KÉSZÜLJÜNK!
KÉSZÜLJÜNK!
Az év vége felé közelg, és mire 1849-et irunk, Európa csaknem minden országában meglehetősen biztos állapotban lesz a reactio. A zúzos december nyugodalmat ád, mellynek még most – valljuk meg – a reactio tábora, mint ki dolgát jobban végezé, dőlhet elégűltebben karjaiba. – Igy volt ez megjósolva is.
De a jóslat mondja, s én nem jóslat, hanem a letünő év történetei, s legbensőbb meggyőződésem után merem állítani, és minden is erre mutat, hogy e tél-adta fegyvernyugvás utósó éje lesz az európai zsarnokságnak, mellyből felébredve rá ismét érdemlett üldöztetés, s minden oldalróli zaklattatás vár. A tavasz első madarának énekével ismét hadi kürt zendűl meg Európa minden vidékén, – kezdődik az elválasztó csata, az igazság angyalainak harcza a pokol szellemeivel. És vérbon úszik Európa, és boldogok lesznek azon sok ezerek, kiknek vére váltságot szerzend a föld népének, kiknek halála tanúbizonyságot tesz a második evangéliumról, hogy beteljenek mindenek.
Az idő nincs messze. Még két hónap, és a midőn a tavaszi lég itt enyhűlni, amott illatosb lenni kezd, a népek megújúlt erővel és lelkesedéssel kezdenek amaz isteni munkához, az igazság kiküzdéséhez.
Mennyi reményt köt a halandó általában a jövőhöz, mennyit egy új évhez; de éve nem volt Európának, mellynek annyi vágy kielégítése, annyi talány megfejtése, annyi üdv vagy átok adása jutott volna feladatáúl, mint jutott a jövő évnek. Lehet, hogy a népszabadság s testvériség korszakát alkotandja, lehet, hogy népek millióinak, nemzetek s hazák neveinek, alkotmányainak lesz sírja azon év, melly bevégzi a XIX. század első felét.
Mik történendnek, nem tudjuk; hogy nagy dolgoknak kell történni, az bizonyos!
Érzi ezt a sötétség tábora. És nem bizza el magát győzelmében, s nem tartja elégnek, hogy a kormány rúdja és az erőszak pallosa kezében van, de készűl, s készűlni fog minden erővel, táborát szaporítani, mienket gyengítni igyekvendik minden ármánynyal. Készűlni fog látatlanút, hogy meglepjen ezetféle csellel, hogy ártatlan s tán gyengén védett ügyünket legyőzze a pokol eszközeivel, mellyeknek feltalálásában kifogyhatlan.
Mert fájdalom eddig még nem csak anyagi, de értelmi ereje is túlnyomó.
És a gonosz ügy táborában rend, egyesség és elszántság van!
Tehát félő, hogy az előre nem óvakodó galambokat megfojtják a sas körmei.
Hogy ez igy ne legyen, hogy a jó ügy bennünk s miattunk szégyent ne valljon, hogy magyar hősiségünk szájhősködéssé ne váljék, hogy a szabadság előharczosiból a rabszolgaság legcsúfabb igahordóivá ne legyünk:
Készűlnünk kell nekünk is teljes erővel, nevelvén erőnket s egyesítvén táborunkat!
Solon törvényének kell teljesűlnie: ne legyen egy tétlen is az ész és tettek e csatájában, és Cicero kivánataként minden homlokon irva kell lenni, ki mint érez a közügy iránt.
Szaporítni kell seregünket. – A népnek meg kell tudnia, hogy ez főkép az ő ügye, hogy ez szintúgy a legnyomorúbb falú lakosának, mint Pest vagy Bécs polgárainak érdeke. A németországi példákból meg kell tanúlnunk, hogy a szabadság érzelmeinek forrni és nyilatkozni kell a vidék minden helyein, hogy a főváros nem egyetlen pont, mellyet védni elég, mellynek sokat kell tennie vagy tűrnie a szabadságért, még ha Pest Párisa volna is a magyar hazának; hogy a vidéki, s kevesbbé mivelt honfiaknak nem szabad egy minden oldalra számítható jelentmény nélkűli tömeget formálni, hanem nagy erkölcsi súlyt szerezni, s ezen egész súlyt a szabadság mérlegébe vetni, hogy a szabadság viadalában épen olly tevékeny legyen egy falunak néhány száza, ment Pestnek vagy Szegednek sok ezere.
Ha a készűletek vidéken, mint a fővárosban folynak, ha a 10 millió, mellyet e hazában a szabadság ügye eddig sajátjának nevez, egyiránt lesz neki készűlve, ha nyers anyagból bánhatóvá, heves dühönczökből harczasakká, lágymeleg honfiakból tiszta elméjű, erős meggyőződésű szabadságbarátokká tétetnek: pár hónap alatt egy millió kar lesz készen a nagy harczra.
De hogyan lehetne ez meg két hónap alatt? Meglehet. Próbáltuk.
Első faladat a meggyőzés, szellemi elkészítés.
