valának: a’ szerzeményesnek természeti rendelkezési szabadságát megszorítani nem lehet. A’ fideieommissum nem ellenkezik az igazsággal magára a’ familiára nézve, mert kinek szabad szerezni, vagy nem szerezni, szabad szerzeményét idegennek is hagyni: mi panasza lehetne tehát a’ familiának? midőn ő csak az örökösödés rendjét határozza meg. De a’ hitelezőkre nézve sem igazságtalan, mert ezen fideicommissumok országszerte kihirdettetnek, ’s ha mégis ád valaki illy birtokosnak pénzt, megérdemli, hogy azt elveszitse. – De továbbá nagyobb tagban nagyobb az ipar mezeje, ’s igy a’ nagyobb tagu hitrebizott jószág több jövedelmet is ád adhat legalább, a’ kinek pedig több jövedelme van, a’ közczélokra is többet áldozhat, ha ezen állitást a’ tapasztalás nem igazolja, nem a’ fideicommiasum intézetében hanem a’ fidei cammissarius személyességében fekszik a’ hiba. – De végre más nemzetek példája is mutatja hogy a’ fideicommissumok nem ártalmasak, mert folyvást divatoznak, sőt a’ római törvényben is, ámbár ez az ősiségről semmit sem tudott, mégis ösméretes a’ fideicommiasum. (A’ vitatások többi részét ’s eredményét jövő számunkban.)
