31. Pest, 1847 június 7. Az ellenzék központi bizottmányának kísérő körlevele az ellenzéki nyilatkozathoz
31.
Pest, 1847 június 7.
Az ellenzék központi bizottmányának kísérő körlevele az ellenzéki nyilatkozathoz
Pest, 1847 június 7.
Az ellenzék központi bizottmányának kísérő körlevele az ellenzéki nyilatkozathoz
T. cz. úr!
A ki közdolgaink jelen állapotát független hazafiúi lélekkel elfogulatlanul vizsgálja, a körülményeket nem csak nem lehet olyanoknak találni, miszerint az ellenzék hivatásának erélyes gyakorlata szükségtelenné vált volna: sőt inkább oly vészterhesekenek fogja találni a mult országgyűlés ótai körülményeket, hogy azok az ellenzéket mint egy parancsolólag látszanának felhívni, miszerint historiai hivatásának ösvényén erélyesen megmaradva, azon irányegységnek, mely párti hatására szükséges, nem csak eddigi eszközeit el ne hanyagolja, hanem a törvényszerűség s loyalitás körében új eszközöket is keressen, melyek irányegységének szellemi kapcsait szorosabbra fűzzék, s ez által a párt moralis erejét hatályosságban gyarapítsák.
Avagy hol és miben van hát legkisebb jelensége annak, hogy kormánypolitica a mult országgyűlés óta vagy a törvény-végrehajtás körében a multaknál törvényszerűbb, vagy egyébként is hazánk önálló alkotmányos érdekeinek kedvező fordulatot vett volna?
Vannak, akik e tekintetben személyekben találják a kezességet s ezen alapon utalnak a megnyugvás bizodalmára.
Tekintve azon jogszerűtlen, de fájdalom! igen szembetűnő befolyást, melyet az elemeiben úgy, miként szerkezetében absolut-természetű austriai kormányrendszer hazánk ügyeire gyakorol, tényleges viszonyaink ugyan általában meg nem engedik, hogy a királyi kegyelem által kormányhivatalokra méltatott személyek egyénisége akár kezességnek tekintethessék, akár pedig a politicai pártmozgalmakban irány módosítást motiválhasson. Mindazonáltal, ha politicai elleneink példája szerint személyességi tekintetre ügyelnünk szabad volna, lehetetlen volna meg nem emlékeznünk, miként a kormány főbb polczain azon párttöredékeket látjuk személyesítve, mely, a nélkül, hogy a nemzet képviselőségében csak távolrul is többségnek mondathatott volna, a mult országgyűlésen leginkább akadályul szolgált, hogy a legszükségesb reformkérdések, melyeknek tárgyalására nézve a királyi előterjesztések a nemzeti közvéleménnyel találkoztanak, – az ország és thron között még csak törvényszerzési alkudozásba is mehettek volna;* – lehetlen volna meg nem emlékeznünk, hogy a kormányban azon párttöredék van személyesítve, mely akkor, midőn legfőbb kincsünknek, nemzetiségünknek érdekeire nézve a nemzet igen nagy részében aggodalom támadott, még csak azt is akadályozá, hogy az aggódók megnyugtatásért esedezhessenek;* és lehetetlen volna meg nem emlékeznünk, hogy midőn mult országgyűlés előtt az ellenzék politicai állásának koczkára vetésével – a kormánytól nem gyámolíttatva – küzdött oly kényes kérdésekért, melyek nélkül úgy a honpolgárok egyesítése, mint még csak az új kor újabb szükségei által igényelt anyagi javítások is lehetetlenek: akadtak férfiak, kik ezen sarkalatos reformkérdéseknek megbuktatása körül nem csak önerejökkel bajnokoskodtak, de itt ott még az éretlenség szenvedelmeit is eszközül használva, polgárvérrel is fertőztetett zavargásokat idéztek elő; * akadtak mások, kik ismét más fontos nemzeti érdekek ellen táborozva, egész vidékek nyugalmát felháborították; – és e férfiak országgyűlés óta feltűnő gonddal fölkerestetnek, hogy vagy a közigazgatás részesivé tétessenek, vagy kegyelmekben, kitüntetésekben s kormánypártfogásban részesítessenek; míg másutt ismét, s kivált a magyar főispánok körében, a pártokon kívül állott, s a megyei élet szabad fejleményeit nem zavaró, s ép azért közbizalommal dicsekedhetett érdemes férfiak, méltóságaikból elmozdíttattak, hogy helyökbe – kevés kivétellel – olyanok ültettessenek, kik hivatásuknak nem a közigazgatásrai pártatlanul erélyes felügyelést, hanem ismeretlen czélokra irányzott többségszerzési pártfőnökösködést ismerve, első fellépésükkel aggodalmakat költöttek, s a felköltött aggodalmakat viszálkodások gerjesztésével igazolták.* Vajjon olyanok-e mindezen emlékezetek, hogy alapul szolgálhatnának személyességekben találni a megnyugatást, ha ezt személyességekben keresnünk lehetne is?