A helységek lelkészei, jegyzői, műveltebbjei tekintsék magokat a szabadság ugyanannyi hirdetőjének, ne legyen nap, mellyen néhányak, ne legyen ünnep, mellyen az egész nép előtt a hon állását, a szabadság becsét ne magyarázzák. A magyar, midőn nincs rá szükség, nagyon tud és szeret beszélni, a szónokláshoz kedve s tehetsége van. Legyen most szónokká! – Azon urak pedig, kik az illyest személyökhez illőnek nem tartják, szabadítsák meg magoktól a népet s a hazát.
Második a külső, a fegyveres készület.
Ha a nemz. őrsereg fegyverben gyakaroltatik, mennyire lehet, ha időnként, de minél többször megyénként, járásonként összevonatik, ha itt a mint és kikkel lehet, szemlék, manveure-formák rögtönöztetnek, ha itt ott némi fegyverzaj s egy két ágyúszó hallattatik a szokatlan fülekkel; mind ez csoda-hatást gyakorland a mig ki nem halt, csak hamvadni indúlt harcziasság felélesztésére, s Magyarhon a következő tavaszszal legalább egy millió erős karra számíthat.
De mind ehhez – mi bizony csekélység – van-e kilátás? Egy része azoknak, kik a népre hatni tartoznának, kétkedő, vagy elég szilárd polg. jellem hiányában sínlik. Más része az izgatói szerepbe únni kezd. Harmadik izgatni nem akar vagy nem tud.
Mindezeknek a kormány, s az ifjabb lelkesebb nemzedék mondhatna most valaha: óte-toi que je m’ y mets! magyarán: szállj le, hadd üljek fel! – De ám ne mondja! Csak legyen a kormány, mig idő van, a vigyázat ezer szemeivel fenyverezve, tartson részrehajlatlan mustrát mind azokon, kik magokat az álladalom vagy nép hivatalnokinak nevezik, és ne hunyjanak el, a nép felett azon férfiúnak szemei, kinek neve a szabadság nevezetével a nép ajkain azonos, kinok varázs-szavai honszerelmet és lelkesedést árasztanak minden kebelbe, kinek neve egyedűli kezessége az igazságnak a nép előtt.
Erő van elég, de nyers és képzetlen erő: csak legyen ki a nemes magyar nép szivéből, mint érczdús bányából kihozza, vagy mint tűzkőből kivegye azt!
Nagy feladat az is, az erőket öszpontosítni. Ez iránt egy aggodalomban van, úgy hiszem sokak aggodalma; legyen szabad elmondanom, hogy – elmondva legyen.
Ügyünknek kétség kivűl fő gyámola az erkölcsi erő, melly lefegyverzette mártiusban a nép zsarnokait, melly előtt meghajlottak a legnagyobbak, megtompúltak a legélesb fegyverek. E nagy erővel csak úgy bírhat az, ha mindennek, nagynak, kicsinynek, gazdagnak, szegénynek közügye lesz. Ez ügynek nem szabad elvesztenie a pénz, vagyon, névaristocratia rokonszenvét. Hogy ne mondathessék, mikép a magyar szabadság-háború csak demagogok bujtására felgerjedt tűz, hogy nemesb legyen az, mintsem proletárok vagyonérti harczának, vagy birtoktalanok birtokosok elleni küzdelmének neveztethessék, s hogy hű legyen a magyar historiájához, mellyben róla hűség s kegyelet vagyon írva, mellyben nevét hálátlanság nem undokítja. Erre íntének a nem rég történtek is.
A bourgeoisie vagyonos polgárság, s a peuple birtoktalanok meghasonlása sodorta Francziaországot a juniusi napok iszonyaiba, s tartja még most is kényes ellentétben a népelmű respublicát, a társadalmival. Ez ejtheti a gyanús Cavaignac s a kétes Bonaparte körmei közé, s adhat iszonyú döfést az európai szabadságot kivánó népek kebelének.
Németországból elébb fejlett volna ki egy ép respublica, ha sok demonstratióknál a communistai vágyak igen korán ki nem tűnnek.
Bécs útczáin nem szerezsánok dúltak, hanem vidor huszárok ittak volna testvéries örömpohárt, ha a bécsi nép korán el nem veszti tőzsérei rokonszenvét, kik most örvendező levelekben s rosz rímekben – minők a bérlettek lehetnek – jelentik üdvözletöket a cs. fő rendcsinálónak.
Tőzséreink, pénz- és czím-aristocratáink nekünk is vannak. Ezek is érzik, hogy rájok nézve alkonyodott. Ezek közt is van bizonynyal nem egy, ki a békét s rendet ohajtaná, kinek kebléből a robot és dézsma, a lotteriák és craficák s más effélék édes emléke keserű sohajt facsar ki néha.
Ám harsogjuk füleikbe, hogy mi democratiát akarunk, hogy egyenlőséget vívtunk ki, hogy minden aristocratia velök együtt sírba szálland, ám kísérjük őrfigyelemmel a kéteseket, bűntessük szigorún a vétkeseket, tegyük árthatlanokká a gyanúsokat; de istenért! ne gyanúsítsuk már nevökért vagy czímökért; ne piszkoljuk merő szenvedélyből, népkegyért, vagy más hitvány érdekért, midőn az egységre, az erkölcsi erőre, a jó akaratra olly nagy szükségünk van. Különben zsold nélkül is az osztrák vagy orosz reactio malmára hajtunk vizet, s tán teljesűl Széchenyinek utolsó szava: „Magyar által veszhet el csak a magyar!” – I.
