A műipar fejlődését akadályozó institutiok hazánkban.
A műipar fejlődését akadályozó institutiok
hazánkban.
hazánkban.
Mondottuk a Hetilapnak ez’ idei 48-ik számában, mikint hazai műiparunk akadályai közé az Iparegyesület egynémelly olly politicai és socialis institutiókat is oda sorozott, mik az iparos pályát annyira kedvezetlenné teszik, miszerint saját honosink is nemcsak a fölsőbb osztályokból, hanem még magok az ipariüzők is tagadhatlan idegenkedést, menekülni akarást tanusitanak tőle.
Mielőtt ez institutiók közelebbi kijelölését adnók, tanácsosnak tartjuk rövid szavakban ez idegenkedést, e munkától menekülni akarást constatirozni.
Való az, és az élet mindennapi jelenetei bizonyitják azt.
Rangosabb s némileg már politicai állással biró osztályink emberei, rangalattinak, alázónak tartják gyermekeiket e pályára neveltetni. Az iparüző, mihelyt szorgalma és szerencséje vagyonhoz juttaták, azonnal kilépni törekszik osztályából; feszitett munkásságának nélkülözéseinek nem az czélja, hogy üzletét gyarapitsa, emelje, nemesbitse; hanem az, hogy gyümölcseit más; rangosabb, jelentékenyebb osztályba vigye át. – S ha ő maga, szeretetből vagy szokásosságból, vagy mert tartózkodik idegenszerü viszonyokba lépni, megmarad is üzleténél, gyermekét legtöbbnyire elvonja ettől s késziti arra, hogy tudományos mezőn legjobb esetben valami diplomaticussá váljék, – gyakran hogy féltudós maradjon, – legtöbbnyire pedig hogy valódi készült séget nélkülözvén, naplopó legyen s pazarolja atyjának verejtékesen és becsülettel szerzett vagyonát. – edig bizonyos, mikint hazánk jelen körülményeiben a tudományos foglalkodásnál aránylag sokkal jövedelmezőbb az iparos pálya. Aztán az ember természetében benne van azon ösztönszerű vágy, hogy utódaiban önmagát lássa élni. S igy mind a birtoktalan 888rangosnak érdekében volna gyermekét vagyonszerző hivatásnak adni át, – mind az iparosnál természetesnek kellene hinnünk, hogy fiát saját osztályának tartsa meg.
Honnan van hát mégis amaz abnormitás, ez érdek ellentiség e természetlenség? – –
Mert némelly politicai és socialis institutióink merőben kedvezetlenek az iparos osztály és érdekei iránt.
S itt legelől a czéhekkel találkozunk. – Hasznosak ugyan a czéhek és kivánatosak, mint a Hetilapban már gyakran, ez idén ugy mint taval, előadaték; de az Iparegyesület kényszerült még is abbeli meggyőződését, mikint azon nehézségek, zaklatások, rakonczák, miket a czéhek egyedárus zártkörüsége, a már mesterek kenyér-irigy, féltékeny és semmi felsőbb rendeletek által nem paralyzálható biráskodása a czéhbe-lépésnek ellenébe szegeznek, semmiképen nem hivók, nem édesgetők, nem, hogy igy fejezzük ki, vendégszeretők; sőt annyi esetekben s legtöbbször épen az értelmesebb, miveltebb s hivatásuknak diszére válandó egyedek ellenében eltiltók, idegenitők azok; s vajmi gyakran annyira tönkre juttatók, hogy a költséges remeklések, néha lakomák által fölemésztetik a leendő mester mindazon csekély tőkéje, mellyel üzletét megindithatná. – A gyárak ellenében ugyan nem gyakorolnak a czéhek ennyire ártalmas, – mert nem autonomicus – befolyást, mind a mellett örökös panaszaikkal s politialis mezőre vitt üldözéseikkel igen sok esetben megakadályozzák a leghasznosabb vállalatoknak is gyári meginditását.
Az akadályok ugyan, miket műiparunk vidorabb fejledésének a czéhek gátul állitanak föl, az e lapokban fölszólalt egy két czéhbeli által tagadva lőnek. De mi e fölszólalások után is alaposnak tartjuk az Iparegyesület fölebbi nézeteit. Alaposnak hisszük min véleményünket is a részben, hogy a mester-inaskodás ugy, mint most fenáll, szinte egy akadály arra, hogy vagyonosabb szülék iparosságra adják gyermekeiket. Most azonban e tárgy körül nem czélunk tovább mulatni; egy későbbi alkalommal tüzetesen visszatérendünk az ellenünk közlött véleményekre. Jelennen folytatjuk az Iparegyesület véleményének előadását.
Fölötte kedvezetlen elve alkotmányinknak, kivált a gyárosra az, hogy nem szerezhet tulajdont.
