126. Pozsony, 1848 február 5. Kossuth felszólalásai az adminisztrátori kérdéssel kapcsolatos királyi leirat vitájában.
126.
Pozsony, 1848 február 5.
Kossuth felszólalásai az adminisztrátori kérdéssel kapcsolatos királyi leirat vitájában.
Pozsony, 1848 február 5.
Kossuth felszólalásai az adminisztrátori kérdéssel kapcsolatos királyi leirat vitájában.
A kormány – ismerve a megyék többségének utasításait és Kossuth elszántságát – tisztában volt azzal, hogy az országgyűlés a fennálló erőviszonyok mellett az adminisztrátori kérdésben súlyos csapást mérhet Apponyi kormányrendszerére. A kulisszák mögött akcióba kezdett tehát, hogy Kossuth pártvezéri tekintélyét megingassa és az ellenzéki követek egyrészének megtántorításával az alsótábla ellenzéki többségét kiküszöbölje.* Megfelelő előkészítés után a király január 30.-i kelettel az alábbi leiratot intézte az országgyűléshez:
Mindezekre olv. a bevezető tanulmányt, 45. s köv. l.
„Fenséges Főherczeg, kedves unokaöcsénk, főtisztelendő, tisztelendő, tiszteletes, tekintetes és nagyságos, nagyságos és vitézlő, okos érdemes, kedvelt hiveink. Folytonos királyi gondoskodásunknak sokkal lényegesb részét képezi kedvelt Magyarországunk őszintén óhajtott, és szeretve ápolt java s fölvirágzása, semhogy azok között, mik erre bármelly irányban hatást gyakorolhatnak, figyelmünket elkerülhették volna azon aggodalmak és különféle eszmék, mellyek a megyei kormányzás körében a mult országgyűlése óta tett intézkedéseink, – nevezetesen a fennforgó kivételes körülmények által igényelt számosb főispányi helytartók kinevezése folytán, több törvényhatóságokban, a kedélyek eléggé nem sajnálható felingerlésével, sőt több helyt magának a közigazgatásnak nem csekély hátramaradásával, és atyai szándékunk teljes félreértésével, keletkeztek. És ezek annál fájdalmasban hatottak atyai szívünkre, minél számosb példáit adtuk uralkodásunk első pillanatától fogva: hogy az ősi alkotmánynak, s ennek szilárd oszlopait tevő megyei szerkezetnek szeplőtlen megőrzését, úgy a hazai törvényeknek, s ezek között az 1790-ki sarkalatos 10-dik törvényczikknek is sérthetlen fentartását, megszeghetetlen királyi tisztünknek tartjuk, s minél erősebb s mélyebb azon meggyőződésünk: hogy midőn az érintett intézkedések által, egyedül a közigazgatás és józan kifejlesztés tekintetében szükségelt hatályos megyei, s országos kormányzás üdvös sikeresitésére czéloztunk, a végrehajtóhatalom törvényes köre legkisebb részben sem léptetett át. Neveli ama méltó fájdalmunkat azon tapasztalás, hogy az érintett módon ébredt féltékenység, s azon balvélemény, mintha a hazai törvények által szentesített megyei szerkezet és kormányzói rendszernek az 1723-iki 56.-ik törvényczikkel ellenkező megváltoztatása czéloztatnék, a kedélyek nyugalma és a bizodalom csökkentésével nemcsak több törvényhatóságoknak még folyvást létezik, hanem már jelen országgyűlésének folyamatára is, olly káros hatást gyakorolni látszik, mellynek következtében az annak köréhez tartozó komoly feladatoknak – általunk legélénkebben óhajtott – eredménydus megoldása, tetemesen nehezittethetik. – Miután tehát atyáskodó indulatunknál fogva, legfőbb kivánságunk: hogy királyi székünk és hü Magyarországunk között, az aggodalomnak bármi neme soha gyökeret ne verhessen, sőt már csirájában elfojtassék; ezen okból Kedveltségedet és