a) Pest vármegye közgyűlése március 21-én 1837.
a)
Pest vármegye közgyűlése március 21-én 1837.
Pest vármegye közgyűlése március 21-én 1837.
A terem s karzatok tömve valának megyebeliekkel s vidékiekkel. Bars vármegyének Balogh János vezérlése alatt a fenséges nádorhoz küldött követsége éppen most járván el tisztében, a gyűlést meglátogatá, s beléptekor szűnni nem akaró éljenkiáltásokkal üdvözöltetett, Békés, Bihar, Fejér, Gömör, Hont, Nyitra, Sáros, Somogy, Zemplén stb., sőt még Máramaros vármegyeiek is voltak a gyűlésben.
A közgyűlési tanácskozások szokottan az időközbeni kisgyűlések jegyzőkönyveinek felolvasásán kezdődtek. Nevezetes érdekű tárgyak fordultak itt elő, (mellyeket majd alább egyfolyamban közlendek).
Huzamosabb idő folyt el eképpen, midőn PATAY JÓSEF táblabíró felszólalt, a közönséget megkérdező, ha nem látnák e jónak a RR, hogy az első napi legszámosabb gyűlést ne húzza ki egészen a jegyzőkönyvek hitelesítése, hanem sok megyék szokását követve, ezen munkálat szakaszonként a gyűlés többi napjain is folytattassék? A közönség ezt helyeslé, mire PATAY: Én tehát a Tekintetes RR engedelmével egy indítvánnyal akarok fellépni. – Ekkor DERCSÉNYI táblabíró Pataynak szavába vágott, s a szó elsőbbségét magának követelé, azon oknál fogva, mivel az elnök alispánt írott czédulában tudósította, hogy a jegyzőkönyvek hitelesítése után ő kíván indítványt tevőleg szólani. – PATAY a szót át nem engedé, mert – úgymond – Pest vármegyében czédulával nem beszélünk. – DERCSÉNYI ellenben sokáig nem tágított, s bár az ELNÖK bevett szokás szerint a szót Pataynak adta, leülni mégsem akart, ezen elnöki kijelentésre törekedvén felelni. Ezáltal a folyvást és szüntelenül Patayt harsogó közönséget maga ellen ingerültségbe hozta; s ez okozá, hogy későbbi beszédjét a gyakori rosszallások, tartós zúgás, a dologra, adja be írásban, s más illyes közbekiáltások miatt alig végezhetné. Szóllott azonban és ismételve szóllott, miután FÁY, GR. RÁDAY, B. BÁNFFY, BENYOVSZKY, LIPTAY s mások a szabad szónak ellenkező véleményűeknél is tisztelését hathatósan sürgeték. De a jelenet kellemetlen volt, s kellemetlensége még másnapra is erősödve kihatott. Végre, midőn DERCSÉNYI a második szót feltartva, nagysokára leült, a lárma is azonnal lecsillapult, s PATAY táblabíró imígy folytatá beszédjét:
„Igen sajnálom, hogy ily soká kellett a Tekintetes RRnek várakozniok, de ki kell jelentenem: miképpen én, ha nekem parancsolák, hogy üljek le, kötelességemnek tartottam volna az időt nem vesztegetve régen leülni. Tekintetes RR! Olly tárgyra kívánom és bölcs gondoskodásukat felhívni, mellyről míg kielégítőleg nem végezünk, egyéb tárgyról nyugodt elmével nem is szólhatunk. Ez pedig a személyi bátorság. Ahol ez nincs, vagy sértve van, ott minden egyéb becsét vesztett haszontalanság. Pedig épp e szomorú helyzetbe jöttünk mindnyájan, jött az egész ország azáltal, hogy ama szerencsétlen ifjakat, kiknek sérelemteljes ügyében ezen megye közönsége már három ízben olly nemes, de törvényszerű lelkesedéssel szóllalt fel, a főtörvényszékek (amint közönségesen tudjuk) borzasztóan súlyos büntetésre kárhoztatták.