71. Pozsony, 1847 november 22. Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a királyi propozíciókra adandó válaszfelirat ügyében.
71.
Pozsony, 1847 november 22.
Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a királyi propozíciókra adandó válaszfelirat ügyében.
Pozsony, 1847 november 22.
Kossuth nagy beszéde kerületi ülésben a királyi propozíciókra adandó válaszfelirat ügyében.
Az ülést bevezető apróbb tárgyak között az elnökség bemutatta a gr. Rhédey Jánosnak az országgyűlésre meg nem hivatása tárgyában* készült rövid izenetet.*
Rhédey gróf születésénél fogva tagja a főrendi táblának, meg nem hivatása tehát sérelem.
Az izenet szövegét l. Iratok, 41. s. köv. l.
Ez alkalmat Kossuth felhasználá azon elvnek kijelentésére, hogy a meghivatásra jogositottak, ugy egyesek, mint törvényhatóságok megjelenését a kir. meghivástól nem feltételezi.
Pesti Hírlap, 1847 november 28. sz.
Ezután került sor a válaszfelirat kérdésének megtárgyalására.* Baranya megye kormánypárti követe, Somssich Pál nagy beszédben méltatta a kormány reformszándékát és javasolta, hogy a válaszfeliratban mondjon köszönetet az országgyűlés a királynak, hogy a nemzet legforróbb óhajtásainak megvalósulását kezdeményezte a törvényjavaslatok által s haladéktalanul fogjanak hozzá a királyi javaslatok tárgyalásához. Az ellenzék nézeteit Kossuth az alábbi hatalmas beszédben fejtette ki:
A kir. propoziciókat – amelyekben a nádorválasztás, a katonai élelmezés, a városi reform, telekkönyv, örökváltság, vámkérdés, a közlekedés fejlesztése, a Partium visszacsatolása és a büntető törvénykezés reformja szerepelt – a hozzájuk kapcsolt törvényjavaslatokkal l. Iratok, 6. s köv. l.
T[ekintetes] KK és RR! Nézeteim Baranya követének nézeteitől, a válaszfelirat ugy terének, mint feladatának egész philosophiájára nézve lényegesen különbözvén, előadása egyes részleteit tüzetesen taglalni nem szándékozom. Ha ő öszhangzó egységet lát a kormány és nemzet között a teendőkre nézve, én az egységet csak némi tárgyak kijelentésére nézve látom; de látok ezen tárgyak elintézésének irányára nézve olly végetlen külömbséget, minő van az alkotmányos és absolutisticus irány között, mit – fájdalom – igen gyakori alkalmunk lesz az általa annyira feldicsért propositionalis csatolmányoknál tapasztalni. – Ha ő ezen kidolgozott törvényjavaslati csatolmányok által a nemzet inditványozási jogát* in thesi veszélyeztetve nem látja, én in praxi el annyira veszélyeztetve látom, hogy e veszély a legóvatosabb gondoskodást igényelné. – [Ha ő az által, hogy a kormány álitólagosan csak most nyújt kezet a reformokra, a nemzetet csak rögtönzésektől hiszi megóvottnak, én tartok, hogy a tapasztalás azt fogja mutatni, miként ez által a kormány sokakban ama régi átkot mondta ki reánk, a melly e szóban „késő” feküszik.]* De én a válasz feliratra nézve lényegben különbözvén Baranya követétől, egyes állitásait nem taglalom, hanem mondom azt, hogy Benthamot olvasván a parlamenti tactica philosophiájáról némi fogalommal gondoltam birni,* de Baranya követének tacticája előttem annyira megfoghatatlan, miként nem lehet más választásom, mint vagy azt hinnem, hogy én a dolgokhoz semmit sem értek, vagy azt hogy ő igen czélszerütlen tacticát követ. Ha más tenne illy inditványt, azt hinném, hogy a válaszfelirat fogalmát s feladatát hibásan fogja fel; de Baranya követe igen jól tudja mit akar, neki tehát azt mondom, hogy a csatát olly térre állitotta, mellyen nyernie lehetetlen.
V. ö. előbb, 294. l., 3. jegyzet.
A zárójelben lévő részeket – továbbiak folyamán is – a cenzura törölte s így ezek az eddigi kiadásokból hiányoznak.
Bentham Jeremy (1748–1832) angol jogfiozófus, az utilitarizmus megalapítója; elveit Introduction to the principles of moral and legislation c. művében (1789) fejtette ki.
Ő nem látta jónak a csatát azon térre állitani: akarunk e reform diaetát, vagy ó szerű gravamiálist,* hanem csak [oda szeretné a csatát szoritani,] több vagy kevesebb sérelmet rekeszünk e a válaszfeliratba. – Mert azt mondja: a melly sérelmekben már a mult országgyűlések megegyeztek, azoknak orvoslását sürgetjük, de az ujakról ne szóljunk semmit, hanem tárgyaljuk a szokott gravaminalis választmányok utján. – Baranya v[ár]megye követje igen jól tudja, hogy ha őt e térre követnők, akkor bizony Halics és Ladomeria vissza nem csatolásánál meg nem állapodandunk, hanem bele megyünk részletes gravaminalis tárgyalásába azon sérelmeknek, mellyek mivel ujak, sebfájdalmok is legégetőbb. – De Baranya követe ezzel nem gondol, mert neki minden vágyai s reményei itt csak a körül forognak, hogy talán a loyalis elismerésünket igénylő események miatt egyik másik új gravaminalis specialitáska az Adressebe tételnél majd megbukik, s itt megbukván, ujra majd fel sem kél. – [Ugyan kérem Baranya követét: azt akarja ő, hogy a kormány illy nyomoruságos diadalocskákkal constatirozza azon magas politicát, mellyel saját állását, hivatását, s ezen országgyűlés rendeltetését felfogja? – kivánja, hogy ezen szemponthoz kössük mi a kormány bölcsességéről, szándokáról, s irányáról hitünket? – bizony, bizony mondom, a kormánynak roszabb szolgálatot tenni alig lehetne.] – Mert ám tegyük fel, hogy czélt ér: azt csak tudhatja, hogy az ellenzék sem nem olly gyenge, sem nem olly bátortalan, miszerint a tért csak ugy feladná; és mivel fel nem adja, tehát Baranya követéjé lessz a dicsőség, hogy tanácskozásainkat mindjárt első lépésnél olly vágásba vitte, miszerint a nemzet 1847-ben ismét látott egy ószerü gravaminalis diaetát. Nem irigylem, de meg kell mondanom, mit értek a gravaminalis ószerüség alatt. Értem azt, miszerint a nemzet mindég csak türte, hogy a törvények sértetnek, mert be elégedett az orvoslásnak utólagos sürgetésével; én biz elhiszem, hogy jó volna a nemzetet most is emez ószerü szendergésbe beleringatni, – mert ennek ugyan a nemzet nem nagy hasznát vette, a mint orvoslatlan sérelmeink tömege eléggé bizonyitja. – Ezt nevezem én ószerü gravaminalis kerékvágásnak, mellynél a kormányra nézve nincs valami kényelmesebb, midőn nincs valami különös kérnivalója a nemzettől. De [én azt gondolom,] a nemzetnek e részben egy uj stádiumba kell lépni, t. i. azon törekvés stádiumába, hogy sérelmek ne történhessenek. – [És meg vagyok győződve, hogy] ezen törekvésnek legelső lépése is már némi befolyással lészen arra, hogy az orvoslatlan sérelmek is az örökös sikertelen panasz stádiumába ne vesztegeljenek. Ezen törekvésre a tért nézetem szerint mindjárt most, a válaszfeliratnál kell férfias határozottsággal elfoglalnunk; mi az által fog megtörténni: ha a T[ekintetes] RR alkotmányos állásuk tellyes érzetében kimondják a válaszfeliratban véleményüket az ország s országlás állapotáról, ki a siker akadályairól, s feltételeiről, de ezen szemponton tul tractatusoktól, resolutioktól függő specialis gravaminalis vágásba magokat nem tereltetik. Én legalább meg vagyok győződve, hogy ha Baranya v[ár]megye irányát követnők, sem sérelmeink nem orvosoltatnának, sem reform eredményeket nem vinnénk haza; ellenben vagy egy, vagy más kérdést compromitálnók.
Az 1832 előtti országgyűléseknek általában az volt a menete, hogy a rendek felsorolták az ország régi és új sérelmeit s azok orvoslásától tették függővé a király által kért adó- és újoncmennyiség megszavazását.