Az előző országgyűlésen a városok rendezésének kérdése és a vasútépítések ügye volt különösen olyan tárgy, amely a királyi propoziciókban is szerepelt, azonban a főrendek ellenállása miatt az alsótábla által kívánt formában egyikből sem lehetett törvény.
A célzás minden bizonnyal a pestmegyei küldöttség 1845 decemberi bécsi útjára vonatkozik. Kossuth javaslatára ekkor küldöttség vitte Bécsbe a megye feliratát a horvátországi magyar nemesség politikai jogaitól való megfosztása ügyében (l. előbb, 147. l., 15. jegyzet); a küldöttség tagjai Kossuth mellett a két Batthyány, Ráday Gedeon, Teleki László és Szentkirályi voltak. A király azonban Apponyi alkancellár tanácsára nem fogadta őket.
Amikor ugyanis a konzervatív párt a „nem adózunk” jelszavával, a bocskoros nemesek mozgósításával, véres terrorral buktatott ki az országgyűlésről vezető ellenzéki politikusokat. Deák Ferenc 1843-ban az ilyen választási visszaélések miatt nem fogadta el a követséget.
A kormány 1845 februárjában egyszerre tömegesen mozdított el főispánokat és nevezett ki helyükre adminisztrátorokat.
De nem is lehet abban keresnünk. Állodalmi viszonyaink tényleg olyanok, hogy az ellenzék politicájának irányát csak tényekből s mulasztásokból meríthetné.
És itt politicai elleneink által nemzeti alkotmányszerűséget hallunk a kormány dícséretére emlegettetni. Mi tényt nem ismerünk, mely ezen hitet támogathatná. Azt ellenben tudjuk, hogy a magyar kormány nemzeti alkotmányszerűségének nélkülözhetetlen föltétele: ama törvényes függetlenség minden idegenszerű befolyástól, mely függetlenséget az 1790: 10. t. cz. álladalmi életünk sarkalapjává szentesitett. Ámde ha az elfogulatlan magyar hazafi a kormány nemzeti alkotmányszerűségét ezen sarkalatos feltétel szempontjából vizsgálja, a legkisebb tényre sem talál, mely vígasztaló tanuságot tenne, hogy a reánk nézve törvényszerűleg idegen austriai fő-kormánytanácsnak, melyben a birodalmi közigazgatás bureaucraticai mechanismusa öszpontosul,* hazánk ügyeire befolyása megszünt, vagy legalább enyhült volna. Nem tapasztalja, hogy a magyar kormány magának azon nemzeti alkotmányos állást visszaszerezte volna, melyre törvény által hivatva van. És nem tapasztalja, hogy országunk érdekeit joggal s méltányossággal ellenkező alárendeltségükből kiemelte legyen. Ellenben vegye bár a vizsgálódó hazafi szemügyre akár az ország territoriális épségét, akár a kapcsolt részek bel-viszonyait, akár fő-kormányszékünk csonkított hatáskörét, akár a magyar királyi kincstár kezelését, akár a bányászatigazgatási rendszert s annak legújabb tüneményeit, akár kereskedelmi s műipari érdekeinket, mikre nézve csaknem hűtlenség gyanújával láttuk a hazai ipar pártolására irányzott sociális törekvést bélyegeztetni, a kormányhivatalnokokat pedig ahozi csatlakozástól egyenesen eltiltani;* akár figyelmezzen végre azon jelenségekre, melyeket magasb szándéklatok előfutárjai gyanánt látunk feltünedezni a sajtónak oly organumaiban, melyekkel magas állású kormányférfiak szoros vállalkozási viszonyban állanak:* lehetetlen mindenünnen azon szomorú meggyőződést nem merítenie, hogy amaz idegenszerű befolyás s alárendeltség a mult országgyűlés óta mindinkább súlyosbodott.