* Most már látjuk, hogy személyeink bátorságát nemcsak a kormány támadja meg, de még a főtörvényszékekben sem találunk biztosítást, sőt éppen azoktól jő a legfőbb sérelem, kikben a megtámadás ellen oltalmat találnunk kellene. De ez soká nem maradhat így, nekünk mentől előbb biztosítást kell keresnünk, ezt pedig csak országgyűlés által eszközölhetjük; mert szükség, hogy nemzetünk feleletre vonja a főtörvényszékeket, ezt pedig csak diaetán teheti; igen is feleletre kell őket vonnia, hogy miért emelték ki e pereket a törvénykezés rendes útjából? Miért nem engedtek szabad védelmet? Mi okon tagadták meg ama biztosításokat, melyeket törvényeink a perlekedés szokott rendszerével minden vádlottnak nyújtanak? Alázatos indítványom tehát oda megy, hogy e kétes helyzet tekintetéből ő Felségét hathatósan megkérjük, méltóztassék az ország Rendeit haladék nélkül egybegyűjteni. (Közhelyeslés.) De kérdem én a Tekintetes RRket, ha bírhat e az illy módon hozott ítélet törvényes erővel? Én azt mondom, nem bírhat, s azért kívánom kijelenteni, miképpen Pest vármegye Rendei mindazoknak, kik e törvénytelenségnek végrehajtásában magokat eszközül használtatnák, szigorú megbüntetésöket az országgyűlésen eszközölni el nem mulasztják. Valóban kár volt, igen nagy kár volt a főtörvényszékeknek magas állásukról s dicső rendeltetésökről annyira megfelejtkezniök, hogy inkább a kormány egyoldalú törvénytelen parancsának, mint a törvénynek engedelmeskedjenek; így engedelmeskedtek pedig, amint az nemcsak eljárásuk külső formáiból, de magából az ítéletből is világos; miután ők, kiknek csak felségsértés felett, s így csak halált vagy teljes feloldozást szabad lett volna ítélniök, sem egyikét sem másikát nem tették, hanem ítéltek önkényesen, ítéltek 10 esztendei rabságot, ítéltek háromszoros halálhoz hasonló büntetést, s ezt olyasmiért, ami nemzet és kormány előtt évekig tudva volt; oly dologért, mellyet igen jól ábrázol ama bécsi gúnyrajzolat, melyen négy gyermeket látunk földön ülve porban játszani, kiket fegyveres bataillonok vesznek körül, s a kép alá írva van: die ungarische Revolution. Nézheti e a nemzet, Tekintetes RR, hogy ezen szerencsétlenek 10 évi rabságot szenvedjenek? Nem, ezt néznünk nem lehet; itt a diaetának kell gondoskodni. Ám rendeljen bírákat, kik az ügyet szigorúan, de részrehajlás nélkül megbírálják, addig pedig kérjük meg Ő Felségét, hogy e szerencsétleneket, kikre nézve az elszökés félelme teljességgel fenn nem foroghat, legalább kezesség mellett szabadon bocsáttassa, s az ügy ellátása, személyes bátorságunk helyreállítása, e nagy sérelem orvoslása, s a vétkeseknek számadásra húzása végett azonnal országgyűlést hirdetni méltóztassék. Hogyha pedig e kérelmünkre választ vagy éppen nem (ami nem lehetetlen), vagy kedvezőt nem kapnánk, ezen esetre fogadjuk el most előre Csanád vármegyének azon lelkes javaslatát, hogy minden megyék küldöttségeket rendeljenek, s azok egy bizonyos napra Bécsbe gyűlvén, együtt járuljanak e kérelmekkel Ő Felségéhez.* Mely végett ezen megye végzését az ország minden törvényhatóságainak megküldetni, s őket közremunkálásra felszóllíttatni kívánom.”
A kir. Tábla 1837. febr. 27-én hozott ítéletet az ifjak ügyében. Lovassy Lászlót 10 évi, Tormássy Jánost másfél évi börtönre ítélte, Lovassy Ferenc büntetését a letartóztatásban eltöltött idővel kitöltöttnek vette. A közvélemény megtévesztése érdekében Lapsánszkyt is 10 évi börtönre ítélték. A Hétszemélyes Tábla márc. 7-én változtatás nélkül jogerőre emelte az ítéletet, s az elítélteket azonnal külföldi börtönökbe szállították. (Lapsánszkyt rövidesen szabadon bocsátották, s idegen néven Ausztriában kapott hivatalt.)
Csanád megye ilyen értelmű határozatát l. előbb, 967. o.
