Vezérczikk: (Adó.)
Vezérczikk: (Adó.)
Lapunk 60-dik számában megmondtuk, hogy az urbéri viszonyokból átalános országos váltság általi kinontakozás kérdéseink legfontosbika és legszükségesbike. De megmondtuk egyszersmind, hogy mielőtt a kivitel módjáról szerény nézetinket közze tennénk, szólanunk kell egy ezzel elváéaszthatlan szoros kapcsolatban levő másik fontos közgazdászati kérdésről. És értettük a közadózást. Szavunk beváltásával történt késedelmünkről nem tehetvén, fogjunk most hozzá.
az urbéri viszonyok gyülöletességet tápláló kötelékeiből ki kell bontakoznunk, országosan, országszerta általánosan. Ez az én hitem. Ki kell bontakoznunk, mert e kérdésben több forog fenn, mint a mi a kérdésnek közvetlen tárgya; ezerszer több forog fenn, – minden.
Kibontakozni, csak a status financialis közbelépésével lehet. Magány-uton nem. – Magány-uti kibontakozásban bizni annyit tesz, mint a birtokos nemességet spoliatio veszélyének kitenni. Pedig irtozatos magyar nemes volna az, a ki a magyar nemesség jövendő sorsával illy könnyelmü játékot üzni merészlene. –
A ki velem e hitben nem osztozik, annnak nem szólanak szavaim.
Tehát kibontakozni a földbirtokos nemesség kármentesitésével, ez a feladat.
Nem állitom, hogy a kibontakozásnak más módja is nem lehet, mint mellyet én fogok javaslani. De azt állitom, hogy akármelly mód is csak egy feltétele alatt lehetséges.
Ezen feltétel az: „hogy minden közadó terhe legyen közös mindnyájunkkal. Legyen közülünk, mig csak adó lesz, számkivetve az adómentesség igazságtalan privilegiuma.”
E feltétel alatt lehetséges csak az urbéri viszonyokból spolatio nélkül kibontakoznunk, s pedig azért csak e feltétel alatt lehetséges, „mert az ország népe, ha minden rendszeritett közterheiben nem osztozunk, semmi esetre sem képes azon roppant terhet elviselni, mellyet az urbéri átalános örökváltság végett viselnie kellene; más financialis kutfőnk pedig nincs, mint az összes nép adózó ereje.”
A melly thesis mellett illyen ok szól, annak támogatására balgaság volna gyöngébb okokkal is föllépni.
Ime tehát egyszerün, röviden megmagyarázva, miért mondám, hogy mielőtt az országosan átalános urbéri örökváltság tervét előadnám, a közadózás statusgazdászati kérdéséről kell szólanom, mert ez amazzal elválaszthatlan kapcsolatban áll.
Tehát minden adó legyen közös.
És ime én, ki 1842-ben a háziadó közössége mellett izgaték, és midőn az a nemeség szegényebb, miveletlenebb részének felbujtogatása, másoknak indolentiája által megbukott, gr. Széchenyi Istvánnak telekdiját pártolám, most midőn az is megbukott, átalános közös adózásra emelem szózatomat.
A közéleti következetesség nem olly sürü dolog korunkban, hogy közömbösnek hihetném ezen eljárás következetességét igazolni vagy nem igazolni.
S pedig igazolnom kell e következetességet személyemre, igazolnom pártunkra, igazolnom az ügyre nézve.
Voltak talán, kik azt hivék, hogy a háziadót 184 3/4-ben ledorongolván, az adó kérdését agyon verék. Egyet felejtettek: azt hogy a közös adó ügye, az igazság ügye. Az igazságot pedig földhöz lehet sujtani, de agyon verni nem. Az igazság minden pillanatnyi veszteségből uj erőt merit. Ollyan az mint a görög regében Antaeus a földnek fia, ki mindig nagyobb erővel emelkedett fel, valahányszor földhöz sujtaték. – Nem kellett a háziadó? ime itt vagyunk az igazság nevében minden adó-közösség igényeivel. Ez sem kellend talán? – meglehet – sőt valószinü, mert nem merem hazán aristocratiájának azon discőséget reményleni, mellyet felülről vagy alulróli kényszerités nélkül a világnak még egy aristocrátiája sem birt magának megszerezni, – de nem szükség értenem a szeleknek jós fuvallatit, hogy állitani merjem, ha ez sem kellend, az igazság Antaeusa még nagyobb erővel lépend fel, s lesznek védejei, hatalmasabbak mint mi vagyunk, védji, kik kivánataikat jogok polczára emelendik fel, kiknek szavában isten akaratja nyilatkozandik, mellye semmi „cortes-orkán” nem fuvand el, mint szél elfujja a szerelmes lyánka sohajait. – Megbuktathatják, mert mig a népnek szava nincs, könnyebb dolog sincs mint a közadózást megbuktatni; – forintos munka, könnyü diadal, de árkot ástok, mellynek partjai fejetek fölibe omlanak, mint az irás szól.