V. ö. előbb, 143. l., 4. jegyzet.
Célzás arra az ellenszenvre, amellyel a kormány a védegyleti mozgalmat igyekezett elgáncsolni.
Ez a célzás kétségtelenül a Buda-Pesti Hiradóra vonatkozik, amely éppen ezekben a hetekben csinált hangulatot a kormány által bevezetni szándékolt dohánymonopólium mellett. A Hetilap jún. 8.-i számában egy R. jelzésű cikk (vsz. Kossuth egyik álnevének – Ramway Lajos – rövidítése) utasította vissza a cikk állításait.
Hallunk továbbá törvényszerűséget emlegettetni. Törvényszerűség csak a törvényeknek végrehajtása, s a törvénysértések orvoslása által nyilatkozhatik. Ámde a köztudomás egész lajstromát adhatja azon régibb törvénysértéseknek, melyek országos sérelmeink tömegét képezik – és adhatja lajstromát új törvénysértéseknek, melyekkel amaz orvoslatlanoknak halmaza a mult országgyűlés óta újólag súlyosbíttatott; de bajosan akadnának emberre az országban, ki a legközelebbi időből egyetlen egy országos sérelem orvoslatát be tudná bizonyítani.
Hallunk végzetre határozott föllépést a haladás terére, s hallunk tevékenységet emlegetetni. Ámde ha ezen határozott föllépés tevékenysésége szemlélhető volna is valahol, miben találhatnók annak biztosítékát, hogy iránya nemzeti és alkotmányos? Amaz idegenszerű befolyás, melyet föntebb említénk, mivel úgy elemeiben mint szerkezetében alkotmányellenes, bizonyosan senki által sem fog ily biztosítéknak vétetni, sőt az ellenkezőről költ méltó aggodalmat, kivált ha tények után indulva, figyelembe vesszük, hogy azon egy-két javítási kísérletecskék, melyekre a kormány reformszellemének tanúságai gyanánt történik hivatkozás, ha és a mennyiben czéljaikban jók lehetnének is, többnyire a nemzet törvényszerző jogának mellőzésével vannak összekötve s a kormányhatalom egyoldalú terjesztésének színét viselik. Ez valóban nem oly ösvény, mely akár az alkotmányos szellemű magyart megnyugtathatná, akár pedig a nemzet kifejlődésének állandó sikerrel elősegítésére vezethetne.
De ezen egész reformszellemű kormánytevékenység nem is egyéb puszta szójárásnál. És egyéb valóban nem is lehet. Mert a valódi reformok törvényhozási intézkedést kívánnak, országgyűlés pedig a mostani kormány hivataloskodása óta még nem vala. Nincs egyetlen egy reformkérdés, mire nézve a kormány szándoka tudva volna, a mit pedig a kósza hír rebesget, az, ha több volna is mint puszta hír, teljességgel nem adna reményt, nem megnyugtatást. Sőt ha ezen javítási szándok tekintetében a tényeket vizsgáljuk: ismét nem reményre, hanem aggodalomra találunk okot. Tény: hogy a jelen kormánynak a hatalomra jutásban, a mult országgyűlési reformtörekvések elzsibbasztása szolgált lépcsőül. Tény: az ismeretlen czélokrai többségvadászat, mihez ha József császár idejében látta volna nemzetünk a kormányt folyamodni, reformszándokot lehetett volna gyanítani – mert akkor a nemzet többsége a mereven stagnationak barátja volt; de most, midőn a nemzet többsége reformok után sovárog, látni a kormányt, miként vadász többséget soha ki nem jelentett ismeretlen czélokra, s vadász többséget ép azon pártnak megbuktatására, melyet az utóbbi 15 év historiája a reformtörekvésekkel azonosított: ez valóban nem oly tény, mely hitet volna képes ébreszteni, hogy a szándok nem más, mint reform, nemzeti és alkotmányos irányban. Tény továbbá: hogy a sajtónak értelemzsibbasztó hatása pártos egyoldalúsággal kezeltetik, és az ellenzék, mely újabb időkben úgy a már-már általánossá vált haladási mozgalom kútfeje, mint a létrehozott javításoknak is fő tényezője volt, nem csak véleményének nyilatkozatában, de még csak megtámadások elleni védelmében is, méltánytalanul korlátoltatik.