Vagy talán azért állitotta Baranya v[ár]megye követe illy térre a kérdést, miszerint elmondhassa, hogy Ő Felsége iránti loyalitásának indítványait az ellenzék megbuktatná: ám de én bizonyosá teszem B[aranya] v[ármegye] követét, hogy mi hüségben a király iránt, s ragaszkodásban az uralkodó ház iránt magunkat senki által felülmulni nem engedjük, s ha a mint reményleni, bukik a Baranyai inditvány, a hála és méltó elismerés meg lesz, s nem ez, hanem a Baranyai formák buktak meg.
Én tehát elleninditványt szándékozván tenni [s mint emlitém Baranya vármegye követétől a válasz felirat feladatának egész philosophiájára nézve lényegben különbözvén,] azt gondolom, nem rossz szolgálatot teszek Baranya követének, ha az ő schémáját a lehetségig feledni iparkodom, s csak azt ohajtom, legyen szives minél többször illy tacticát követni, mert az ellenfél hibás maneuverje az éber tábornak legerősebb szövetségese.
Hazánk sorsának e fontos perczében, a törvényhozási kötelességekre hivatva, nehéz feladatunk szerencsés megoldásának első kellékeihez vélem tartozni a körülmények komoly felismerését, s a fenforgó viszonyok körüli ön tájékozást, mellynek alapján munkálkodásunk irányára nézve a t[ekintetes] RR akarata constatirozva legyen, s ezen constatirozott nemzeti akarat a Fejedelem irányában ünnepélyesen nyilatkozzék. Én a kiterjesztéseket* a kormány részérőli olly manifestatiónak tekintem, mellyel az országgyűlés munkálatának irány adatni czéloztatik, s azért úgy gondolom, hogy a t[ekintetes] RR válaszfeliratában viszont azon iránynak kell pronunciáltatni, mellyet a t[ekintetes] RR követni szándékoznak, de minthogy ez nagy részben a körülmények gondos felismerése által feltételeztetik, szükségesnek látom egyszersmind, hogy a válasz felirat alkalmával a t[ekintetes] RR taglalat alá vegyék, mind általában az ország állapotát, mind különösen erre vonatkozólag a mult országgyűlés óta követett kormány politicának ugy általános irányát, mind tettekben vagy mulasztásokban nyilatkozott főbb momentumait, miszerint a kormány irányábani ellenőrködésre jogositott országgyűlésnek véleménye ugy ön magunk előtt tudva legyen, mint Felséges királyunknak tudomására jutathassék.
T. i. a királyi propozíciókat.
Az idő lejárt, midőn a válasz feliratok puszta hálálkodó phrasisok körül foroghattak, [álván egy sorban a tisztelgő beszédek erőtlen sujtásaival.] – Ez idő lejártát már a mult országgyűlés érezé, midőn a kir. előterjesztésekre adott válaszfeliratában, az ország állapotának hü képést, s az országgyűlés irány szándokának őszinte vallomását adá.* Az óta a körülmények, s velök feladatunk fontossága megnövekedett, s azért én ápoló kegyelettel óhajtanám felfogatva látni, az elődeink bölcsességéből hozzánk átnyúló fonalat, óhajtanám felfogatva látni, mind azon higadt, de ép azért határozott eréllyel melly egy részt Fejedelmünk, másrészt saját alkotmányos állásunk iránti kötelességeinkhez tartozik.
Az 1843/44.-i országgyűlés válaszfeliratát olv. az országgyűlés Írásai-ban, 19. s köv. l.
Fejedelmünk iránt a törhetetlen hüségen, s fenséges házáhozi bizalmas ragaszkodáson kívűl, mellynek az országgyűlés első perczében, nemzeti közakaratból forrásozott új bizonyságát adánk, tartom még kötelességünknek a loyalis őszinteséget, melly nélkül az alkotmányos országok közti harmonia ép olly lehetetlen, mint e harmonia nélkül ingatag a kir. szék biztossága, mert az ország jövendője kétséges.
Magunk s a minket bizalmával megtisztelt nemzet iránt pedig kötelességünknek tartom szilárd férfiassággal elfoglalni s megállani azon tért, melly, ha alkotmányos életünk több mint ünnepélyes illusio, kétségtelen jogunkhoz tartozik, s mellyet egész terjedelmében a kormánynak is respectálni kell, ha akarja hogy támogatására a nemzetben avagy csak hajlam is ébredjen. – [Pedig azt hiszem e nélkül kormány már nehezen álhatna meg.]
Ezen tér pedig, mellyet jogunkhoz számítok, nem más, mint azon álláspont, mellyről a nemzet akaratának sullyát irányadólag mindenre nézve mérlegbe vegye, a mi az ország állapotát érdekli. A melly nemzet e vonalon alul áll, annak névben lehet, de valóságban nincs alkotmánya. Ha volt idő t[ekintetes] RR midőn a magyar országgyűlés legfőbb hivatása akkint értelmeztetett, „guod sit salutare relevandarum gravaminium remedium”, ha volt idő, midőn a törvényhozás népatyáskodó gondosságának határául a szegény adózó nép megmaradhatása vala kitüzve,* ezen szük értelmezés korán tul emelték nemzetünket az események, tul a fejlődő szükségek kényszerüsége, [de tul maga a nemzetnek, a dynastiaval 1790-ben történt kiengesztelése is,] minél fogva szentesitett törvénnyel biztositattunk, hogy csak törvény szerint kormányoztathatunk, törvény pedig nélkülünk nem hozatik.* – Én annyit igénylek a t[ekintetes] RR-nek, de ennek valósággá kell lenni, mit a sérelmek nyomoru élete ki ne gúnyoljon, igénylem azt egészen, teljesen reservata nélkül, hiány és csorba nélkül. Ez pedig nem teljes, ez nem valóság, valameddig Ő Felsége hozzájárulásával egy s más dolgokban törvényt hozunk ugyan, de aztán a kormány egyben törvény nélkül, tehát a nemzet befolyásának kirekesztésével, másban törvény ellen, tehát a nemzet akaratja ellen, intézi az ország dolgait, az országgyűlés pedig sértett törvények orvoslásával vesződve, perekhez, de nem törvényhozáshoz illő ügyvédi harczokat kéntelen vivni a constitualt hatalmak korlátai felett, [és a papír malasztok halmazát új papír szeletekkel támogatva, szétoszlik, három évig nézi a sérelmek folytatásait, majd ismét újra kezdendő az orvoslás sisiphusi munkáját. – Ez nyomoruság t[ekintetes] RR, még a nyomoruságnál is rosszabb, mert guny, mintha rólunk írták volna a Danaidák regéjét.]
Ilyeneknek tekinthetők az összes országgyűlések egészen 1832-ig, amikor végre sor került az 1791: 67. tc. által kiküldött reformbizottságok munkálatainak tárgyalására.
Az 1790: 10. tc. mondta ki, hogy Magyarország „… sit regnum liberum et … propriis legibus et consuetudinibus, non vero ad normam aliarum provinciarum… regendum et gubernandum”.
És én szerencsésnek tartom magamat olly megyét képviselhetni, mellynek meggyőződése, hogy a jelen országgyűlésnek, miután amaz alkotmányos álláspontról indulva, az ország állapotának jogszerüségét számon vette, igyekezetét a nemzet országos jogainak gondos megőrzésén én ebben találom fel egyszersmind ama szomoru, de szent kötelesség osztályai közérdekeinek egyesítésére, az ország szellemi és anyagi javának előmozditására, szóval: nemzetiség és alkotmányosság alapján czélszerü reformok eszközlésére kell irányoznia;* annyival is inkább, mert én ebben találom fel egyszersmind ama szomoru, de szent kötelességünk sikerének is biztositását, miszerint hivatva vagyunk orvosolni az ország sérelmeit, de orvosolni ugy, hogy az orvoslás valóság, s a recidivák ellen biztositott legyen.
V. ö. Pestmegye követi utasításaival, e kötet 174. s köv. l.
E szempontokból és ez irányban vizsgálván a kir. előadásokat, – nyilt őszinteséggel vallom meg, hogy midőn Ő Felsége több olly ügyek tárgyalására hivja fel az ország rendeit, mellyeknek elintézését a nemzeti közvélemény a nemzeti közóhajtások közé emelé, s korunk kitünő feladatának kijelölt, ennyiben a kir. előadások nem csak a nemzet szándékával és akaratával találkoznak, hanem egyszersmind ő Felsége részéről a nemzet reform czélzatu törekvése iránt rokonszenvet s hajlandóságot tanusitanak. – És én azt nem csak méltányló hálával ismerem el, de sőt egyenesen kimondom azt is, hogy Ő Felségének e kegyes hajlandósága előttem sem nem uj, sem nem meglepő, mert hiszen szint illy szelleműek voltak már a mult országgyűlésre adott kir. előterjesztések is* miket a nemzet annyi örömmel, annyi reményel fogadott. [És az ország Rendei, még akkor is midőn a siker reményének meghiusulta miatt a nemzeti öröm nemzeti fájdalommá változott, a méltó keserüség legbusabb perczében is mindég eléggé loyalisok voltak a kormányt a fejedelemtől alkotmányszerüleg megkülönböztetve, Ő Felségének ezen kegyelmes hajlandósága iránti hitükben és bizodalmukban soha egy perczig sem csökkenni meg.]