Kérjük a nyájas olvasót, vegye figyelembe, mikint e vélemény a mult országgyülésre volt fölterjesztve, mikint tehát azon üdvös változás, melly ez országgyülésen a birtokolhatásra 889nézve törvénybe ment, még a vélemény készülte alkalmával tudva nem volt. – Most már vehet birtokot a nem-nemes is igaz. De azért véleményünk szerint, az állapotok tényleg mit sem változtak. Mert a birtok-vételnek nemcsak az incapacitás volt akadálya, hanem az ősiség s az ebbről folyó tömérdek perpatvar is. Hogyan is vegyen iparos ember olly birtokot, mellynek kiséretében költséges, aggasztó s damoclesi karddal fenyegető pereket szerez, ő, kinek gondjait iparvállalata igényli, kinek jövedelmeit ismét iparvállalata követeli? Míg tehát az ősiség, mint az elátkozottak lelkei, kisérteni fog, addig az iparosra nézve a birtokolhatási törvény csak irott malaszt, s mi azt véljük, hogy az Iparegyesület véleménye a vagyon nem szerezhetése iránt egész terjedelmében áll ma is. Tehát folytassuk:
Vállalatot, mellynek megtelepitése ezerekre meg ezerekre rug, józanul csak tulajdon birtokon rendezhet a vállalkozó. Bérföldön nem épithet költségesen, s ha nem is nagyszerü épitkezésre van szüksége, itt ideje nincs érdekeit meggyökereztetni. Hazánkban ugyanis a haszonbérek ideje kevés esztendőkre szokásos, pedig 3 vagy 6 év alatt népesebb vállalatokat meg is alig indithatni, s mikorra már mind a belrendezkedés kész, mint a szükséges segéd népség betanitása hosszas és veszteséges dolgoztatás által begyakorolva volna: vagy a bérletet kényszerülne vállalkozónk ott hagyni, vagy sokszor méltatlan bércsigázásokat szenvedni. – Jobbágy-, zsellér-földet, az avval öszvekötött urbéri terhek miatt szinte nem használhat az iparos, minthogy neki saját munkáival is elégnél több a baja mindig, nemhogy érdekében találhatná még idegen robotolás gondjait és terheit elvállalni magára. – Szabad birtokot a vidéken nem vehet, mert az, ősiség lidérczkedik fölötte. – Beszorul tehát a városba, hol a legtöbb viszonyok tetemes terhére vannak. Itt a telkek rendszerint drágák, a városilag ékes épitkezés fölötte költséges; – a napszám, az élelem, s az élet külső csinjai mind magas áruak: holott mind ezt olcsóbb áron birná a vidéken, s üzleti tőkéjének nagy részét nem kényszerülne forgalmából kiemelni. Van vállalat az országban, nem egy, melly sok ezereket volt kénytelen épitkezésre forditani, mert nálunk, hol a nagyszerübb települések csak most indulnak meg, nincsenek kész localitások minőket az industrialis czélokra kellőleg instruált külföldön egyéb megszünő vagy áthelyezkedő vállalat a másiknak ad által a nélkül, hogy akár egyik, akár másik zavarba kerülne fal és födél iránt. –
És nemcsak a birhatlanság üzi az iparost a városok költségesebb telepeire, hanem az is, hogy városon kivül osztálya sincs az iparosnak hazánkban. Legyen az a legértelmesebb mesterember, – vagy jelöltessék ki roppant vagyon, nagyszerü vállalat és socialis miveltség által, – mindegy, ha vidéken települt meg és zsellérkedik: az uri székek paraszt competentiája alá soroztatik; ha bérföldei vannak: a „szegény adózó nép” gyámságában osztozik, s még csak azon amphibiumi jelentőségben sem részesül, melly a mi diplomás és kabátos tisztesebbjeinknek egyik másik megyében jut.
Meg kell még emliteni, mikint eddigi jog-fogalmainkkal meg nem egyeztethettük azon ótalmat, mellyet a hasznos, jelesül iparköri találmányok, javitásuk, vagy illyeneknek első behozatala kizáró szabadalmakban nyer Európa csaknem minden miveltebb országaiban. Ez kétség kivül nagy oka lehet 890annak, hogy mindazon mieink, kikben a lángész nem rendbontó kicsapongásokban dulong, hanem uj nem létezett dolgok teremtésében nyilvánkozik, vagy külföldre viszik találmányaikat, s azoknak minden, különben hazánknak esendő hasznait és dicsőségét; vagy titokban tartják eszméjöket, kivitelt sem adva nekik, nehogy a készenkapó majomtehetség utáncsinálással foszsza meg őket a méltó s illetékes jutalomtól, sokszor kárpótlástól. –
Következnek a hetél-institutiók hiányai, – de mikről majd valamelly más alkalommal.
Mesterffy.