* Békés kifejlődés csak szabad eszmecserének lehet következménye. Ennek akadályozása nem oly tény, mely alkotmányszerű reformszándékot tanusítana. Avagy ha a kormány ily szándokkal van, ha igaz azon tevékenység, melyet pengetni hallunk, de tettekben nem tapasztalunk: mért nem mutat hát a kormány tevékenységet azon javítási törvények sikerítése körül, melyek írott malasztokul hevernek, mivelhogy maiglan is hasztalanul várjuk az életadó kormánytevékenységet? Ott van az úrbéri örökváltságról alkotott törvény,* a kormánytevékenységnek gyönyörű feladata; és még is van-e eset, hogy a kormány rendelkezésétől függő kincstári uradalmakban egyetlen örök úrbérváltság eszközöltetett volna? s a törvény szándoklott jótékonysága pangásban maradt, mert a kormány éltető példával nem megyen elé, és a törvény valósítására nem csak nem nyújt buzdító segédkezet, hanem inkább túlmenve felügyelésének egyedüli hivatásán – mely csupán az adó fundusának épségben tartása körül foroghatna – különféle ellenvetésekkel még a magánbirtokosok által kötött örökváltságokat is késleltetőleg akadályozza. A ki ezen s ehez hasonló tényekből határozott alkotmányszerű reformszándokot s annak megfelelő tevékenységet bír következtetni, az oly erős hittel bír, melyet irígyelni tudnánk, ha hazánk jövendőjével nem játszanék.
Erre a legutolsó példa éppen Kossuth esete, amikor a Politikai Programmtöredékekre írt válaszát a cenzura nem engedte megjelenni. (V. ö. 12. sz., 110. l.)
Az 1840: 7. tc.
Távol vagyunk a gondolattól, hogy ha mi jól látunk a kormány tetteiben, azt méltányolva el ne ismernők. Ilyennek ismerjük azon gyámolitást, melyet a sociális tevékenységnek nyujtott a Tisza-szabályozás ügyében.* Tanulságul szolgálhatna ezen ügy a kormánynak, hogy ha mi jót akar, annak kivitelében nincsen szüksége többségvadászati aggasztó maneuverekre, – az ellenzék férfiai bizalommal és köszönettel nyujtanak neki segédkezet, oly bizalommal, mely még a kellő ovatosságról is örömest megfeledkezik.
A kormány Széchenyi szakadatlan sürgetésére évi 100.000 forintot igért a Tisza-szabályozás végrehajtására, de az összeg kifizetése mindenkor Kübeck kamaraelnök önkényétől függött.
De mi a Tisza-szabályozás ügyét kivéve, alig találunk a kormánytevékenység megnyugtató egyéb jelenségeire. Látunk tevékenységet a sérelmes administratori rendszer aggasztó behozatala körül; de az ennek behozatalára ürügyül vett törvényes rendszeretetnek nyomát sem tapasztaljuk; látunk a közigazgatási rendelkezéseken politicai mellékczélzatokat végig vonulni, s amannak természetes igényeit politicai pártoskodásnak alárendeltetni – a mi nem oly ösvény, melyen a szabadsággal párosult rend fentartását eszközölni lehetne; de a közigazgatás körébeni visszaélések, s közéletbeni kicsapongások orvoslása körül azon pártatlan erélyt és tevékenységet nem tapasztaljuk, mely a politicai kaczérkodáson fölülemelkedve csak szigorú részrehajlatlanság által szolgálhat a kormány tekintélyének biztos támaszul. És látunk tevékenységet a kormányhatalom egyoldalú terjesztésére irányzott alkotmányellenes működésekben; de a sértett törvények sebeinek orvoslásában legkisebb tevékenységet sem tapasztalunk. Mindezek bizonnyal nem alkalmasak hitet költeni, hogy a kormányzati politicában hazánk önálló nemzeti alkotmányos érdekeire nézve oly kedvező fordulat jött volna közbe, miszerint az ellenzéknek akár ellenőrség, akár pedig alkotmányos biztosítékokra s egyéb reformokra törekvés tekintetében szabad volna meglankadnia; – ellenben nagyon is alkalmasak azon fájdalmas meggyőződésre költeni, hogy a mult országgyűlés óta a kormány igazságos panaszainkat a jelenre nézve növelte, s a törvényszerű állapot bizonytalanságának érzetét öregbítette; jövendőre nézve pedig a hazafiúi aggodalmakat súlyosbította.