Az 1843/44.-i országgyűlés királyi propozícióit olv. az országgyűlés Írásai-ban, 5. s. köv. l.
És mi hallottuk a királyt felszólitani a nemzetet, hogy atyai szándékának jeleit, a királyi előadásokat fogadjuk ezuttal is bizodalommal.* E felszólitás volt az első magyar szó, mellyet e sokat szenvedett nemzet, sok századok bánatos sóvárgása után királyának ajkairól hallott lezengeni; és midőn e kir. szavakkal nemzeti lételünk szentesitett elismerésének diadal érzete sziveinkbe száll, midőn Nádor választásunk megerősítése által nemzetünkel az uralkodó ház ujabb constitutionalis kötéssel frigyesül, lehetetlen, hogy kettőztetett készséggel ne adjuk meg, mire a magyar király hü magyarjait magyarul szóllitá fel: a törhetetlen bizalmat felséges személye s atyai szándéka iránt.
V. Ferdinánd nov. 12.-i megnyitó szavait l. előbb, 300. l., 14. jegyzet.
De minél őszintébb elismeréssel fogadjuk a kir. szándékok eme nyilatkozatát, annál nagyobb kötelességünk Ő Felségének nyilt őszinteséggel elmondani, mik azon akadályok, mellyeknek el kell háritaniok, ha királyi szándoka tellyesedjék; mert hiszen az ország illy szellemű kir. előadásokat máskor is látott, s még is csak kevés eredmény mérsékelhetné a meghiusult remények fájdalmát. – A siker feltételeinek kijelölésével tartozunk az ország méltó várakozásának, melly a késedelem veszélyeinek kinos érzelmében az országgyűléstől eredményt vár, de vesztességnek s nem eredménynek venné az uj törvények bár melly halmazatát, ha azoknak iránya nem volna nemzeti s nem alkotmányos; de tartozunk a siker feltételeinek eme kijelölésével a Felséges uralkodó ház iránti ragaszkodásunknak is, mert egy gondos pillanat Europa s a monarchia viszonyaira, egy pillanat a politicai láthatáron, olly olvashatólag feltünedező jelekre, lehetetlen hogy minden embert, a ki ép értelemmel bir, meg ne győzzön, mikint a felséges austriai ház jövendője Magyarország alkotmányszerü kifejlődésével [a legszorosabb] kapcsolatban áll. – Én ezt szükségesnek tartanám T[ekintetes] RR kimondani, mert ugy országunknak, mint a kir. háznak, érdekében vélem lenni, hogy komoly meggyőződéssé váljék, mikint az, aki Magyarország közügyeit vagy alkotmányosságában csorbitani akarná, vagy reformokat nem akarva, vagy azokat nem alkotmányos és nemzeti irányban akarná, az meglehet, hogy valamely idegenszerü kormányrendszer mechanismusának támogatásán dolgoznék, de az uralkodó ház érdekeinek biztositásán nem dolgoznék: mert a kettő egymástól nem csak végtelenül különbözik, hanem erőssen meg vagyok győződve, hogy sokakban egymással egyenesen ellenkezik is.
Én tehát az akadályokat elsorolandó, mellyeknek elháritása nélkül ugy a kir. szándoknak, mint a nemzet óhajtásának tellyesedése bizonytalan, a beszédem elején kitüzött szempontból indulva, kötelességemnek érzem országunk állapotának vázlatába bocsátkozni.
És itt minden előtt országunk jövendő létének biztossága vonván magára figyelmemet, sajnosan vagyok kénytelen (egyenes utasitásom következtében is)* azon tagadhatatlan tényt emliteni, hogy azon kormány politicában, melly a hazánknak és a velünk egy fejedelemnek hódoló Austriai monarchiának közös status viszonyait intézi, a magyar kormányt nem látom azon hatékony befolyással birni, melly törvények s alkukötések által biztositott országos, szabad ön állásunknak megfeleljen. Innen van aztán, hogy ama politicát országunk érdekeivel gyakorta öszhangzónak nem találhatjuk, mert a kormányunk által képviseltetni kellő alkotmányos érdekeink nem birván eléggé nyomatékos befolyással a monarchia közös status viszonyainak intézésében, – az ezt vezérlő politica nem birja eléggé méltánylani a magyar nemzetnek az uralkodó ház iránti áldozati készségét [s inkább idegen intések követésében keresi fonák irányának támaszát.]
Pest megye követi utasításának 2. pontja taglalja Magyarország és Ausztria viszonyát s a közös kormányzat hátrányait Magyarországra nézve. (V. ö. e kötet 171. s köv. l.)
Ám hazák állapotát még közelebről, s a leglényegesebben érdekli azon viszony, mellyben mi az Austriai monarchia tartományaihoz állunk. Senki nálamnál e viszonyt jobban nem tisztelheti, s pedig nem csak azért, mivel a fejedelmünk egységének az 1723: 2. t. czikben* megörökítésével szentesitve van, hanem azért is, mivel én e viszony szövetségében látom ugy hazánk, mint az uralkodó ház biztositékát, sőt látom annak constitutionalis kifejlődésében az Európai civilizationak egyik hatalmas paizsát. De ezen tisztelet és ragaszkodás miatt nem szabad szem elől tévesztenem azon országos ön állást és azon jogokat, mellyek e viszonyok mellett hazánk számára az 1790: 10. t. czikben királyi szentesitett szóval biztositattak. E viszony a Fejedelem egységének, s nem az országos önállás feláldozásának viszonya, e viszony egyik részéről sem az alárendeltségnek, hanem a barátságnak, a szövetségnek kedves viszonya. És még is fájdalom oda jutottunk, hogy sokan ép e viszonyokban keresék hazánk jogszerű igényeinek akadályait, mivelhogy tapasztaljuk miként az érdekek találkozásában hazánk érdekei az austriai örökös tartományok vélt érdekeinek gyakorta alá rendeltetnek, igazságos kivánalmaink elmellőzése azon ürüggyel mentegetetik, hogy tellyesitésöket az Austriai tartományokra való tekintett nem engedi. – Ám de én ezen imputatio alaposságát, a legkerekebben tagadom, sőt állitom, hogy az uralkodó háznak rosz szolgálatot teszen, a ki azon véleményt igyekszik tenyészteni, mintha hazánk jogszerű érdekeit Austria érdekei szükségkép ellenezhetnék. Én ezt kereken tagadom, lelkem erős meggyőződésével ismétlem, mit a KK és RR táblája 1844-ben kimondott, hogy a magyar alkotmányos élet tellyes kifejlődése az örökös tartományokkali viszony mellett lehetséges;* és állitom azt, hogy ha e tekintetben nehézségek forognak fenn, ha érdekeink itt ott ütközésben lenni látszanak, ezen nehézségek és ezen ütközés nem a szövetséges tartományokkali viszony természetéből erednek, hanem azon kormány divergens irányából, melly a szomszéd tartományokkali találkozásunk historiai alapját megváltoztatván a magyar alkotmányossággal irány ellentétbe jött; e divergentia által érdek találkozásainkat is ütközésekbe ragadta. – [A t[ekintetes] RR előtt tudva van, miként a dicsőségesen országló Austriai házat hajdan minden uralkodói viszonyaikban constitutionalis formák környezték. A német birodalmi császárság alkotmányilag korlátolt hatalom volt, s az austriai birodalmat képező tartományok között egyetlen egy sincs, melly alkotmánnyal nem birt volna. És a legfőbb hatalom lényegének ezen harmoniája ön magában hordá a biztositékot, hogy a birodalom kormánya, a magyar alkotmányossággal divergens irányba sem természeténél, sem elemeinél fogva nem jöen. És kétségtelen az is, hogy ha e viszony változatlanul eként marad vala, a multak sok keserü emlékét nem találnók történeteinkben, a jelennek sok baját nem ismernők, s a jövendőnek sok aggodalmai nem léteznének. Azonban idő folytában e viszony megváltozott, a birodalmi tartományok historiai alkotmányossága a kormányzati mechanizmus egységének – mit hibásan birodalmi egységnek neveznek – feláldoztatott, s ezen kormányzat egységi mechanizmus a fő hatalom korlátlanságának elve alapján fejlett ki, és csak a legujabb időben látjuk szövetséges szomszédainknál az elveszett alkotmányosság visszaszerzésének békés és loyalis, de férfiasan erélyes ösztönét felébredni, melly ép a férfias loyalitás miatt a civilisált Európa rokonszenvével találkozik, mint a szövetséges magyar nemzetnél, melly az alkotmányos életet annál nagyobbra becsüli, minél több gondjaiba került azt a népszerű kifejlődés számára századokon át fentartani.*] Fájdalmas, de természetes, hogy amaz absolutisticus változásból előbb divergentiának, utóbb összeütközésnek kellett következni, melyek azonban nem onnan származtak, mintha érdekeink a birodalmi tartományok érdekeitől természetszerüleg külömböznének, hanem származtak onnan, hogy ama kormányzati rendszer által különbözőkké tétettenek. Én legalább meg vagyok győződve, hogy ha ezen változás közbe nem jött vala, s ennek következtében az egyik szövetséges fél állapotának kifejlődése mesterkélt irányba nem vezettetik, a másiké pedig természetszerü fejlődésében fel nem tartóztatik, sem érdekeink ütközésbe nem jőnek vala, sem az egy fejedelmet törhetlen hűséggel uraló népek között a feszültségének semmi neme nem léteznék, sőt inkább az összes birodalom egyes részeit nagyobb érdek egység, erősebb kölcsönös bizalom kötné öszve, s külön nemzetiségeink megőrzése mellet, velök az alkotmányosság érzelem rokonitó alapján találkozva, mindnyájan azon közös megnyugvásnak örvendezhetnénk, hogy érdekeink rokonsága, sőt ugyanazonossága nyujtja a kir. szék növekedendő erejére s dicsőségére a legrendithetetlenebb talapot. – Van pedig jogom azt hinni annyival inkább, mert nemzetemet mindenkoron azon hajlam lelkesitette, mellyet én, s azt hiszem a t[ekintetes] RR mindnyájan jelenben is sajátunknak valljuk, miszerint részünkről minden készség megvolt s megvan, a különválni látszó érdekek kiegyenlitésére örömest nyujtani segéd kezet, csak a részben legyünk biztosak, hogy azért országos önállásunk, érdekeink páritása, vagy épen alkotmányosságunk árul nem kivántatik. Illy ár követelése pedig nem a birodalmi tartományok derék nemzeteitől, nem a kapcsolati viszony természetéből, hanem csak ama kormány rendszer dievergens irányából eredhetne.
