75. Pozsony, 1847 november 29. Kossuth első felszólalása kerületi ülésben az adó kérdésében.
75.
Pozsony, 1847 november 29.
Kossuth első felszólalása kerületi ülésben az adó kérdésében.
Pozsony, 1847 november 29.
Kossuth első felszólalása kerületi ülésben az adó kérdésében.
Miután az ülés a királyi propoziciók második pontja, a katonai élelmezés és szállásolás tárgyában országos bizottságot küldött ki, Szemere Bertalan, Borsod megye követe javaslatot nyujtott be, amelynek lényege ez volt: Mondják ki a rendek a közteherviselés elvét* a házi adóra, hadi adóra és az országos pénztárra nézve, * az elv gyakorlati alkalmazását s a szükséges alkotmányos garanciákat pedig bízzák a főrendekkel közösen kiküldendő országos választmányra. Babarczy, Csongrád m. követe és Széchenyi helyeselték ugyan a kérdés napirendre tűzését, azonban nem ilyen hirtelen s a tárgy elhalasztását kérték. Utánuk Kossuth szólalt fel:
A közteherviselés elvét már az előző országgyűlésen sikerült elfogadtatni, a gyakorlati megvalósításra irányuló tárgyalások azonban csakhamar kátyuba jutottak, amikor az országos pénztár felállításának kérdésében az alsó és felső tábla közötti véleménykülönbségeket nem sikerült áthidalni.
V. ö. e kötet 111. l., 3. jegyzet.
Szinte meg van győződve, hogy a magyar országgyűlésen tanácskozási rendezés tekintetében sok fogyatkozás van, s annak idejében az e részbeni javitást ellenezni nem fogja.* De szereti az időket megkülönböztetni, s azt hiszi, hogy nem kellene most illyennel bíbelődni, a mi ha egyéb biztos alapok le lesznek rakva, ugyis magától megjő. A rögtönzést ő sem helyesli, de annak orvoslását minden különös rendszabály nélkül is a tábla méltányosságától kell várni; ha itt olly kérdés hozatnék fel, mellyről valaki azt hinné, hogy megvitatására hosszabb előkészület kell, ugyan ki lenne itt, a ki ezt csupa daczból ellenezné? De az adó kérdése nem illyen; sok éves agitatio után, melly e pilula elnyeletésére fordittatott, ha még mindig attól kellene félni, hogy annak mostani tanácskozásba vétele görcsöt és reactiót szül, ugy valóban le kellene mondani e kérdés jövendőjéről. Ha csakugyan leszen reactio, azon a tárgynak holnapra halasztásával aligha segitünk. Ez nem pártkérdés, és reá sokan elvbarátaink közül sem szavazhatnak, de ennek eldöntése nélkül egy lépést sem haladhatunk tovább. Vegyük p. o. a katonai élelmezés megváltásának kérdését; erre nézve főnehézség volt mind ekkorig, hogy a kormány magát biztositani akarta arról, hogy a váltságpénz be is fog jőni;* kitetszik ez a kir. előadások illető pontjának csatolmányából, hol a behajtásra nézve brachiumról van szó.* Már miután nálunk bajos lenne elérni, hogy a fölesur a be nem hajtható összegért a jótállást magára vállalja, mint Csehországban: semmi jobb biztositást nem adhatunk, s a dolgot semmivel inkább nem könnyithetjük, mint, ha kimondjuk azt, hogy a közteherviselést elvállaljuk, mert ez által az adózó nép terhe tetemesen könnyebedvén, nagyobb lesz a hihetőség, hogy a váltságösszeg pontosan bejő. – És igy áll ez minden egyéb anyagi kérdéseinkre, különösen a vámviszonyokra nézve is. Felolvasá itt szóló II-ik József császárnak gr. Pálffy kancellárhoz 1785-ki deczemb. 30-án írt leveléből azon helyet, miszerint azt, hogy Magyarország nyerjen e vámbéli kedvezményeket, vagy tovább is gyarmati helyzetében tartassék, egyenesen asttól függeszté fel, hogy a nemesség akar e részt venni a közterhekben vagy sem?