130. Pozsony, 1848 február 8. Kossuth harmadik nagy beszéde az adminisztrátori kérdésben érkezett királyi leirat tárgyában.
130.
Pozsony, 1848 február 8.
Kossuth harmadik nagy beszéde az adminisztrátori kérdésben érkezett királyi leirat tárgyában.
Pozsony, 1848 február 8.
Kossuth harmadik nagy beszéde az adminisztrátori kérdésben érkezett királyi leirat tárgyában.
Az ülés elején Somssich szállott vitába Kossuth előző napi megállapításaival, a hallgatóság azonban nem akarta szóhoz engedni s csak akkor csendesedett el, amikor Kossuth kijelentette: „Magyarország törvényhozásában ez fontos perc, azért e perczet respectálni kell.” Somssichon kívül számosan szólaltak még a beregi indítvány elfogadása mellett, még többen ellene. Kossuth újabb felszólalása elsősorban a Somssich által mondottakra volt válasz:
Mielőtt Baranyának felelnék, a bereghi inditványra kell még szólanom, mert a mai vitatkozások legnagyobb részét az tette: valljon értetett-e a bereghi inditvány vagy nem? Már mondtam, hogy többféle szerkezetet látván a tárgyban, Beregh követeire nézve azon véleményben vagyok, hogy keresték azon világosságot, s megfájult lelkök, midőn meglelék azt;* e véleményben a Beregh második követe által benyujtott szerkezet még inkább megerősíté.* Beregh első inditványából az látszott, hogy Beregh követe a fenforgó ügyben sérelmet nem talál, kivevén azon egyet, hogy administratorok nagy számmal neveztettek ki. Beregh követe szóval azt nyilatkoztatá, hogy egyébben is talál sérelmet. Az ujabban beadott írásban semmi sérelem sincs, és neki semmi kérnivalója. De Beregh követe azt mondá: van kérnivalója, nem levén még tökéletesen befejezve a tárgy. Ezen beadott irat, melly nemcsak minden sérelemnek véget vet, de még a katonát is megajánlja, nem volt Bereghnek eredeti inditványa, s ha az lett volna, akkor hiszem, hogy elfogadását nem lehetne máskép megmagyarázni, mint csak az által, hogy nem értetett. Azonban Beregh második követe szives volt kijelenteni, hogy a ker. jegyző szerkezetét* a bereghi inditvány szellemével megegyezőnek találja. E nyilatkozatát részemről köszönettel fogadom, nem azért, mintha a jegyzői szerkezet engem kielégitene, mert annak mindig ellene leszek; hanem azért, mert concedál annyit, mennyit nem concedálni annyit tenne, mint elvetni azt, mit a fejedelem maga is megadott 1827-ben az országnak, mire példa nincs, hogy t. i. a mit a fejedelem megadott, azt az ország magától ellökje.
L. előbb, 516. l. 2. jegyzet.
V. ö. Szintay beszédével február 7.-én (Pesti Hírlap febr. 17.) – Ezt a második beregi javaslatot l. az országgyűlési röpívek közt, 106. sz. alatt.
Az ülés elején Szabó Miklós jegyző az eredeti beregi indítvány mellett benyujtott egy másik fogalmazványt is, amely a beregi indítványnál hívebben tartalmazta a vitában a kormánypártiak által hangoztatott elveket.
Még a Hont követe által kimondott azon elvre teszek észrevételt, miszerint ő nem ismeri más utját a sérelmek előterjesztésének, mint vagy azt, ha valamelly megye maga panaszkodik; vagy azt, ha petitiót adnak be, kik a megyében többségre vergődni nem tudván, megye utján nem terjeszthetik elő sérelmeiket.* Mindez kétségen kívül a sérelmek tárgyalásának ösvényéhez tartozik; de ezzel a sérelmek utja még kimeritve nincs, mert van egy harmadik is, t. i., ha valamelly egyes megye nem talál sérelmet abban, mi az ő kebelében történt, ez még szintolly kevéssé dispensálhatja a törvényhatóságokat a törvényfentartás kötelessége alul, a milly kevéssé függhet e kötelesség attól: valljon egyes emberek petitionálnak-e vagy nem? nekem, mint Pest követének, a Hontban történtekre nézve épen ugy van sérelem előadási jogom, mint van Hont követének a Pesten történtekre nézve; Hont követének szavai a tényt illetőleg hiteles magyarázatnak fognak tekintetni; de has az mondaná, hogy a megtörtént tény nem sérelem, azért a RR kimondhatják, hogy sérelem. Mert különben az következnék, hogy egyes megyére nézve bárminő sérelem történjék, mihelyt az azon megyéből be nem panaszoltatik, többé nem sérelem, bármint vélekedjenek is a többi megyék.