A pragmatica sanctiot létesítő tc.
A harmincad tárgyában 1844 szept. 13.-án kelt feliratukban, az országgyűlés Írásai, IV. k. 11. l.
Ez a rész – amelynek közlését a cenzura az ujságokban nem engedélyezte, – csaknem szóról szóra Pest megye követi utasításából van véve, amelynek szerzője tulajdonképpen szintén Kossuth. (V. ö. e kötet 171. l.)
Ezen kormányrendszernek saját belügyeinkre is alkotmány ellenes befolyásától akarták őseink a hazát biztositani, midőn az 1790: 10. t. cz-ben királyi akarattal is szentesitve kimondották, hogy hazánk szabad ország, s egész törvényhozási és kormányzati rendszerében független, tehát semmi más országnak, avagy nemzetnek alá nem rendelt.
Azonban – fájdalom – de ki kell mondanom, hogy ezen sarkalatos törvénynek az élet, s a valóság meg nem felel. Nem gondolom, hogy volna közöttünk valaki, ki ez ne fájlalná, vagy éppen állitásom valóságát tagadásba venni akarhatná, de ha még is valaki magában erre kedvet érezne, ám tessék, gondolom sokan leszünk, kik a keztyüt felvesszük és fogunk részletes adatokkal szolgálni: [a törvényhozás körétől kezdve, keresztül az ország teritorialis viszonyain, kormány székeink csonkitott hatóságán, a magyar hadsereg állapotán, hazánk financiális ügyein, a magyar kamara elnémetesitett függésén, a bányászati, kereskedelmi, vám szabályzati ügyeken, a magyar udvari Cancellária azon keserves állapotán, miszerint 20 ftról sem képes a birodalmi kamara engedelme nélkül rendelkezni, szóval nagy és kis dolgokon keresztül, le egészen a repositionalis ügyek cabineti tárgyalásáig, még magát itélő székeinket sem véve ki, melyek pénzügyeinkben mai napig is a devalvationalis patens szerint itélnek.*] – Azt hiszem hogy a bizonyitásnak – fájdalom – szükében nem igen vagyunk, a tényt tehát, hogy az 1790: 10. t. cz. nem valóság, ki kellett mondanom t[ekintetes] RR, mert nem ismerek kártékonyabb dolgot, mint a [papiros malasztokkali] önmystificatiót, mellyel az élet kiáltó ellentétben áll, míg ellenben a bajnak himezetlen felismerése az orvoslatnak legelső feltétele. – Ezen tényből t[ekintetes] RR sok féle bajoknak egész özöne forrásozik. – [Nem elég, hogy az összes kormányzati politicának igazgatását magában centralizáló udvari főkormány tanácsnak intézkedései, mivel az egységet képező közös fejedelem nevéve szentesitetnek, hatásukat hazánk közdolgaiban is éreztetik, hanem a törvényelleniség hatása az által is sulyosbodik, hogy ezen rendszer magára, mint fentebb kifejtém, sem szerkezetében, sem elemében nem lévén alkotmányos, irányában sem alkotmányos szellemű. Innen van, hogy alkotmány fejlesztési hajlamaink a kormányzati mechanizmus egységét zavaró elemnek tekintetnek, azért van felülről törekvéseink iránt idegenkedés, még mi viszont az illy befolyás alatt áló kormánynak hatalmát növelni természetesen szintugy idegenkedünk,] és innen az örökös tusa a nemzet és kormány közjogi hatalmának korlátai felett, melly illy mértékben a világon sehol sem fordul elő, s nálunk is csak azért van, mivel az 1790: 10. t. cz. nem valóság, mert a birodalmi főkormány hatalomrendszere az alkotmányossággal öszhangzásban nincs. Azt hiszem t[ekintetes] RR, ezt már egyszer ideje volt tisztán kimondani, kivált a reformokra hivatott országgyűlés elején, mert a minő igaz, hogy hazánk jövendője a nép iránti igazságtól s az alkotmányos élet organicus kifejlődésétől függ, olly bizonyos az is, hogy ez iránybani haladási czélzataink főakadálya amaz absolutisticus befolyásban van. Ez ollyan thesis, mellyet azt hiszem, nem kell hosszasan bizonyitgatnom. Az alkotmányos nemzet minden reformot, minden uj constitutiót, természetesen aként ohajt intézni, miszerint a nemzeti szabadság támasza s az alkotmányos kifejlődés igényeivel öszhangzásban legyen, ama nem alkotmányos kormányrendszer ellenben befolyását oda intézi, hogy minden uj institutióval saját hatalmát öregbitse, [mint ennek – fájdalom – a kir. előadásokhoz csatolt kormányi törvényjavaslatokban is számos jeleit szemléljük. – Már kérdem én, miként lehessen illy divergens irány mellett harmoniában haladni, midőn egyik északnak, másik délnek huz, midőn minden lépésnyi tért, mellyet a nem alkotmányos kormány rendszer nyer, az alkotmányosság elveszitette. – Olly örökös tusa fordulat ez, mint van a nappal és az éj között, mellyek más szövetséget pillanatra sem ismerhetnek, mint a homálynak szomorú szövetségét.]
Az 1811. évi devalvációs rendelet a napoleoni háborúk alatt bekövetkezett óriási arányú pénzromlást próbálta megállítani, kevés sikerrel; a pátenst, amely a pénz értékét egyötödére szállította le, az országgyűlés elutasította, erre törvénytelenül, rendeleti úton léptették életbe Magyarországon is. A pátensnek a régi adósságokat illető rendelkezései a birtokos osztályra rendkívül sérelmesek voltak s évtizedeken át rengeteg panaszra adtak okot.