* s ezen politika, 60 éves praxissal igazolva, mai napig fennvan az életben s érezhető a haza szegénységében és nyomorában. – Ez a feltétel, mellyet II. József kimondott, ma is áll, s ha a teendő ezen alphája le nem lesz téve alapul, egy lépést sem mozdulhatunk előre. – Átmenvén ezután szóló az országos pénztár eszméjére, ellenkező véleményt jelent ki Csongráddal; nincs azon hitben, hogy a nép vállairól nem kellene e terhek egy részét egyenesen levenni, erről azonban most bővebben szólni nem akarván, azt mégis határozottan kimondja, hogy aki az ország szükségeirőli gondoskodást elválaszthatatlanul azon számvételi joggal akarná összekötni, millyet más kifejlett nemzetek gyakorolnak, az hihetőleg mind a két czélt elvesztené, és méltó gyanut gerjesztene hogy kibuvó ajtócskát keres. Szóló nem akar ugyan azon elvről lemondani hogy az országgyűlés a status minden jövedelmeinek hovaforditásáról számot kérhessen, de most a sürgető szükségek fedezését nem akarja mulhatatlanul azon elvtől föltételezni. Az országos concurrentialis pénztárra nézve tudni kell előbb, hogy elvállalja e a nemesség a házi és hadi adót, mert ez fogja irányozni a nemzetnek az országos pénztár iránti nézeteit, igy például Csongrád megye alig fogná az országos pénztárt egyedül a nemességre szoritva felvállalni, ha itt a többség a házi s hadi adót ráparancsolja. Most a kérdés csak a tárgy constatirozása körül forog, a bővebb discussio fennmarad egész országgyűlés folyamára, de mielőtt a szavazás meg nem történt, nem is tudnók, mit kellene dicutiálni. Az adónemek el- vagy el-nemvállalásáról csak az utasitások határoznak, s bár miként dobog is egyik másik követ kebele az ügy iránt, utasitása ellen nem tehet.
Babarczy ugyanis küldői utasítására hivatkozva először a „tanácskozási szabályzatot” szerette volna létrehozni.
A kérdéssel az előző országgyűlés 1843 őszén heteken át foglalkozott.
A törvényjavaslat 4. §-a mondja, hogy a megváltási hátralékokat az illetékes törvényhatóság a helytartótanács felszólítására „… szükség esetében polgári vagy katonai hatalomkarral is haladéktalanul foganatba venni tartozik”. (Iratok, 6. l.)
Részletesen ismertetve van a levél Kossuthnak Adó c. nagyobb dolgozatában, amely először Bajza: Ellenőr-ében jelent meg, éppen 1847 végén. (A cikk kézirata O. Lt. Vörös A.-gyüjt. 362. sz., újra leközölte Viszota, i. m. II. k. 876. s köv. l.) A szóbanforgó rész a 887. s köv. l.-on olvasható.)
Hogy ez nem pártkérdés, mond tovább szóló, az igaz s pedig nemcsak közöttünk nem az, – miután e részben a küldők utasitása olly szabatosan megkötő, hogy bizony lesznek tisztelt elvbarátim között is, kikkel minél gyakrabban együtt szavazhatni dicsőségemnek tartom, kik a közös teherviselés kérdésében nemmel lesznek kénytelenek szavazni, hanem nem pártkérdés ez még csak a nép s nemesség között is, mert ez olly kérdés, mellynek igazságos megoldása népnek és nemességnek egyaránt érdekében áll. Én a nemességre nézve különösen akként gondolkozom, hogy reá nézve az adómentességrőli lemondás a politicai suly fentartásának valóságos előfeltétele. Van e részben, kire conservativ oldalról is hivatkozhatom. Ime gróf Sztáray Albert – kinek emlékezetét democratiai velleitásokról bizonyosan senki sem vádolhatja – már évek előtt egy conservativ lapban* akként nyilatkozott: „ a teher-átvétel ideje eljött, ez a teendők alphája, e nélkül a nemesség előjogai is veszélyeztetve vannak, – az adómentességet most, míg a kényszerités időszaka be nem állott, az idő pedig tettre int, szükség feladni, s továbbá fentartani nem szabad; tökéletlen félintézkedések semmit sem érnek, hanem radicalis gyógyszerre van szükség, ollyanra, miszerint a nép magától is érezze hogy rajta könnyitve van, s ne legyen szükséges neki bizonyitgatni, tekervényesen magyarázgatni, hanem valósággal megadni, nem pedig igérgetni”. – Igy szólott az adómentesség lemondásának szükségéről egy olly conservativ egyén, kit bizonnyal democratiai irányról senki sem vádolhatand. – Én pedig, ki nem csinálok titkot belőle hogy a privilégiumoknak barátja nem vagyok, én hivatva érzem magamat elmondani, miként gondolkozom én a magyar nemességről.
