128. Pozsony, 1848 február 7. Kossuth második nagy felszólalása az adminisztrátori kérdésben érkezett királyi leirat vitájában.
128.
Pozsony, 1848 február 7.
Kossuth második nagy felszólalása az adminisztrátori kérdésben érkezett királyi leirat vitájában.
Pozsony, 1848 február 7.
Kossuth második nagy felszólalása az adminisztrátori kérdésben érkezett királyi leirat vitájában.
A vita második napján az eszmecserék Kossuth indítványa körül forogtak, hogy t. i. a rendek a beregi indítvány elfogadása után lépjenek sérelmi térre, azaz minden egyes adminisztrátori sérelmet külön tárgyaljanak meg. Békés megye követe, Tomcsányi, ezzel kapcsolatban indítványozta, hogy a beregi indítványt egészítsék ki ezzel a mondattal: „az e kérdésbeni egyes sérelmek tárgyalását a rendek fenntartják”. A vita azonban a továbbiak folyamán nem maradt meg Tomcsányi indítványa körül, hanem felölelte az adminisztrátor-kérdés és a lefolyt szavazás minden részletét és nem egyszer keserű személyeskedésbe csapott át. Kossuth ezen a napon is hosszabb beszédet mondott:
Nem tudom, elmondhatom e gondolatimat, mert egyszersmind a fájdalom tengere nyomja keblemet. A kerületi jegyző úr helyesen tette, hogy nem írta fel azt, miről fogalma nem volt;* már most alkalmasint lesz fogalma, mert írásban is beadatott a bereghi inditvány. Legyen meggyőződve az érdemes jegyző, hogy, ha ez izenetben s feliratban, mellyről méltán nem volt fogalma, valami érdem lesz, az nem lesz jegyző úr érdeme, ha pedig más lesz benne, az szinte neki nem fog beszámíttatni. Tehát leirhatja, a mit Beregh inditványozott s beadott. De, megvallom, még igy is nehéz állása van jegyző urnak. Hallottam tegnap a bereghi inditványt, hallottam magyarázatát, olvastam írásban s nyomtatásban, hallottam ma is a declaratóriumok declaratóriumát Beregh részéről, s azon meggyőződésre jutottam, hogy Beregh követe, végignézve saját inditványán, „quaesivit lucem, ingemuitque reperta”.* Tökéletesen hiszem, hogy Beregh követe, azoknál fogva, miket ma mondott, a békési inditványra fog szavazni; de azoknál fogva, miket először mondott Beregh második követe,* ezt nem gondolhattam, s tulajdonkép mellyik az inditvány? mellyik van elfogadva? most sem tudom; ha jegyző úr ebből kibonyolódik, valóban nagy mester lesz. Átmenvén a tárgyra, Csongrád követének felelek. Őt az uristen észnek s értelemnek szép adományával áldotta meg, s épen azért nem vártam tőle olly okoskodást, mit a dialectikusok sophismának neveznek, logica helyett. Nem akarom vitatni, hogy ha az ellenzék valamelly sérelem tárgyalásával fel akarna hagyni azon okból, hogy nyugalom legyen s bizodalom gerjesztessék a kormány iránt, szép és illő lenne-e épen Csongrád követétől az oppositiót ezért kárhoztatni s gunnyal illetni? de meg nem foghatom, hol vette a követur ezen országgyűlés alatti tapasztalásából azt, hogy az oppositió e sérelem tárgyalásával fel akart hagyni. Ezt én merőben tagadom. Az ellenzék az országgyűlésen első percztől azon szempontból indult ki a sérelmekre nézve, hogy az eddigi tárgyalási módtól eltérve, miszerint a multnak sebei felszaggattattak, út nyujtassék a kormánynak a jelen megnyugtatására s a jövendő biztosítására. E szempontból indultunk a válaszfeliratnál,* s ragadtuk meg e kir. leiratot is, miről mindazt el lehet mondani, mit Borsod felőle elmondott. Megragadtuk azt, mint első lépést a sikerre, mellynek következtében kibékülés eszközöltethetik; de meg akartuk mondani fiui őszinteséggel, hogy ha az ígéret nem valósittatik, a sérelem tárgyalásának kötelessége alól fölmentve nem lehetünk. Már kérdem, hogy vette a követur azon állitást, hogy az ellenzék, a ráruházott bizalom megtörésével, lemondott a sérelmi tárgyalás szándokáról akkor, midőn Gömör inditványát, vagy helyesebben azon inditványt pártolta, mellynek gömörivé elkeresztelését Gömör követe hazafiui áldozattal magára vállalni szives volt.