Ám de azt mondhatná talán valaki, ha igaz, hogy ezen kormány rendszer – mert rendszerről szóllok – illy befolyással van hazánk ügyeire, hasztalan szólalunk fel ellene, mert vég analysisben e panasz felett is ő határoz. – De nem hasztalan t[ekintetes] RR, nem hasztalan, mert van bizalmunknak olly oszlopa, melly e rendszernek is felette áll: És ez a királyi szék, s uralkodó dynastia érdeke. – Én nem hihetem t[tekintetes] RR, hogy az uralkodó ház, hü népeinek loyalis szózata által figyelmeztetve, eme rendszer fentartását saját érdekében lenni találhatja. Mert hiszen minő érdek javasolhatná ezt? mit nyújt ezen rendszer a kir. háznak ár gyanánt, önmagáért? nyujt talán korlátlan országlási hatalmat? nem mert hiszen az illy kormány rendszer bureaucratiai mechanizmusa szintoly, vagy talán még nagyobb korlát, mint bár mely népszerü alkotmány, de természetesen nem a szabadság érdekében s azon külömbséggel, hogy az alkotmányosság korlátai pótlékul nyujtják a kir. széknek a szabad népek határtalan szeretetét, de a bureaucratiai mechanizmus korlátai pótlékul semmit sem adnak, mint éppen – a bureaucratitát. Vagy talán kül sulyt és suprematiát nyújt e rendszer a kir. háznak? Nem t[ekintetes] RR, [a mi kül sullyal és suprematiával a dínastia bir, az Ön magának, dicső historiájának, és a népeiben fekvő erőnek tulajdonitható; ellenben a hol e sulyban megfogyatkozott, azt ama rendszernek köszönheti. – Avagy nem ezen rendszer következtében látjuk e Németországban dynastiánk ama suprematiáját, melly historiai örökségeihez tartozik, a constitutionalis irány korszerü felkarolására támaszkodó más befolyás által, nem mondom tul szárnyaltatni, de legalább ellen sulyoztatni.* És amott délszakon, a classicus emlékezetek honában, hol Ghibellin párt még a Barbarossák korában is volt, kik a Guelf városokat porba döntötték, s Milano romjait felszántották,* most békeszerető kegyelmes fejedelmünk korában, nem hirdetik e minden szinü Hírlapok, hogy egész Olaszhonban egyetlen Ghibellin sincs? Természetesen, mert hiszen a század Constitutionális igényeihez még a mozdulatlan stabilitas jelképe, a pontificalis Tiara is hozá hajolt:* csak amaz immobilis Bécsi rendszer nem. Vagy talán nyujtott magáért pótlékul rendszeres status financialis álapotot? boldog Isten! ne szóljunk erről: devalvatio, s aztán 32 esztendős béke, – és még is 1080 millio status adósság. – Vagy végre nyujtá talán a monarchia a külön tartományainak érdekegységét s összforrását? A feleletet nem kell mondanom. – Monumentum queris? circumspice.*] – El annyira nem látom hát én ezen rendszer fentartását, a felséges uralkodó háznak érdekeivel azonositva, hogy inkább azon véleményben volnék, miként az leszen a Habsburg ház második alapitója, ki ezen rendszert constitutionalis irányban reformálandja.
Németországban a júliusi párisi forradalom óta az alkotmányos mozgalmak erősödtek. Hannover, Hessen, Szászország mérsékelten liberális alkotmányt kapott, Poroszországban pedig 1847 április 11-én ült össze a tartományi rendek országgyűlése, amelyen éles támadások érték az abszolút kormányrendszert. Ugyanezen idő alatt Ausztriában a szabadelvű mozgalom az értelmiség és haladó nemesség vékony rétegére korlátozódott és kézzelfogható sikereket nem tudott elérni.
A császárság és pápaság küzdelmének időszakában ghibellineknek nevezték a császárpárti olaszokat, szemben a pápa oldalán álló guelfekkel. Milánót 1162-ben romboltatta le Barbarossa Frigyes.
Az 1846-ban megválasztott IX. Pius trónralépte után szabadelvű reformokat vezetett be a pápai államban s alkotmányt ígért a népnek, ezért éppen a magyar országgyűlés hónapjaiban igen népszerű volt Európa liberális közvéleménye előtt. Később azonban természetesen szembefordult az olasz forradalommal és szöknie kellett Rómából.
A londoni Szent Pál-katedrális felirata.
Ezeket elmondanom késztetett a hüség és loyalitás indulata, mellyben magamat senki által fölülmulatni nem engedem, a t[ekintetes] RR pedig bocsássanak meg e viszonyok szorosabb taglalásáért, azon indulatoknál fogva, a mellyből forrásozott; taglalásomnak koroláriumát abban pontositván öszve, hogy a királyi szándokkal találkozó czélzataink sikerének egyik fő akadálya az, hogy az 1790: 10-ik czik nem valóság.
De van még egy másik akadály is és, itt már csak saját kormányunkkal, s nem a taglalt idegenszerű kormány rendszer befolyásával van dolgunk, mert ezen befolyás hazánk organicus alkotmányszerü kifejlődését akadályozhatja, de hogy positiv sérelmek követessenek el, azt nem parancsolhatja.
Ezen második akadály pedig abban áll, mit az ország rendei már az 1825-ik országgyűlésen kimondottak, s azóta öt országgyűlés ismételé, hogy t. i. ámbár mi a köz boldogság nevelésére s az ország javára s boldogságára czélzó kegyelmes királyi szándoknak előmozditására a leghajlandóbbak vagyunk, előre látjuk még is, hogy minden törekedéseink sikertelenek, s minden most hozandó törvényeink is bár melly bölcsek legyenek egyébbként, foganatlanok lesznek, ha csak alkotmányos lételünknek hol egy, hol más oldalról megrenditett talpköve igazságos sérelmeink orvoslásával meg nem erősítetik.* Ez t[ekintetes] RR mély igazság; mert hol a törvény nem szent, s végrehajtása nem bizonyos, ott a törvények hiában alkottatnak, s azért a törvények szentsége olly alap lévén, mellyen alkotmányos életünk nyugszik, ezen alap épségének követelését hagyományul kaptuk őseinktől. Ezt nem szabad feláldoznunk, nem szabad elhanyagolnunk, mert az alkotmányos létet a bizonytalan jövendő semmi reményeiért sem adhatjuk fel. Senki nálunknál jobban nem örvendezne, ha itt a nemzet képviselőivel szemközt egy felelős parlamentális kormány állván, ezen állás magában biztositana, hogy a multakat bizton feledhetjük, mert jövendőnket nem teszik bizonytalanná, s zavartalanul vihetnők a reform munkálatát; és én az illy kormányt megyei institutiónk lényegével tökéletesen öszve egyezhetőnek vélvén, az alkotmányos lét eme postulatumának valósitására minden erőmet felajánlom: de az is tagadhatlan, hogy ha már ez valósitva volna is, a kormánytól törvényeink szentségét számon kérni mindig, és minden időben első kötelességünkhöz tartoznék, mennyivel inkább nem szabad mellőznünk azon alapot, mellyet az előbbeni országgyűlések szent hagyományul biztanak hü kezeinkre, midőn sajnosan kell tapasztalnunk, hogy sarkalatos sérelmeink annyi országgyűléseken át orvoslatlanok maradtak. S azért én ez alkalommal is mellőzhetlen kötelességünknek tartom Ő Felségét alázatosan figyelmeztetni, hogy minden igyekezetünk ingatag alapon áll valameddig a mult országgyűlések által panaszlott és még mindég orvoslatlan sérelmeink elháritásával a törvények szentsége és a törvényszerü állapot nem biztositatik.
Az idézet abból a felírásból való, amelyet a rendek 1825 október 22-én intéztek a királyhoz „a Constitutionak megerősíttése eránt” s amelyben az úgynevezett „előleges sérelmeket” (praeferentialia gravamina) sorolták fel. (L. az országgyűlés Írásai, I. k. 56. l.)
Ám de ha már ez is mulhatlan kötelességünk, ámbár az időnek balzsamirja sok sebnek égető fájdalmát enyhitgetheti, mennyivel mellőzhetlenebb kötelesség még a jelen álapotára forditani figyelmünket, s a kormánynak mult országgyűlés óta követett politicáját taglalat alá venni.
Nem lévén czélomban a válaszfeliratot speciális gravaminalis tárgyalás vágásába terelni, azon számos tetteknek s mulasztásoknak, mellyekkel az ország sérves állapota a legujabb időben is sulyosbitatott, mind egész sorozatban tárgyalását, más időre tartom fel, s itt mindig csak azon szempontból indulva, hogy mi ez országgyűlésen népszerü reformokat és sikert akarunk alkotmányos irányban, e sikernek akadályaira tehát a fejedelmet figyelmeztetnünk kell; egy tényt abstrahálok, melly azon akadályt kétségtelenül constatirozza, s ezen tény az: hogy köz és magánjogi viszonyainkban most is a törvényhozó hatalom mellőzésének, a kormány hatalom garantiák nélküli, egyoldalu terjeszkedésének s alkotmányos biztositékokat képező institutiók erőtlenitésének anticonstitutionalis iránya tapasztalható. Ennek bizonyitásául a sokak tömegéből csak 3 fő momentumot emlitek:
1. Hogy a Főispáni hatóságnak, s ezzel szoros kapcsolatban lévő megyei szerkezetnek az 1723: 56. t. czikkben megállapitott consistentiája körül az 1536: 36. t. cz.* s a törvényhozás mellőzésével az administratori rendszer behozatalára tett intézkedések által alkotmányunk biztositékainak megnyugtató érzete csonkitatott.*
A tc.-kek közül az előbbi a főispánoknak megyéjükben lakásáról, a megyék háromévenkénti tisztújításáról s a megyei tisztviselők választásáról intézkedik, az utóbbi kimondja, hogy az igazságos panasz alapján elmozdított ispán helyébe a király a megye meghallgatásával köteles mást kinevezni.