Hüségteket – minden lépéseink törvény szerüségének, s egyedül a hon javára irányzott törekvéseink egyenességének érzetében – csupán hü alattvalóinknak – habár alap nélkül keletkezett, de tényleg létező aggodalmuk tökéletes eloszlatása, s a kedélyek mielőbbi megnyugtatása végett – saját ösztönünkből bizonyosokká tenni kivántuk: hogy a főispáni helytartóknak százados gyakorlat szerint ugyan, de a körülmények igényeihez képest nagyobb számmal történt kinevezése által, sem a megyék törvényes állása, sem a főispáni hivatal hatásköre csonkittatni, sem valamely uj, – az 1723: 56. törvényczikkel, és az 1790: 10. törvényczikk szellemével ellentétben lévő rendszer felállittatni, avagy az 1827-ik évi Pünkösd hó 28.-án 6888-ik szám alatt ezen viszonyokra főkép az czéloztatott: hogy az előhaladt kor által okozott mozgékonyabb közéletnek változó jelenetei között, kivált a helyhatósági sajátságos viszonyok irányában önként megnehezült országkormányzásnak törvényes müködhetése okáért, ez ennek főkellékét képező megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás, a főkormányzóknak 1723: 56-ik t. cz. rendelte állandó őrködése alatt, gyorsabbá, szabatosabbá és hatályosabbá tétessék, – egyszersmind pedig több főispányoknak személyes és hivatalos viszonyaiból eredt akadályok megszüntével, a megyei főkormányzók, a méltóságukkal járó kötelességeiknek tökéletes teljesithetése végett, azon állapotba tétessenek, melly az idézett törv. cz. üdvös rendeletének teljes értelemben megfelelend. – Ujabban meggyőződvén tehát ebből Kedveltséged és Hüségtek, hogy kedvelt Magyarországunk kormányzásában, s a közélet lépcsőnkénti kifejlesztésében alkotmányszerűségnél semmit inkább nem óhajtunk; midőn a törvényhozás elmellőzésétől egyébként is távollévő atyáskodó szándékunkhoz képest az 1827-ik évi Pünkösdhó 28-án 6888. szám alatt kelt királyi válasz tartalmához továbbá is ragaszkodva, a főispányi helytartóknak kinevezését csak kivételes esetekre alkalmazni, a megyei szerkezetet pedig, s a főispáni hivatal méltóságát mi magunk ezentul is teljes épségben megőrizni, és az utóbbit, mihelyt az emlitett akadályok elenyészendnek, mindenütt törvényes hatóságába helyeztetni határozott akaratunk lenne, bizton várjuk: hogy ezen királyi nyilatkozatunk után, az egyedül kedvelt Magyarországunk valódi javát eszközlő és a törvényes ösvénytől soha el nem távozó intézkedéseinket fiui bizodalommal kísérni, és a többekben támadt féltékenységtől felmentetve, hazafiui bizodalommal kísérni, és a többekben támadt féltékenységtől felmentetve, hazafiui törekvéseiket, az 1790: 13-ik törv. czikk rendeletét szem előtt tartva, elfogulatlanul a törvényhozási azon komoly feladatokra forditani fogják, mellyeknek szerencsés megoldásában az ország jövő boldogságának alapját, atyai szivünk pedig élénk óhajtásának teljesedését találná fel. – Kikhez egyébiránt császári királyi kegyelmünk, – és kegyelmességünkkel állandóan hajlandók maradunk. – Kelt birodalmi fővárosunkban Bécsben Austriában, Boldogasszony hó harminczadik napján, az úr ezer nyolcszáz negyvennyolcadik esztendejében.”
Iratok, 61. s köv. l.
A kormány taktikája világos volt: ha sikerül az országgyűléssel elfogadtatni ezt a leiratot, úgy a kérdés méregfoga ki van húzva, az adminisztrátorkérdés nem sérelem többé és részletekbe menő tárgyalására nem kerülhet sor.