* S miért történt ez? hogy legyen béke, s a követur gunnyal felel reá, melly minden sophismák közt a czáfolatok legrosszabbika. Azt is mondá követur: mikép van az, hogy mielőtt a szavazat megtörtént volna, az ellenzék a resolutiót megnyugtatónak tekintette? Ismét nem tudom, hol vette a követur ezen állitást. Azon sok ingerülség a vitákban és kölcsönös feszültség el volna háritva, ha nem igyekeznénk ollyasmit fogni az emberekre, a mi nem történt. Mert az ellenzék soha sem mondta, hogy megnyugató a leirat; hanem mondta a szavazás előtt és után azt, hogy a leiratot ugy kivánja fogadni, mint első lépést a megnyugtatásra, s egyszersmind szükségesnek tartja kimondani, mi kivántatik még hozzá, hogy megnyugtató legyen. Minek tehát azt fogni ránk, hogy a szavazás előtt nem tudtuk, hogy minoritásban vagyunk, s azért elégedtünk meg a leirattal? Már most a követuraknak tegnapelőtti szavazata által, mellyre nézve hiszem, hogy Beregh követe, meglelvén benne a világot, megijedt felette,* a békitési térről leszoritva, kénytelenek vagyunk megtenni annyit, mennyit a törvényhozási formák megtartása mellett lehet. Ha viszszaemlékszem azokra, mik a válaszfelirat tárgyában a főrendi táblánál előjöttek, eszembe tartva azon adatokat, mellyekre hivatkozni lehet, mert a hiteles naplóban nyomtatva vannak, megolvastam ott, hogy Máramaros megyének főispánja, vagy volt főispánja – nem is tudom, minek nevezzen – (Bónis közbeszól: tituláris főispán) tehát tituláris főispánja elmondotta a főrendek előtt,* mit mindent kivántak tőle egy praesidiális által stb. Azon praesidiális szerint a főispánnak kellene lenni alispánnak szolgabírónak, épitőmesternek, csendbiztosnak, uradalmi fiscálisnak, törvényszéknek stb.; ki kellene mindenkit a falukon kérdezni, nincs-e panasza birája a felsősége ellen.* Ez képtelenség, habár törvénytelenség nem volna is. Szándokot nem vizsgálok, hanem tetteket birálni – Pestmegye rendeinek kegyes bizalmánál fogva – körömhöz tartozik, stb. – Ha kiengesztelést akart a kormány, ha valósitani akarta a többször emlitett mélyen tisztelt férfiunak nemes szándokát,* hogy az aggodalmak megszüntessenek, akkor nincs helyén épen most az aggodalmakat alaptalanoknak nevezni, s azt mondani, hogy ő semmi törvénytelent nem tett, hanem minden zavart mi idéztünk elő. – Másik észrevételem az: miután a bereghi inditvány Beregh követe által is ugy értelmeztetik, hogy neki van e dologban kérnivalója, – de más követurak által ismét ugy értelmeztetik, hogy nincs, – szükségesnek látom a királyi leiratra s annak körülményeire kiterjeszkedni. A leiratban az mondatik: 1) Hogy a kormány a végrehajtó hatalom körét intézkedései által tul sem lépte. Felszólitom Bereghmegye követét, akarja-e állitani, hogy a végrehajtó hatalom tul nem lépte a törvényes korlátokat? És Beregh követét jól ismerem, nem fogja ezt mondani, – de, legalább érdemleges tárgyalás előtt, nem is mondhatja. S miért nem mondhatja? Mert ez már országos conclusum. Az 1827-iki országgyűlésen a RR felírást intéztek ő fölségéhez, mellyben az mondatik: hogy az administratorok kinevezése, melly akkor gyakoribban kezdett divatba jőni „legali constitutionis systemati adversa”, s kiemelték abban az ország rendei azt: hogy, ha illyes dolgok a törvényhozás mellőzésével történhetnek, akkor nem volna Magyarországon a jog és szabadság biztositva.