AUSTRIA.
AUSTRIA.
Bécsi levelek. XIII. Aug. 27-ik. Becsületes embernek nincs fogalma azon piszkos fegyverekről, miket néhny hét óta a bécsi journalok egy része ellenünk használni nem pirul. Minden lapocska, melly tegnap és ma közt valami szemétdombon kicsirádzik, a legdühösebb magyar gyülöletet prédikálja, azon áhítatos reményben, hogy ez által egy pár krajczáros ’gimpli‘ csapdába kerül, vagy a szerkesztőnek valamelly üres ministerialis tarisznyát nyakába akasztanak.
Sokan nagy bölcsen azzal biztatják magokat: ha Schwarzer bécsi minister lehetett, miért ne lehetnének mi is azok? hiszen mi is csak úgymint ő a tout prix hírnevességre törekszünk, és erre szint olly eszközöket használunk, mint amellyek őt a ministeri padba csücsültették?
Hibázna, ki a bécsi népnek a magyarok iránti ellen-, vagy rokonszenvét hitvány manifestatiók után akarná megítélni: jobb, s mint azt állítani merjük, nagyobb rész, utálattal fordul el az illy berzenkedésektől, s ámbár viszonyainkat még most sem birja elég tisztán s minden előítélet nélkül felfogni, mégis mindinkább átlátja, minő méltatlan eszközzé akarja őt e csordasereg alacsonyítani, s már volt példánk, hogy néhány tolakodó, szemtelen suhancznak székét az ajtó elébe tette.
Schwarzer urnak organuma, a híres „Osterreichische Zeitung“, jobb szolgálatot nem tehetett volna ügyünknek, mint midőn olly sánczkofai módra támadá meg a magyar ministeriumot s olly kézzel fogató hazug állításokra építés rágalmait, mikre még az öreg Daum is elmondá, hogy ’zu viel‘! A bécsi népnek statarialis intézkedés e czikk fölött a megtámadottaknak fényes elégtételt nyújt; kár, hogy a Hübnere még bujt pricipalis az executiónál nem mutatta magát; tán megczáfolhatta volna a közvéleményt, melly az tartja róla, hogy nem tud – pirulni: annyi bizonyos, hogy ez idő óta a magyarok iránti ellenszenv mindinkább apadni kezd.
A szabadelvű becsületes irányú lapok, mint a ’Constitutiona‘, Gerad aus‘, ’Studentencourier , ’Volksfeund‘, ’Democrat‘, ’Gassenzeitung‘, ’Radikale‘, ’Ungarna und Deutschland‘ stb. stb. mind mellettünk és igazságos ügyünk mellett nyilatkoznak. Őszinte, testvéries indulattal iparkodnak ők a népnek viszonyaink fölötti félszeg fogalmait eloszlatni, s mindinkább szellőztetik a fátyolt, melly a reactio pokolműve fölött lebeg, s a titkos machinatiókal, mellyek nemcsak ami, hanem minden szabadabban érző, a tétlenség kábító álmából fölébredő nemzet elnyomására irányozvák, ügyesen eltakarja.
Halljuk csak az e részben nyilatkozó baráti szózatok egyikét a ’Volksfrennd‘ legujabbi számában:
A horvát lázadás s annak következménye.
Ma nekem, holnap neked!
Mi a magyarokkal együtt küzdöttünk jogért és szabadságért, s a mit nyertünk, azt szintugy, mint ők megőrizni kívánjuk. Mi majusban még tovább mentünk, a magyarok megelégedtek a martiusban kivitt szabadságokkal.
Mi történt azután?
Többször kisértették megtámadni szabadságunkat itt is, amott is; – nem sikerült! Mi történt tovább? Egy osztrák altábornagy, neve Jellasich, egy durva fölingerelt néppel, s serbiai rablócsoportokkal szövetkezve, mellyek őlnek, gyilkolnak, rabolnak s embereket nyúztak, sütnek, pörökölnek. – fellázad a magyarok ellen, azon kimondott czélból, hogy a martiusban mert szabadságot korlátozza, vagy semmivé tegye, s mindezt a császár iránti kötelességből és hűségből! Tehát a katona, tábornok, az udvarnak kedvencze a martiusi események által megalapított törvényes hatalom ellen nyílt lázadást indít!
Kérdezzük, a ministerim parancsolta-e a lázadást? Ere bizonyságunk nincs, tehát ezt föltenni nem lehet. Annyit azonban hihetünk, hogy Jellesich tulajdon szakállára revoltál s hogy a ministerium ezt tűri, neki ezt tűrnie kell. Világos, hogy hadsereg a ministeriumnak nem engedelmeskedik, s Jellasichnak a császár iránti hűség ürügye miatt szabad keze van, hogy a magyar nemzetnek a király által megerősített szabadságait semmivé tegye.
Mindez szemelferdítés, sem rágalom, hanem egyszerű előadása tagadhatatlan és nem tagadott tényeknek. Mi több; Jellasich felszólította Radeczkyt, hogy küldjön neki néhány ezredet – revoltálni! – Ismét kérdezzük, ki intézkedi a seregek fölött, a generalisok-e vagy a minister? Mindenesetre, az utóbbi. És ime, a nélkül, hogy megkérdeztenék, egyikgenerális a másiktól hadsereget kölcsönöz. A minister festett bab, a generalisok uralkodnak!
Minő tanúság következik tehát, ebből reánk nézve?
Ebből az következik, hogy a mi a generalisnak megengedtetik, azt a generalisnak tenni is szabad; hogy a martiusban kivívott engedemények, mellyek Magyarországban egy cs. kir. generalis által megtámadtatnak. Bécsben sincsenek biztosítva önkény és erőhatalom ellen, hogy egy diadalmas, legújabb fölterézia keresztezett tábornagy nem kevesebbé lesz kedvencze az udvarnak, mint a császár iránti hűségből (???) Magyarország szabadsága ellen revoltáló Jellasich, s hogy tehát ami szabadságunk semmivel sem áll erőssebb lábon, mint Magyarországé.