DERCSÉNYI PÁL táblabíró annyival inkább fájlalá, hogy előbb nem szólhatott, mivel a RR parancsát keresztülhágni soha sem szokta, s nem engedetlenséget mutatni, hanem a szólásszabadság sarkalatos jussát gyakorlatilag feltartani óhajtotta. (A dologra! a dologra!) Senki – úgymond a szónok – senki sem érezheti keservesebben az elítélt szerencsétlen ifjak sorsát, mint én; mert tudom, minő gyászba borult famíliám, midőn anyámnak két testvére, Kazinczy Miklós t.i. és azon Kazinczy Ferenc, kinek nevét illetődés nélkül talán senki sem hallja, Martinoviccsal együtt elfogattak.* Az egész ország, az ítélő bírák s a kormány egyforma fájdalommal tekinthetnek arra, hogy nemcsak magokat tették a három elítélt ifjak szerencsétlenekké, de számos rokonaik is mély gyászba boríttattak. – Ezen szomorú eseten kívül más fontos tárgyak is jutnak tanácskozásra. E népes, hatalmas és centralis megyének, (mely mindenkor hazánk pallérozottabb s tanultabb részéhez tartozott,) lépéseire mint követést érdemlő példára tekint az ország nagy része, s ennélfogva a jelen tanácskozás hazánk jövendőjére nagy befolyással lehet. Ezen meggyőződés okozá, hogy nézeteimet hazánk állapotjáról azon tiszta hazafiúi szeretettel kifejtsem, melly most is melegít, s melly már 16 éves koromban ellenség elébe vezérlett.* Közönséges időkben, némi bár fontos tárgyaknak jobbra vagy balra dőlése hazánkat még kizárólag sem boldoggá, sem szerencsétlenné nem teheti. De most, midőn honunk mozgásai olly gyorsak és fontosak, remények, kívánságok, sőt praetensiók olly kiterjedettek, a publicum annyira felhevült, a fennforgó előkelő tárgyaknak eldöntése hazánk javával vagy végreomlásával legszorosabb egybeköttetésben van. Most szükség tehát (ha valaha), hogy állapotunkat magas politikai szempontból tudjuk felfogni. Európának alkotmányai, mellyek a mienknek legfontosabb pontjaival egy időben állapíttattak fel, már rég eltöröltettek, vagy főbb részeiben megváltoztattak. De hazánkban a sokszázados viszontagságok miatt, annak idejében meg nem történhettek a változások, mellyek mostani szükségeinknek s civilisationknak megfelelnének. És sajnosak valának e hátramaradás következményei. A magyar paraszt, bár ennél jobban alkotott s józanabb természetes eszű népet Európában sehol sem láttam,* nincs még annyira akár ipar tekintetében, akár a törvénynek örömmel engedelmeskedésre nézve oktatva, mint az önmagának, s hazánknak javára is okvetetlen szükséges. A német paraszt industriosusabb, de mégsem mindenütt van azon jó karban, mellyet közönségeseknek óhajtunk. A tót, rácz és oláh pedig a szegénység s tudatlanság legalsóbb polczán nyomorog. De még privilegiált községeink, s szegényebb nemes társaink egy része is a mezei gazdaság tunya vitelében tespednek. E szerint soha sem támadván még fel hazánkban azon industriális igyekezet, melly újabb időben több nemzetet emelt a hatalom főbbik polczára, s melly nélkül századunk szellemének megfelelnünk lehetetlen, igen természetes, hogy kereskedési s financziális állapotunk nem fényes, sőt törvényeink hiányai s ön hátramaradásunk a korszellem kívánta industrialis előmenetelünket leginkább hátráltatják.* Ha meggondoljuk továbbá, hogy hazánk lakosit nyelv, vallás, privilegiumok egymástól mennyire elkülönözik s idegenítik, hogy a parasztság és szegényebb nemesség naponta elégedetlenebb, sőt engedetlenebb, mit e megye is sajnosan tapasztalt, midőn egy földesúr jobbágyai között 3600 pálczaütést kénytelenített kiosztani, (Bátyám, a kalocsai érsekség jószágában, miről majd alább,)* 30 embert tömlöczbe záratni, s a rendet csak katonai erővel tudta helyreállítani;) ha meggondoljuk, hogy sok tüzes hazánkfiai inkább gondatlanságból, mint rossz szándékból, a népnek ezen rossz indulatát országszerte szemlátomást nevelik, s ha eszünkbe juttatjuk, hogy ha egyszer a felgerjesztett nép keresztül tör a törvényes gátakon, mellyeket mi magunk szemei előtt gyengítünk, akkor végromlásunk határait kitűznünk nem lehet: úgy valóban sajnosan érezzük, hogy helyzetünk éppen nem olyan, minőnek azt a jó hazafi óhajtja.