Hont követe, Paczolay a febr. 7.-i ülésben tette az említett nyilatkozatot. (Pesti Hírlap, febr. 17.)
Már most Baranya követének felelek. Nagy téren vagyunk, t[ekintetes] RR! s e szempontból, mert nagy és fontos a tárgy, iparkodni fogok nem declamátiókkal tulajdonitani erőt a szavaknak, hanem pusztán tényekkel felelni a felhozottakra. Hogy a RR megitélhessék, mellyikünknek van igaza, el fogom mondani a tényeket, s Baranya követe, ki egyszersmind a helytartó tanácsnak is tagja, ha tévedek, meg fogja igazitani tévedésemet. De remélem, sőt tudom, nem fogja mondásomat oda igazitani akarni, hol az nem alapszik.
A főispánoknak a kormány 1723 óta, midőn a főispáni hatóságnak természete törvény által körüliratott,* utasitásokat nem adott azért, mert Magyarország hivatalnokai utasitásukat a törvényből tartoznak meriteni. Hanem Mária Terézia alatt – azon Mária Terézia alatt, kinek országlását annyira divatba van magasztalni, de ki 1764 után még 16 évig uralkodott a nélkül, hogy országgyűlést tartott volna – 1770-ben egy utasitást adott ki a főispánoknak.* Ezen utasitásban még egy szó sincs administrátorokról, hanem csak főispánokról, kikből az utasitás mindent csinál, még missionáriusokat is, de Kreishauptmannokat még nem csinál, s csak őrködést parancsol nekik, nem pedig bíráskodást is. Meg kell egyszersmind mondanom, mit tartok én a megyei alkotmány lényegéről. Azt tartom, annak három sajátságos lényege van, mellyből alkotmány-fentartási erejét merti, a) hogy a közigazgatás csak szabadon választott tisztviselők által teljesittetik; b) hogy e tisztviselők a kormánnyal egyenes érintkezésbe nem jöhetnek, hanem a kormány rendeleteit csak a megye utján kapják; c) hogy a megyék joggal birnak a kormány rendeletei ellen, ha azokat törvényteleneknek látják, felírást tenni. Ezen három sarkalatos elvnek összehatásából fejlik ki azon erő, melly a megyei szerkezetet alkotmányunk sarkkövévé teszi. Az első az ellen biztositja az országot, hogy olly tisztviselők, kik nem a nemzet választottai, nem a nemzet akaratának kifolyásai, a végrehajtást nem gyakorolhatják. A második az ellen biztosit, hogy a végrehajtó tisztviselők sohasem jöhetnek azon helyzetbe, miszerint a kormány törvénytelen parancsainak vakon hódolni, vagy ellenszegülni kényszerüljenek, mert hozzájok nem érkeznek egyenesen a kormány rendeletei. És itt fejtette meg Magyarország azon nehezen megfejthető kérdést, mikép kell a monarchiát az alkotmányos elvekkel összeegyeztetni, t. i. felírási jogot állitott fel a megyékben, hogy ezt testületileg gyakorolják. E jog óvja meg az egyeseket, a tisztviselőket, hogy a kormány elnyomó hatalma reájok ne nehezedjék; s egyszersmind, ha a megye kimutatja felírásában, hogy a kormány rendelete törvénytelen, bizik a fejedelem vallásosságában, hogy a rendelet vissza fog vétetni; ha ellenben a kormány törvényes okokat hoz elő, akkor nem fog a megye felírási jogához ragaszkodni; s végre összeütközés esetében a dolgot az országgyűlés intézi el.
Az 1723: 56. tc. által.