Sztáray Albert gróf (1785–1843) a Századunk-ban jelentette ki, hogy a nemesség adómentessége igazságtalan, a nemességnek el kell vállalnia az egész házi adót, azt a különös javaslatot fűzte azonban hozzá, hogy mindenki fizetett adójának arányában nyerjen szaazati jogot. (Olv. erről Kossuth: Adó c. cikkében, Viszota, i. m. 892. s köv. l.)
A magyar nemességet közel egy ezredév historiája e nemzet létének talpazatává szentelte fel. Ő írta be a magyar nevet, e jövevény nemzetiség nevét, Europa nemzeteinek aranykönyvébe, mellyből egy ezredév viszontagságai sok nevet kitöröltenek, de azt nem, mellyet belé a magyar nemesség férfi karja írt. Ő vivta első sorban ez ország létének harczait; ő volt Europa táborszeme századokon át: – s minden viharok között is, nem tünt fel nagy, epochalis eszme Europában, melly a nemesség közrehatása mellett, hamarabb vagy később magyar hon földébe átültetést nem talált volna. Hogy Magyarország lett, hogy Magyarország van, az ő műve. És e közben a magyar nemesség az, melly jármot türni nem tanult soha, melly a szabadság aranyfonalát kezéből soha egészen ki nem ereszté, mellynek nevéhez egy historiai emlék csatlakozik, minővel az europai szárazföld egy nemzete sem dicsekedhetik, azon historiai emlék, hogy mióta ez ország Magyarország, itt az absolutismus törvényesitve nem lett soha. Mind ez a magyar nemesség müve. Már kérdem én: ki lehetne olly kába, hogy ezen nemességnek politicai állását annihilálni akarhatná? Mi bizonyosan nem, mert hiszen azért vert szivünknek minden dobbanása, hogy a szabadság közkinccsé legyen, hogy minél többekre kiterjesztessék; nem lehetünk hát olly fonák szándokkal hogy a szabadság várának védeit szaporitani akarván, munkánkat ritkitással kezdenők, és kezdenők azon sereg lefegyverzésével, melly elég erős volt azt egy ezredéven át maga is megvédeni. Mi igen jól tudjuk, hogy sokkal könnyebb a létező elemekből fejteni valamit, mint semmiből teremteni. Nem, mi akarjuk hogy a nemesség azon politicai sulyt megtartsa e nemzet közéletében, mellyre historiája, birtoka, alkotmányos gyakorlottsága és századokon át szőtt ezer meg ezer viszonyok által hivatva van. De hát kérdem: mimódon lehet azt megtartani? azáltal talán, ha az adómentesség szabadalmához ragaszkodva, magát a néppel s igazsággal folytonos ellentétbe helyezi? – Nem, t[ekintetes] RR! axioma az, hogy midőn a zsarnokság ideje lejárt, politicai hatalmat csak azon uton lehet fentartani, a mellyel szereztetett. De hát azt gondoljuk-e, hogy a magyar nemesség köztehermentesség által szerezte hatalmát s politicai sulyát? Ez uton nemcsak hogy soha nem szerezhette volna azt, de sőt ha ezen uton járt volna, lételét sem ismerné a historia, mert a polgári álladalom olly természetü, hogy politicai heréket nem tehet