* Tagadta e ő fölsége, hogy nem ugy van? Mondotta-e, hogy a végrehajtó hatalom nem hágta át a törvény korlátait? Épen nem, elismerte leiratában, hogy ezen sérelmet (gravamen hoc) az által enyészteti el, hogy főispánokat nevezett ki,* – pedig a mostani intézkedések még továbbra terjednek, mert 1825-ben csak 5 administrator volt, most pedig van 32. – Tehát 1827-ben elismerte a kormány a sérelmet, s most azt mondja, hogy a végrehajtó hatalom a törvényes korlátokat nem hágta által? igenis elismerte, hogy általhágta a korlátokat, s a sérelem megszüntetéséről a RR-ket főispánok kinevezése által kivánta biztositani, mit a RR a főrendeknek hozzájárultokkal el nem fogadtak, s egyenesen kimondották, hogy a sérelem az által orvosolva nincs, és az ország rendei törvényes jogaikhoz ragaszkodnak.* És most némelly urak reánk akarják disputálni, hogy mi elismerjük, hogy a végrehajtó hatalom törvényes korlátait át nem hágta, midőn a törvényhozás befolyása nélkül az administratorok iránt intézkedett. – 2) Mondatik e leiratban: hogy ő felsége az 1827-iki resolutio által kijelölt jogához ragaszkodva, fentartja magának kivételes esetekre az administratorok kinevezését. Már kérdem: szabad-e a t[ekintetes] RR-nek az is megnyugtatásnak venni, hogy – bár kivételesen – administratorok neveztessenek? Azt mondom: nem, mert ellentáll az országos határozat. Míg az áll, egyes követnek három négyfélekép módositott, bővitett, röviditett, magyarázott inditványa csakugyan nem hiszen, hogy a t[ekintetes] RRet elütötte volna attól, miben az ország rendei 1825-ben megegyeztek, hogy t. i. administratorok kinevezése, egyes kivételes esetekben is sérelem. Ez az 1825-ki országgyűlésnek kijelentett akarata. – S most, midőn a leirat azt mondja: „ti alap nélkül aggódtatok; ti csináltatok minden zavart, – én nem hágtam által a törvényes korlátokat, intézkedéseim törvényesek voltak, nem avatkoztam a törvényhozás körébe, fogok nevezni a jövőben is administratorokat”, – mi tehát azt feleljük reá: „minden jól van már, nincs semmi baj a világon”. Azt mondja a leirat: „a megyei szerkezetet s főispáni hivatal méltóságát ezentul is teljes épségben megőrizzük, – mintha eddig is megőriztetett volna, – s a törvény ösvényétől soha el nem távozunk”, – ha igaz, hogy ez ő felségének tökéletes szándoka, de ha a kormány ő fölségének ezen szándokát ekként magyarázza, hogy azután mégis illyes dolgok történnek, – akkor nincs e mit félni? – Mondatik továbbá: „a főispáni hivatalt, mihelyt az akadályok elenyésznek, törvényes hatóságába helyeztetni határozott akaratunk” tehát: teljesiteni fogjuk a törvényt, mihelyt a teljesités akadályai elenyésznek. – Én t[ekintetes] RR azon véleményben vagyok, hogy a törvény teljesitésének akadályait elismerni az országnak soha sem lehet, mert ha például a főispáni hivatal helyreállitása tekintetében azon akadályt teszik, hogy az administrátorok nem akarnak meghalni, akkor nem lesz a törvény teljesitve, míg 25 vagy több administrátornak nem tetszik meghalni, hogy a hivatalok megürüljenek. Hát most ebben mi megnyugszunk e, midőn az ország törvényteleneknek ismeri el az administratorokat minden esetben, a fejedelem pedig egyes kivételes esetekben nem? De ha ebben nem is, arra nézve, ugy gondolom, a fejedelem, ismert vallásosságánál fogva, a