Zalából, nov. 4-én.
Zalából, nov. 4-én.
Az emberiség a barmot saját czéljaira használja, a mint azt legtanácsosabbnak véli, úgy mindazáltal, hogy azokban az érzékiséget mégis respectálja. Az ökröt, táplálásunkra levágjuk, ha lehet egy halálos csapással, hogy szenvedéseit megkevesítsük; s ez így a természet rendén van. A királyok az emberiséggel roszabbúl bánnak, mint az ember a barmokkal. Ők ezreket hurczoltatnak vérpadra, miden igaz ok nélkül, vagy a kit meghagynak, megfosztatják mindenétől, hogy élete kínosabb legyen a halálnál; feluszítják egyik nemzetiséget a másik ellen, hogy igy a zavarosban annál könnyebben halászhassanak, s mind ezt azért, hogy itentlen czéljaikat elérhessék, mellyektől a jobb érzésüek undorral fordulnak el; mellyekre az isten igazságos itélete már előre kárhozatot mond. Ők rabigába akarják hajtani a népek millióit, azon milliókat, kiknek véres verejtékén vampyrkéntg élődnek. A helyett, hogy a király hálás lenne a nép iránt, melly őt tartja, mellyet már annyiszor megcsalt, most ujra esküvel pecsételt szent szavát hűtlenűl megszegi, és rosz tanácsadóira 505hallgatván, országait vérbe borítja. Ezért már a nép nálunk általánosan így okoskodik: „ha a király akarná, hogy köztünk béke legyen, ő megtehetné, de mivel nem akarja a király, azért bocsátotta reánk az ellenséget, hogy bennünket kiéljenek, s így azután elvevén minden erőnket mindenünkből kipusztitson.” A király iránt népünk szivéből minden pietás kialudt, mi onnan is kivehető, hogy ezelőtt a katonát fogni kellett, mégis alig kaptunk, most meg százanként csapnak fel mindnyájan olly nyilatkozattal: „De úgy ám, hogy az országnak szolgáljunk csak.” A király nevéről már hallani sem akar. Pedig – mit sajnálattal kell megemlítenem – a népet senki sem világosítja fel a történtek eredetéről, hát ha még a gazságot egész meztelenségében látnák, mi volna akkor! – Kossuth nevét mindnyájan ismerik, s nagy tisztelettel említik, s én azt mondom: e nép, e nemzet, mellyet annyi árulás, annyi ármánynyal vétetett kütűl a király, nem veszhet el, mert közeledjék bár 200,000 fegyveres zsoldos katonája a királynak országunk szíve felé, szólítsátok fel ti nemzetem jobbjai a népez, és milliók fogják körülvenni az ellenséget, kiindúl mindenki fészkéből, mikép volt a népek vándorlása idején, s ha kell, e szép hazát vérükkel fogják megvédeni, mikép azt hajdan megszerezték. –
E hó elsején, azaz Mindszent napján, Varasdon egész nap szólt az ágyú, a városiak félreverték a harangokat, mert a sept. 1-től folyton folyvást ott tartózkodó Jellachichnak rongy népe, melly most is több ezerre megy, már egészen kiélte a várost s annak környékét. Az élelmi szerek ára iszonyú nagy, és sok boldognak érzi magát, ha napjában egy falattal csillapíthatja a kínos éhséget. Ők a magyarokat akarják hívni segítségűl, de ezt a katonaság nem engedi, s ezért történt az nap a véres összeütközés, ugy, hogy az illyrek a várost is ágyúztatták; mi lett eredménye, nem tudhatni még eddig, annyi bizonyos, hogy egy pár hét alatt egész Varasd tája az éhségnek esik áldozatúl. Perczel Móricz ott áll a Dráva hídjánál seregével, de eddig az áttöréssel próbát nem tett. A minap a varasdi commandánssal, találkozásnak kellett volna lenni, de a commándáns az nap beteggé tette magát s igy elmaradt.