hatalmasokká. A t[ekintetes] RR igen jól tudják, hogy polgári szerkezetünk hajdani egyszerűsége igen kevés közteherrel járt, s a honvédelem mindennapi szüksége volt a legnagyobb, volt az egyedüli közteher. És a nemesség magát ezen teher alól nemcsak ki nem huzta, de sőt egyedül viselé, egyedül hordá azt vállain, s ezen teherviselés dicsőségében csak rendkivüli alkalmakkor adott részt más néposztályoknak. S talán nagylelküségből tevé ezt? nem, t[ekintetes] RR, tevé annak öntudatából, hogy a herék nem lehetnek hatalmasok. Tehát a közteherviselés azon alap, mellyen a nemesség politicai sulya fölemelkedett, ez lételének, ez jogainak kutfeje. – Már most a dolog egészen megváltozott, mennyire megváltozott, nem akarom rajzolni, mert nem akarok keserü lenni. De annyi bizonyos, hogy ezen abnormis állapot fentarthatlan; annyi igaz, hogy a status legfőbb – csaknem minden – javait élvező osztálynak adómentessége, olly türhetlen állapot, melly sokáig fenn nem maradhat; kérdem hát, barátja volna-e az a nemességnek, a ki őt arra igyekeznék rábirni, hogy várja be a kénytelenség végperczét? – A politicai bölcsesség nem abban áll, hogy a kénytelenségnek engedjünk, hanem hogy azt megelőzzük, a ki ezen intésre nem figyel, az meg fog lepetni a kénytelenség által, s mindenét odaadandja semmiért. Ha tehát azt óhajtjuk, hogy a nemesség politikai súlya s annyi becses historiai előnyei fentartassanak, ennek csak egy utja van, az t. i., hogy az élettel kiáltó ellentétben álló adómentességről lemondjon, mert ez sokáig semmi esetre fenn nem tartható, hozzá ragaszkodni tehát nem tenne egyebet, mint a fentartható előnyöket is compromittálni. Én pedig nem óhajtom, hogy a nemesség semmivé legyen, hanem óhajtom, hogy legyen a többi polgárok között, mint testvérek között a hü elsőszülött, a hazának erős szegletköve, kinek vezérlő állása az ifjabb testvérekbe önbizalmat önt. – Ura nem lehet e nemzetnek, de lehet vezére, ez gyönyörü hivatás, ezt tartsa meg, ezt megtarthatja, de csak azon áron, ha visszatér azon alaphoz, mellyen politicai hatalma felemelkedett és az adómentességről lemondásának árán épségben veszi meg Sybilla kilencz könyvét,* mellynek első hármában meg van irva, miként tarthatja fel a nemesség a jövendőnek osztályában e nemzet elsőszülöttségi jogait. – Ennek most utolsó lehetősége áll a nemesség előtt, ha adómentességrőli lemondását most megszavazza: – még most az önkénytes müve lehet egy uj bolgár historiai koszorujában. De uj tényezők vannak a küszöbön: bebocsátásuk feltartózhatlan, s a lemondás érdeme és igy annak bére sem lehetend többé a nemesség egyedüli sajátja.
Sybilla jósnő kilenc könyvét a hagyomány szerint Juppiter capitoliumi templomában őrizték s válságos időben felnyitották őket, hogy tanácsot kérjenek tőlük.