A királyi leirat kihirdetésére február 1.-én került sor, ezután három napon keresztül konferenciákon készült az alsótábla az állásfoglalásra, ezért ülések nem voltak. Február 5.-én volt a döntő fontosságú kerületi ülés, amelyen állást kellett foglalni a királyi leiratra adandó válasz kérdésében. Az ellenzék álláspontját Gömör megye követe, Szentiványi Károly fejtette ki: köszönet a királynak a leiratban kifejezett alkotmányos szándékáért, de az aggodalom, a sérelem megvan s azt csak az adminisztrátori rendszer felszámolása szüntetheti meg. Utána meglepetésre Bereg követe, az ugyancsak ellenzéki Lónyai Menyhért állott felés egy közvetítő válaszjavaslatot olvasott fel, amelyben a rendek kifejezték köszönetüket a leiratban megnyilvánuló szándékokért, a királyi ígéret által megszüntnek nyilatkoztatták az aggodalmakat, s abbéli reményüknek adtak kiejezést, hogy a „kornak halasztást nem szenvedő kérdései megoldatni alkotmányos irányban fognak”. Ez a javaslat volt a hetekig tartó mesterkedések eredménye s elfogadása halomra döntötte volna a meg nem alkuvó ellenzékiek egész haditervét. Kossuth felismerte a veszélyt és rögtön felszólalt:
Gömör követe igen jól jegyezte meg, hogy akármi mesterségek szoktak is fordittatni a história eltorzitására, a jelen országgyűlés historiáját e pontig senki sem lesz képes annyira eltorzitani, hogy azt lehessen fogni azon pártra, mellynek ekkorig – istennek hála – többsége volt, s mellyet isten többségben tartson meg a haza és alkotmány védelmére – hogy ez, ingerültség s ujhuzási viszketegtől vezéreltetve, akadályok előidézésében s inkább saját erejének kitüntetésében, mint a reformkérdések megoldásának előmozditásában kereste volna dicsőségét. Maga a fenforgó kérdés is élénk bizonysága ennek. Nem ugy volt-e a kérdés is vezetve, hogy miatta a reformok meg ne akadjanak; nem tanusitották-e a RR minden eddigi lépéseikkel azt, hogy míg egy részről alkotmányos kötelességükről meg nem feledkeznek, ezeknek teljesítésében nem hagyják magokat annyira elragadtatni az ingerültségtől, hogy a reformokat lehetetlenné tegyék. Én t[ekintetes] KK és RR! legfőbb szükségnek tartom, hogy a törvényhozó test minden körülmények közt nyugodt maradjon; s e nyugalomnál fogva számot vessen nem azzal, a mi nincs, a mit nem tudunk, hanem azzal, a mit tudunk. Tudjuk Európa körülményeit, saját viszonyainkat, tudjuk felséges fejedelmünknek, saját személyére nézve, törvény- s alkotmányszerető indulatát, tudjuk fönséges nádorunk azon hajlamát, hogy a nemzet törvényes kivánatainak kielégitését előmozditani kész. Én e körülményektől kérek tanácsot, egyebeket ignorálok, s épen, mivel a dolgok igy állanak, Beregh követének inditványát el nem fogadom, ki, ha jól értettem, nem mondott egyebet, mint, hogy ezen kir. leiratban minden benne van, a mi kell, s hogy ez a nemzet aggodalmait elenyészteti. Bármi szép szavakba burkolta is, azoknak értelme csak ide megy ki. Ehhez én nem járulhatok, mert ugy vagyok meggyőződve, hogy – bármi lesz is e napnak kimenetele – ha azt mondanók ki, hogy az aggodalom el van háritva, azért elháritva nem volna, s a nemzet tettleg czáfolná meg az országgyűlés illyen kijelentését. A feliratban tagadhatatlanul van ollyan is, a minek örvendhetünk, mert ő fölsége szeretett királyunk, – kiről különben is meg voltunk győződve, hogy ha a bureaucratia szándoka végrehajtásának utját nem állja, a magyarnak nem volnának sérelmei – királyi szavával ujabban biztosit arról, miről a hű magyar soha sem kételkedett, hogy a nemzet törvényeit s alkotmányát tiszteli, hogy a nemzet iránti szeretettől lelkesitve, nem várja a panasz felterjesztését, hanem motu proprio terjeszti ki gondjait a nemzet fájdalmai s aggodalmaira. Ha alkotmányos nemzet nem volnánk, s a fejedelem személyes akarata tüstént életbe is léphetne, vagy ha levén alkotmányos nemzet, az 1790: 10.* épségben s életben volna: akkor e királyi szó következtében igenis megvárhatnók, hogy az adott szó nyomban végre is hajtassék, s egyes administratorok állása, vagy nem tudom kik iránti kimélet miatt a fejedelmi szándok rögtön teljesedése s aggodalmaink rögtön elenyésztetése nem késleltetnék, mert ha az 1790: 10. valóság volna, ugy azon kormány, melly a fejedelem s nemzet akaratának valósitását bármi módon késleltetné, fejedelem és nemzet haragját méltán vonná magára. – De miután ugy vagyunk, a hogy vagyunk, miután az 1825-iki leiratban sem foglaltatik más, mint az, hogy csak kivételes és rendkivüli esetekben fognak administratorok neveztetni,* s mégis azt látjuk, hogy e kir. biztositás következtében 32 administrator van, ebből azt következtethetjük, hogy noha a fejedelem 1825 óta minden körülmények közt épen ugy volt lelkesedve, mint van a jelen leiratban, a kormány eljárása azonban nincs mindig öszhangzásban a fejedelem akaratával. – Ennél fogva, midőn egy részről méltánylást s hálát szavazok azon általam igen tisztelt, magas állásu egyéniségnek,* ki magas állása befolyásával a fenforgó aggodalmak elenyésztetésére utat törni ohajtott, hálát szavazok a fejedelemnek, hogy alkotmány- s törvényszeretetéről a nemzetet ujabban biztositni méltóztatott, míg ezáltal a kiegyenlités ösvényére látom a nemzetet vitetni, egyszersmind okvetlenül szükségesnek tartom, hogy a hű nemzet figyelmeztesse szeretett fejedelmét, mik kivántatnak még arra, hogy k[egyelmes] szándoka valósitva legyen, mert illy szándokot 1825-ben is hallottunk, de az nem valósittatott. Mi a loyalitás és kiegyenlités terén állunk, s a kormánynak és mindenkinek méltányolni kell azon mérsékletet, hogy az ország rendei, kiknek az administratori rendszer körül keserű egyes sérelmeik vannak, az egyes sebek felszaggatásához most nem nyulnak, hanem az általánosb rendelkezések szükségének kijelölésével megelégesznek, mellyek ha végrehajtatnak, hiszem s remélem, hogy a nemzet aggodalma teljesen meg lesz szüntetve.
