Czéhügy.
Czéhügy.
A Hetilapnak 182. számában e tárgybeli közleményünket avval végeztük: „a czéhek megtartandók, csak hibáik, ártalmaik, elkorcsulásuk javitandók, kiküszöbölendők.”
A javitás azonban nem könnyü operatio. Hozzá ismerete kell nemcsak annak, mi kell, hanem annak is, mi van? továbbá annak, mi van jól, mi van roszul? azután annak, hogy a mi jól van, a mi roszul van, mi körülményeknél fogva van igy? stb.
Miszerint a czéhügyekben ez ismeretek tanulmányát elösegitsük, jónak véljük előadni azon különbségeket, mik a régibb czéhiség és ujabb iparügy között fölmutathatók.
A különbségi pontokat ismét német forrásból veszszük, mindegyikhez kijegyezvén észrevételeinket, miket a nálunk főnálló czéh-czikkelyekből meriténk, – föntartván egyébiránt e czéh-czikkelyeknek további és kimeritő vizsgálatát. A különbségek sokak és mélyen hatók.
1) A régi időben bizonyos osztályok embereinek elsőbbségeik voltak a mesterré levés körül. Az ujabb idő csak embert ismer az emberben. Elsőbbségi jogaikkal mesterfiak, vagy a városi szülöttek stb. nem birnak.
Ezen tekintetben a nálunk fönálló czéhszabályok az ujabb idő igényeivel nincsenek ellentiségben. A IX. czikkely igy szól: „a mesteremberek fiai, más idegenek fölött, az inaskodási esztendökre nézve, semmi különböztetéssel sem birhatnak.” – A X. czikkely: „minden mesterlegény, akár mesterember fia legyen, akár idegen, hogy a mesterségre jussa legyen, tartozik..... vándorlani.” – A XXV. cz. 1402„azon legényt, ki remekét hibátlanul elkészitette, a mesterek és polgárok számába be kell venni, mivel az által alkalmatos létének elégséges próbáját adta, a minél több a fölvétetésre való nézve nem kivántatik.” A XXVII. cz. pedig: „a mesterember fia, vagy azon legény, ki valamelly mesternek özvegyét akarja elvenni, a fönt előadott kötelességektől (remeklés stb.) ment nem leszen.
Vannak ugyan e szigoru szabályok alól kivételek, jelesül: a IX. czikk szerint a mesteremberek fiai a szegődés és felszabadulásnál csak fél taksát fizetnek; a XI. czikk szerint, ha a legényt testi bénaság vagy szüleinek betegeskedése miatt a házi gazdaság és mühelyi munkák a vándorlásban megakadályoznák: ezt néki a kormányszékek elengedhetik; – a XXII. cz. szerint: „ha a legény vagy szemeinek időközben lett elgyöngülte, vagy mellének gyöngesége, vagy más neki nem tulajdonitható viszontagságok miatt a remeket..... el nem készitheti... a kormányszékek által a remekléstől fölszabaditathatik.” – De ezen kedvezések nem kizáró természetüek, – az ujabb idő követeléseivel nem állanak ellenkezésben.
2) A régibb idő korlátolta a czéhbeliek, az iparüzők számát; az egyedáruskodáshoz hajlott. – Az ujabb idő tudja, hogy a viszonyoknak nem lehet mestere A mint meghatározni nem lehet, hogy mennyi legyen az országban az ember, a házasság, a szülöttek száma: épen ugy meg nem állapithatni, mennyi iparüzőnek kell az országban vagy valamelly egyes helyen eltüretni. – Igaz, lehetnek egyes iparágak tul népesitve: de emberhez nem illik, embert nem illet mondani: most szabad, most nem szabad e mesterségre lépni. A legildomosabb, mit ember tehet az, hogy a számfölötti elemeknek átmenetelt nyisson más üzletágakhoz. A természet, balviszonyai között, önmagában leli föl az ellenszereket. Ha tul van telve valamelly iparág, ezt a vele foglalkozók csakhamar megérzendik a rosz állapotban, a kereset hiányában, s egy részök más felé induland, hol jobb kinézések kecsegtetendik. – Ha ellenben a status van tulnépesedve, akkor az egyes keresetágakhozi jutás elzárásának semmi értelme. – Ezek igazságok, – miket már emliteni sem kellene, hahogy némelly helyeken a czéhek által félre nem ismertetnének, és az engedélyezési rendszer tudni nem gondolná, 1403hogy egy vagy más helyen, egyik vagy másik iparághoz mennyi ember kelljen.