Midőn Sir Robert Peel, amaz igazán nagy statusférfiu, – nagy, mert a nagyságot nem öntetszetes daczban, hanem abban kereste s lelte fel, hogy kormányzatában a szabad nép akaratának hű szolgája volt, – midőn e nagy statusférfiu 1842-ben a jövedelmi adót inditványozná, tám-okainak legfőbbike volt, hogy eljött az idő, midőn a birtok erdekében áll, hogy a birtok terhet viseljen.
Ez Angliában volt mondva, a conservativ pártvezére által volt mondva a birtok érdekében; volt mondva azon Angliában, mellynek aristocratiája a teher-nem-viselésben polgári előnyt az előtt sem keresett; s épen mivel nem keresett, áll mai napiglan is fényben, erőben, mig tőszomszédjában az ellenkező szellemü aristocratiának minden porszemét egy szél elhordta, mint kattang-kórót.
Ki merné tagadni, hogy ama mázsás sulyú szavaknak minálunk még sokkal nagyobb nyomatéka van, minálunk, hol az aristocratia, tehát a birtok a mult század eleje óta adómentes; az adó pedig Nagy Károly barátunk szerint bámulatos ügyességgel ép attól vétetik, a kinek nincs. Ha valahol az egész világon, bizonyosan minálunk teljes mértékben igaz, hogy eljött az idő, midőn a birtok érdekében áll, hogy a birtok terhet viseljen.
Egész Europában ugy áll a dolog, hogy az adó-mentesség a polgári lealacsonyitásnak egy bizonyos neme, nálunk ellenben privilegium. Illy két ellenkező fogalom az europai életben egymás mellett meg nem állhat. Nekünk kell engednünk, lehetetlen nem engednünk, mert azt talán csak senki sem hiszi, hogy Magyarország maroknyi nemessége fogja Europát a maga privilegialis fogalmaira áttériteni.
Europa-szerte csak a koldus adómentes, minálunk az ur. Minálunk a koldusok, s cselédek privilegiumával a nemesség bir. Ezen állapotot lehetetlen fentartani. Az europai civilisatio hatása ellen ma már Timur csordái sem győzhetnének talán, de ha egy barbar népvándorlás győzhetne is, a maroknyi magyar nemesség győzni bizonyosan nem fog.
Az adómentesség polgárilag lealacsonyitó koldus privilegiuma 1642tehát meg fog szünni bizonyosan, a dilemma csak a körül forog, hogyha megadjuk magunkat idején korán, az igazságnak leszünk adózók, de maradunk birtokosok, ha meg nem adjuk magunkat, szintugy leszünk adózók, de alig ha maradunk birtokosok. Vagy birtok adómentesség nélkül; vagy adó birtok nélkül. Ezt teszi az, hogy terhet viselni, a birtoknak érdekében áll. A józan választás, ugy hiszem, nem nehéz dolog.
A magyar status-gazdászatban tehát az nem is kérdés már, kell e adóznunk, vagy nem? e kérdést eldöntötte isten, az igazság, a civilisatio, s Europa; hanem a kérdés csak az, lehet-e még az adózást kár nélkül halogatnunk.
És én e kérdésre kereken azt mondom: nemcsak hogy nem lehet, de sőt már is annyira elkéstünk, hogy a szoktatás tacticája is késő már; a kérdésnek, ha a birtok érdekét védni akarjuk, már nincsenek, nem lehetnek stádiumai.