L. előbb, 314. l. 10. jegyzet.
V. ö. 502. l. 4. jegyzet.
T. i. István nádornak.
Ha jól fogtam fel Gömör inditványát, ő aggodalmaink eloszlatására ezeket tartja szükségeseknek: 1) Hogy ő cs. k. fölsége határozottan méltóztassék bennünket biztositni arról, hogy a megyei kormányzás s főispáni hivatal körül a mult országos gyűlés óta közbejött intézkedés s az uj rendszer, minden következményével együtt, valósággal és tettleg meg fog szüntetni. 2) Mivel tagadhatlan, hogy a nemzet a megyei szerkezetet félti, s ezer ténnyel indokolt valóság, hogy a megyei rendszer épsége kétfélekép van veszélyeztetve, az által t. i. hogy a közigazgatás és kormányzás már nem egyedül a helytartótanács utján, hanem praesidiálisok* által történik, minek következése, hogy a helytartótanács a felülről jövő s netalán törvénytelen rendeletek ellenében, azoknak foganatbavétele előtt, észrevételeit meg nem teheti, s a fájdalmat s aggodalmat okozó tényeket nem előzheti meg; továbbá az által, hogy a felséges rendeletek, a helytartótanács mellőztével, nem a megyéhez intéztetnek, melly azokat tárgyalhatná, s ellenök remonstrálhatna, hanem a főispánok – és administratorokhoz, kik azon rendeleteket a megyének elő sem terjesztik, hanem a foganatbavétel iránt önmagok intézkednek:* e tekinteteknél fogva helyesen inditványozta Gömör követe, hogy a felírásban mondassék ki, mikép aggodalmaink eloszlatása csak az által lehetséges, ha ő felsége intézkedni méltóztatik, hogy a közigazgatás és kormányzás az 1790: 10. értelmében csak a helytartótanács utján történjék, s a felsőbb rendeletek csak a megye utján vétessenek foganatba. Ez a megyei szerkezet épségének corpusa, mi nélkül a megyei szerkezet épen tartására tett ígéret nem valóság. 3) Beregh követe a dolgot ugy értelmezte, mintha csak abban állna a sérelem, hogy 32 administrator neveztetett ki. De a sérelem a körül is forog, hogy a főispáni hivatal természete az uj rendszer következtében elkorcsittatott. Tudnék elszámlálni főispánokat, kik közt és az administratorok közt sem a hivataloskodás formájára s kellékeire, sem a hivatalos eljárás érdemére nézve semmi egyéb különbséget nem látok, mint, hogy az egyiket főispánnak, a másikat administratornak hivják. Tehát pusztán arra szoritkozni, mintha más aggodalmunk nem is volna, csak az, hogy 32 administrator neveztetett ki, nem tartanám tanácsosnak; hanem kezet fogok Gömör követével, ki azt inditványozá, hogy jelentsük ki fölségének, mikép aggodalmaink csak akkor lesznek eloszlatva, ha ő fölsége által a főispáni hivatal – a törvény által nem ismert s az 1827-ki resolutióban is* csak rendkivüli egyes esetekre fentartott administratorság megszüntetésével – előbbi törvényes állapotába, minden tekintetben s valósággal visszahelyeztetik, s a főispánok arra utasittatnak, hogy az 1723: 56. értelmében* a megyékben ne bíráskodjanak s ne administráljanak, hanem csak „curam habeant administrationis et iustitiae”. Végre még egy valamire elmulhatlan szükség van. Azt mondja ő fölsége, hogy ezen k[egyelmes] leiratot azért intézte motu proprio az ország rendeihez, hogy az aggodalmak eloszlattatván, az országgyűlési tárgyalásokban minél nagyobb siker reményével lehessen előhaladni. Ő felsége tehát eredményt óhajt az országgyűléstől, s épen azért okvetlenül szükséges, a mit Gömör követe