Vezérczikk. (Ellensulyozás és inditvány.)
Vezérczikk. (Ellensulyozás és inditvány.)
Meg van irva, hogy az élet mozgás, a nyugalom halál. Azért ne csudálkozzunk ha egy nemzet convulsio nélküli reformstadiumiban az eszmék ütközete kissé hevesebb is mint némelly csigavérünek zajellenes természete megkivánná.
Legközelebbi számunkban taglalgattuk a dohány-monopolium inditványt főbb elemeiben, kisértsük most meg az inditványozó egyéb nézetit mérlegezni, hogy ellensulyozás után az olvasó következményeket vonhasson magának.
„A polgárosodott világ példája szerint a dohány majd nem mindenütt jövedelmi forrás.” Igen is, de egy kis különséggel, t. i. nem idegen kezek közzé helyezett egyedárussági kezeléssel, és nem termesztő ország közepette felállitott egyedárussági intézménynyel. Mert azon kivül, hogy termesztő országban a monopolium, ha csak az iparüzési személyes jogot, a háztartásnak és gazdálkodásnak belátás és körülmények szerinti intézését, s vele együtt a kutató rendszert ignorálni nem akarjuk, valódi képtelenség, nem gondolhatunk magunknak statust, melly termesztő országban a monopolium szükségkép követelte politialis szigoruság fentartásának költségeit magából a monopolium-eredményezte haszonból fentarthassa, és igy a monopolium, mint követelteti, bő jövedelem-forrásul tekintethessék, s nem képzelhetünk magunknak statust, melly miután a kutató rendszer kellékeit a polgárok érdekeivel össze kell vetnünk, fentartani akarhassa.
De ugy szólnak tovább „ha a dohány és szivargyártás nem tétetik közjövedelmi forrássá, fejletlen viszonyaink között mindig attól tarthatni, mikép nehány nagy tőkepénzes és részvény-társaság az egészet kezeibe keriti s egyedárusságot fog gyakorolni a nélkül, hogy abból a közönségnek legkisebb haszna volna, sőt hasonlót tehetni módjában volna a kormánynak is, ha róla feltenni lehetne, hogy a hon lakosait jogos és szabad keresetmódjuktól megfosztani akarhassa.” – Mi is ugy vagyunk meggyőződve, hogy miután a kormányok feladata az ország lakosi között a kereseti források megnyilásait elősegiteni, a keresetmódoknak nem csak létre jöttéről, hanem biztositásáról is gondoskodni: nem akarhatja a kormány a hon lakosainak jogos és szabad módon fáradalmasan szerzett darab kenyerét szája elől elragadni. Igen is igy vagyunk meggyőződve. De más részről azt is tudjuk, hogy a köztünk kifejlett egyesületi szellemben s a törvényhozásnak mind képességében, mind jó akaratában nem kis garantiára számolhatunk annak irányában, mitől az inditványozó rémitgetni jónak lát.
Nyomoruságos állapotunk ismeretéből felmerül a szükség, hogy hazánk emelésére még sok „befektetést” kell eszközlenünk, és ez egyike a legfőbb indokoknak. E téren ismét szivesen üdvezeljük az inditványozót, de mi midőn feltéve őszinteségét, és férfias szavának valóságát egy részről készek vagyunk hinni, hogy ő a közteherviselésnek őszinte barátja, és hogy e kérdés megoldását az általa vezérlett időszaki közlönynyel is kész előmozditani, miután nyiltan kimondta, hogy a ki ezért általa ingereltetik menjen fejével a falnak, s a ki megharagszik miatta, süsse meg; más részről pedig honunk nyomorait fájdalmas kebellel érezve azon öntudattal birunk, miként felüdülésünk alapja legbiztosabb és mondhatni egyedül biztos a közteherviselés lehet: az emlitett és feltett férfias komoly elhatározottságnál fogva nem az indirect adózás félszeg 1561intézkedéseiben, és ennek is leggyakorlatlanabb neme javaslatánál, hanem az direct adó melletti izgatás terén szerettünk volna találkozni.
