SZABÓ BÉLA: A M. KORONA ORSZÁGAINAK STATUSJOGI ÉS MONARCHIAI ÁLLÁSA A PRAGM. SANCTIO SZERINT.
SZABÓ BÉLA: A M. KORONA ORSZÁGAINAK STATUSJOGI ÉS MONARCHIAI ÁLLÁSA A PRAGM. SANCTIO SZERINT.
(Vége.)
Majd kifejti mnt kezdett Itván alatt a kersztyén vallás behozatalkor az ősi vallás követőitől elvett földtualjdonoknak kersztyének számára eladományzása által kifejlődni az ősi földtulajdon s a hűség föltételével adományozott földbirtok közti különbség; megmutatja, hogy ezen adományosok függésének és lekötelezettségének bizonyos nem nem István személye alá rendeltség volt, hanem e függés s lekötelezettség kezdetben a keresztyénvallásra, később a keresztyén királyság symbolumára a koronára vonatkozott, s István által nem csak az adományosokra hanem ősi földtualjdonosokra is, kik személye iránt leköteleztetve nem lehettek volna, kiterjesztetett; idővel pedig annyira elenyészett a földtualjdon és földbirtok közti különbség, mellynek még az Árpádházi királyok alatt léteztét oklevelek szavaival bizonyitja, hogy már Verbőczy meghatározása szerint(II. 10. czim.) minden birtokjog erdetileg a szent koronától függőnek mondatott ki, vagyis a magyar föld tulajdonosa a magyar korona lett; úgy hogy e szerint a magyar állodalom földtulajdona s magyar király dynastiai (úri) tulajdonává nem vált, nem válhatott, nem válhatik. – Bővebben értekezvén még itt az ősi 108 nemzetség megszállási rendszeréről s végre az adományi rendszerről, leszármaztatja, az ezek elveiből csoádaltosan összebonyolított, páratlan, magyar adományi birtokrendszert, melly Verbőczy tanaiban mai napig fenáll. Végre ez állításnak, hogy a magyar fölségi jog a koronába van letéve, s azért az nem valamelly bármiféle személyi tulajdonból folyó uralkodási jog, bár csak vázlatban is, kifejteséből s bebizonyitásából, a magyar állodalom fentebbi értelmezésének helyességét kétségenkivülinek mutatja ki.
A IV. szak a magyar állodalom jogtalan status-quoja megszüntetésének módját tárgyalja. Ez pedig a bekövetkezendő országgyülés utján a régi országos törvények nyomán és alapján véli kivivandónak, mi ha egyszer megtörtént, s a királyi eskü s biztositó diplomák betűi valósággá lettek: legbonyolultabb országos sérlemeink elenyésztésének útja s móűdja magától kimutatkozandik. Itt tárgyalja elsőben Erdély, másodszor Dalmátország, harmadszor a határőrvidék elszakasztásából eredt országos sérelmeket s ezek megszüntetésének lehetőségét, sőt természetes bekövetkezését.
Az V. szakban a jövendő országgyülés akaratának nyilvánulása előre igy föltételeztetik: a magyar monarchiai status egységnek alkotmányos nemzeti formákbani biztositása minden időre, s miután már e föltételezés két fő eszméje közőt az elsőről a magyar monarchiai statusegységről, kimeritőleg szólt, s a másodiknak t.i. a nemzeti alkotmányos formákban biztositásnak téri (teritorialis) módját s eszközét a fentebbi szakban előadta, itt csak a hatályi (dynamicus) biztositásról, vagy is mi ugyanaz, a nemzeti alkotmányosság biztositásáról értekezik. Erre nézve a hon összes népének, a lakosság tizenkilencz huszad-részének a nemzetbe leendő fölvételét ajánlja, de nem a földtulajdon megadása utján, mellynek hogy tovább is a koronánál kell és tanácso hagyatnia, kifejtetik; hanem a magyar nemzetiség alapjának közjogilag szélesbitése által, azaz olly intézkedéssel, mi szerint a magyar korona territoriumán ne találtassék egy talpalattnyi földbirtok, mellynek különböző közjogi természete lehessen, s igy érdekegyesités jog és kötelességnek teljesen egyenlő megosztása 26utján. Jelesek e czikkben szerzőnek a korona földtulajdonát érdeklő sorai.