inditványozott, hogy t. i. a megnyugtató intézkedések még az országgyűlés alatt tétessenek, mert ha az uj rendszer megszüntetésére csak az országgyűlés után történnék valami, ez az országgyűlés békés kifejlődésére hatással nem lehetne. Ezért ő fölségét arra is szükség kérni, hogy kijelentett akaratának valósitását haladéktalanul legyen szerencsénk tapasztalni, s e valósulásnak jeleit még ez országgyűlés alatt láthassuk, mi nélkül az országgyűlés nyugalommal s békével nem haladhat. Jelenleg ő fölsége azt mondja: „ez az én akaratom” – de nincs biztositásunk, fog e az teljesedésbe is vétetni; mi pedig ugy vélekedünk, hogy, ha az ígéret foganatba véve nem lesz, koczkáztattatik az országgyűlés nyugalma s békés fejlődése. Még egy van, a mit el nem hallgathatok. Meg vagyok t. i. győződve, hogy csak az emlitett ösvényen tovább haladva érezhetjük magunkat felmentve azon kedvetlen, de törvényes kötelességtől, hogy az e tárgybeli sérelmek részletes megvitatását az e végre megbizott küldöttség munkálata nyomán* sürgessük és azonnal felvétetni inditványozzuk. Ezt kijelenteni szükségesnek tartottam, mert ha további megnyugtatást nem tapasztalok, részemről teljességgel nem dispensálhatom magamat azon kötelességtől, hogy az ebbeli sérelmek részletes tárgyalását sürgessem. Azon hangulatot, mellyből Gömör követe kiindult, s melly neki, személyes nézetei szempontjából véve, bizonyosan nem csekély hazafiui resignatiójába került, én is követni kivánom, de ha az ingerültséget mellőzni kivánjuk, ne sokat tárgyalgassuk azt, mert ebből csak ingerültség és sebek felszaggatása következik, mit ő fölsége távoztatni akart, s mi magunk sem ohajtjuk, hanem fogadjuk el egy szivvel lélekkel Gömör inditványát.
Kancelláriai elnöki utasítások által, tehát az illetékes kormányszerv, a helytartótanács megkerülésével.
A kormányszékektől érkező utasításokat végrehajtásuk előtt a megyegyűlés elé kellett terjeszteni s az csak akkor járult hozzá végrehajtásukhoz, ha törvényeseknek találta őket.
V. ö. előbb, 502. l. 4. jegyzet.
V. ö. előbb, 502. l. 5. jegyzet.
A rendek a horvát kérdésben dolgozó választmányra bízták az adminisztrátori sérelmek összegyüjtését a választmány lelke Kossuth volt. Munkálatát l. e kötetben, 139. szám alatt (571. s köv. l.).
„A conservativ párt szavazást sürget.
Bónis S. Hallgatni néha arany, azért Gömör inditványát, mellyet czélravezetőnek hisz, bővebb beszéd nélkül elfogadja; egyszersmind kéri a táblát, hogy azt discussió nélkül, közakarattal fogadja el, mert a discussió csak keserüségekre vezetne, s ha kényszerittetni fog, ő is kimondja, kinek s micsoda ügynek rovására* müködik az ellenpárt e tárgyban.
Célzás arra, hogy a kormánypárt az udvarral és az ellenzék ingadozó elemeivel Kossuth s vele a haladás ügyének megbuktatására fogott össze.
Babarczy. Szólani akarván, iszonyu zaj és pisszegés támad. Mire Babarczy: A magyar országgyűlési hallgatóság oda vitte már a dolgot, hogy pisszegése minden józan gondolkodó előtt csak becsületére válhatik a nyilatkozónak. Részéről egyszer mindenkorra kijelenti, hogy a pisszegést megbecsülésnek fogja tekinteni. Egyetért Szabolcscsal abban, hogy a hallgatás néha arany, discussiót nem ohajt, s arra okot szolgáltani nem akar, de ha provocáltatik, kész a vitára. Beregh indítványát elfogadja és szavazást sürget.
