N. Kanizsa, nov. 25.
N. Kanizsa, nov. 25.
Közelebbi levelemben irám, hogy Perczel Varasdon mulatságot készűlt adui. A mulatságot csakugyan megis adta, de nem Varasdon, hanem Friedauban; mellyrőli jelentése a lapokban közöltetett is. E győzelem után seregünk – titkos okok miatt – visszavonult Letenyére. Azt hittük, hogy a téli szállás itt lesz; a szép Muraközben pedig illyrek tanyázandanak, s megszomorodánk; bús kedvünkre azonban derű készűl.
Seregünk visszavonulása után ugyanis a Muraközt ismét illyrek lepték el; kiket, úgy hiszszük, nem annyira főnökeik kemény parancsa, mint Jellachich atyáskodó kezéből kapott egyetlen nyereményük, t. i. az éhség hajtott be. Midőn szemtelenségök annyira ment, hogy előőrseikkel a Mura túlparti Hodossánig, táborunkhoz alig egy órányira, nyomúltok, Perczel tábornok ellenök f. hó 22-kén, néhány század Hunyadit és szabolcsit küldött Vitézeink azonban – bár nem a híres husz ezernyi hadjáratból valók – az ellenségnek csak hült helyét találták; a had másfél órával előbb mint csatáraink megérkeztek, megfutamodván; s nemcsak a magyar földön nem állt meg többé, hanem szemtanú állítása szerint, még Varasdon túli egy helységbe is futottak. Mi kanizsaiak mulatságot találunk a gondolatban, hogy a varasdiak, kik bennünket annyiszor ijesztgettek, most már több ízben pakolnak, mint mi valánk kénytelenek.
Az ellenség egy feketesárga tőről nőtt három gyönyörű mákvirág, t. i. Dietriek, Dahlen és Theodorovics generálok vezérlete alatt, jött be, s futott ki másfél napi itt tanyázása után. Az említett három gyakorlott futászok közől azonban az első iránt, ki már Jellachichchali Kanizsán keresztűl vonúltokban megjövendőlé, hogy őket Jellachich jégre viszi, némi elismeréssel tartozunk, a mennyire katonai becsületére többet ügyel, mint ismeretes collegái. Mostani ittlétéből egy pár adatot közlök. Folyó hó 23-kán egy varasdi bizottmány jelent meg nála Csáktornyán, melly a Varasdmegye által Muraköz részére választott szolgabírót, adószedőt, biztost stb. mutatá be neki, kérvén őt, hogy a már határozatilag Varasdmegyéhez csatolt Muraközt tettleg foglalja el, a tisztviselőket vezesse be, hogy ezek újonczolhassanak, adót szedjenek stb. A tábornok azt válaszolá, hogy erre megbizatása nem levén, kérésöket nem teljesítendi, azt azonban tanácsolja, hogy rögtön takarodjanak haza; a deputáczki a tanácsot követte, s hosszú orral haza takarodott. Ugyan 23-kán Csaplovics varasdi nemzetőri őrnagy csáktornyai, Hochsinger kereskedőtől vásznai, posztót stb. requirált. A kereskedő, különben rablással fenyegettetvén, adott. Áruiért kapott nyugtatványával azonban, mellyen világért sem állt, hogy Pontius fizeti-e vagy Pilátus, rögtön Dietrikhez ment; ki midőn a gyalázatos rablás felől értesült, dühös haragra lobbant: „Hát rablócsorda vezére vagyok én” mondá, s Csaplovicsot rögtön maga elé rendelé, a kereskedőt vigasztalván, hogy árúit visszaadatandja. Csaplovics megjelent, s a tábornok által rútúl leszidatott; az árukat azonban már ekkor kiosztá a nagylelkű őrnagy úr; a kereskedő tehát azokat vissza nem kaphatván, megelégedett Dietrik becsületszavával, melly nem sokára pengő érczczé fog változni – ha igaz.
Ujonczozunk mi is. Zalamegye ad 4,565-öt. Egyik besorozó hely városunk levén, azon örvendetes tapasztalást szereztük, hogy a nép eddigi legalsó osztályában háborúnkat szabadságháborúnak tartják, s hazájának minden érdeklett polgár fájdalommal bár, de szívesen, hozza fiát áldozatúl. A besoroztatás olly rendesen halad és gyorsan, mintha ez már régi bevett szokás volna. Városunkban egy kicsit meg leszünk akadva, de bizodalmunk van, hogy a bátor és tántoríthatlan hazafi Oszterhuber ur, az akadályukat erélyesen győzendi le.