Az adminisztrátori rendszerrel kapcsolatos kérdésekre olv. a kérdésben kiküldött országgyűlési bizottság Kossuth által szerkesztett jelentését, e kötet 173. s köv. l.
Én most e rendszer részletes taglalásába s a szükséges törvényhozási rendelkezés kijelelésébe nem bocsátkozom, s ezt későbre tartom fel: annyit azonban meg kell emlitenem hogy akár mi véleményben legyen is e dologról valaki, következő tényeket nem tagadhat:
2. Hogy a mi eddig kivétel gyanánt a nemzet által itt ott türetett, az most a törvényhozás mellőzésével szabállyá emeltetett.
3. Hogy azon alkotmányos méltóság, mellyet a törvény a megyék moderatorának nevez, a főispán mint illyen egyszersmind országgyűlési tag is, tehát elmozdithatlan törvényhozó, innen van hogy a historia mind ekkorig arra példát nem mutatott, hogy valamelly Főispán törvény által kiszabott uton kívűl elmozditatott volna.
S valóban hibás fogalom az, mintha a Főispánnak rendeltetése volna a megyei elemben a kormány nézete s organumának lenni, őtet törvény nem felsőbb intések engedelmes organumává, hanem csak törvényektől függő, elmozdíthatlan constitutionalis méltósággá teremtette, miként ezt az örökös főispánság institutiója is mutatja, [mit törvényeink nem ismerhetnének, ha a főispánt kormány organummá akarták volna gyártani, mert ekkor az örökös főispánságot nyujtó törvény,* vagy kir. kegyelem a Nádorságra, primásságra, egri érsekségre: az Eszterházy, Batthányi, Csáky, Erdődy, Nádasdy, Pálfy, Révay családokra a változó kormány tendentiák iránti örökös servilizmus kárhoztatását mondta volna ki, mint azt hiszem ama fényes hivatalok s fényes családok „indignato pectore” löknének el magoktól, elődeik emlékezetéről, s utódaik jövendőjétől.]
Az örökös főispánságra vonatkozó általános törvény nincs, a király esetenként adományozta egy-egy családnak a jogot. A rendek általában az örökös főispáni méltóság kiterjesztése ellen voltak, ennek ellenére a XVIII. században 9 egyházi méltóság és 16 főúri család volt birtokában az örökös főispáni előjognak.
Nem! Uraim nem! a főispán alkotmányszerü hivatása az, hogy a megyei szerkezet jogainak a kir. szék előtt támasza, a megyei Rendeknél az uralkodóház iránti hüség forrasztó kapcsa s pártok feletti állásával természeténél fogva itt ott viharosabb populáris élet szenvedelmeinek moderatora legyen. – Ez ő T[ekintetes] RR a törvény szerint, s nem a változékony kormány nézetek servilis elmozditható organuma. Ő moderatora megyéjének, s mint illyen törvényhozó.
S már most mit csináltak? a Főispán[t törvényhozáson kívűl ketté vágták, mint Toldi Miklós a törököt,] maradt törvényhozó, de az nem maradt, mi ezen törvényhozási állásának alapja, feltétele, t. i. megyei moderator, s a megyékben az alkotmányos függetlenségü főispán helyett kormány nézetektől függő, [elmozditható] administratorokat állitottak, pedig ama két minőség egymással válhatlan kapcsolatban van, sőt az első a másodikat feltételezi.
Hogy aztán ezen [Toldy Miklósos] procedurából minő mindenféle bajok következtenek, hogy hol van a határvonal, melly a kormány szándokat a [szerencsétlenül választott curiosus egyének] személyes visszaéléseitől elválasztja, hogy ezen egész dologból nem lett az ürügyül használt rend s jogigazgatás, [hanem lett itt ott semmi, egy roppant fiesco, másutt pedig botrányos politicai felekezetesség, s pártos korteskedés] – mind ezeknek részletes taglalását s adatokkali bebizonyitását máskorra halasztom, most csak annyit mondok, hogy ha a kormány a főispáni méltóság állodalmára nézve változtatást, ha magának a megyei szerkezetben nagyobb befolyást tart szükségesnek, itt van a törvényhozás, itt szólljon, de szólljon alkotmányos alapról, alkotmányos irányban, szoljon garantiák nyujtása mellett, (majd meglátjuk) de a törvényhozás mellőzésével a főispánságot ne darabolja, mert ez alkotmány ellenes iránynak bizonysága.
Ha sikert akar a kormány ez országgyűlésen, ha constatirozni akarja, hogy iránya alkotmányos, megvárhatjuk loyalitásától, hogy a dolgok törvényes rendét orvoslást sürgető feliratok nógatása nélkül is helyreállitsa; ez volna illő azon hangulathoz, melly a kir. ház s a nemzet között ez országgyűlés elején kifejlett. Ezen remény az egyik ok, miért én nem akarok, ha nem provocáltatom e tárgy felett ez alkalommal részletes gravaminális discussióba bocsátkozni, mert én nem gyönyörködöm a multak sebeinek felszaggatásában, én constitutionalis eredményeket ohajtok, s azért ha a jelent megóva, s a jövendőt biztositva látnám, a multakat örömest nyugodni hagynám, de ha nem: – nem.
Második bizonyitó momentum gyanánt emlitem: a kapcsolt Részek közgyűlésére nézve a szavazati jog körül ismét a nemzet alkotmányszerű befolyásának mellőztével egyoldalulag tett kormányrendelkezést.* Kegyes figyelmét kérem a t[ekintetes] RR-nek azon szempontra, mellyből én a válaszfeliratnál kiindulni óhajtok; ezen szempont az, hogy én itt a válaszfeliratot részletes gravaminalis kerékvágásba vonni nem akarom, hanem csak azon akadályok kijelelése mellett kivánok maradni, mellyek reform törekvéseinknek, tehát a kir. szándoknak is sikerét bizonytalanná teszik. Azért a jelen kérdésre nézve is annak vitatásába, hogy a kapcsolt Részek viszonyai kivánnak e? s ha igen, minő rendelkezést? nem ereszkedem; de még csak abban sem ereszkedem, vallyon a kapcsolt részek közgyűlésének rendezése a törvényhozás köréhez, vagy pedig a kapcsolt részek privát jogához tartozik e? – hanem csak azt állitom, a mit senki sem fog tagadhatni, hogy t. i. a kormány egyoldalu rendelkezése hatalmához semmi esetre sem tartozhatik, s mivel a kormány ekként rendelkezett, az alkotmányos nemzeti befolyás mellőzésének anticonstitutionalis irányát árulta el, az pedig tagadhatatlan, hogy míg ez igy leszen, míg a kormány a reformok irányára nézve a nemzet alkotmányosságával harmoniába nem jő, addig örökös tusa mezején fogunk forogni, s organicus kifejlődést nem eszközölhetünk.
A kormány, hogy a horvátországi magyarbarát ellenzéket megsemmisítse, az 1845 szeptemberi horvát tartománygyűlésen legfelsőbb rendelettel megfosztotta a magyarbarát nemességet személyes szavazatától s bevezette a követi rendszert. E rendelkezés ellen, mely formailag feltétlenül törvénytelen volt, hiszen a horvát tartománygyűlés szerkezetét a kormány önkényesen nem változtathatta meg, Pest megye Kossuth irányításával éles harcot hirdetett s a megyék feliratokban tiltakoztak a kormánynál a törvénysértés ellen.
Harmadik bizonyitó momentum gyanánt emlitem az 1836-ki 21. t. cz. végrehajtásának késedelmét* és azon tényt, hogy a vallás tárgyában s a váltó ügyekben hozott ujabb törvények hazánk határőrvidéki részeiben, nem csak foganatba nem vétettek, de ki sem hirdetettek.* – A bizonyitó adatok kezeimnél vannak, mellyek a t[ekintetes RR-ket ezen abnormis állapot következései iránt tájékozandják, de itt a tény maga elegendő arra, hogy szembetünjék, miként a kormánynak illy abnormis iránya mellett, miszerint hazánk azon részében, hol a végrehajtás nem a nemzet organumai által kezeltetik, törvényeinket még csak ki sem hirdetetteti, minden reform törekvések sikere bizonytalan.]