De a helyzetnek constatirozása szempontjából még azt sem hagyhatjuk érintetlenül, hogy legújabban egy párt keletkezett, magát „Conservativ”-nek nevező, mely magát elvben és irányban a mostani kormánnyal azonosultnak hirdeti, „Érette mindent, ellene semmit” vallja jelszónak, de követeli hogy a kormány mindenben csak az ő segedelmével éljen; – és az ellenzéknek, minden transigalást kizárva, hadat izen, s hogy ezt izenhessen, arról gyanusítja, mintha „Semmit a kormány mellett, mindent ellene” volna jelszava; és e hadizenet mellett, minden javítást egyedül a kormánytól vár, de megkívánja, hogy ez a többséget egyedül csak akkor respectalja, hahogy az övé leszen; – és az ellenzéktől még a kezdeményezés hivatását is megtagadja; maga pedig nem az ország függetlenségét biztosító 1790: 10. t. czikket, hanem ezzel ellenkezőleg valami birodalmi egység szemügyön tartását tűzi ki egyik vezéreszmének; – és ily szellemű elveit nyilatkozatba foglalja; és azoknak alapján magát országos párttá organisálja, s a megyei végzésekbe, követ- és tisztválasztásokba párterővel befolyni, és e befolyást személyek és dolgok iránti állapodásokkal irányozni szándékozik; reformok tekintetében pedig, bár jóra, mint rosszra, szabadságra, mint szolgaságra dönthető kérdéseket lajstromoz, de lényegök irányáról egyetlen ismertető jelt sem nyilvánít, a nép irányában pedig csak az sem mondja meg: akar-e vagy nem osztozni közterheiben? – Végezetül pedig negédes nyilatkozványának némely elvei fölött saját táborában is botránkozást látván keletkezni: újabb nyilatkozványt bocsát közre,* melynek azonban tartalma semmi más, mint egy részről mentegetőzés, más részről annak erősítése, hogy sem nem mentegetőzik, sem czél, irány és elvekben, sem az eszközök tekintetében legkevesebbet sem változtat.
A márciusi konzervatív gyűlés határozatai némileg módosították az 1846 nov. 14.-i programm egyes pontjait. (V. ö. 130. l., 4. jegyzet.)
Ezen politicai pártorganisatiót magában véve ugyan aggasztónak nem találnók, sőt ha nem volna más, mint pusztán polgártársaink egyik véleményszinezetének párttá alakulása, még talán helyeselnők is – mert a mely szabadságot magának egyik párt igényel, azt a másik is igényelheti; de midőn azt tapasztaljuk, hogy a kik magokat ekként országos párttá organisálják, fő kormány- s ítélőszékeken elnöklő, s egy részben országgyűlési elnökségre is hivatott országnagyok vezérlete alatt többnyire főispánokból, administratorokból s más kormánytisztviselőkből állanak; és ezeket compact párttá látjuk szövetkezni, oly nyiltan kifejezett s tettekben is nyilatkozó szándokkal, hogy mindazon befolyásukkal, melyet hivatalos állásuk nyújt, megyei végzésekben, s követ- és tisztválasztásokban a kormánynak minden áron többséget szerezzenek, midőn látjuk, hogy e czélra nem mindig s mindenben a legloyalisabb eszközök használtatnak, s itt erszénnyitás emlegettetik, amott a többségszerzési pártnézetnek s politicai kaczérkodásoknak a közigazgatásban rendtartás és pártatlanság is alárendeltetik; és más részről tekintetbe vesszük, hogy azon czélok, melyek végett ezen többségszerzési pártműködés megindult, nem csak a nemzet előtt, de még ezen párt előtt is ösmeretlenek – mert a kormány irántuk még egyáltalában nem nyilatkozott, a mit pedig a kormányról a föntebb elsoroltak szerint tudunk, azok teljességgel nem olyanok, hogy ezen ismeretlen czélok iránt, látatlan fejében az alkotmányos magyar kebelben megnyugtatást gerjeszthetnének: mindezt együtt tekintetbe véve, lehetetlen az ellenpártiak ilynemű föllépését is állapotunk aggasztó jelei közé nem számítani; lehetlen azon meggyőződésre nem jőni, hogy a kormánypoliticának hosszú időkön át követett azon irányában, melynek ellenében az ellenzék historiája egy eleven tiltakozat, megnyugtató változás teljességgel nincsen; de van változás az eszközök megválasztásában. Veszedelmes változás! mert a nyilt erőszaknak ellen tudott állni institutioink ruganyossága; most a politicai megvesztegetést látjuk használtatni, hogy rozsdásító savával ezen ruganyosság elmálaszassék, s az alkotmányos élet saját formáinak máglyáján hamvadjon el! Isten adja, hogy rajtunk is be ne teljesedjék a historia régi tanusága, miszerint: nemzet csak öngyilkosság által halhat meg.*
A körlevél eddigi részei erős – helyenként szószerinti – hasonlóságot mutatnak Kossuth 28. szám alatt közölt fogalmazványának azon részeivel, amelyek nem kerültek be a végleges ellenzéki nyilatkozatba. Alig kétséges, hogy ezt a körlevelet is Kossuth fogalmazta.
