TÁJÉKOZZUK MAGUNKAT!
TÁJÉKOZZUK MAGUNKAT!
Csodálatos (ha nem mivelt emberekről szólnánk, nevetségesnek kellene mondanunk), hogy olly sokan vannak közöttünk, kik az october 30-diki ütközetet veszteség, seregeinknek magyar határokra visszavonulását meggyőzetés gyanánt tekintik, s már csüggedten, sötét képpel tekintenek a félelmes jövőbe, melly szerintök reánk vár.
Boldog isten! hát ha valóban elvesztettük volna is Bécs alatt a csatát (pedig e kettő közt: csatát veszteni és meg nem nyerni, igen nagy különbség van), kilökjük-e azért élethajónk alól a remény horgonyát, s a hullámok közé vessük magunkat? ...
Ez több volna mint gyávaság, több mint a legpoltronabb kislelkűség.
Okos hadvezér előtt egy csatavesztés gazdagabb anyag a tanulásra, mint a győzelem. Nagy Péter czár azt mondá egykor XII. Károly svéd királyról: Addig vereget engem az én Károly öcsém, mig egyszer én is megtanulom tőle, miként verjem meg őt. S meg is tanúlta, mint Pultavanál adott examene mutatá.
Egyébiránt, az oct. 30-diki csatát, részünkről megveretésnek tekinteni egyátalában nem lehet, sőt annak ránk nézve többszörös jó eredményei vannak.
Csak tekintsük a dolgokat elfogulatlanúl, s tájékozva magunkat a körülmények közt, jőjünk tisztába ügyünk állásával.
Nekünk az ellenséggel Bécs alatt okvetlenül meg kellett ütköznünk.
Először azért, mert oct. 6. Bécs érettünk igen sokat tett, s részükről megérdemlették, részünkről pedig a becsület parancsolta, hogy mi is segítsünk rajtok most, midőn falaik alatt láttuk a legnagyobb veszedelmet. De –
Másodszor, meg kelle kisértenünk e megütközést azért is, mert, ha a terv szerint egy felől mi, más felől a bécsiek, egyszerre rohantunk volna az ellenségre: bizonyosan sikerült volna őt lelkes peregeinknek, ha nem is egyszerre megsemmisíteni, de minden esetre tetemesen megtörni. S ez természetesen ránk nézve roppant nyereség leendett, ha még oda kün elvégezhettük volna bajunkat.
A jó tervnek azonban meg kellett hiúsulnia.
A bécsiek, – még most nem tudjuk: mi okból, – a mi jeleinket ignorálták, s míg az ellenhaddal tüzéreink ágyúi beszéltek: ők mélyen hallgatának.
Mi a becsületbeli kötelességet leróttuk, mert mi mint ország, léptünk fel érettök, a városért; tovább seregeinket miattok nem veszélyezhettük, s táborunk visszatette szállását a magyar földre.
Bécs már most lássa, mit tesz. Ügyünk eddig közös volt, s karon fogva akartuk egymást közös ellenségünk, az absolutismus ellen védeni, Segélyünket ők nem használták; s ezzel, bár érdekeink ugyanazok maradtak, ügyünk úgy látszik ketté szakadt; mert ők magokra hagyatva kénytelenek lesznek Windischgrätznek mielőbb meghódolni; s mi viszont, majd magunk küzdünk meg elnyomóinkkal.
És ez ránk nézve nemcsak nem baj, sőt világos nyereség.
Seregünk már most elhagyja az osztrák földet, hol az ellenség otthon van, és a terrenumot jól ismeri, mi pedig idegének valánk; s magyar földön fog ismét táborozni, s támadni vagy támadtatni, hol viszont mi ismerjük a helyet, mig az ellen járatlan. Azonfelűl, az Austriában harczolásunkat invasiónak keresztelhető ármány körmei közöl is kimenekültünk.
Bécs, a vele szemben álló erőnek ellent nem állhatván, előbb utóbb kénytelen lesz magát megadni, s újra behajolni egy időre a zsarnokság jármába. Bécs azonban mindig félelmes fészek maradand, a szabadság hangjaitól irtózó absolutismus előtt, s azért féken tartására, Windischgrätznek tetemes erőt kell hagynia a császári város falai közt. Mi ismét csak hasznunkra lesz, mert ellenünk kevesebb katonával fogván igy jőni, sokkal kisebb lesz azon erő, mellyel seregeinknek meg kell mérkőzniök.
De legnagyobb nyereségnek látom én ez ütközetből ránk nézve azt, hogy oct. 30-ka ismét kirostált katonáink közől néhány konkolyt.
Hogy a legjobb hangulatú sereg is becsületes vezér nélkül nem ér semmit, megmutatta a szenttamási első csata. Ellenkezőleg, hogy maroknyi néppel egy lelkes hazafi vezér, óriási seregeket dönthet meg: bizonyítják Szondi, Losonczi, Dobó hőstetteik, s száz más példa van rá a magyar historiában.
Rég beszélgeték már a táborból jövök, hogy seregünk teljességgel nincs megelégedve vezérével; mert tettei ollyanok, mikkel nemcsak bizalmat nem, de mindenkiben gyanút támaszt maga iránt.
E gyanú alaposságát most igazolva látjuk, mert benne Kossúth is osztozik, minthogy jónak látta Móga kezéből a hadvezéri pálczát ki venni. Ez is egészen más fordúlatot adand dolgainknak a táborban. Mondom nektek: az oct. 30-ki ütközetben nekünk igen sok hasznunk van! – Szathmári Károly.
