AZ ERDÉLYI SZÁSZOK.
AZ ERDÉLYI SZÁSZOK.
Miután az oláhok mozgalmait egy czikkemben már fejtegettem, megkisértem ezúttal elemezni a szászokét is; hogy igy mindkettőnek természetét megismervén, az egész erdélyi reactio jelleme tisztában álljon előttünk.
Azt mondtam: az oláh nép ollyan mint a pallos, mellyhez ha hozzá nem nyúlnak, senkit sem sért; de ha fölveszik és kiköszörűlik: egyaránt gyilkolhatnak vele bűnöst és ártatlant, a szerint, a mint jó vagy gonosz volt az, ki kezébe vette.
De a szász nép már egészen más elem. Ennek cselekvései öntudatosak; önmaga gondol és tesz; s tetteinek forrása saját keblében él.
Ha átnézzük a múlt századok évlapjait, ugy fogjuk találni, hogy e nép, mióta csak sátorfáját Erdélyben felütötte, örökös surlódásban élt a magyarral; attól függenie mindig nehezére esett, hanem magából egy elkülönzött szabadalmas státust akart alkotni a statusban; és ha a magyar, nyelve s nemzetisége gyarapításán törekedett: működésének még akkor is útjába állt, midőn ez, az ő féltett jogkörének határvonalaitól távol járt. (Igy példáúl: magyar nemzeti színházat, és országos muzeumot, a tömérdek mennyiségben szerte heverő műkincsek, és historiai becső régiségek számára, mindeddig azért nem lehetett Erdélyben fölállítani, mert a szászok nem egyeztek bele.) És ha mégis volt eset, midőn ellenszegűlniök nem sikerült: az „ünnepélyes óvást” a jegyzőkönyvbe iktatni soha el nem mulasztották.
Erdély országgyülésein a szászok, mindig valóságos „lapis offensionis” voltak; a követek szónoklata laconicus modoráról ismeretes, mert az rendesen, imez egyetlen szóból szokott állani „protestálunk!” Hanem már ez nekik vérökben van; ők e természetet levetkőzni, ha akarák sem tudják. Ugy, hogy bátran elmondhatjuk: mikép, a szász reactionariussá ‘non fit, sed nascitur.’
Mikből világos, miszerint az ő mostani dühöngésök, korán sem új tünemény, csak erősebb kitörése egy cronicus nyavalyának, csak föllobbanása a régen izzó parázsnak, mit az osztrák politica hamuja takargatott, s mihez most a camarillának csak egy fuvallata kellett, hogy a legmagasabb lángokban törjön ki.
Tekintsük meg azonban közelebbről, minő állást vettek irányunkban a „jámbor szászok”?
Erre nézve, egyik leghitelesebb adat kezünkben ama körlevél, melly születék Szebennek székgyülésén, keresztelteték: Denkschriftnek, és el van küldve minden szász székeknek, el az erdélyi guberniumnak és general commandónak, el a bécsi országgyülésnek és osztrák ministeriumnak, el, magának a császárnak. Mi pedig átadjuk e fontos okiratot a magyar közönségnek is, hadd tanúlja ismerni a szász atyafiakat, át a historiának, had olvassa lapjain a maradék, minő fekete roszlelkűséggel viseltetik irántunk e hálátlan nép, melly önnön zsírunkon hízott kövérré, mellyet dúsgazdaggá földünk kincsei tettek.
A levél elejéről a czifra bevezetést, ugy szinte a záradékot, elhagyjuk, kiemeljük csak magát a lényeget.
„– – – A magyar országgyülés és ministerium – igy szól a szász emlékirat, – azon térre lépett, mellyen nemcsak elidegeníti magától azon népek szivét, kiket megnyerni akart; de az osztrák birodalom alatti országokat összetartó kapocsból ki, s a habsburglothringi dynastiától elszakasztván Magyarországot: az összes monarchia irányában, ellenséges állást foglal el.
Azt mondják bár, hogy még mindent V. Ferdinánd király nevében tesznek; mégis, a magyar királyt ellenséges állásba hozzák az osztrák császárral, melly kettő pedig egy személy: ugy, hogy a jelen conjuncturák közt, a két korona ugyanazon egy főn, immár nem férhet meg.
Röviden, Magyarország, akár mennyit mentegesse is magát, nemcsak tettleg elszakadt az összes monarchiától, sőt olly irányt vett, melly, egy közte, és Austria közt okvetlenül kiütendő háborúra vezet.