A VI. rövid szakban a fentebbiek összefoglalt tartalmának ismétlése után az első, vagy statusjogtani rész következő szavakkal rekesztetik be: „Javalataim csak propylaeumok, mellyek stylül szolgáljanak a magyar politicai épület belsejének kijavitásánál: hogy rajtok, mint kapun, lehessenek a nemzeti politicai épületen kivül állók bevezetendők. A nemzet tagjai közé miképi fölveendés, egymás iránti magán viszony, jobb közrendtartás csak akkor történhetik meg, midőn mind a bevezetők, mind a bevezetettek, magokat egymás iránt köclsönösen rövid együttlét után tájékoztaták. Ez pedig a’ birtokviszonyok kiigazitása, vagy is egyalakuvá tétele előtt okszerüen teljesen lehetetlen. S mivel „int az idő s a parancsoló körülmények szükségeivel meg kell alkudni”, legyen bármilly nemü ezen alku, az bizonyos, hogy reformmüködésünkben mindnyájunknak által kell esnünk azon lázas állapoton, mellyet orvosaink a beteg testnél crisisnek mondanak. A crisis beáll akkor, midőn a földbirtok országos assimilatioját megkezdjük. Ennek elszánt akarttal, s kitürésre elegendő előkészülettel elibe kell mennünk; mert ha nem megyünk, – hiában, – az idő jelei ollyanok, hogy menettetni fogunk, s akaratlanul vele találkozandunk.” – E sorokat szerző még mult évi maj 18-kán irta.
Következik a munka második, vagy is a magyar korona országainak monarchiai állásáról szóló része, melly az előbbinél egy évvel későbben, t.i. csak folyó évi april havában iratott. Az előszóban kifejezvén szerző azon hitét és meggyőződését, miszerint a magyar állodalomnak csak úgy lehet jövője, ha monarchiai állását továbbá is lelkiismeretesen s erélyesen megőrzi, először is a pragmatica sanctiót veszi bonczkész alá; nnyival is inkább, mert a mult törvényhozás előkelőbb tagjai nyiltan kimondák s bevállák: hog egyedül a pragmatica sanctio által velünk összekötött népek iránt vannak tagadhatatlan kötelezettségeink, s az idézett törvényből megmutatván, hogy magyarország monarchiai állása a pragm. sanctio által semmi változatáson, bár ez czéloztatott is, keresztül nem ment, honunk semmi egyesitése, közbirodalmasitása nem történt; a fentebbi nyilatkozatot helytelennek s kötelezettségünket a birodalom többi tartományai védelmére a pragm. sanctióból kiokoskodhatatlannak tartja; mit, ha netán tenni fognánk is, jól felfogott politicából igen is, de kötelezettségből tennünk nem lehetne, nem kellene. Kimutatja ezután, mi tartotta fön az életben, mind ennek daczára, valósággal létezett összeköttetését, kapcsát az ugy nevezett austriai birodalomnak, t.i. a ránk nézve eredetében is jogtalan bureaucraticus kormányrendszert, mellynek a marcziusi napokban megbuktával a magyar állodalom status- és monarchiai állása önálló s független régi állapotába rehabilitáltatott, s ezzel a tökéletes elválást – ijedezzünk bármennyire, – azon tanácscsal hogy a külállodalmak ügyeibe zavartokozólag ne avatkozzunk, megtörténtnek nyiltan bevallja, s következményeiben csak üdvösnek ismeri el. Itt közbevetőleg kimutattatik azok terveinek s törekvéseinek törvénytelensége, kik a magyar korona s a német birodalom territoriumából a „nagy Ilyriát” szándékoznak fölállitani, s a felvett tárgyra visszatérve tisztába állittatik, hogy a fejeldelemközösség, mint Europa többi álodallmainak példája is tanusitja, köztünk s az örökös tartományok közt kötelezettséget semmit, csak természetes frigyet, jó szomszédságot