Kazinczy Ferencet, mint ismeretes, először halálra ítélte a Kúria, s az ítéletet a király változtatta át életfogytiglani börtönre; közel 7 évi börtön után szabadult ki 1801-ben. Öccse, Miklós Bihar megyei esküdt Szlávy János bihari jurátus vallomása alpján került vád alá, 1795 jan. közepén fogták el, az ítélet az elszenvedett fogságot szabta ki büntetésnek, s Kazinczy Miklós 1795. máj 20-án kiszabadult. (Vö. Benda K. i. m. II. köt. 698. kk.)
Dercsényi Pál (1797–1843) a napóleoni háborúk utolsó évében katonáskodott, később a korszerű mezőgazdálkodás érdekében fejtett ki agitációt. 1828-ban Széchenyi Kaszinója útján ennek érdekében 100 arany pályadíjat is tűzött ki. A pályázatot Balásházy János nyerte meg Észrevételek a honi gazdaságbeli szorgalomnak akadályairól és orvoslási módjáról c. 1831-ben megjelent munkájával. A haladó mozgalmak előretörése láttán azonban Dercsényi egyre közelebb került a kormányhoz.
Dercsényi 1836 folyamán nagyobb európai utazást tett, hogy megismerkedjék a nyugati országok fejlettebb mezőgazdaságával. Útja tapasztalatairól Utazási észrevételek Európa több tartományai állapotáról és vasutakról c. cikkében számolt be a Társalkodó c. lap 1836. évfolyamában.
Dercsényi álláspontja kiindulásában azoknak a nézeteknek felel meg, amelyek Széchenyi 1830-ban megjelent Hitel-ét jellemzik; 1837-ben ezek a nézetek már nem feleltek meg a reformpárt elfogndolásainak, nem is beszélve arról, hogy Dercsényi a Széchenyi által 1830-ban javasolt politikai konzekvenciákig sem jut el.
Az eset részletesebb ismertetésére Kossuth, elfogatása miatt, már nem tudott visszatérni. Nincs nyoma a Kancellária iratai között sem.
Ezen általános tekinteről egyes megyékre térve úgy tapasztaljuk, hogy a politikai pártok régi barátokat, sőt közel rokonokat is keményen elválasztanak, hogy a közgyűlések kis diaetáknak tekintetvén, a közönséges politikai vitatások az első napokat elemésztik, a megye legfontosabb dolgai pedig csak futtában döntetnek el az utolsó napokban; hogy a házi pénztár két három annyira megyen, mint ötven évvel ezelőtt,* de az országutak, népoktatás, a közbátorság stb. nem hasonló arányban javultak, sőt a naponta szaporodó zsiványok, gyújtogatások, tisztválasztáskori emberölések, a községeknek a megyék ellen szokásba jött feltámadásai, a publica securitást legrosszabb lábon lenni mutatják. Ezen állapot keserves fájdalmat gerjeszt, s a legnagyobb veszély sebes közelítését mutatja; más részről pedig hála az isteni gondviselésnek, s a 19-ik század elterjedt civilisatiójának, a közvélemény szárnyai alatt biztosok a nemzetek szabadságai, ha csak önnön túlságaik által elnyomatást nem húznak erőszakkal magokra. Ezeket mindkét részről megfontolva, mindenek előtt azon legfontosabb kérdést szükség eldöntenünk, mi hasznosabb hazánkra, az e, hogy kormányunkkal egyenesen szembeszállván, jószándékú, de tapasztalatlan ifjainkat még jobban hevítsük, parasztjainkat ön engedetlenségünk példája által még engedetlenebbekké tegyük, s midőn más nemzetek industriájokkal, p. o. galícziai vasúttal előnkbe rugtatni iparkodnak,* mi minden hasznosabb igyekezet felejtésével időnket s erőnket arra pazaroljuk, hogy kormányunk ellen azon politikai harczot tovább