Halljátok magyarok! 21-kén több besorozott ujonczok esküttek. Midőn az eskető tiszt e szavakat mondá „ötödik Ferdinándra” egy hahóti paraszt legény előlép, s így szólt: „Megkövetem alássan vitéz kapitány uramat, én Ferdinándra nem esküszöm, mert az német császár, én német császár katonája nem leszek, én csak Magyarországnak akarok szolgálni.” Továbbra az „V-ik Ferdinánd” kihagyatott az eskűformából.
Másnap felkeresém a legényt, meggyőződni akarván: eredeti gondolata volt-e ez, vagy betanították. Kérdésemre először meghökkent; de említvén neki, hogy én semmi hivatalnok nem vagyok, felbátorodott, s őszintén vallá, hogy „őt senki nem tanította meg, hanem – úgymond – azt beszélik a faluban, meg másutt is mindenfelé, hogy már nem kell nekünk az a német király, és hogy el is szökött; de uram minek is, mikor azt mondják, hogy van nekünk arra elég alkalmatos magyar emberünk is.” Ezek saját szavai az ujoncznak, ki egyébiránt igen egyszerű legény. Habsburg Ferdinánd úr, és tanácsos urak! tetszik érteni?! Ez önök műve!
23-kán a kanizsai katonai kórház felügyelője Perczel tábornok úrhoz ment Letenyére, parancsot venni az iránt, hogy a kórházban felgyógyult ötven horvát fogolyt merre küldje. Tábornok úr oda utasítá, hogy mivel ő 26-kán Varasdon akar ebédelni, a horvát foglyok hozzá küldendők, kiket ő fog haza vinni.
24-kén tábornok úr a kanizsai nemzetőrséget más napra Letenyére rendelé hid-őrzetre, mintán ő bevonuland. Ezen napon azonban nagy esőzés levén,
25-kén visszaír, hogy maradjunk honn további rendeletig; mert szándékát a nagyon megromlott utak, s kedvezőtlen időfordulat meghiúsíták. Tehát annyi bizonyos, hogy isten segedelmével a telet Varasdon s Zágrábban töltendjük. A horvátok bizonyosan szivesen fogadnak bennünket, de hozzá teszik: „ha hoztok, esztek.” Szegény horvátok, ha nem megyünk, a télen alkalmasint földet esznek, mint a farkasok.
Egy császári proclamatio forog nálunk kézen, mellyben igértetik, hogy a martiusi nyeremények (hm) épségben maradandanak, csak térjen meg a magyar nép; s nem is lesznek a nemzetőri nehéz kötelességgel tovább terhelve. A kiáltvány annak idejében – illy hangon – megtette volna hatását; most már Habsburg ur! késő. A hahóti legény kimondá az itélet.
Ezen kiáltványnál roszabb hatást gyakorol egy teljes hatalmú úrnak eljárása, ki a kormánytól jött a kivitelt betiltani. Most van két teljes hatalmu, és egy nem teljes hatalmu biztosunk. A legeslegutoljára jött teljes hatalmú kormánybiztos, Tallián Ede plébános ur egy közbecsülésben álló nagykereskedőnket – kinek Csányi országos biztos ur a haza iránt tett több izbeli nevezetes szolgálataiért a kormány nevében dicsérő oklevelt igért, s mellyet valóban meg is érdemel – napokban fel akarta akasztatni, azért, mert – ugy mondá – fel van adva, hogy annak firmája alatt eleséget vittek ki Stájer és Horvátországba. Az igen érdekes dolog még bevégezve nincs, tehát róla most körülményesen nem szólok; hanem megigézem a szives olvasónak, hogy bevégeztével részleteivel együtt elmondandom. Addig csak annyit, hogy ha a tisztelt tisztelendő úr kormánybiztosi minőségén kivűli minden erejének teljes hatalmával szándékosan akart volna is ártani, a reactiónak olly nagy szolgálatot nem tehetett volna, mint ezen terroristicus eljárásával. Titoknoka ugyan azzal vigasztalt, hogy ne vegyük rosz néven ezen akasztófávali fenyegetést; mert hiszen a teljes hatalmú úr minden embert akasztófával fenyeget, de édes titoknok ur, szépen köszönjük ezen vigasztalást, most nem örülhetünk rajta, valamint azon sem, hogy illyen kormánybiztos van. – Hegedűs József.