És miért? megmondjuk röviden. Nekünk, s mindazoknak, kik a hazaszeretet azon nemét érezik, melly nem puszta állati ragaszkodásban áll azon darab földhöz, melly az embert táplálja, de a becsületes és szünhetlen törekvésben a hazát nagygyá, hatalmassá tenni; nekünk a jelen állapot, hol az ország legsürgetőbb szükségeit fedezni nem tudjuk, nem akarjuk, – hol a legszegényebb osztály minden terhet visel, valóban lélekisméret sértő. S mi volt mind eddig főkép az ujabb időkben oka, hogy ez állapot nem változhatott. Mondjuk meg őszintén, az hogy az akarat amott a másik oldalon hiányzott, sőt a nemakarás mindenféle megrohanásokban stb. nyilvánult. – Ha hát most istennek hála amott is akarat van, és pedig őszinte, és férfias: ugy a kórállapot jobbra változtának hajnala derül. Isten hozza! – Mi is meg vagyunk győződve, hogy a direct adónak bármelly mennyisége is hazánk iszonyu halmazra nőtt szükségeinek fedezésére alig leend elegendő, sőt azt sem tagadjuk, hogy az indirect adózás mint előkészitő eszköz is kivánatos, mikint azt már az 1840-dik országgyülésen a kereskedelmi ügyben kiküldött választmány, sőt a már régibb időkben országos pénztárt tervező bizottságok nyiltan és részletekbe is bocsátkozva véleményezték, sőt azt is tudjuk, hogy a statusok jelen szükségeinél s financialis helyzetünknél fogva a közvetett adók, a financz rendszereknek olly alkotó részeivé váltak, hogy a civilisatio jelen stadiumában statusférfiu azok megszüntetéséről nem is gondolkozhatik; de meg kell vallanunk (mondják talán: felfogó tehetségünk csal, noha mi ezt sem hisszük) miként nem birjuk a közteherviselés iránti őszinte rokonszenvvel, és annak előkészitésére minden módoni ajánlkozással megegyeztetni azon eljárást, melly a szabadon gyakorlandó mezőgazdaság, és kereskedelmi üzlet érdekeibe, sőt jogaiba mereven bevágó, a népélet bizodalmas viszonyait megszaggató, s az elerkölcstelenedésre is ösvényt nyitó dohány-monopoliumot tüzi ki az indirect adózás alphájául. Mert azon már tul vagyunk, hogy ezen javaslatot a vámügyi eligazodásnál felmerülő differentiákat kiegyenlitő mediumnak tekintsük, miután kétséget sem szenved, hogy a vámsorompók egyolalu hatalomszóval eszközlendő ledöntetése nem csak alkotmányos intézkedhetésünk utjában gördülne elő tetemes akadályul, de sarjadzó gyár-iparunkra sorvasztó befolyást gyakorlana. Tehát mivel az anyagi átolvadás más átolvadást is szokott maga után vonni, mitől az alkotmányos magyar nemzet mindig őrizkedett, s hogy most legfélénkebben őrizkedjék, mulaszhatatlan, ennél fogva a dohány-monopoliumi inditványt csak mint indirect adózási inditványt gondoltuk, talán leginkább az inditványozó érdekében tekinthetni. Vagy nem csak igy kivánja? Jó lenne tiszába jőnünk.
De mi mindenesetre midőn a másik oldal férfiaival a közadózás terén találkozunk, igen ohajtanók, hogy kimondott őszinteségüknél fogva, mellyel az ügy szentsége iránt kölcsönösen tartozunk, nem a leggyülöletesb fajjal jőnének az eszmétől didergőket elborzasztani, az eszme tántorodhatlan barátit pedig illy jogtalanul és törvények ellenére, sőt a háztartás és kereset üzlet-szabadságát alá ásó idegen szellemü álbaráttal meglepetni: hanem főkép mióta a modor és 1562taktika nagy mesterét táborukban tisztelik, ha már nem látják tanácsosnak a dolgot érdemileg megkezdeni, hanem egy előkészitő isten tudja mi terjedelmü fenekkeritést tartanak szükségesnek, mit ha az akarat kész, nekünk feleslegesnek látszik, legalább e különös nemü fenekkeritésbe olly nemeit foglalnák be a közvetitett adónak, mellyek a magyar nemzet természetével, mezőgazdasági és iparüzleti szabadságával, nem állanak homlok-egyenest ellentétben. – Miért nem például a szeszégetést, lajtsromzási vagy bélyegdijt?