harcoljuk, melly ha győznénk is, hazánkat boldoggá nem tehetné, ellenben reánk s maradékinkra mindazon átkokat halmozhatja, mellyek most a spanyolokat bonczolják,* vagy pedig a hasznosabb, ha lemondván a kormány iránt minden érdemetlen bizodalmatlanságról, a politikai vitatásokat az országgyűlésre hagyjuk, ahová tartoznak, megyénkben pedig erőnket belső jobblétünk, önpallérozódás, népoktatás és javítás, út, vízszabályozás, kereskedési előmenetel, s egyéb administrationalis közhasznú tárgyak előmozdítására fordítsuk? Én Tekintetes RR azt hiszem, hogy honszeretetünknek legbuzgóbb példáját az által adhatjuk, ha a másodikhoz állunk, s ezzel hazánk boldogítására megtesszük ama fényes lépést, mely éppen e centralis megyéhez különösen illik. Ezen megye óhajtja leginkább, hogy az országgyűlések itt tartassanak, de miként remélhetjük ezt, ha a hazánkban szerte lángoló tüzet nem igyekszünk gyengíteni, s a kormányhoz teljes bizodalmat nem mutatunk? Ha tehát repraesentatiót tartanak szükségesnek az előforduló tárgyak iránt a Tekintetes RR, méltóztassanak azt minden provocáló tüzeskedés nélkül a legillőbb mérséklettel, s legnyilvánosabb hűséggel pertractálni, a hosszasabb politicai discussiókat országgyűlésre hagyni, s így lehetségessé tenni, hogy a kormány önmaga megszégyenítése nélkül kívánságainknak megfelelhessen. Én a megye bölcsességére appellálok; s ha honunk állapotját a Tekintetes RR hidegvérrel fontolóra vévén velem kezet fognak, én magamat hazám legszerencsésebb polgárának fogom tartani.* (E beszéd folytában több kifejezéseknél sokszoros visszatetszés nyilatkozott.)
A megyei háziadó összege valóban állandóan emelkedett, a megyék jelentős részében megközelítette, néhol felül is múlta már az állami adó összegét. Az ország összes megyéinek háziadója 1784-ben 1 878 644 forintot tett ki; ez az összeg 1794-ben 2 189 818, 1804-ben 3 353 765, 1814-ben 5 096 388, 1824-ben 5 274 853 forintra emelkedett, 1830/31-ben pedig az ezüstforintra való áttérés után 2 783 095 forintot tett ki. Ugyanekkor az állami adónak a megyékre eső része 3 902 369 forint volt. (A háziadó összegének táblázatos fejlődését 1824-ig l. OL, Helytartótanács, Dep. polit. comitatuum, Acclusa, B. 3129. csomó, az 1830/31. év adatát uo. Nádori lt. Praesid. 1831: XLV. sz.)
A Bécstől Brody-ig, a galíciai orosz határig vezető vasútvonal tervét a bécsi Rotschild-ház 1830-ban dolgoztatta ki, s a vonal építését 1836-ban el is kezdték. Az országgyűlésen is ismételten szóba került, hogy a vasútvonal megépítése milyen veszélyeket jelent a magyar gabonakivitel szempontjából. (Vö. Országgyűlési Tudósítások V. köt. 452. kk., 563. kk.)
Spanyolországban a liberálisok és az abszolút királyi hatalom hívei közt három évtizede folyó harc 1833 szeptemberében. VII. Ferdinánd király halálával új szakaszába érkezett. A liberálisok az elhunyt király leányát, Izabellát támogatták, vele szemben Don Carlos infáns a maradiakra támaszkodva igényt emelt a trónra. Éveken át nyílt, véres polgárháború folyt a két párt között, amely 1840-ben a karlisták vereségével ért véget.
Dercsényi aulikus voltára jellemző, hogy az ülés vitáiról még aznap jelentésben számolt be a kancellárnak. (OL, Kanc. eln. 1837: 457. sz.)