A mi czéhszabályzatunk illy korlátolást, minő a régi időkből imént kijegyezteték, legalább egy részben, még szinte ismer. A XXVII. cz. ezt mondja: „valamint pedig a mester- és kézmüves-embereknek bizonyos számhoz való köttetésök s szoritatások (ugy mint némelly városokban szokásban vagyon) örökre eltiltatnak és semmi alkalmatos legényt nem lehet csupán azért többé a mesterek közé való fölvételtől eltiltatni, hogy teljes számmal vannak: ugy a borbély műhelyeknek és patikáknak, (mellyek iránt a helybeli orvossal szükség értekezni) nem különben azon kézi mestereknek is száma, kiknek portékáik és készitményeik az élet első szükségei közé számláltatnak és azért törvényes árszabás alá tartoznak, jövendőben is a város vagy helység környülállásaihoz mérsékeltessék; a másféle mestereknek száma pedig határozatlan maradjon.”
3) A régi időkben mesterséget üznie a mesternek csak azon helyen szabadott, hol a mesteri jogot nyerte meg. Az uj kor mesterének nyitva áll az egész status, mellynek polgára, nyitva ált mind az első megtelepülés, mind az azutáni helyváltoztatás alkalmával. – Régente a város maga is status volt, ebből értetik, miérthogy az ember saját városához, mintegy statusához, vala csatolva. A mai statusban nem lehet akadálya a szabad polgár szabad mozgásának.
Ide vonatkozva czéhszabályzatunk XXI. czikkelye igy a mesterlegény kiszabott vándorlását elvégezvén, inaskodása helyén kivül mesterember kivánna lenni, stb. –.” E szerint mesterré lehetni más városban is, nemcsak mellyben az ember inaskodását töltötte.
Továbbá a XXIV. cz. ezt mondja: „a ki valamelly helyen már remeket csinált, és valóságos mesternek valamelly privilegiált czéhbe be is vétetett, ha máshová akarna költözni, és ott letelepedni, az ollyas kapván előbb a helybeli elöljáróktól, vagy a f. m. h. tanácstól a végre engedelmet, uj remeket csinálni többé nem tartozik, hanem csak arról köteles magának hiteles bizonyság-levelet szerezni, hogy már remeket készitett, s az illető czéh által a czéhbeli mesteremberek közé bevétetett.”
4) Régenten a város és vidék között határ vala vonva, Az akkori gondolkozás szerint az ipar csak városi foglalkozás volt, mig ellenben a vidéknek tisztán földmiveléssel kelle foglalkodnia. Ezért a városokon kivül, elvileg meg sem vala engedve iparosnak letelepülnie. Csak a szükség tétetett némi kevés kivételeket a falukon is megkivántató mesterségekre nézve. – Az ujkor iparossága ez elválasztó falat nem ismeri, nem von határokat a városok körül, nem tilt el semmi üzletet a vidéktől.
A mi nálunk fönálló czéhszabályzat nemcsak városi, hanem vidéki vagy mezőségi mesterekről is teszen emlitést. Nevezetesen a XXVIII. cz. illyet mond: „a czéh-szabadságában fog állani, hogy egy két vidéki mesterembereket a a szomszédságból.... maga kebelébe vehessen.” – Sőt a XXXIII. czikkely a mesterségek vidékiségét még jobban, s a városi czéhektől különvált önállóságban is elismeri, mert igy rendelkezik: „a czéhbe nem állott mestereknek ott, hol czéhek vannak, helyök nincsen; a mezőségeken pedig, hol 1404czéhek nincsenek, akármelly mesterember a földesuraság engedelmével megtelepedhetik, és magánosan vagy fölfogadott legények által is üzheti mesterségét.” –
5) A régi időkben korlátolva volt a mesterség változtatása, vagy több mesterségnek azon egy időben üzése. – A jelenkor nem ismeri el e korlátozást.