Mária Terézia 1770-ben két főispáni utasítást adott ki, l. O. Lt. M. Kanc. 3933. 4177/1770.
Ez a megyei rendszer lényege, s e lényeg támadtatott meg az új rendszer által.
Már most miként áll a dolog? Mária Terézia utasitása, bár törvénytelen volt, s a kormány egyoldalu intézkedéséből eredett, legalább a helytartó tanács utján bocsáttatott szerte, nem a főispánokhoz, hanem a megyékhez, miszerint ezek megteheték észrevételeiket. Tettek-e a megyék észrevételt vagy nem? ide nem tartozik; hogy 1770 táján, midőn a nemzet jelleme, a női szelidség palástja alá bujva, egészen elmállott s elnemzetietlenedett, ugy, hogy ennek következtében lehetett csak II. József császár azzá, a mivé lett, a megyék e törvénytelen rendelet ellen fel nem írtak, ez megfogható, de a dolognak nem árt. Elég, hogy ekkorig sohasem szokta a kormány megyei dolgok körül sem főispánt, sem senki mást egyéb, mint megyei uton utasitani. Felszólitom Baranya megye követét, történt-e ez a mostani főispáni utasítással? elküldetett-e az a helytartó tanács utján a megyékhez?* – Baranya követe nem mondhat igent, mert az ellenkezőt tények bizonyitják. Felhivok e részben minden megyét, bármellyik párthoz tartozzék; – mondhatja-e valaki, hogy megyéjéhez az utasitás törvényes uton érkezett? nem, a tény általános. – Tehát meg van sértve egyik főalapjában a megyei szerkezet.
Az 1845 márc. 20.-án kiadott adminisztrátori utasítást l. O. Lt., M. Kanc. Eln. 210/1845. sz. alatt.
De azt mondja Baranya követe, hogy a helytartó tanács tudtával jött be ezen változás. Felszólitom őt, merje itt a nemzet előtt állitani, hogy a helytartó tanács e pillanatig is csak egy szót tud hivatalosan a helyettesek felemelt fizetéseiről!* ezt a helytartó tanács soha nem tárgyalta, iránta soha végzést nem hozott s nem remonstrált. Felszólitom, nem igaz-e, a mit mondok? – Azt mondja továbbá Baranya követe, hogy azon praesidialis, mellyet megemlitettem, nem foglal magában egyebet, mint őrködést. Én e tekintetben más adat alapján nem szólhatok, mint mellyet a főRR nyilvános ülésében a máramarosi főispán benyujtott, s melly a főrendi naplóban olvasható. A másik teremben történtekről nem szólanék, de a hiteles napló a nemzet tulajdona, s más adat előttünk nem fekszik. – Baranya követe ennek ellenében nem mondhatja, hogy praesidiális a főispánokhoz nem érkezett, mert ha elküldötték a máramarosi főispánhoz, elküldötték a többihez is, – hanem azt fogja mondani, hogy benne nem az foglaltatik, a mit én mondtam, mert csak őrködésről s felügyelésről van szó. Igen sajnálom, hogy nincs itt velem a napló, hadd olvastam volna a követurnak fejére, hogy a praesidiálisban a főispánoknak kötelességül tétetik: a köz- és kisgyűléseken rendesen elnökölni, törvényszékeken, büntető-számvevő-árvaszékeken nem kevésbé; a megye pénztárait vizsgálni, az adót behajtani, a megyét beutazni, a községek számadásait, jegyzőkönyveit, pénztárait megvizsgálni, a helységek lakosainak a megyei tisztviselők ellen intézett panaszait kihallgatni s a hely szinén elintézni sat. – Már kérdem, hol van törvény ezen szegény Corpus Jurisban, (mellről egy mostani administrator azt mondotta egyszer, hogy: azért hizott meg annyira, hogy sem magával ne birjon, sem más hasznát ne vegye), mellynél fogva a főispánnak mind ezt tenni kell, s tenni szabad? – Én a főispánt a törvényből ugy ismerem, hogy az a megyei szerkezettel egy, annak zárköve, kit a megyétől elválasztani nem lehet, kinek az 1723: 58. szerint a megye határozata ellen cselekedni nem szabad;* én a főispánt ugy ismerem, hogy neki fel kell ügyelni a megye határozatai pontos teljesitésére, de tagadom azon hatalmát, hogy másként, mint a megye utján intézkedhessék; s ha Baranya követe azt, hogy valamelly administrator faluról falura járjon, ott a lakosok panaszait elintézze, stb. főfelügyelésnek mondja, ugy a magyar közigazgatásnak olly szótárával bir, mellyet a magyar alkotmányos élet nem ismer. – Már most kérdem, mi uton jött ezen praesidiális a főispánokhoz? a helytartó tanács utján? nem tudom, mit itéljek, mert e tekintetben némi felvilágositást lehetett hallani a követurtól, ki a kormányszék tagja, s e fölött egy magas állásu férfiutól is, ki a másik tábla tagja s a helytartó tanácsnak elnöklő tagja.