Ha journalisticai izgatásaimra visszagondolok, most e pillanatban évek multával is erősen, sőt mindennap uj körülmények által erősödötten él lelkemben a meggyőződés, hogy ha a közteehrviselés kérdésében a fokozatos szoktatás, mellyet a praticabilitásnak ugy nevezett, de mint a következs mtuatá igen alul nevezett (mert igen inpractius) emberei négy év előtt gyanusitásaikkal reám disputáltak volt, ha mondom a fokozatos szoktatás e kérdésben valaha czélszerü lehetett, a házi adó közös viselésének, de csak is ennek, 1843-ban elfogadáas adhatott volna időt az egész közteherviselési pohárnak nem egyszerre, hanem lassu kortyonkinti kiüritésére, de a mint már is szabad a történtekre hivatkoznom, miképen számos elmélkedésekben elmondott nézeteim nem egy dolognak előrelátását foglalák magokban, miket a közbe jött idő már igazolt, s a közel jövendő még jobban igazolni fog, ugy, erősen hiszem, mai állitásomat is igazolandja a jövendő, miszerint nyiltan vallom, hogy 1847-ben a háziadó közös viselésének elvállalása már nem elégséges, már nem szülendné többé azon nyugalmas kiengesztelődés erkölcsi és anyagi jótékonyságát, mellyet 1843-ban talán szült volna, és teljességgel nem szerezné meg többé a birtok erdekének azon fentartó kiméletet, mellyet a conservativek szóval szeretnek sürgetni pártunktól, de minden lépésökkel tettleg mind inkább compromittálnak.
Átalában mióta közügyek vitatásában részt veszek, mindig azt vallottam, hogy az adó kérdésében addig nem lehet megállapodnunk, mig minden adóteher közössé nem leszen. Hanem a kérdés felhozásakor olly mondhatlanul ingerült volt a conservativ aristocratia felzuduása, annyira gáncsoltak azrét, hogy sokat, hogy mindent akarok, hogy az igazságot egészen akarom; annyira emlegették a lassu előhaladás, a szoktatás tacticájának szükségét, hogy végtére lelkem jobb sugallatának ellenére magam is engedék a csititgató hurogatásoknak, s elő lépésül a háziadó mellett megállapodván, pártunk kezét nyujtá a kisérletre, valjon alapos e azoknak nézete, kik adózás körül a lassu, fokozatos szoktatgatást hitték practicus mesterfogásnak. – A tapasztalás e mesterséget rutul meghazudtolá, a kisérletet meghiusitá. – Kár volt, valóban kár engednünk a temporizálók sugallásainak – nem vezet ez uraim soha semmire, kár volt fel ne állitanunk mindjárt kezdetben a mindennemü adóközösséget, egészen, ridegen; igaz, megbukott volna ez is, de hiszen a háziadó is megbukott, gr. Széchenyi István telekdija is megbukott, ámbár az ellenszenvek calmirozására olly tömérdek 1643sok ügyeskedés haszontalanul vesztegettetett; ha egészen állitottuk volna fel a kérdést, akkor sem történhetett több ellene, mint a háziadó ellen történt, s legalább az első kidühöngés szomoru, de természetes stadiumán már tul volnánk, mig most hihető ujra kellend azt átfutnunk, a nélkül, hogy a temporizálás által csak egy hajszálnyit is nyertünk volna.
A tapasztalás által ekkint okulva, már 1843-ki dec. 9-kén megirtam a Pesti Hirlapban, miképen isten és ember igazsgáa szerint arra kellett volna agitálnunk, hogy közösen viseljünk minden terheket, de mi a practicabilitás embereinek inpracticus nógatásai miatt megállottunk az eszmék felén, az igazságnak negyedrészénél, ámde ezen practicabilitási áltatásokból a tapasztalás által keservesen kiábrándultunk. – S ép azért nem is késtem nyomban 1843. jan. 21-kén kijelenteni, mikint én megkisértém az igazságnak negyed részét, a háziadó engesztelő lépését – a nemesség többsége visszaveté, – egy magas állásu hazafi megkisérté a teherviselés elvét még engesztelőbb alakban – a telekdijjal – a kisérletnek szellemi alapja nem volt ugyan, a nemzeti test összeforrasztására tehát nem vezethetet, de még is kisérlet (fair trial) minden nemein keresztül mentünk, s nem marad semmi hátra, mint felállitani azon elvet, hogy minden adóteher közös legyen.