nemzettel egyetért – legyen bár törvényes, vagy nem törvényes az administrátori hivatal –: hogy a főispáni hivatal körét csak a törvényszabta korlátok közt lehet és szabad gyakorolni. E részben nem lehet akadályt látni, mert ha a megyékben az administrátorok helyett, kit én Kreishauptmannak tartok, főispán lesz is, ez Magyarországban csak a törvény szerint viselheti hivatalát, habár megtartja is főispáni czimét. E részben tehát nincs-e semmi aggódnivaló!? – S midőn igy áll a dolog, és ennek következtében Gömör megye inditványa azt mondja: „uram király! hálával fogadom, hogy a magyar alkotmány megtartása és jó szándokod iránt, mellyről soha sem kételkedtünk, biztositottál; hálával fogadom, hogy saját jó akaratod ösztönénél fogva, kiterjeszted atyai gondoskodásodat azon aggodalmakra, mellyek e tárgyban felmerültek; és épen azért mivel az alkotmányra gondjaidat kiterjeszted, megmondjuk, hogy aggodalmunk nem volt alaptalan; de a sérelmek egyes felsorolását épen azon reményben függesztjük fel, mivel fölséged jó szándoka következtében hisszük, hogy az aggodalom el lesz oszlatva, és azért megmondjuk fölségednek: hogy az aggodalom megszüntetésére még ezek és ezek kivántatnak,* akkor mi illoyalitással vádoltatunk. – Ez volt a gömöri inditvány, mire meg kell jegyeznem, hogy általánosságban nem marad, de nem is részletes. – S nem is az a különbség, hogy egyik inditvány általános, a másik pedig részletes; mert a gömöri inditvány is általános, a mennyiben nem ereszkedik abba, hogy a fizetésben, vagy más egyebekben áll e a törvénytelenség; hanem az alkotmányos elveket reducálja 3 főbb elvre, és azoknak életbeléptetését állitja föl, mint olly feltételt, melly nélkül aggodalmaink megszüntetve nem lehetnek. A bereghi inditvány még csak nem is általános, hanem azt mondja: „nincs semmi baj, nem kérek semmit.” Igy volt tegnapelőtt az inditvány. Hogy mit fogadtak el a követurak tegnapelőtt, ugy hiszem, magok sem tudják. Ha a loyalitással megférne, megnevezhetnék egy érdemes követurat, ki maga megvallotta, hogy nem tudta, mire szavazott, hanem csak azért szavazott a bereghi inditványra, mert nem ollyan oppositionális, mint a mienk, s ugy hiszem, ma sem tudja, mire szavazott?! Beregh követe előadása után hiszem, hogy a békési inditványra rászavaz,* mint toldalékra, de Baranya követe alkalmasint nem fog rászavazni, mert neki kérnivalója soha sem volt, s e tekintetben eljárását, valamint minden olly megyékéit is, mellyeknek aggodalmuk nem volt, logicainak ismerem. De ha valakinek sérelme volt, hogy annak – illy leirat következtében – semmi kérnivalója ne legyen, felfogni nem tudom. – Egyébiránt itt jó szem előtt tartanunk ő fölsége szándokát, mert a fejedelem akarja a nemzetnek aggodalmait oszlatni. Tegnap mondám, hogy itt nem 12 vagy 24 ftos census felállitásáról,* hanem arról van szó, hogy a fejedelem el akarja az aggodalmat oszlatni, tehát azok aggodalmát, akiknek van; és ha ez nem történik, a fejedelem szándoka nem teljesül. És itt van az egyik thésis a fejedelemre és a kormányra nézve. A kormánynak csak azt kellett constatirozni: hogy egyszer többsége volt az országgyűlésen – ők megtartják a hivatalt. Kik nem értik a magyar discussiókat, gondolják, hogy minden rendén van, mert többség van. Czéljokat a tisztelt urak elérték, de nem tudom meddig tart; a jövőt isten rejtelmei fedezik. De annyit tudok, hogy midőn a kormány többséget csinált magának, kijelentetvén ezt azok által, kiknek aggodalmuk nem volt – hibás utat választott a fejedelem