Megkezdődött a szavazás, remegő várakozás és szenvedélyes izgatottság közt. Gömörrel szavaztak, miként már megírtuk:* Abaúj, Arad, Békés, Borsod, Fejér, Heves, Komárom, Liptó, Máramaros, Nógrád, Nyitra, Pest, Pozsony, Somogy, Szabolcs, Szala, Torna, Turócz, Zemplén, Zólyom, Ungh, Vas, összesen 23 megyei; Bereghgel szinte 23* úgymint Árva, Bács, Baranya, Bars, Csongrád, Esztergom, Győr, Hont, Krassó, Mosony, Pozsega, Sáros, Soprony, Szathmár, Szepes, Szerém, Temes, Tolna, Torontál, Trencsén, Ugocsa, Verőcze; – a szavazatok illy egyenlőségében Horvátország szavazata szerezte meg Bereghnek a többséget. A jászkun kerület Bereghez, a hajdu kerület Gömörhöz szavazott; a turmezei kerület Gömörhöz, kijelentvén, hogy neki nincs követtársa, ki administrátorrá akarván lenni, elidálja.* Csanád nem szavazott, minthogy semmire sem szavazhat, mire utasitás nincs. Veszprém és Bihar elidáltak. Reviczkyt Papszász L.* elidálta, exaltált hangon s könnyes szemekkel nyilatkozván, hogy Bihar százados szelleme alkotmányszeretet volt, hogy demoralisátió ölte el a nemzeteket, s hogy neki nem kell hir, rang, dicsőség, hivatal, neki szabadság és haza kell! – (végtelen éljen, és a követek oda rohannak kezét szoritani). Soprony követe Simon emlité ujabb utasitását, „hogy az administratori rendszert megyéje sérelemnek tartja, azért ő küldői szellemében Bereghgel szavaz.* A nagy zaj s ingerültség miatt a szavazással egy párszor várakozni kellett, míg Kossuth L. kért csendet, mert a haza és szabadság jövendőjéről van szó.
A Pesti Hírlap már febr. 8.-i számában tudósította röviden olvasóit a kiritikus nap tárgyalásairól és a szavazás eredményeiről.
A felsorolásból az tűnik ki, hogy mindkét részre 22 szavazat esett, az egykorú szónokok és feljegyzések azonban mind 23 szavazatról emlékeznek meg. (Kivéve a 127. sz. alatti jelentést.)
Elidálás történt a szavazás során, ha valamely megye követének szavazatát követtársa, ellenkező szavazatával, megsemmisítette. A megjegyzés célzás arra, hogy az adminisztrátorok egyrésze olyan volt ellenzékiekből került ki, akiket a kormány hivatallal, vagy más kitüntetéssel csábitott magához. Turmezőt a megyéktől eltérően csak egy követ, a mindenkori túrmezei gróf képviselte az országgyűlés alsó tábláján.
Pappszáz országgyűlési helyzetére l. előbb, 489. l.
A tudósítás azért emeli ki ezt a megjegyzést, mert a követnek az utasítás értelmében éppen ellenkezően kellett volna szavaznia.
A szavazás e meglepő eredménye uj fordulatot s még élesebb és keserübb jellemet adott a vitáknak.”
Kossuth L.: Ám vessenek számot magokkal, kinek tetszett a dolgot igy állitani; e szavazat következésében az országgyűlésen béke többé nem lehet, hanem lesz harcz az utolsó perczig. – Azon uraknak, kiknek utasitása sérelmesnek bélyegzi az administratori rendszert, tetszett Beregh inditványára szavazni, ám lássák; szóló őket feleletre nem vonhatja, – de azt megjegyzi, hogy e szavazás által nincs még eldöntve, valljon a RR az administratori rendszerben fekvő egyes sérelmeket is el akarják-e dobni, vagy nem? – s ő, mint Pest követe, most már inditványozza, hogy az administratori rendszert felvilágositó egyes adatok összegyüjtésével megbizott választmány adja be munkálatát.*
A munkálatot l. 141. sz. alatt, 581. s köv. l.
Pesti Hírlap, február 13. sz.