* Ő azon felvilágositást adá: „igaz, hogy ment praesidiális a főispánokhoz, de a számukra kidolgozott utasitás a helytartó tanácshoz leküldetett azon meghagyással, hogy azt jövőben minden kinevezendő főispánnak s administratornak megküldje”. Erre a helytartó tanács észrevételeket tett, tehát a helytartó tanács sem tartotta mindenben törvényesnek, s nem fogadta el, nevezetesen a „helységről helységre járás stb.” szavakat másokkal cserélte fel, s ezen észrevételeit felküldvén, várt addig, amíg ő felségének e részbeni leirata nem érkezett.* Ő felsége ezen észrevételeket helyeselte s elfogadta. A helytartó tanács eljárt törvényes kötelességében, remonstrált, és valljon recurrentáltatott-e azon praesidiális, visszaállittattak-e hivatalaikba azon főispánok, kik a törvénytelenségnek nem akartak hódolni? kérdem Baranya követét, történt-e ez? – nem mondhatja, hogy történt, mert az elmozdított főispánok most is el vannak mozditva. Hogy áll tehát a dolog? a helytartó tanács utján történt ezen elmozdítás? nem; mert a praesidiálisok szétbocsáttattak egész országban, mielőtt a helytartó tanács észrevételeit megtette volna, s miután megtette ezeket, és ő felsége is helybehagyta, azért a törvénytelenség nem szüntetett meg az országban.
V. ö. Kossuth fejtegetéseivel, 588. l.
Az említett tc. a megyegyűlések megtartásáról szól és azt mondja, hogy „… in generalibus comitatuum conclusa … per supremos, vice- comites, aut alios quoscunque in privato non immutentur.”
Vay Miklós koronaőrnek a dec. 7.-i főrendi ülésben tett nyilatkozatára céloz Kossuth.
Az adminisztrátori utasítás keletkezésére, valamint a kancellária és helytartótanács e tárgyban lefolytatott eszmecseréjére l. O. Lt., M. Kanc. 5085, 11.343, 16.946, 17.679, 20.254, 20.255. sz. iratokat és mellékleteiket.
Eddig a megyék főispánaikkal egységi kapcsolatban vélték lenni magokat. Még én is emlékszem olly főispánokra, kik e törvényhozás előtt is kijelentették, hogy magokat megyéikkel egynek tekintik, s nem követtek el megyéjök ellen a törvényhozási téren semmit. Most illy jelenetektől elszoktunk. Hajdan a megyék elküldötték az országgyűlésre követeiket, a főispánok a főrendi táblára mentek, és otthon maradt a vármegye, senkitől nem függő szabad mozgásában. Most pedig otthon marad egy administrator, teljes hatalommal kezében, minél fogva tőle igen sok ember fél és remél, mert érdekeik folytonos függésben állanak tőle, a megyei közigazgatás s igazságszolgáltatás utján; otthon marad az administrator, ki által azután lehessen pótló utasitást csinálni, s reá lehessen venni a nemzetet annak kimondására, hogy nincs aggodalma.* E napok története is bizonyitja, hogy a másik pártnál nem arról van szó, teljesittessék-e ő felsége k[egyelmes] szándoka, hogy a nagy feladatokat, mellyek előttünk fekszenek, kiengesztelt kebellel oldhassuk meg, hanem csak, hogy egy szavazatnyi többség legyen. E miatt már három nap óta olly vitatkozási téren vagyunk, mellyen nem fog a nyugalom helyreállíthatni, míg azoknak aggodalma nem fog megszüntetni, kiknek aggodalmuk van, nem pedig azoké, kiknek aggodalmuk nincs. Ezen aggodalmat leszavazással megszüntetni nem lehet, mert ez olly tér, mellyen a kevesebbség, ha még csak félannyi volna is, mint a mennyi, gátokat gördithet, olly tér, mellyen a kevesebbség erejét megtagadni nem kell, mert midőn a nyugodt kebel türelemre kész, a fájdalomnak roppant ereje van.