Az erdélyi Részek visszacsatolásának kérdésére olv. Kossuth 1848 január 14.-i hatalmas beszédét, e kötet 445. s köv. l.
Az 1844: 3., valamint az 1840: 15. és 1844: 6. tc.-kek.
De ha meggondolom igy a kir. előterjesztésekben kijelelt, mint a nemzet által, képviselőinek meghagyott teendők sokaságát és fontosságát, – ha meggondolom azon sokféle kapcsolatot, mellyben ezen tárgyak a közállomány sokoldalu viszonyaival [complicálva] vannak, lehetetlen az ohajtott siker harmadik akadálya gyanánt meg nem emlitenem azt, hogy nékünk csak minden harmadik évben van országgyűlésünk. – Én valóban képzelni sem tudom, mikint lehet avagy csak gondolni is hogy évenkénti országgyűlés nélkül, mellyet másutt mint Pesten tartani képtelenség, a fejünkre tornyosult reform ügyek organicus elintézéséből nemzet és kormány becsülettel kivergődhessék.
Ezeket kivánom a válasz feliratban felhozatni, mint azon abnormis állapot jelenségeit, melly a nemzet és király által közösen óhajtott siker biztosságának kétségtelen akadálya, annak világos kijelentése mellett, hogy mind ezekre nézve Ő Felségéhez külön felterjesztésekkel járulni kötelességünknek ismerendjük.
Ez megtörténvén, a kir. Felség törvényszerüségébe vetett azon bizodalomnál fogva, hogy a fenforgó akadályok elháritásával a sikert biztositani méltóztatik, arra hivom fel a RR-ket, hogy a válasz feliratban kimondván véleményöket az ország, s országlás állapotáról, mit ki kell mondaniuk, ha országgyűlési hivatásukat resignálni, s a nemzet 3 éves politicai életét ignorálni nem akarják, mit azt hiszem a nemzet képviselőinek tenni ez kissé még bajos volna; mondom ez megtörténvén, arra hivom fel a RR-ket, hogy munkálkodási irányunkat tetleg constatirozandók, azonnal fogjunk hozzá ugy a kir. előadásokban kijelelt, mint az ország szükségei által igényelt egyébb reformok tárgyalásához, részemről kijelentvén, hogy e tárgyalások közben, az örökös tartományokkal érdek találkozás eseteiben a pragmatica sanctiónak, de egyszersmind az 1790: 10. t. cziknek is figyelembe tartása s hazánk önálló jogainak megóvása mellett, a méltányos kiegyenlitésre örömest nyujtandok segédkezet, de nem titkolhatom el azon meggyőződésemet, hogy ezen kiegyenlités végetlenül könnyitetnék, ha a birodalom kormánya a tetleg elhagyott alkotmányossághoz visszatérne.
Ezek azon észrevételek t[ekintetes] RR, mellyeknek szellemében kivánnám a válaszfeliratot a lehetségig rövid pontolásokban szerkezteni. – Alakjára nézve azon véleményben vagyok, miként szorosan szemügyön kellene tartanunk, hogy a válaszfeliratnak ugy tere, mint feladata lényegesen különbözik azon feliratokétól, mellyek formulált törvényjavaslatokat terjesztenek fel kir. helybenhagyás alá. Ezek tractatus tárgyai a kormány s a nemzet között. Ellenben a válasz felirat a nemzet véleményének nyilatkozata, az ország s országlás állapotáról. Az pedig, hogy a nemzet minő véleményben van erre nézve, természetesen [nem füghet resolutioktól,] nem füghet tractatusoktól. – Hogy mi azon tárgyakból, mellyekről in thesi a válasz feliratban kimondjuk véleményünket, mit, mennyit, mikép, s milly részletekben veendünk egyenesen törvény alkotás végett tárgyalás alá, ez kezünkben van s tökéletes épségben is kezünknél kell tartani, az természetes; hogy aztán végeredményben minő törvény fog e tárgyakban alkottatni, ez tractatus dolga, s ennélfogva resolutioktól is függ, de az hogy minő a mi véleményünk az ország állapotáról, s minő irányt vonunk le magunknak ebből, ez későbben s jövendőre nézve szenvedhet ugyan módositást, a mint a kormánynál specialis tárgyakban a nemzet jogszerü kivánatai consummált elfogadásra találnak, vagy nem, – mondom consummált elfogadásra, s nem csak biztató reményekre, mert azon már túl vagyunk, hogy e kettőt aequivalensnek vennők, hanem jelenre nézve véleményünk resolutioktól nem füghet. Ez gondolom nagyon világos, és ez a lényeges külömbség a válasz felirat és más feliratok között. Én tehát ezen külömbségre ügyelve nem szeretném a válasz feliratot törvényjavaslati csatolmányokkal összekötni, már csak azért sem, nehogy azon országos véleményi manifestatió, melly a válaszfeliratot képezi, a törvényjavaslati csatolmányok miatt, vagy ezeknek tractatualis elintézése a válaszirat miatt fenakadjon. Továbbá azt sem szeretném, hogy válaszfeliratunkban annak elszámlálására terjeszkedjünk, mit fogunk mi a kir. előterjesztések egyes pontjaira cselekedni, mert ez mulhatatlanul eldarabolt specialis tárgyalásokba sodorhatna. Aztán az illy elszámolás rendszeresen vagy igen sokat, vagy igen keveset mond, s én megvallom, szeretem, ha a RR keze e részben szabadon marad. Soha sem tanácsos jobban megkötni kezünket, mint éppen szükséges. Volt idő, midőn az országgyűlés a válaszfeliratban a felveendő tárgyak sorozata iránt vitatkozott, s azt még resolutio alá is bocsátotta.* Én ezen példát nem szándékozom követni, és soha sem leszek hajlandó tractatusra bocsátani azt, a minek eszközlése minden tractatus nélkül itt, e Tábla többségének kezében van. Tegyünk t[ekintetes] RR és soha se tractálgassunk arról, hogy mit fogunk tenni. – Ez az én hitem.
1833 tavaszán az országgyűlés hetekig vitázott azon, hogy a tárgyalásra kerülő ú. n. „rendszeres munkálatokat” milyen sorrendben vegyék elő. A kérdésben többször fel is írtak az uralkodóhoz, végül azonban mégis a kir. propoziciókban kijelölt sorrendet fogadták el.
Ezeket a válaszfelirat oeconomiájára nézve ekként megjegyezvén, tartalmát illetőleg rövid reasumtákba foglalom inditványaim lényegét. Kivánom tehát a válaszfelirat szerkezetének alapjául következőket elfogadtatni:
1. Hogy örömmel és teljes készséggel fogunk munkálkodásunkhoz ezen törvényes idő alatt összehitt országgyűlésen, mellynek kezdetét két olly nevezetes esemény jeleli, t. i. az, hogy Felséges királyunk magyarul szólt,* nemzetiségünk tehát a kir. széken helyet foglalt, s hogy Ő Felsége a nemzet közakaratának választottját, István főherceget a nádori méltóságban megerősíteni méltóztatott. Mindkettőre nézve köszönetet fejeznék ki.
V. Ferdinánd megnyitó szavait l. előbb 300 l. 14. jegyzet.
2-or. Megmondanám, hogy a kir. előadások több olly tárgyak elintézésére hivják fel az ország Rendeit,* mellyek az alkotmányos lét kifejtésére s az ország szellemi és anyagi javának czélszerü javitások által előmozditására irányzott hő nemzeti óhajtással találkoznak, Ő Felségének tehát a nemzet kivánata iránt ujabban is tanusitott eme kegyelmes hajlandóságát hálás elismeréssel fogadjuk.
V. ö. előbb, 311. l., 3. jegyzet.
3-or. Megmondanám, hogy a minő szerencséseknek tartjuk magunkat, hogy a kir. előadásoknak első pontját* ugy a dynastia, mint az ország közös érdekében a kir. szándok és nemzeti akarat tökéletes öszehangzásával sikerült megoldanunk, ugy óhajtanók ezen örvendetes öszhangzást a kir. előadások többi pontjainál, s az ország szükségei által igényelt egyéb intézkedéseknél is biztositva látni, s azért kötelességünknek tartjuk loyalis őszinteséggel felemliteni azon akadályokat, mellyeknek elháritása nélkül ugy a királyi szándoknak, mint a nemzet óhajtásának sikerére, s intézkedéseinek foganatjára nézve biztosak nem lehetünk.
A nádori szék betöltésének kérdését.
4-er. Miképen tehát haladási czélzataink egyik fő akadályát abban látjuk, hogy az 1790: 10. t. cz. nem lehet valósággá, mert hazánk kormányzata nem bir azon önállással, s függetlenséggel, mellyel törvény szerint birnia kellene, mi által nemzeti s alkotmányos iránybani haladásunk bizonytalanná tétetik.