A dohány-ügyet illegőleg, mellyet Magyarországra nézve mi is kimondhatlanul fontosnak tartunk, de ez országnak érdekében, és mint ez ország jövendőjének egyik tényezőjét, nekünk volna egy igénytelen nézetünk, mellyet talán mivel az üzlet más fordulatára vonatkozik inditványnak is vehetni. A dolog röviden ebből áll:
Tanitsuk dohány-kertészeteinket szivart gyártani. Adjuk a gyártást, legalább ennek egy nemét, millyenbe az ugy nevezett ültetvény-szivarok tartoznak a termesztők kezébe, kik ez által termésüket értekesithessék, kik a hosszu télnek haszonra forditására ez által alkalmat nyerjenek, minthogy az olly kertész helyeken napszáma a legszorgalmasb embernek sem akad, hanem napokom át csak dologtalanul pipálják el istennek drága idejét. A kivitelben ugy szólván semmi nehézség. Kertész-népségünkben a dohánykezelés körül nagyon sok ügyességre akadni, mellynél fogva a szivarkészitést csak hamar teljesen megtanulná, csak próbáljuk meg, és alig hisszük, hogy köznépünk között, mellyben a technikai ügyességek a szemlélőt egész bámulatra ragadják, egy hamar bár mi művezet is birna olly szivesen fogadott, s olly erős lábra kapó lenni mint épen ez, de olly bizonyos haszonnal járó is egyesekre és az országra mint épen ez.
Nem akarjuk hazánkra vonatkozó azon adatokat ismétleni, mellyeket a Hetilap 46, 47 és 48 számaiban elmondtunk. Csak rövidek leszünk. Fényes szerint Magyarország dohány-termése 400,000 mázsa. Termesztőink pedig – nem földbirtokosinkat vagy a gazdag haszonbérlőket értjük, szegények. Ha ki az alföldi kertészségeket valaha látta, nem tagadhatja. De maga a dohány is értékéhez és kelendőségéhez képest keveset jövedelmez, miért? mert nem értékesitjük. A termesztő most legfölebb abban gyakorolja műügyességét, hogy az összerakáskor és eladáskor a dohányt megnedvesiti, a kacs- és zsengés leveleket a jóknak közé keveri stb. Tanitsuk csak meg, hogy termését szivarrá tekervén értékesithesse, és majd csudálhatjuk a nép műegyességének példányát, és a munkának ezreket kamatozó tisztes forrását. Most a kertészség állapota, a többségről szólván, igen nyomoru. Adósságait adósságaira szaporitja mint a zsoltár szól, s mikor a dohányeladás jó, csak részét is alig birja letisztázni. Ha jó ember az ültetvényes, földbirtokosának vagy a haszonbérlőnek szive fáj, hogy olly sehogy sem gyarapodhatik; legyen tunya és feslett életü, nem bir gazdája tőle szabadulni, mert fülig el van adósulva. Tegyük fel már most, hogy egy illy család egész télen át szivart készit, s a neki maradt 20–30 mázsa dohányt csak harmincz száztólival értekesitheti, egy év alatt kész ur, mert adósságaiból kibontakozván még kulcsot is bir következő szükségeinek fedezésére.
1563Lesz még alkalmunk e nézetünket több oldalról is felvilágositani, addig legyen elég a monopolisták ellenében ezen inditványt intéznünk a közönséghez a közvagyonosodás és a dolgozó néposztály érdekében: ültessük át a szivargyártást dohány-kertészségeink munka körébe: és ha melly iparág a nép szorgalmában és ügyességében vert erős gyökeret, abból isten áldását bizton várhatni.