Hogy a kormány mennyire megmozgatott minden követ az ellenzéki vármegyékben az eredeti utasítások megváltoztatására, ill. előre nem látott esetekben a kormánypárti állásfoglalás érdekében, arra jó példa a 76. sz. alatt közölt utasítás (341. s köv. l.) A febr. 5.-i szavazás is ilyen erőfeszítések eredménye volt.
Bocsássanak meg a RR, hogy improvizálván, az eszmékben tökéletes rendet nem tartok, s a mondottakra vissza megyek. M[ária] Terézia utasitásában* arról, hogy a főispánok törvényszéken elnökölhessenek, semmi sincs, most ezt már a helytartótanács is helybenhagyta, s e dolognak különös fontosságot látszanak tulajdonitani. Hogy ez törvényellenes, annak idejében be fogom bizonyitani. (Itt jött közbe azon pattanás s az által előidézett zavar, mellyet már emlitettünk.)* Nem élünk olly időket t[ekintetes] KK és RR, hogy tőrt szegeznének a szónokszéken állók mellének, s egyébiránt is, ha álgyuk durrognának, sem kellene a törvényhozónak megijedni. Mondám, hogy M[ária] Terézia utasitásban, mellyet a helytartó tanács közrebocsátott,* benne van. Erre azt mondta azon emlitett nagyérdemü elnöklő tag, hogy ezen uj utasitás azért nem közöltetett most a megyékkel, mert lényegében semmit sem különbözik M[ária] Terézia utasitásától, melly akkor a megyékkel közölve volt. Hogy áll e részben a dolog? Elismerem azt, hogy a magyar alkotmánynak s törvényeknek egyik első őre a helytartó tanács, és én e napokban időt fogok kérni a RRek kegyességétől, törvény initiálásra, hogy a helytartó tanács legyen az, mivé őt a törvény tenni akarta, t. i. a törvény végrehajtásának őre s a bün megtorlásának, akárhonnan jöjjön az, független eszközlője, hogy legyen az 1790: 10. értelmében valóban független főkormányszék.* E helytartó tanácsnak kötelessége az 1790: 10. felett őrködni, s a törvénytelen rendelet ellen felirni. De a jog, vagy inkább kötelesség következtében nem szabad arról megfelejtkeznie, hogy felírási joggal a megyék is birnak, és valljon azért, mert ő valamiben nem lát törvénytelenséget, vagy csak öt hat törvénytelenséget lát, vagy csak azért, mivel ugy találja, hogy a M[ária] Terézia utasitása a mostanival megegyez, a megyék már ki sem mondhassák véleményöket? – A helytartó tanács nem a megyékhez, hanem egyenesen a főispánokhoz küldte a praesidialist, mert erre utasitva volt, s kötelességét nem teljesité, midőn az ellen észrevételt nem tett. Míg parlamentáris formákra tökéletesen át nem megyünk, – a mi sok változással jár együtt – jelen kormányzási rendszerünk mellett a főispánok egyetlen szóparancsot sem kaphatnak más uton, mint a megye utján, mert őket a megyétől elválasztani s azzal ellentétbe állitani nem lehet; a főispán nem külön hatalom, hanem egyazon hatalom a megyével, neki a megye határozata ellen cselekedni nem szabad; ő nem revisorium foruma a megyének, hanem feje s felügyelője, azon alkotmányos méltóság, mellyet a törvény a megye és a kormány közé állitott moderátorul.