A felszólalások ingerült légkörben folytak tovább; Babarczy a hallgatóság felháborodásától alig tudott szóhoz jutni, kijelentéseit az ellenzék részéről Bónis, Tomcsányi, Asztalos, Pázmándy és mások cáfolták. Tomcsányi a már többször emlegetett okok folytán* Horvátország követének szavazati jogát vonta kétségbe, Osegovič ezt visszautasította, mire ismét Kossuth állt fel:
V. ö. a január 27.-i országos tárgyalásaival. 477. s köv. l.
Némellyeket akarok mondani. Először fájdalom! Néhány nap alatt az ember néha egy örök életnek tapasztalásait meriti tárgyak és személyek irányában, a többi között ezen tapasztalások következtében aként vagyok meggyőződve, hogy nem minden szó, melly ki van mondva, ollyan, mint a hajdnai runa írás, melly századokon által mozdulatlan áll a helyek oldalán, hanem mindenféle changement-nek van kitéve. – Én t[ekintetes] RR, kivánom constatirozni, mi van végezve, mert 12 óra alatt nem szeretnék ismét uj tapasztalásokat meriteni. (Helyes). A második észrevételem Horvátországra vonatkozik. Csak annyit mondok, hogy engem Horvátország követe folytonosan lélekzetben tart; regestrumát viszem annak, mit ő itten kijelent; jelenleg is azt mondotta: akármit határoznak is a t[ekintetes] RR követi állásának érvényességéről, azért ő egy pipadohányt sem ad. Ezt jól megjegyeztem magamnak, majd egyszer elkövetkezik a leszámolás ideje is. Egyébiránt mint a horvát ügyben kiküldött választmány egyik csekély tagjának annyi tudomásom van, hogy a kérdésnek azon része, – mellyből a t[ekintetes] RR megitélhetik: valjon a követ urak törvényes képviselők e, a tartományi gyűlést törvényes alaku gyűlésnek lehet e nézni vagy sem – annyira ki van már kidolgozva, hogy egy két nap alatt a t[ekintetes] RR elébe terjesztethetik. De ha azon véleményben vannak a t[ekintetes] RR, hogy minden a kérdésre tartozó tárgyak egyszerre feküdjenek a t[ekintetes] RR előtt, hogy a választmány igy elkészülhessen, még néhány napra, sőt egy hétre is szükség volna. Ez iránt méltóztassanak tehát rendelkezni, hogy most tüstént részletben, vagy későbben egész kiterjedésében kivánják e a t. RR. a horvátügyet tárgyalni.* – Egyébiránt nem akarok azokról szólani, mik és miképen történtek, – hanem csak egyet egész nyugodtsággal, melly kimondhatatlan sok erőmbe kerül, mondok ki, hogy t. i. most méltóztassék az ugy nevezett többség, melly, azt hiszem, nem többség (fölkiáltás: de az) ha azzal biztatná magát, hogy ő fogja az országgyűlést irányozni, azt hiszem: abból semmi sem lesz; – kérdem egész nyugodtsággal, melly nagy legyőzésembe kerül ugyan, de mivel sokat tanult az ember, ezt is megtanulja: mondja meg már azon tisztelt többség, csinált e nyugalmat az országban? és ha mi nem volnánk kevesebbségben, hanem többségben, a mi utainkon nem lett volna e eszközölhető a nyugalom, melly az ő utjukon absolute lehetetlen, és ha százezerszer mondják is, hogy nyugalom van, nincs nyugalom. Erre egy ollyan szót kellene mondanom, melly ide nem való. Tehát ez taktika, ez törvényhozási bölcsesség? Ez azon ut, mellyen sikert szoktak teremteni? Sok szerencsét hozzá, de az illyen sikert részemről nem kivánom. A sikerről nem is szólanék, de sok embernél a veszteség is sikernek látszik, sok ember azt mi a másik résznek veszteség, sikernek tartja. Tehát azon 24 szótöbbség azt mondja: A nemzetnek nincs már fájdalma, az mind elenyészett, béke lesz ezentul, s nyugalom, – meglátjuk, mennyire fogja az élet ezen mondást igazolni az országban. Teszem, a királyi városok kérdésében megtartaná magát ezen többség, és szándéka volna ollyan testületet csinálni azokból, mellyeknek következtében a királyi városok rendezése bizonyos tekintetben megtörténvén, az országgyűlés föloszlatassék, hogy későbben egy másik országgyűlés összehivattatván, a királyi városi 16 voks segedelmével* az 1200 millio statusadósságból, például Magyarországnak is jutna 4–500 millio,* ugyan mi lenne ennek következése? A törvényhozónak szét kell tekinteni a körülmények között, a törvényhozás nagy előrelátást igényel. Midőn a törvényhozó látja, hogy a monarchiának financialis állapota folytonos