5-ör. Másik akadálya az, hogy az országnak sok izben panaszlott sarkalatos sérelmei országgyűlésről országgyűlésre még mindig orvosolatlanok, s több buzgó kivánatai tellyesitetlenek maradtak, s ez által a hozandó bár melly üdvös törvények foganatja iránt is, annyival inkább kétség támad, mivel
6-or az 1836-ki 21. t. cz. végrehajtásának késedelme, s a vallás és váltó törvényeknek az ország határőrvidéki részeiben nem csak foganatba nem vétele, de ki sem hirdetése a törvények sikerének bizonytalanságát öregbitette.
7-er. Hozzájárul ehhez, hogy a törvényhozás alkotmányszerü befolyása mellőzésének, s a kormány hatalom egyoldalu terjeszkedésének iránya egyebekben is tapasztalható, – kivánom ennek bizonyitásául megemliteni:
a) Hogy a főispáni hatóságnak s ezzel szoros kapcsolatban lévő megyei szerkezetnek az 1723-ki 56. t. cz.-ben megálapított constitutiója körül az 1536: 36. t. cz. s a törvényhozás mellőzésével az administratori rendszer behozatalára tett intézkedések által, alkotmányunk biztositékainak megnyugtató érzete csonkitatott.
b) Hogy a kapcsolt Részek közgyűlésére nézve a szavazatjog körül ismét a törvényhozás mellőztével egyoldalu kormány rendelkezés jött közbe.
8-or. Kivánnám kimondatni, hogy ezekre nézve külön felterjesztésekkel fogunk Ő Felségéhez járulni, s azon reményben, hogy a fenforgó akadályok elháritatnak, tellyes készséggel hozzá fogunk ugy a kir. előadásokban kijelelt, mint az ország szükségei által igényelt egyéb tárgyak elintézéséhez, kijelentvén, hogy intézkedéseink közben a szomszéd örökös tartományokkali érdek találkozásainknak méltányos kiegyenlitésére, hazánk országos önállásának, s törvényes jogainak megőrzése mellett annál nagyobb készséggel nyujtandunk segédkezet, minél erősebben meg vagyunk győződve, hogy ennek nehézségei nem a köztünki szövetséges viszony természetéből, hanem a birodalombeli kormányrendszernek hazánk alkotmányosságától eltért irányából erednek, melly miatt valamint az 1790: 10. t. cz. gyakorlati valótlanságát is fájlaljuk, ugy a birodalommal közös status viszonyaink intézésében, hazánk érdekeit nem mindég eléggé méltányoltatva tapasztaljuk.
9-szer. Kivánom megmondatni, hogy figyelembe véve az elintézésre váró tárgyak sokaságát és fontosságát, s azoknak a köz államadom sokszerü viszonyaira kiterjedő kapcsolatát, az Ő Felsége dicső uralkodása alatt megkezdett reformok öszhangzó szerencsés véghezvitelét csak ugy reménlhetjük, ha Ő Felsége az országgyűléseknek Pesten, a teendők sokasága által mulhatatlanul igényelt, minden évbeni megtartása iránt a nemzetet előlegesen is megnyugtatni méltóztatik.
És most végezetül még egy két szót:
Sokat hallunk a kormány nemzeti és constitutionalis irányáról emlegetni. – Én azt gondolom, hogy ezt in thesi is bajosan lehet emlegetni, valameddig az 1790: 10. t. cz. valóság nem lesz, kivált miután ama rendszer, mellynek kormányunk befolyása alatt áll, nem alkotmányos természetü.
Sokat hallunk arról is szollani, hogy a kormánynak erősnek kell lenni, – egyetértek, de azon feltétel alatt, hogy a törvénynek megtartásáért felelős legyen. [Kormánynak, melly törvényességének garantiáját nem nyujtja, s a mellett még anticonstitutionalis befolyás alatt áll, erejét növelni annyi volna, mint a nemzet alkományos életét compromittálni. A kormánynak erősnek kell lenni a törvények megtartásában, de nem azoknak megsértésében. Vegyen magának a kormány erőt, – ezen igazságot jól megérteni.] Mi akarunk rendet, de nem a szabadság árán. Biztositsa ő a szabadságot, és mi biztositjuk számára az erőt, a rendet fentartani.*
Kossuth előzetes fogalmazványának egy töredékében (Kossuth-Archiv. 501. fasc. 221.) itt még az alábbi rész szerepel, ceruzával áthúzva:
Óhajtásaim s törekvésem iránya tehát a következő:
1. hogy a kormány politicájának irányát az országgyűlési többségben nyilatkozó nemzeti akarattól vegye,
2. hogy nem a nemzet akarata legyen a kormány túl súlyú működése által kierőltetett corollarium, hanem a kormány legyen a nemzet szabad és önkényes nyilatkozatának természetes kifolyása,
3. hogy a kormány elég erővel s önállással birjon, mentten minden idegenszerű befolyástól, a nemzet akaratától vett irányban törvényszerűleg kormányozni s viszont,
4. hogy a nemzet elegendő biztosítékokkal bírjon a számoltatást s felelősséget valósítani.
[És most a kormány lássa meg mit cselekszik.] – Hogy az országgyűlés eredménytelen ne legyen, az hazánknak mondhatatlan érdekében áll, de érdekében áll az a kormánynak, érdekében a birodalomnak, érdekében az uralkodó dynastiának is. Mi ezt igen jól tudjuk. Ne gondolja senki, hogy mi nem tudnánk olvasni az idő jeleiben. – Mi részünkről készséget és sokan a T[ekintetes] RR. közül különösebb készültséget is hoztak ide. Mi othon hagytuk az agitionalis tér szenvedelmeit, de érezzük állásunk fenségét, méltóságát, mellynek magasztos hivatása érdekében, lelkünk függetlensége előtt, a nevettségig nyomoruságosoknak kell látszani mind azon csábocskák bábjátékainak, mellyek itt ott a multakban az országgyűlési taktikához néha nem sikertelenül számítottak. – mi egy szabad nemzet képviselői, itt a kormány minden személyes kegyelmén felül állunk, othon pedig bár mi szerény legyen is némelyikünk helyzete, nélkülözni tudjuk azt, mert reánk egy magasb jutalom vár, mint amit halandó ember adhat: a lélekisméret nyugalma s a teljesitett kötelesség érzete. Mi felfogva ez idő szerinti hivatásunkat, szeretnénk eldobhatni magunktól minden aggasitó emlékezetet, csak adják meg, mit a jelen boldogsága kiván, s mit a jövendő biztositása igényel. Hogy nekem, s kikkel egyetértek, ez tiszta szándokunk, eléggé mutatja az, hogy a válaszfeliratot ekként inditványozom, [mert különben vagy 15 gravaminalis csatolmányt indítványoztam volna], tárgyban fájdalom nem szükölködünk. De mi ha csak lehet nem akarunk ószerü gravaminalis diaetát, ámde a törvények szentségét s a nemzet jogait megóvni kötelességünk. – [Viszonozza e loyalitást a kormány hasonló loyalitással. Emelje fel magát a kornak, s hivatásának érzetére. Bontakozzék ki a schlendrián nyomoru kötelékeiből, vegyen magán erőt hinni, hogy az ő tekintélye nem holmi aprólékos béka-egér harczokhoz ragaszkodás, nem holmi absolutisticus tendentiátskák apró nyereségein forog, ennek sem jelene, sem jövendője. Ha ezekből kibontakozik, az országgyűlés nem lehet eredménytelen.] – Arról pedig legyen mindenesetre meggyőződve, hogy bennünk mint loyalitás, mint óvatosság elegendő van, arra vigyázni, hogy ha még is eredménytelen lenne, ennek sulya sem Isten, sem világ, sem a haza, sem önlelkisméretünk előtt reánk ne száljon. – Alkotmányos irány, s a nép, és a haza, ez jelszavunk. – Ajánlom inditványaimat a t[ekintetes] RR kegyes pártfogásba.
Kossuth sk. tisztázata, Vörös Antal gyüjt. 371. sz.
A két ellentétes álláspont kifejtését több napon át tartó vita követte, amelyben mindkét párt felvonultatta legjobb erőit. November 26-án Széchenyi új javaslatot nyujtott be,* amely közeledést mutatott Kossuth javaslatához, de hangja enyhébb volt: csak általánosságban utalt azokra a sérelmekre, amelyeket Kossuth részletezve felsorolt s elmellőzte az egész kormányrendszer átfogó kritikáját.
A javaslatokat leközli a Pest Hírlap december 3.-i száma.