V. ö. előbb, 6. jegyzet.
A Pesti Hírlap febr. 15.-i számában emlékezik meg az alábbi incidensről: A febr. 7.-ki (!) ker. ülésben egy kis intermezzo történt, mellyet azért tartunk szükségesnek felvilágositva megemlíteni, hogy felőle az országban balvélemény ne terjedjen el a szállongó hirek után. – Kossuth L. szenvedélyes beszédének kellő közepén, midőn legerősebben szónokolt a kormány eljárása ellen, egyszerre puskacsappantyu hangjához hasonló pattanás hallatszott a vele szemközt eső karzaton, melly a mélly figyelem csendjét egyszerre felriasztá. Az izgatott közönség egy része azonnal „pisztolyt” kezdett kiabálni, általános ingerültség származott, sokan felugráltak helyeikről, s bosszus arczukon a harag villáma lángolt. Néhány percznyi félbeszakítás után, mellyet a váratlan pattanás okozott, maga Kossuth L. nyugtatá meg mosolyogva féltréfás szavakkal a házat. „Nem élünk már olly időket, midőn tőrt szegeznek a tribune emberei mellének, s törvényhozónak még akkor sem kellene megijedni, ha álgyukat sütnének el mögötte.” És azután uj lelkesedéssel folytatá philippicáját. A pisztoly azonban nem egyéb volt, mint egy fiatal mágnás zsebében felpattant (divatos) bonbon, boszu fegyvere helyett édes kis divatczikk. Nehogy tehát tiszamelléki barátink elhigyjék, hogy már nemcsak teremen kívül, de a teremben is lövöldözünk egymásra. (Ez utóbbi megjegyzés a gyakori országgyűlési párbajokra utal.)
V. ö. előbb, 527. l. 8. jegyzet.
Kossuth ilyen értelmű törvényjavaslatot már nem tett, a márc. 3.-i feliratban kívánt független felelős minisztérium messze túlment a szándékon.
Baranya követe azt mondá: lehet-e a kormány oka, ha az egyének választásában megcsalatkozik? s e tekintetben szives volt reám hivatkozni, mert nekem is volt azon szomoru tapasztalásom, hogy egyénekben, kikben biztam, megcsalatkoztam.* Egyéniségekbe vetett bizalomban csalatkozni, fájdalom! csaknem a mindennapi dolgok közé tartozik, mutathatunk erre már jelen országgyűlésen is példát.* De nem a körül forog a kérdés, csalatkozott-e valaki azon bizalomban, mellyet egyik-másik egyénbe vetett, hanem a körül, hogy látva csalatkozását, teljesitette-e a reáhárult kötelességet? szomoru példa a magyar kereskedelmi társaságé, melly azonban még, istennek hála! nem bukott meg, s nem is fog megbukni. Azon egyén, kiben nemcsak nekem, de a követurnak is volt bizodalma, mert hiszen azon közgyűlés választá igazgatóvá, mellynek a követur is tagja, – rutul megcsalván a bennevetett bizalmat, én hónapokon keresztül egy nyugodt éjt sem töltöttem, hogy a bünt megbüntetve, a kárt helyreállitva lássam, mindent elkövettem, hogy a bünös a büntető igazság kezébe adassék, és az atyát nem kiméltem szivének azon fájdalmában, hogy egyetlen fia moraliter meghalt, s oda kényszeritettem, hogy fia helyett a kárt megtéritse; és azért tettem mind ezt, mert csalatkoztam azon egyénbe vetett bizalmamban. De mondjon az érdemes követur a legközelebbi évek kormányzási történetéből csak egyetlen esetet, mellyben valamelly törvénytelenség megtorolva, vagy csak rosszalva is lett volna? A kormány az administratorokat folytonosan fentartotta, ellenben ha panaszok történtek, rendelt ugyan vizsgálatot, de nem az administrator, hanem a megye ellen; egyes folyamodók elutasittattak, hol pedig a megye meg volt elégedve főispánjával, s annak meghagyatását kérte, ott a főispán elmozdittatott stb.