Ennyit tán nem volt időpazarlás megmondani: hogy a fenforgó pártkérdés, nemcsak köztünk nem pártkérdés, hanem még a nép s nemesség közt sem az, hanem mindnyájunk közös érdeke. – Ne hátráltassuk tehát a dolgot, hanem vessük meg az alapot, constatirozzuk küldőink többségének akaratát, miszerint tudjuk, mi téren állunk, minek részleteire kell irányozni gondosságunkat, miszerint nehézségeket elháritgatva, aggodalmakat lenyugtatgatva, a dolgot sikerre vigyük, s letegyük ez országgyűlési munkálkodásunk azon alapját, melly nélkül ugy szólván egyetlen egy tárgyban sem boldogulhatunk, mind azok közül, miket királyi szándok és nemzeti akarat teendőinkül kijelölt. – Szóló, ha a czél elérésének módjairól van szó, egyiket czélszerübbnek tartja ugyan a másiknál, de minden olly biztosításokra kész, mellyek a fizetés elleni antipathiát kevesbithetik. Ha p. o. az országgyűlés systematizálja a házi adó rovatait, a nemsystematizáltakra nézve pedig maximumot szab, s erre nézve a helytartó tanács felügyelése fenhagyatik stb. stb. mind erre szóló igen szivesen reááll; csak egyre nem áll, amit t. i. a rosszakarat számára kicalculált kibuvó ajtónak tart, hogy t. i. az adókivetés kérdése összeköttetésbe hozassék a megyei voksok coordinatiojának kérdésével,* – mert igy az adó elleni szenvvel a személyes voksok féltése is egyesülvén, mellyekről a nemesség önkéntes lemondását senki józanul nem remélheti, – az egész dologból semmi sem lenne. – A módok s feltételek kidolgozására országos és nem kerületi küldöttséget* tart jobbnak szóló, hogy a m[éltóságos] főrendek is azonnal befolyhassanak.
A megyegyűlésen minden nemesnek megjelenési és szavazati joga volt. Ha azonban ezt a jogot valamiképpen összekapcsolták volna a megyék házi adójához való hozzájárulással, éppen a vagyontalan bocskoros nemesség érdekeit sértették volna, amely pedig különösen az elmúlt országgyűlési követválasztásokon sok megyében döntő tényező volt s a pótló utasításokra való befolyásával országgyűlés alatt is elgáncsolhatott bármilyen haladó kezdeményezést.
A kettő között az a különbség, hogy a kerületi bizottságokban csak az alsó tábla tagjai foglalnak helyet, míg az országos bizottságban vegyesen vannak az alsó és felső tábla tagjai.
Pesti Hírlap, december 5. sz.
[Kossuth ugyanezen beszédének eredeti fogalmazványa – Kossuth Archiv, 509. fasc. 248–49. – lényegesen eltér attól a szövegtől, amely a Pesti Hírlapban megjelent s amelyet Kossuth nyilván el is mondott. Közlése nem fölösleges, a kettő egybevetése is hozzásegítheti az olvasót Kossuth munkamódszerének megismeréséhez. Könnyen lehetséges, hogy a különbségek egyrésze a cenzura beavatkozásának következménye.]
Arról, hogy a nemességnek az ország közszükségei fedezéséhez járulni kell, elannyira tisztába van már hozva a közvélemény, hogy erről in thesi nem tartanám szükségesnek szóllani, hanem van két kérdés, mellyről e tárgynál szóllani kivánok, szóllanom kell.
Első az: hogy a nemesség állandó adó vállalással politicai állását csorbitaná.
Második hogy nem a fenlevő rendes közterhekbeni részvéttel, hanem az ország el nem látott közszükségeinek fedezésével kell a dolgot kezdeni.