Ámde e végett szellemi egységre van szükségünk; czélban és irányban eggyesülésre, mely felé tartson együtt és egyenkint, a ki csak az ellenzékhez tartozik. Egyenlő lépést nem mindnyájan tarthatunk, mert oktalanság volna a viszonyokat számba nem venni; a viszonyok pedig hely s körülmények szerint különbözők; de irányunk mindegyikünké egy lehet, s kik egy irányban haladunk; egy czél felé haladunk.
Ezen irányegység szükségének érzete egy részről, más részről közdolgaink jelen állapota, – melynek a levelünkben vázlatát adók, – voltak az indokok, melyek a magyar alkotmányos ellenzéknek Pesten f. év Martius 15-ikén, az ország különböző vidékeiről barátságos értekezésre nagy számban egybesereglett tagjait arra határozák, hogy azon eszközöknél meg ne állapodjék, melyek az ellenzék működésében ekkorig az irányegység szellemi kapcsait képezék, hanem figyelve a körülmények intéseire, új eszközökről is gondoskodjék.
És ezen új eszközök egyike gyanánt közegyetértéssel egy nyilatkozat közrebocsátása lőn elhatározva, melyben az ellenzéknek mind közállamányi viszonyainkróli nézetei, mind politicai általános hivatása s közvetlen föladata körüli vezérelvei egybefoglaltassanak.
A „Nyilatkozat alapelvei” nyomban szintúgy közegyetértéssel elhatároztattak,* s nehány elvbarátink megkérettek,* hogy az elhatározott alapelvek nyomán a nyilatkozatot szerkezetbe foglalják.
A március 15-i konferencia határozatait l. előbb, 120. s köv. l.
Deák, Kossuth, Eötvös, Pulszky, Teleki László és Szemere voltak a nyilatkozatot szerkesztő bizottság tagjai.
E bizottmány eljárt hivatásában. Közbizodalmú elvbarátunk Deák Ferencz, mint a felkért bizottmány tagja, volt szíves az „Ellenzéki nyilatkozat”-ot szerkezetbe foglalni, miért neki annál szívesb köszönettel tartozunk, minél nagyobb elismerést érdemel, hogy huzamos idő óta mindnyájunkat aggasztó betegeskedése által sem engedé magát e munka terhének elvállalásától visszatartóztatni.
Az általa szerkesztett „nyilatkozat” megbízott társai által is helyeseltetve, tegnapi napon a barátságos értekezésre újólag egybesereglett ellenzéki elvbarátok gyülekezetének bírálata alá terjesztetett, s közegyetértéssel elfogadtatván, annak az ellenzéki párt tagjaival közlésére megbízatánk.
Van tehát szerencsénk e megbízatásunk következtében Kegyednek az „Ellenzéki nyilatkozat”-ot, úgy tegnapi napi tanácskozmányunk „határozat”-it* ide mellékelve azon bizalmas reményben megküldeni, hogy amannak vezérelveit mind saját működésében irányul venni, mind elvrokonink között mentül tágabb körben elterjeszteni, s irányának követésén ismeretes buzgalmával törekedni méltóztatandik.
L. előbb, 30. szám alatt.
Költ Pesten, Junius 7-ikén, 1847.
Az ellenzék központi bizottmánya.
Másolat, O. Lt. Vörös Antal-gyüjt. 436. sz.