azon jó szándokának teljesitésére, miszerint ő az aggodalmakat eloszlatni akarta. Erről meg vagyok győződve. Tehát ha ingerült, ha eredménytelenül oszlik el az országgyűlés, mellyik részen van a hiba? – Végezetre t[ekintetes] RR! tegnapelőtt inditványt tettem az iránt: méltóztassanak elhatározni, hogy a sérelmeknek egyes tárgyalása iránt intézkedjünk. Ezen inditvány már most különféleképen magyaráztatott. Én 24 órai komoly gondolkozás után magamra nézve azt jelentem ki – mert az által inditványom sem nem emelkedik, sem nem esik – hogy hajlandó volnék az egyes sérelmeknek mindjárt felveendő tárgyalásába nem ereszkedni, mert még reményem van, hogy a bereghi ismeretlen inditványnak hátralevő stádiumain átlátandják a t[ekintetes] RR, mikép 23 megyének aggodalmát megszüntetlenül hagyni, s békét igy akarni előidézni, nem helyes ösvény; s talán még keresztül fog menni a gömöri inditvány. S mivel benne van kérelmünk, hogy még ez országgyűlésen méltóztassék ő fölsége jelét adni atyai gondoskodásának: csak ez menthet föl bennünket a sérelmek tárgyalásától. Azért nem sürgetem az egyes sérelmek részletes tárgyalását, hanem megelégszem azzal, hogy Békésmegye követe előadása a bereghi inditványhoz tétessék; miszerint t. i. az e tárgybani egyes sérelmeket ő fölségének fel fogjuk terjeszteni. Ezért még a felírás szerkesztését felfüggeszteni nem kellene, mert ez csak additamentum; száz példával bizonyithatom, hogy ez mindig szokásban volt. Valljon az additamentum az inditványhoz hozzá mehet-e? ezt a többség itéli meg. Ha hozzáadatik, magam is ahhoz járulok. Egyébiránt akárhogy szerkesztetik a felírás a 3–4–5 féle declaratórium szerint, hozzá szóm nem lesz, mert nem főztem, nem is eszem, de megpróbálom, hogy más sem egye meg.
Babarczy rótta meg a jegyzőt, hogy a többség által elfogadott indítványt nem foglalta írásba; azáltal t. i. a vitát is bezártnak tekinthették volna s a határozat ellen már csak országos ülésben lehetett volna felszólalni. Szabó Miklós jegyző azt választolta, hogy egyrészt a zajban csak keveset értett a javaslatból, másrészt az elnökség nem mondta ki határozatként a szavazás eredményét, hanem Kossuth felszólalása után megnyitotta a vitát.
„Kereste a fényt és felsóhajtott, amikor megtalálta.” – Azaz: súlyos csalódást érzett, amikor a keresett dolgot megtalálta.
Az ülés elején Lónyay követtársa, Szintay szólalt fel hosszasabban a beregi indítvány védelmében.
V. ö. Kossuth beszédével a választfelirati vitában s a válaszfelirat javasolt szövegével, s kötet 311. és 331. s köv. l.
A javaslat konferenciában készült, első fogalmazványa Kossuth kézírásával maradt fenn. (V. ö. előbb, 502. l.)
V. ö. előbb, 2. jegyzet.
Vay Ábrahám máramarosi főispánnak a dec. 4.-i főrendi ülésben elmondott beszédére céloz Kossuth (L. Főrendi napló. I. k. 22. s köv. l.)
Az 1845 márc. 20.-án kiadott utasításról van szó. (V. ö. 527. l. 7. jegyzet.)
T. i. a nádornak.
A felterjesztett sérelmek 36. pontjában mondták ezt a rendek. (L. az országgyűlés Írásai-ban, 1063. l.) Az adminisztrátori ügyről készített választmányi jelentés leközli az egész pontot. (L. e kötet 610. l.)
A május 28.-án kelt királyi leiratot l. az országgyűlés Írásai-ban, III. k. 1449. s köv. l.
A rendek jún. 20.-án kelt válaszfelirata u. o. 1460. s köv. l.
V. ö. előbb, 125. szám alatt.
V. ö. előbb, 515. l.
Célzás a városi törvényjavaslat vitáira, ahol a választójogról volt szó.
A viták tovább tartottak s a kérdés ezen a napon sem jutott nyugvópontra.
Pesti Hírlap, február 17. sz.