Somssich a Kereskedelmi Társaság igazgatójára, ifjú Szabó Pálra célzott beszédében, aki 1846 őszén súlyos adósságok hátrahagyásával megszökött és Kossuthot kellemetlen helyzetbe sodorta. Végül az adósságok jórészét a szökevény apja megfizette.
Talán követtársára, Szentkirályira gondol Kossuth, aki – miután ingadozó magatartása miatt súlyosan összekülönbözött Kossuthtal (v. ö. e kötet 514. l.) – otthagyta az országgyűlést.
Azt vetette szememre Baranya követe, hogy ingerlőnek neveztem a k[egyelmes] leiratot, s igy következetlenségbe estem, mert ha ezen leirat jó nem lenne, nem tanácskoztunk volna felette 3 napig. Vannak a logicának nemei, mellyeket én részemről csekély eszemmel meg nem foghatok. Hiszen ha a rescriptum megnyugtató s kielégitő lett volna, épen akkor nem kellett volna reá 3 nap, hogy kész örömmel elfogadtassék, de mivel olly sok idő kellett reá, hogy a jót belőle kitaláljuk, s mert az engesztelés módját olly nehéz volt kitalálni, ez jelenti, hogy nem kielégitő. Ezen ki nem elégitő s a jó szándoknak meg nem felelő szerkezetben azonban semmi része sincs azon magas egyéniségnek, ki a fejedelem vallásosságát e nyilatkozatra felszólitotta;* a szellem tőle van, de a szerkezet nincs. Mi e leirat következtében megegyeztünk, hogy álljunk el a részletes sérelmi tárgyalástól, ne szagassuk fel a multnak sebeit; hanem kimondtunk három constatirozott alkotmányos elvet, s ezeknek életbeléptetését kértük ő fölségétől.* Mi ő fölsége jó szándokában nem kételkedtünk, de míg tettleges orvoslást nem látunk, addig hiában mondják a követurak: „legyetek nyugodtak”; én nyugodt csak akkor leszek, ha alapos aggodalmaink tettleg el lesznek háritva. Ha azt akarták az érdemes követurak, hogy egy szavazatnyi többséget mutathassanak fel, ugy czélt értek, de ha azt akarták, hogy ő fölsége szándoka, miszerint a nagy korkérdések békés kedélylyel tárgyaltassanak, teljesedjék, ezt nem érték el. Mi készek vagyunk annyi közelitésre, mennyi a kötelességgel megfér, itt azonban sérelemről van szó, nem reformkérdésről, melly iránt alkunak van helye. Sérelemre nézve, miként Borsod érdemes követe* kimeritőleg előadá, alkudni nem lehet, s középutnak helye nincs; vagy van sérelem, vagy nincs, itt harmadik eset nem képzelhető; de lehet alkudni az orvoslás módjáról, s itt mi a közelités utját ellkiismeretesen követtük. Ha közeledésünk visszautasittatik, mi fájdalmunkba burkoljuk megunkat, teszszük, mit kötelességünk s küldőink szelleme parancsol; számoljanak a következésről, kik a közeledést meghiusiták, mi számolni fogunk istenünknek, hazánknak, küldőinknek, s ha már jó nem történhetik, legalább gátolni fogjuk, hogy rosz ne történjék. – Beregh érdemes követét tehát, kiről már megmondám, hogy „quaesivit lucem, ingemuitque reperta”,* felszólitom, hogy nyujtson kezet a közeledésre, fogadja el Békés inditványát, s ne azon dicsőséget keresse, hogy a bereghi inditvány állott meg, hanem hogy a haza java s fejedelem szándoka teljesedjék. Ha pedig e térről csakugyan leszorittatom, a keztyüt minden időben s minden módom felveszem.
A nádorra céloz Kossuth; lojalitása azonban csak taktika, mert hiszen ő is valószínűleg tudja, hogy az adminisztrátori kérdés méregfogának kihúzására irányuló manőverekben a nádornak is jelentős része volt. (V. ö. bevezetés, 47. l.)
A Kossuth által fogalmazott s Gömör követe által előterjesztett feliratjavaslatban.
Szemere Bertalan, febr. 5.-i beszédében.
V. ö. előbb, 516. l. 2. jegyzet.
Pesti Hírlap, február 20. sz.