A mi az elsőt illeti: én a magyar nemességről ekkint gondolkozom:
A magyar nemességet közel egy ezred év historiája, a nemzet lételének talpazatává szentelte fel. A magyar nevet a jövevény nemzetiség nevét ő személyesitette Európa közéletében. Ő írta be a magyart ezen világrész nemzeteinek arany könyvébe, mellyből ezred év viszontagsága sok nevet kitörült, de azt nem, mellyet belé a magyar nemesség férfi karja írt. Ő vivta első sorban az ország lételének harczait, ő volt a fenyegetett Europának táborszeme századokon át; és még is ez örökös harcz és vihar daczára, nem tünt fel olly epochalis eszme Europában, mellyet a nemesség közre hatása által Magyarhon földébe átültetve ne találnánk. Hogy Magyarország lett, hogy Magyarország van, az ő müve. És ez ország alapitásának, ország fentartásának munkája közben a magyar nemesség az, melly jármot türni nem tanult soha, melly a szabadság aranyfonalát kezéből egészen kiragadtatni nem engedte, kinek köszönhetjük, hogy Magyarhon az absolutismust törvényesitetni soha sem hagyta. Vérzett, szenvedett, vonaglott, hol idegen bünök, hol saját vétke miatt, de az alkotmányos létet ez országtól elvétetni nem engedte soha. Egyetlen példa ez t[ekintetes] RR az Europai szárazföldön, mert nincs ország, nincs nemzet, melly elmondhatná, mit a magyar nemzet elmondhat, hogy Magyarhon absolut monarchia nem volt soha. És ez a magyar nemesség müve. Minő kiolthatlan szabadságszeretet, minő törhetetlen erély az, melly illy historiai emlékkel dicsekedhetik.
Ki lehetne hát olly kába, boldogtalan! ki a nemességet hazánk fentartásának tényezői közül kitörülni akarhatná? De különösen hogyan lehetne erről a mostani oppositiot vádolni, mellynek neve a reform nevével a lefolyt évek historiája által azonositva van? Azon oppositiót, melly feladatának ismeri a szabadság áldását minél többekre kiterjeszteni, mellynek hát lényegéhez tartozik, nem zuzni a nemzeti erőnek azon magkövét, mellyet egy ezred év historiája a magyar nemességben fel mutat, hanem inkább annak tenyésztő erejét a közszabadság és nemzeti önállás felnevelésére forditani. Nem t[ekintetes] RR, mi nem vagyunk olly kábák, hogy gyümölcsöt várjunk a magkő széttöréséből, nem vagyunk olly kábák, hogy mi az éber vigyázat emberei a szabadság várát a védsereg ritkitásával kezdjük.
Mi tudjuk, hogy a szabadság templomához legbiztosabban a létező elemek kifejtése és felhasználása vezethet. Mert könnyebb a létező elemek kifejtésének utján a tényezőket szaporitani, mint semmiből valamit teremteni. Ám de ezen kifejezés végett, kell hogy a szabadság meglegyen, mellyet megosztani és megosztva erősíteni lehessen. Ez pedig fájdalom másutt, mint a nemességnél hazánkban nincs; kormánynál szabadság nincs és nem lehet. Kormánynál csak hatalom van.
Mi tudjuk, hogy a nemesség politicai életének annihilatiója vagy egyenesen csatavesztésre vezetne, vagy legalább forradalmakba bonyolithatna; én e gondolattól borzadok, mert megtanultam a historiából, hogy a forradalmak napjára gyakran a szolgaság hosszu éjjele következik. E fegyverhez csak a kétségbe esés folyamodhatik. Kétségbe esni pedig csak annak szabad, kinek már nincsen mit vesztenie. Nekünk Istennek hála még van.
S azért én ha lelkemben hazám jövendőjét átgondolom, nem ugy áll annak képe előttem, hogy abból a nemesség egészen hiányoznék, hanem ugy hogy a nemesség a néppel szabadságban egyé forrva, ollyan mint testvérek között a hű első szülött; a család vezére, a háznak erős szeglet köve, mellynek edzett ereje az ifjabb testvérbe ön bizalmat önt, melly elől megy a család harczaiban, melly a megtámadott közös ház legveszélyesebb pontján őrködik; szóval ugy áll előttem a nemesség, mint mellynek egyedüliségét nem követelő, de erkölcsi ereje s historiai sulya által tehetős befolyása képezi azon gyüjtő magvat, mellyből a közszabadság növénye csirába indul.
Az tehát a kérdés: mikint lehet a nemességnek ezen politicai sulyát fentartani? a kérdés az, valljon az adómentesség koldus szabadalmáróli lemondás ezt megrontja e, vagy talán épen erősíti? Én a mondó vagyok, hogy nem csak meg nem rontja, nem csak erősíti, sőt az adómentességrőli lemondás a nemesség politicai lételének életfeltétele.