A pragmatica sanctiót nem ismervén érvényesnek: a habsburglothringi ház most uralkodó tagja, nem azon törvényes fejedelem többé, kinek örököse a magyar királyságra számot tarthatna. (Profétai szellem szól belőletek?...) Hiszen már is, majdnem a puszta czímre van szorítva Magyarországon a királyi hatalom, mellynek firmája alatt, a királyságtól elhajtott párt, nagyravágyó s egyetlen néptörzs fénye és hatalma emelésére számított, s a magyar korona alá tartozó többi népek és országok üdve s jóllétével merőben ellenkező terveit, valósítani törekszik.
Azon jogot, mit a természet minden teremtményeinek megadott, t. i. hogy mindenik saját hangján szólhasson, a vak magyarismus ezen jogot akarja megtagadni, nem is egyes emberek, hanem egész népségektől. – Semmi, a mi nem magyar, legyen az nyelv vagy alkotmány, szokás vagy ruházat, ezentúl meg nem maradhat, hanem mindennek a szenvedhetlen magyarismus örvényében kell elveszni.
És ez iszonyú népnyomás gyakorlására, fölhatalmazva érzi magát a magyar országgyülés és ministerium, a nélkül, hogy legkevésbbé is aggódnék azon, miszerint, zsarnoki határzatai alól, a törvény szerint okvetlenül megkivántató királyi szentesítés hiányzik. Sőt, miután illy, minden szabad nép által halálból gyűlölt önkényű rendeletek ellen, a méltó harag egy átalános felzúdulásban nyilvánult; miután a vitéz slávtörzs, melly az osztrák név becsülete és dicsőségeért annyiszor ontotta vérét a harczmezőn, fegyvert ragadt illy meggyaláztatás elhárítására, még minket akarnak kényszeríteni, hogy e hős nép ellen harczot víva, jószágunkat, vagyoninkat, s az egész fegyverfogható ifjúságot, nemzetünk reményét, föláldozzuk!
S mindez, azt mondják, azért történik, mert a királyt, a vad rablók megtámadása ellen ótalmaznunk kell. Valóban, ez olly éles gúny a józan észre, mellynél metszőbbet már gondolni sem lehet. S vegyük ehhez még borzasztó ráadásúl, a mindenfelé kihirdetett statariumot. Ugyan méltó védbástyája az annyit pörgetett „ifjú szabadságnak!” ...
Mi tehát, fontolóra véve az unio kimondatása óta fölmerült tényeket, t. i. hogy a pesti országgyülés a pragmatica sanctiót kötelező erejűnek nem ismeri; hogy a magyar ministerium mintha souverain hatalom volna, külhatalmasságokhoz követeket küld, s készül azokét Pesten viszont elfogadni; hogy Austria ellen, ha a német birodalommal baja lenne, ez utóbbinak igért segélyt; hogy az olaszok fölkelését nemcsak jogosnak nyilványítja, sőt a magyar ezredeket onnan vissza akarja hívni; hogy a katonaságot esküszegésre, zászlóik elhagyására izgatván, a legalábbvaló eszközhez nyúlt; hogy a horvátok elleni testvéröldöklő háború folytathatása végett, magyar nemzeti hadsereget alakít, hogy minden Magyar- és erdélyországi népek politicai megsemmisítését czélozzák; és hogy mindezen határzatokat, királyi megerősítést sem várva, foganatba venni megkisértették; mindezeket megfontolva, legnagyobb köszönetünket mondjuk ki követeinknek, azon dicséretre méltó bátor tettökért, hogy illy körülmények közt a magyar országgyülést oda hagyták; s vajha hasonlóan gondolkoztak volna a többi szász követek is, igy legalább lemoshatták volna magukról a majus 30-diki gyalázatot. (E napon mondták ki Erdély rendei az uniot).
Tekintetbe véve azért, miszerint Magyarország oda jutott már, hogy a bőszültség, a király és monarchia elleni nyilt lázadásban tört ki: ünnepélyesen nyilvánítjuk, hogy mi, a magyar országgyülésre többé követeket küldeni nem fogunk. S e nyilatkozattal kimondottuk tökéletes függetlenségünket a magyar országgyülés és ministeriumtól. Minélfogva, mind azon rendeleteket és parancsokat, mik tőlök jőnek, jogosaknak, s ránk nézve kötelezőknek nem ismerjük. Az unionak, mit követeink akaratunk ellenére fogadtak el, ünnepélyesen ellentmondunk; s e pillanattól fogva magunkat, ismét a dicsőséges osztrák császári kétfejű sas ótalma alá adjuk; mint mellytől tulajdonkép sem a szászok, sem a románok soha el nem szakadtak, s mellynek védő szárnyai alatt a két nemzet együtt, olly boldog és nyugalmas napokat élt. De nem is aludt még ki kebleinkből, emléke ama tömérdek jótéteményeknek, mikben a habsburglothringi ház kegyelméből részesülni szerencsénk volt; mert im, szászok és románok, egy szívvel lélekkel kiáltunk föl:
Éljen az egy és hatalmas Osztria!