idézett s idézhetett elő. – Miután még a szerző azok eljárását, kik a magyar ezredek Olaszországból rögtön ivsszahivatását, s a külügyek iránti intézkedést mohón követelik, – a jogosságot nem titatva –, ferde politicának s éretlen tacticának czímezi; ellenben dr. Schich állitásának is az Oest. Zeitungban (26. april ar. 116) melly szerint, hazánk az összes monarchia fentartására vagyonával s vérével járlni alaptörvényileg köteleztetve volna, ellene mond, s a fentebbi ügyek jól elintézésére nézve jó reménynyel hagy bennünket a magyar ministerium iránt lenni, mint melylyel a magyar nemzet urává van téve önsorsának: e kérdést vitatja meg: mi a millyen nálunk a miniszteralis rendszer? Kifejtvén már az országuri (landesherrlich) állodalmakban létezni szokott cabineti és az önjogú állodalmakat önkormányzási joguknál fogva illető nemzeti vagy statusministerium közti különbséget, törvényeinek nyomán és szelleméből tisztába állítja, hogy ministeriumunk nem cabineti, hanem nemzeti ministerium, s bár alakra s névre uj is, de nem királyi concessio, kegyelmes engedély, mint az örökös tartományok felelős ministeriuma, sőt inkább csak régi jogilag mindig létezett, bár tényleg paralysáltatott önkormányunk rehabilitálása, s csak annak tanusitása, hogy 300 s több év óta V. Ferdinand király volt az első, ki tud és akar magyar alkotmányos király lenni. Ezután szót tesz a jövő országgyűlésen rendezendő statustanácsról, mellynek csak puszta tanácsadásra s nem hatalomgyakorlatra vagy kormányzási beavatkozásra kell és szabad följogosíttatva lennie, ha ugyan a magyar állodalom önjoguságát fön akarjuk tartani. Szól ezután a magyar állodalom politicai életéről, melly chartát nem ismer, (mitől mentsen is meg minket a nemzetek istene!), s miután a minden évbeni alakulhatás elvénél, s igy a polgári közélet nyilvánulására a régi országgyülési rendszernél maradni tartja okszerünek: a corpus juris és municipium vagy charta, codex és centralisatio nagy kérdéseihez érkezik.
Hogy enehéz kérdések megoldásához járulhasson, az ócsárlott corpus jurisban lerakva levő s közéletünkben mai napi élő némelly elveket hoz föl és alkalmaz, s e kérdést tüzi ki a III. szakban: millyen nálunk a monarchiai elv? s miután ezt fölebb bőven tárgyalta, csak azt jegyzi meg: hogy a magyar állodalom életműtelen monarchiája a korona, s kimutatja, hogy a magyar monarchia állodalomegységének látható jelképe a korona, természetesen következik, hogy az többféle országlási nemzetiséget nem tűrhet, hogy kormányának is egynek, összpontositottnak kell lenni, mellynek feladatául határozottan a magyar önjogu monarchiai állodalom szerkezetének megőrzését tűzi ki.Mik legyenek azon hatalom-eszközök, mellyek a ministerium kezeiben központosítandók, hogy mind föladatának megfeleljen, mind municipiumok önállóságukban megmaradjanak? e kérdésre a megyei szerkezet lényegének rövid előterjesztése után, a munkafelosztás elvén, igy nyilatkozik: országol vagy uralkodik a király, kormányoz a ministerium, igazgat az állományi hatóság, rendtartással foglalkozik a község. S ekkor legyen felelős a község rendtárgyban a megyének, a megye igazgatási tárgyban a kormánynak, a kormány pedig a kormányzási tárgyban a nemzetnek.
E rövid kivonatból is érteni fogja az olvasó, milly fontos és korszerű e munka: annak különösebb ajánlásával tehát, ez idő szerint kivált, bátran felhagyhatunk. –