Tény az, hogy a szabadságunk elleni megtámadás nem volna egyéb, mint utánzása (vagyis inkább folytatása) az udvar és hadsereg által pártfogolt Jellasich revolutiójának, s hogy ministeriumunk sem olly hatalmas és sem olly független, miszerint egy generalisnak ellenszegülhetnek, ha ennek kedve kerekednék a császár iránti hűségből egy szép reggel ránk gyújtani!
E szerint tehát mindazok, ki most örülnek, hogy Magyarország megszorult, vagy ostobák vagy gazemberek, miután a horvát lázadás, mellynek élén egy cs. kir. tábornagy áll, élő példában mutatja nekünk, hogy szabadságunk, jogunk, életünk és vagyonuk nem a császár akaratától, sem az országgyülés és ministerek rendeleteitől, hanem egyenesen a generalisok kegyelmétől függ!
Azt gondolán az ember, hogy illy józan, semmi pártoskodás színét nem viselőnyilatkozatok, valamint népnél már megtenni kezdik hatásukat, úgy a magát oly annyira democraticusnak 250czímeztetniszertő osztrák ministeriumnak ellenséges indulatát irányunkban jobb útra fogják vezetni; a tapasztalás egészen ellenkezőt mutat; a camarilla, mellynek az osztrák ministerium, minden szabadkozása mellett is, térdhajtó alázatos szolgája, illy gyors kibékülést kívánatosnak nem lát, hanem folytattatja, lehet tudtán kivüli (min azonban már a bécsi lapok legnagyobb része is kételkedik) eszközei által conamore azt a szerencsétlen pénz- és hadügyi tárca harczot; nem törődvén azzal, hogy e miatt már is olly nevetsége lett, s ezentúl még nevetségesebb leend.
Ha az osztrák ministeriumot azon becsületes, jó szellem vezérelné, mellyet kezdetben nyilvánítot, s melly a közeledést lehetségessé tehette volna, bizonyosan óvakodik körébe olly embert fogadni, ki multjára nem bir szégyenpír nélkül tekinteni, kinek gyávasága közmondássá vált, ki az ellene emelkedett legsúlyosabb vádara eddig még csak fülét sem billentette, s ki az utólsó cravalt egyedül a reactio érdekében idézte elő. – Nem szükség ezen embert megnevezni, egész Bécs újjal mutat reá! Különben kész vagyok neki minden szavamért elégtételt adni. –
Nem lehet azt képzelni, minő eszközökhez kell ilyen szőrű embereknek folyamodni, hogy örökös agitatióban tartsák ellenünk a kedélyeket. Épen most árulnak egy lapot illy czím alatt: ’véres harcz! Pestnek ostromlása! Hallatlan kegyetlenségek! Magyarország elveszett!‘ egy óra alatt tízezer példány kelt el kongó garasával. Pharizaeusi szánakozással adatik elő, mennyit kell a magyaroknak Kossuth határtalan dicsvágya miatt szenvedni, hogy a háború Magyar- és Horvátország közt már egész dühel kiütött, s tizenkét ezer szerb, Jellasich vezérlete alatt, az előhadat képezvén, kegyetlenűl ől és gyilkol mindenfelől s diadalmasan halad a magyar főváros felé; a galicziai parasztok is, kaszákkal fölfegyverkezve, sietnek le a Kárpátoktól s gyilkolva és pusztítva szüntelen azt kiabálják: segítenünk kell Jellasich apánknak, hogy a magyarokat agyonüthesse. A magyar ministerium mit sem tesz, mert sem ereje, sem hatalma, ez iszonyú szerencsétlenséget Magyarországtól eltávolítani. Kossuth az nyilatkoztatta, miszerint inkább a poklokkal akar szövetkezni, mint a horvátoknak békeajánlatokat tenni, s már is több követ ment Oroszországba ….. Végre azon jámbor fohászszal rekesztetik be e szívrepesztő jeremiád, hogy a magyarok menthetlenűl elvesztek, ha az ellenségeskedést a bécsi cabinet ellen tovább is folytatandják. Szegény magyarok!!
Az igaz, hogy értenék ezen urak a mesterséget, ha olly ügyetlenül nem fognának hozzá. Schwarzer urnak tanítványai még nincsenek eléggé álarczozva, a lóláb még mindenütt kilátszik. – A magyar ministerium tehát tudja, hol rejlik a mentő horgony, ha alámerülni nem akar? Ott fabrikálják a bécsi cabinetben: az istenért, csak kapaszkodjék bele, még késő nem lesz!
Tegnap történt a Radeczky által elfoglalt olasz zászlók átadása a ’Hof‘-on, honnan a fegyvertárba tétettek: sokan színeikről azt gondolták, hogy magyarok; hoho, még kisség korán van! Majd meg is látjuk az ’Österreichisce Zeitung‘ kiadójának Hübnerét, hogy kegyelmezzen még egy darabig ennek a szegény Magyarországnak, mellyet már néhány hónap előtt másodszor akart osztrákfegyverrel elfoglaltatni. Mikor foglalták el először? Arról bölcsen hallhat a Hübner!
Épen most halom a várban, hogy a császár september 5-kén Pestre készül lemenni, s a szükséges intézkedések már megtétetnek. Az isten tartsa meg ezen üdvös gondolatát, s ne engedje, hogy az osztrák ministerium vagy más valaki ezt, a foganosítás előtt fejéből kiverje. – F.