Éljen áldott jó császárunk I. Ferdinánd! stb. stb.”
Éljen áldott jó császárunk I. Ferdinánd! stb. stb.”
Ez tehát azon emlékirat, mellynek jellemzésére szótárainkban 480méltó kifejezést nem találunk, s mellynek mását a történetek lapjai nem mutathatnak.
Adjuk ehhez még függelékűl azon izenetet, mellyet a szászok Urbánnak küldöttek, s mellyben fölszólítják azt, hogy „csak kezdje meg az irtó háborút a magyarok ellen, ők pénzzel, fegyverrel, s ha kell, életökkel is segítik.”
Ugy is történt. Urbán oláhai már a legirtózatosabb alakban űzik az irtást. Elevenen égetik és nyúzzák az embereket; anyák méhéből hasítják ki a magzatot; vetekednek a pokoli kínok föltalálásában Neróval.
A szászok tudtunkra még közvetlenül nem léptek föl, de közőlök a gaz Puchner és Salmen mindent elkövetnek, hogy a magyarságot lefegyverezvén; azok még csak védeni se tudhassák magokat; aztán, a mint megigérték, pénzt és fegyvert adnak a gyilkosok kezébe, az utósó ajánlatot, éltöket, mint circumspectus néphez illik, a végső kenyértörésre tartják. Ez azonban nem fog bekövetkezni, mert ha sikerülendne az oláhok körmével kaparni ki a gesztenyét a tűzből, ekkor ő rájuk nem lesz szükség. Ha pedig az oláhok le fognak veretni: teljes hitem, hogy a szászok a triárius szerepet nem vállalják át, hanem megadják magokat. Ismeretes az ő vitézségök a historiából. Kár, hogy nem a Jellachich seregében vannak.
Különben, e tények, s amaz emlékirat, a legvilágosabban bizonyítják, mikép a szászok, jelenleg már azon stadiumán állanak a megátalkodottságnak, hova többé a józan capacitatio szelíd hangjai nem hathatnak.
Azért ezzel nem is fárasztjuk magunkat, mert ügyünk igazságossága, isten és ember előtt olly tisztán áll, hogy azt bizonyítgatni akarva, csak azt ismernénk el, mikép az apologiára csakugyan szüksége van.
Hanem egyet mondhatunk a szászoknak, és ez az egy ez Ferdinánd fején a többek közt, osztrák és magyar korona van, mindegyiknek meg van saját jogköre és hatósága. Hogy a szászok, mióta a mi kenyerünket eszik, a mi koronánk alattvalói voltak, mutatja a múlt; s hogy jövőben is ennek hatósága alatt fognak maradni: megmutatjuk mi.
Nem I. Ferdinánd császár és az osztrák ministerium, hanem V. Ferdinánd király, és a magyar ministerium fog önöknek parancsolni; és önök engedelmeskedni fognak!
Igy lesz, igy kell lenni.
„Ha nem kellettünk nektek mint barátok: most mint birákat lássatok.”
Nézze körül ám magát a circumspectus nemzet, mert most nem a kis Erdélylyel van baja, s ha velünk akar kötözködni, nagy fába vágta fejszéjét. Ha most is csak a régi „protestálunk” nótát fogja fúni, s intézkedéseinknek rajtok mindig meg kell törniök: akkor majd folyamodunk azon szabályhoz, melly szerint immedicabile vulnus ense recidendum est.
Egyébiránt, legyünk meggyőződve, hogy az a királyhágontúli reactio, nem olly erős valami ám, mint sokan hiszik. Csak a füstje nagy annak! Igaz, hogy miket az oláhok mivelnek, az már nem csak füstnek, de a szó legteljesebb értelmében pecsenyének is beillik, ha való, hogy már az embereket sütögetik. Hanem az ő jellemökben két fő vonás van, egyik a bősz düh, másik a gyáva félénkség. Az elsőt felhasználta Urbán, a másodikra mi tartunk számot.
A szász pedig, mint átalában minden illy kalmár szellemű nép, sokkal anyagibb, sokkal hitványabb önző, sem hogy illy ügyért kész enne csak vagyonát is, annálkevésbé vérét áldozni.
Ha egy tekintélyes sereg lép a Királyhágó csúcsára: az oláh csak látására el fogja hányni fegyverét, s a gyáva szász, egy ágyú dördülésre remegve fog a fehér zászló után nyúlni.
Azért csak előre vitéz székelyek, nem elérhetlen magasban függ, fölöttetek a győzelem babéra, messétek le azt kardokkal, s űzzétek föl ősi dicsőségtől ragyogó halántékitok köré.
Mi addig a historiában készítünk helyet diadaltoknak. – Szathmári Károly.