Régente esetlen volt az élet folyása. Nehézkesebb volt mint most. Nem értették a formákat kezelni, s azért szolgái lettek a formáknak. Az inaskodás és legénykedés egyoldalu fölfogása át nem hágható akadálya volt annak, hogy valaki az egyik mesterségből átmehessen a másikba. Mert hogyan lehetett volna a mester ujolag inassá és legénynyé? – S a régi kornak nem is volt olly szükséges e változtatás, nem érezte annyira szükségét. – Az ellen pedig, hogy azon egy időben több mesterséget üzzön valaki, saját tekintetek forgottak fön. – Valamint több jobbágytelket nem igen akartak egy kézen látni: ugy azt sem akarták tűrni, hogy egy ember több mesterségből huzzon hasznot. Igy gondolták az egyesek között helyesen fölosztani a javakat. Meglehet, helyes nézet volt ez, és meglehetett haszna is. De a mostani körülményekhez ez többé nem illik. A viszonyok mind átalában, mind az egyesekre nézve, most sokkal változékonyabbak s kevesbé egyszerük, mint voltak hajdanta. És ellenére van az korunk szellemének, hogy valamelly emberi hatalom följogositva legyen valakit becsületes keresetében gátolni. Ezért az ujabb kor iparosságának már organisatiójában kell utakat birnia, mellyeken az egyik mesterségről a másikrai átmenetel, s több iparágak egyszerrei üzése eszközölhető legyen. Elég e czélra kivánni bizonyitványait az ügyességnek, mellyet az uj mesterség igényel. Hogy melly uton szerzi ezt meg az ember, inaskodik és legénykedik e ujból, vagy máskép tanulja meg: ez mindegy. Eredménynek elég: ha valamelly már az inasságon és legénységen átment mesterember más mesterséget akar kezdeni, vagy mást is akar űzni, adjon ebben remeket, állja ki a mester-vizsgálatot. Hogy jutott a szükséges képességhez, arról ne tartozzék számolni senkinek.
E részben czéhszabályainkban semmi szakaszt sem találunk, melly az átmenetelt, vagy több üzlet gyakorlatát megengedné. Nem tudjuk, ha az élet talált-e már magának valami utat, mellyen a szabályzat engedhetlen szigoruságát enyhitse, – s azt tartjuk hogy fönálló czéh-czikkelyeink mellett nem lehet a mesterséget változtatni, nem lehet több mesterséget gyakorolni; hanem ha gyárilag akarna valaki valamelly, eddigi mesterségétől különböző keresetággal foglalkodni. –
6) Az imént tárgyalt korlátolást a régi kor még avval nehezitette, miszerint sok rokon művességet elválasztott s külön czéheknek rendelte ki. Az iparüzők tehát, inaskodásuk- s legénykorukban csak egyikét tanulhatták meg e rokon munkáknak s mesterré levésök csak az egyik munkanemhez adott jogot. – A jelenkor iparossága a rokon művességeket összevonja s azon egy iparos testületnek engedi át. Kiszélésiti tehát a kört, mellyben az azonegy iparághoz tartozók mozoghatnak.
A régibb kor ez elkülönitő szétszaggatásait a mi czéhszabályaink is, nagyban gyakorolják. Magyar szabók, német szabók, csizmadiák, vargák, magyar és német szijgyártók, 1405magyar szűcsök, német szűcsök, rácz szűcsök, gombkötő, paszományos, crepinverőö stb. mind megannyi külön czéh, különválasztott düűlő azonegy határban.
7) A régibb időben nem szabad volta mesternek készitményeit ott árulni, hol nem volt telephelye. – jelenkor nem szab helybeli határokat az eladásnak.
Nálunk a XXXV. cz. a vásárokat járni megengedi minden mesterembernek; de vásáron kivül a külső mesterek készitményeit, ha árultatnának, elfoglaltatni is megengedi. Külső mestereknek a XXXVI. cz. szerint még a heti vásárokat sem szabad meglátogatni.
Ennyi a különbség, mellyeket az emlitettük idegen forrásból meritettünk. – Látszik ezekből, hogy czéhszabályzatunk jelentékeny néhány pontra nézve maradt hátra már a jelenkor iparosságnak igényei mögött. S mint megjegyeztük, föntartjuk magunknak a czéhszabályok tüzetes birálatánál, még több hátrányokat jelölni ki, mik körülményeinkhez, nézetünk szerint, többé nem illenek.
Weisz Ferdinánd.
