295. [Budapest], 1848 július 15. Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában a bécsi udvar szláv politikájáról és a magyar nemzet feladat…
295.
[Budapest], 1848 július 15.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában a bécsi udvar szláv politikájáról és a magyar nemzet feladatairól.
[Budapest], 1848 július 15.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában a bécsi udvar szláv politikájáról és a magyar nemzet feladatairól.
LEHETŐSÉGEK.
Hogy lehet az, hogy a bécsiek nem az illyrekre haragusznak, kik őket a bankócsinálás gyönyöreivel ámították s ezen ámulat, védelme alatt szerencsésen haza érvén, a fejedelmet felségsértő szavakkal illeték,* – hanem ránk, kik a fejedelem iránt a legőszintébb hűséggel viseltetünk, kik a régi kormányt okolván egyedül; alkotmányos érzelmünk szerint, annak bűneiből csak egyet is a sérthetetlen fejedelemre, felrovatni nem engedünk? ránk, kik őket mint elnyomott s beteg kövérségig hizlalt, sőt most velünk együtt felszabadult, egésségnek indult nemzetet, irigység nélkül, sőt rokonszenves részvéttel kísérjük azon boldogság felé, melly rendeltetése, hogy a német szövetséggel minél szorosabban egyesüljön? – Mi lehet ezen igazságtalan haragnak kútfeje? Még folyvást tart-e ama szégyenítő ámulat? Vagy teljeséggel nem akarják megérteni a szláv mozgalmak természetét? Nem okultak a prágai eseményeken,* mellyek kettős tanulságot nyújtanak akár a szabadság jövendője, akár a szláv barátság iránt? A prágai s illyr mozgalmak egy eredetűek, szellemök, tervök egy, czéljok ugyanaz: a Fekete tengertől felhatni Németország szívéig, számba sem véve Magyarország jogait s önállóságát, s meghódítani e világrészt a legvadabb türelmetlenségnek és zsarnokságnak.
Arra utal, hogy a horvát küldöttség a Habsburg-uralom alatt álló országok összes jövedelmeinek kezelését a bécsi minisztérium kezében akarta összpontosítani. A horvát tartományi gyűlés pedig arra a hírre, hogy az uralkodó Jellacsicsot elejtette, az uralkodó ellen fordult.
A júniusi prágai felkelésre gondol.
Ha a szlávok azt ígérik, hogy Bécs felsősége alatt akarják e szláv birodalmat felállítani, ámítanak. Ha a bécsiek azt ígérik, hogy Ők a szláv nemzetiség követeléseinek, mind a három vagy négy dialectus szerint hosszú időre eleget teendnek, képtelenséget ígérnek s hasonlóképen ámítanak. Ezek olly ígéretek, mellyeket mindenik fél megtagadni kész, mihelyt erejét érzendi.
Mi sem a német, sem a szláv elemnek nem lehetünk veszélyesek, de ha olly gyűlölettel vissza nem löketünk, biztos válaszfalul szolgálhattunk volna mindkettőnek: ellenben ők, nélkülünk egymásnak a legveszélyesebbek. Honnan mégis e rokonszenv közöttük, s mind két felől olly bőszültség ellenünk? Ennek csak egy fő oka lehet, hogy nagyravágyó, hódítási terveiknek egyedül mi állunk útjában. A régi osztrák és muszka szellem perel Magyarország birtoka felett. A szabadságnak e rokon- és ellenszenvhez semmi köze; de igen az absolutismusnak és a hódításnak. A nép nem tudja, mit csinál.
Vagy ha e szenvedélyek és tervek még most mélyebben feküsznek, akkor a bécsi és zágrábi rokonszenvnek egy magyarázata van csak, hogy mint, híre kelt, a fejedelmet lemondásra akarták kényszeríteni. Különben hogy czimborálhatna Bécs vagy a bécsi ministerium, sőt Bécsben csak egy hírlap is olly emberekkel, kik a fejedelemnek nyíltan ellenszegültek s iránta a legsértőbb tiszteletlenséggel nyilatkoztak? Azonban tegyenek bármit: Magyarország királya V-dik Ferdinánd, míg él. Erről máskép rendelkezni senkinek nem áll jogában.
Meglehet, hogy mind ez ábránd, vagy ha szándék volt, a politicai nap melege által a képzelmek legében párolgott fel, van azonban egy, mi figyelmünket Bécs felé fordítani kényszerít. János főhg Némethon kormányzója lett. Kedveért a német szövetség tán Bécsbe helyezi át üléseit. Ez hatalmas gyógyszer volna a sorvadás ellen, mellytől Bécs leginkább rettegni látszik, még hatalmasabb azon valóságos betegség ellen, mellytől azonban épen nem látszatik félni, s e betegség azon nyomasztó helyzet, mellybe a bécsi országgyűlés a tót elem* túlsúlya miatt előbb-utóbb jutni fog. Német szövetségi gyűlés Bécsben ezen eszme vissza fog rettenteni minden erőszakoskodást, mellyre a tót elem felbíztatva s fanatisálva van.
Az osztrák birodalmi gyűlésen résztvevő szláv követek, akik a Habsburg-birodalom szláv tartományait képviselték.
De ha az osztrák nép vezérszellemeinek sikerülne a német szövetséget a hódítás nagyravágyásával megmérgezni, ha sikerülne a rég bitorolt s most újra követelt osztrák uralmat a német szövetség fajába oltani, ha megfeledkeznének, hogy a magyar korona jogai nem Ausztria, és annál fogva nem a Német Birodalom jogai egyszersmind: könnyen megeshetnék, hogy a most barátságos Némethon roppant népességének egész súlyával reánk nehezednék s legyezve a tót, zsibbasztva a magyar elemet, utóbb mindkettőt megigázva hódítási terveinek hálózatát egész az Aldunáig kiterjesztené. Ez természetesen csak Magyarország elnyomásával, a tót fajok áltatásával történhetnék, melly áltatás, hosszú időre legalább, az éber orosz szomszédság miatt lehetetlen.