És a telekdijas kisérlet csakugyan megbukott, elvi következetességünk tehát tisztában áll, ha most ama kijelentéshez hivek maradunk. Hiveknek kellene maradnunk még akkor is, ha semmi uj ok, semmi uj körülmény nem jött volna közbe, melly ezen partialis kisérleteket későknek, s haszontalanoknak mutatná; – mert hiszen láttuk hogy az illy kisérlet semmire nem vezet; ámde azóta Europa egén jelek tüntek fel, mellyeket nem szabad ignorálnunk, az urbéri viszonyukbóli kibontakozás kénytelenséggé vált; e kénytelenség ma még csak erkölcsi ugyan, de engednünk kell intésének, nem szabad botorúl kihivogatnunk a fatumot, melly az erkölcsi kénytelenséget könnyen anyagivá változtathatná; ezen kibontakozás pedig a birtok érdekének szemmeltartásával csak ugy lehetséges, ha a népnek mindennemü közadó-terhében megosztozunk. – Minden más kisérlet nyomoru, keseritő foltozás volna, mellyel czélt érni lehetetlen. A házi adóbani megosztakozás késő és kevés volna; mert e czim alatt vagy másfél millió tehernek a nép nyakáról levétele nem adna a népnek annyi tehetséget, mennyi az átalános urbér-váltság végetti finanzialis munkálatra szükséges. A telekdij, vagy hozzá hasonló uj terv eszméje pedig nemcsak késő, és keves de egyenesen czélellenes is volna; mert ez a helyett hogy a nép terhein könnyitene, még inkább uj terhet rakna reá; hol vennők hát az erőt, az urbéri financzmunkálatra? – Már pedig azon körülmények között, mellyeket elől idézett czikkemben kifejték, ez csakugyan elsőbb, sürgetőbb, szükségesebb minden egyébnél, s én nyiltan kimondom, mikint jól tudom ugyan hogy hazai viszonyinkban minden hasztalanul elvesztegetett év uj meg uj pénzforrást veszen igénybe; de erős meggyőződésem az, hogy bár mi czél végetti uj terhek igénybe vétele, hizelkedjék bár egy napi öntetszés hiuságának, nemcsak nem hozna maradandó áldást hazánkra, sőt kártékonyan hatna statusgazdászati rendszerünk jövendőjére, ha egyszersmind azzal nem köttetnék össze, hogy minden már létező teher mindnyájunkkal közös legyen; részint önmaga miatt, s mert a birtok érdeke 1644ezt kivánja, részint mert nélküle az urbéri állapotból kibontakozni lehetetlen.
Ez az én meggyőződésem; mire nézve e jelen czikkben igazolni kivántam a következetességet enmagamra, pártunkra, s magára az elvre nézve. – A kérdés lényegének fejtegetését folytatni fogom; különös tekintettel arra is, minő segéd-intézkedésekkel lehetne, a valódi jóakaratu, s felvilágosodott, de az adózás terhétől adósságai miatt vonakodó aristocratiának anyagi természetü aggodalmait eloszlatni.
Jelen czikkemet azzal végezem, hogy miután ujabb időben egy iskola keletkezett, mellynek jelszava „mindent a kormány által” én ezennel kijelentsem, mikint ha a kormány bölcseségének tetszeni fog, a közös adózás kérdésének élére állani: a párt, mellyhez tartozom (pedig ezt oppositionak nevezik) pártolni fogja minden erővel, hiven, igazán, de ha ezt tenni nem akarná, legyen sikere vagy nem, mi a kérdést kezünkből ki nem ejtjük; mert lelkismeretünk azt mondja, hogy ez hazafiui kötelesség, ennek teljesitése pedig ha sikerrel nem is mindig, de mindig lekismereti nyugalommal jár. Vannak idők, midőn e szomoru vigasztalással is be kell érni, ellenben még ezt is nélkülözni soha sem szabad. Kosssuth L.