Egy pár axiomát akarok ki mondani, melly az élet könyvéből a historiából van abstrahálva.
Első axioma az: hogy egy olly állapot, miszerint a status rendes közterheiben ép azon osztály ne vegyen igazságos részt, melly a statusnak legfőbb javát mondhatni egyedül élvezi, sok időre már most fel nem tartható.
Második az: hogy a XIX. század polgári heréket nem tür.
3-ik az: hogy az ország létele adót kiván. Ez kötelesség. A ki megvonja a statustól a polgári kötelességet, attól a status meg fogja vonni a polgári hatalmat.
4-ik az: hogy a politicai kötelesség nem abban áll, hogy a kénytelenségnek engedjünk, hanem abban, hogy a kénytelenséget megelőzzük. – A ki e szózatra nem hallgat, az meg fog lepetni a kénytelenség által és mindenét oda adandja semmiért.
További axiomája az, hogy a melly testület az életben alappal nem bíró, s igy azért feltarthatlan előnyökhöz ragaszkodik, az a feltarthatókat is compromittálja.
Végre: Politicai hatalmat csak azon uton lehet megtartani, amellyen szereztetett.
És most kérdem én, azt gondolja valaki, hogy a magyar nemesség közteher mentesség utján szerezte a maga politicai sulyát? Ellenkezőleg: szerezte az által hogy a rendes közterhet nem csak vállaira vette, de sőt egyedül ő viselte.
Ennek detailja
S pedig tette ezt nem nagylelküségi hajlamából, hanem mert érezte, hogy politicai sulyt, hatalmat s előnyöket nem birhat a statusban, hacsak a status fentartásának mindennapi terheit nem veszi vállaira. A herék soha sem lehetnek sokáig hatalmasok. A közterhek egyedüli viselésének alapján emelkedett fel a nemesség politicai hatalmának épülete; e nélkül nem csak politicai tul sulyra soha sem emelkedett volna, de sőt lételének nyomát sem hagyta volna a historia lapjain.
Már most ha igaz az t[ekintetes] RR, mikint egy olly állapot, miszerint e status mindennapi közterheit ép azon osztály nem viseli, melly a közállomány legtöbb javait élvezi, az életel olly kiáltó ellentétben áll, hogy az minél továbbra terjed, annál türhetetlenebbé válik. Kérdem én, minő feltétel alatt számíthat reá a nemesség, hogy azon előjogokat, mellyek a nép erkölcsi s anyagi érdekeivel kiáltó ellentétben nincsenek, hogy azon tehetős befolyást, mellyet historiai állása, birtoka, gyakorlati alkotmányos képzetsége, a századok ereje által szőtt ezer meg ezer viszony nyujtanak – jövendőre is feltarthassa; gondolom a felelet igen világos: csak azon feltétel alatt tarthatja fel, ha idején korán le tud azon szabadalmakról mondani, mellyek Isten és emberek igazságával, s a mindennapi élet hatalmával, sőt az ország fennmaradásának feltételeivel kiáltó ellentétben állanak, tehát ép azért feltarthatlanok.
Sybilla könyvei
2-ik kérdés, hogy min kell kezdeni;
Sztáray szavait idézni
Nemesség terhei 24 lap oldalt.*
A megjegyzés a segédeszközül szolgáló könyv, vagy inkább kézirat (talán az Adó-cikk fogalmazványa) megfelelő lapjára vonatkozik.
Adómentesség feláldozása olly ár melly megérdemli, hogy minél több baj elháritásáért adassék oda.
Mi a legnagyobb baj? – hogy gyöngék vagyunk.
Miért? mert érdek szakadás van a nemesség s nép között.
O. Lt. Kossuth-Archiv 509. fasc. 248–49. l.
Noha a követek legtöbbjének az adó kérdésében pozitív utasítása volt, a vitát mégsem lehetett befejezni, mert a gyors elintézés ellenzői, különösen Babarczy és Széchenyi, elnyujtották a tárgyalásokat. A szavazás a következő napra maradt.