Tehát itt csak megosztozásról lehetne szó az aldunai tartományok felett, megosztozásról romlásunkkal, hódítás útján, orosz szövetségben, ha tudniillik Európa bele nem szólana.
A terv, mindenesetre, ha léteznék, kivitelével az európai súly egyennel jőne ütközésbe.
Nem is azért hozom fel e tervet, mintha egyébnek tartanám még most nagyszerű ábrándnál, mintha hinném, hogy létesítése a legvéresebb európai s tán két világrészi háború nélkül megeshetnék; de azt is tudom, hogy az ábránd most nagy szerepet játszik, hogy a ki avval ügyesen hiteget és ámít, annak hatalmában van a népeket, nemzeteket egymásra lázítani s nyomról nyomra nevelvén a viszályt és anarchiát végre előidézni a háborút, mellynek véres hullámaiban az előbbi tervnek önként föl kell merülnie.
Kétséget nem szenved egyébiránt az is, hogy az ármány ez és hasonló tervek ábrándjaival csaknem az új szabadság születése óta folyvást s átalkodottan izgat és dolgozik ellenünk. Különben miből magyarázhatnók meg a prágai fellépést, az illyr mozgalmakat? A reactiónak most minden mozgalom jó, s minden csillogó ábránd, mellyel e mozgalmakat táplálhatja. A reactiónak csak egy mozgalom árthat: a nemzetek felébredése, melly ámítóinak megbüntetését fogja követelni.
Épen ezért szükséges, hogy a nemzetek saját érdekeiket megismerjék, hogy az átalakulás nehéz napjaiban egymás jogait és határait tisztelve és biztosítva őrködjenek a szabadság felett, melly a hódítás zsarnoki táborzása közben igen könnyen kieshetik kezeikből.
Előttünk tisztán áll, hogy Némethonnak most nem lehet főbb érdeke, mint erejének benső kifejtése s megszilárdítása, a legtökéletesebb egység alapján. Némethon nem akarhat még most hódító lenni, nem engedheti magát az osztrák reactio vagy nagyravágyás harczaiba sodortatni, saját egysége, veszélye nélkül. S erős hitünk van, hogy ezt a német szövetség elég bölcs belátni, elég igazságos úgy szövetkezni, hogy egyesülésének diadala mellett nem feledendi Magyarhon függetlenségét tiszteletben tartani, mint olly országét, mellynek érdekében áll, hogy hű szomszédja s szövetségese legyen.
Tisztán áll előttünk az is, hogy Ausztriának, miután Némethonnal szorosan egyesülendett, semmi más támaszra szüksége nem lesz, hogy semmi nem fogja annyira megronthatni, mint a szertelen nagyravágyás, melly nagyravágyást belé a reactio, a pénzaristocratia olthatja csak, melly nagyravágyás miatt Némethonnal egyesülhetlenné válik, hogy előbb-utóbb a szláv elemnek áldozatul essék.
Az illyr mozgalmakat pártoló bécsi ministerium megbukott,* s így reményünk lehet, hogy a nép józansága diadalmaskodni fog balirány felett.
A Pillersdorf-kormány július 8-án bukott meg.
Azonban távol vagyok hinni, hogy bennünket e hit és remény tarthatnak meg. Nekünk csak arról kell meggyőződve lennünk, hogy igazságunk van, s hogy nemcsak jogosan, hanem okosan cselekszünk, és főleg magunk erejében bíznunk. A jogérzetben és hadban, erkölcsileg és anyagilag erős Magyarországnak frigyesei lesznek, a gyengének csak hódítói fognának keletkezni.
A nemzetgyűlés a közlelkesülés egy nagyszerű pillanatában megszavazta a 200 ezer katonát és pénzt.*
Ld. a 286. számot.
Ez a legjobb eszköz arra, hogy a magyar király parancsai tiszteletben tartassanak. A magyar király parancsait eddig a magyar nemzet nem volt elég erélyes végrehajtani. Ez a legjobb intézkedés arra, hogy leendő szövetségeseinknek terhökre ne váljunk és arra, hogy átalakulásunk felett saját erőnkkel őrködhessünk. Eddig az európai mozgalmak hatalmas szárnyai vitték ügyeinket, itt az idő, hogy magunk lábán járjunk.
A kivitel, végrehajtás az, mire most főgondot kell fordítani. Lassú, ügyetlen, könnyelmű emberek most nem alkalmazhatók s az árulókat, ellenforradalmiakat végre meg fogjuk ismerni. Gyorsaság és szigor, szabatosság és összefüggés az életbevágó rendeletek és törvények végrehajtásában, főügyelettel arra, hogy elleneinknek fegyvert és hatalmat kezökbe ne adjunk, ez a mi életet és testet ád a szónak, ez a mi a jobbakban bizodalmat gerjeszt, a kétkedőknek irányt ad s lázongókat visszautasítja. Az idő még elég termékeny a jóban, ezt tétlenül elszalasztanunk nem szabad.
Kossuth Hírlapja, 1848. július 15. (13. szám)
55. l.
55. l.
A cikk aláírás nélkül jelent meg. Vörös Antal szerint, aki összeállítást készített Kossuth cikkeiről, Kossuth írta. (Kossuth Lajos dolgozatai a Kossuth Hírlapjában 1848-ban. O. Lt. Kossuth-gy. II. V. 1. b. – 575.)