deficitben van, látja az olasz viszonyokat, mellyek szaporitják a költségeket, ovatosnak kell neki lenni, és kötelessége neki mind ezen körülményeket figyelembe venni. – Ha a királyi városok kérdésénél mi nem akarunk azokból ollyan testületeket csinálni, mint a mellyeknek szavazatát a kormány ismeretlen czélokra fordithatja s e miatt megakadna a kérdés, az érdemes követ urak mindjárt azt mondanák, hogy mi a sikert compromittáltuk. Ezt csak azért mondom, mert nem mindenki, ki azt mondja: Domine Domine; ugy szinte, nem mindenki akar sikert, kinek a szájában van, s némelykor a sikert megakadályoztatni magában is siker. Mert fájdalom békés időkben Magyarországnak semmit sem adtak; mikor zavaros idők voltak, megsimogatták a magyart, és akkor szép szavakért oda adta hazáját. Jelenleg a körülmények ollyanok, hogy nekünk kedveznek; kétséget sem szenved. Nem akarom ugyan túl feszítni a hurt, de nem is fogom azt megereszteni: hanem igazsággal, jogossággal, méltányossággal fölhasználni kell a körülményeket, a mennyire lehet. Ki hasonlitotta jobban össze a körülményeket: a többség-e, ki az aggodalmat elenyészettnek mondja, de ingerültséget idézett elő, vagy pedig Gömörmegye követe, ki nem azért tette inditványát, mintha az minden dolgok között a legjobb lett volna, hanem az volt előtte a czél, hogy kisértsük meg a mérséklet ösvényén lehet e az aggodalmakat eloszlatni; – a mi által sokaknak compromissioja elhárittatott volna. Ha a jövő nem fogja igazolni állitásomat, örvendeni fogok. Annyi azonban most igaz, hogy aggodalommegszüntetés helyett aggodalom van előidézve. – Végre még egyet kijelentek: azt gondolom t. i. és maga a tény szól mellettem, hogy ő cs. kir. főherczegsége a nádor ezen uj rendszerhez nem folyt be, természetesen, mert akkor nádor sem volt,* s igy nem is keveredhetett be ezen historiába. Ezen tactica tehát oda volt irányozva, hogy őtet is bevonják, miszerint támaszfalul szolgálhasson némelly uraknak. – De kijelentem; hogy csekély tehetségem és erőm érzetében, azon voksnál fogva, mellyet Pestmegye reám ruházott, azon leszek, hogy a nádort azon állásba helyezzük, mellynek czélja: a haza java legyen, nem pedig, hogy compromitáltassék. Egyéb iránt ezen észrevételeket előre bocsátva, azt mondom, legyünk bár minoritásban, tekintjük-e sérelemnek az uj rendszert vagy nem, hacsak 23 maradunk is, engedjenek meg Csongrád- és Baranyamegyék követei, 23 megyét attól, hogy ne szavazzon, elütni nem fognak. Hagyjuk tehát annyiba a dolgot, és szavazzunk a kérdésre: Bereg inditványa után is, tartja-e a RR többsége sérelemnek az administratori rendszert, és akarja-e tárgyalni?
A küldöttségi munkálatnak csak töredéke maradt fenn Kossuth iratai között. (L. e kötet 139. sz. 571. s köv. l.)
V. ö. előbb, 493. l. 6. jegyzet.
Célzás arra, hogy ha a városok szavazatjogának kérdése a kormány szándékai szerint oldódnék meg és a városi szavazatok a kormányt támogatnák, könnyen sikerülhetne az osztrák államadósságok jelentékeny részének Magyarországra való áthárítása.
Az adminisztrátori rendszer kibontakozása és Apponyi alkotmányellenes kormányzata még József nádor utolsó éveire esik.
Nemzeti Ujság, február 13. sz.
Szemere hatalmas beszéde következett még, amelyben pellengérre állította a beregi javaslatot, majd Lónyay magyarázó felszólalása után Kossuth röviden válaszolt:
Most már megértette, hogy Beregh nem egyebet, mint egyszerü complimentet szavaztatott. Jelenleg azonban egyetért Borsoddal s Komárommal, hogy a tábla rögtön ne határozzon. Még csak egyet jegyez meg. Annyi tagadhatlan, hogy mind a fejedelem, mind a többször emlitett magas férfiu szándoka a nemzet megnyugtatása volt; és most, hogy állanak a dolgok? 24 megye aggódott, 21 nem aggódott; – 23 megye most is aggodalmát jelentené ki, 3 megye nem szavazott vagy elidált, s 23 ember reá szavaz, hogy az aggodalom el van oszlatva; t. i. azoké, kik eddig sem aggódtak. Ez olly eljárás, mellyet szóló német szóval akar bélyegezni „lächerlich!” – és ezt ajánlja a győző párt figyelmébe.
Ezután a tábla rendkívül izgatott hangulatban szétoszlott.
Pesti Hírlap, február 15. sz.