G. RÁDAY GEDEON: Az előttem szólónak beszédje nem szólott ugyan a dologhoz, kötelesnek érzem mégis magamat két méltatlan vádját, mellyel a tekintetes megyét illeté, hallgatással el nem mellőzni. Azt mondá, hogy mi törvénytelen utakon járván, a népnek példát adunk engedetlenségre. E vád sokkal méltatlanabb, mintsem hogy annak minden szavára kerek tagadásnál s ünnepélyes ellenmondásnál egyebet válaszolnom kellene. – Továbbá meg kell jegyeznem, hogy ha tanácskozásainkban többször vett volna részt, ha ismerné e megyének törvényes szellemű közönségét, igen jól tudná, miképpen Pest vármegye Rendei még a kormány által megtámadott alkotványos jogok kötelesség szerinti védelmében is mindenkor az illő tisztelet, törvény és mérséklet határai közt maradtak. (Dercsényi felállt, de előtte már többen állottak.) – Most a dologra. Minden ember magános és politikai életében van olly alkalom, melly annak lelki erejét, becsét próbára teszi. Illyenkori magaviselete úgy egyesnek, mint a közönségnek is, mérlegül szolgálhat arra, mit várhat az erőstől, mit attól, ki a törvényen s igazságon kívül senkitől és semmitől nem függ, mit ellenben azoktól, kik különféle körülményeknek s befolyásoknak engedve bókolnak. Illy alkalma volt ítélőszékeinknek akkor, midőn a szerencsétlen, de törvénytelenül elfogott, törvénytelenül fogva tartott ifjak ügyében ítéletet hozott; melly ugyan tudomásunkra van, de törvénytelensége által közkeserűségére is nemzetünk legnagyobb részének. Hol törvény szab büntetést a tettre, vagy ha bűn nem létez, annak őszinte s nyílt kijelentését, következésképpen a vádtól s keresettől feloldozást rendeli, ott a bírónak véleményes büntetést* adni nem szabad, nem lehet, mert ez meg nem fér letett hitével, s alkotmányunk lelkével. Illy cselekvés bizodalmatlanságot szül, ezt pedig egy nemzetben felgerjeszteni, táplálni, iszonyatos vétek. És e bűnbe keveredett véleményem szerint a tekintetes királyi Tábla, vagyis inkább a királyi Tábla azon tagjai, kik azon törvénytelen ítélet hozatalának eszközlői valának.* Zsibbasztó, égető érzés a kormány mostohasága, de elviselhetlen s borzasztó az, hogy tulajdon honosainkat vagyunk kénytelenek törvénysértésről vádolni. A szerencsétlen ifjak ügye, törvénytelen állása miatt, azon érdeknél fogva, mellyel a hon minden elnyomott polgárnak tartozik, nemzet ügyévé vált, s kezdete óta nyílt mezőt tárt számtalan súlyos panaszainknak a kormány ellen; de hogy egy különben köztiszteletben álló, s magas állású ítélőszék is úgyannyira magára vonhassa a megsértett nemzet méltó bosszankodását, nem hiheténk mindaddig, míg törvény elleni s idegen hatalmas befolyásoknak engedett törvénytelen lépései az ellenkezőről eléggé meg nem győztenek. Valljuk meg tehát, (bár fájdalmasan esik is a vallomás,) hogy tulajdon honosaink, tulajdon véreink szaggatják fel legmérgesebben kormány ütötte sebeinket. A törvénykezésekben a nyerő vagy vesztő fél egyedül igazságos bírájába vetett bizodalma után nyerhet nyugalmat vagy vigasztalást. Feltalálhatjuk é ezt az illy keserűn tapasztaltak után ítélőszékeinkben? Fejtegetnem szükségtelen. Nemzetünk java, méltósága, becsülete illy állást tovább nem tűrhet. Kérjük meg tehát tartozó tisztelettel Királyunkat, hogy azon személyeket, kik a bírákban legkívánatosabb tulajdonukkal, a közbizodalommal s függetlenséggel nem bírnak, kiket a közvélemény ennyire megróvott, hivatalaikból elmozdítani méltóztassék. Végtére pedig átgondolva, de hazafi kebellel gondolva át a múlt időket, s azoknak alkotmányunkat rázkódtató csapásait, voltaképpen megfontolva a jelent, s abból ítélve a jövendőt, lehetetlen, hogy nemzetiségünk s alkotványunk veszedelme felől meggyőződve ne lennénk. Jelentsük ki tehát, de ünnepélyesen jelentsük ki: hogy a haza veszedelemben van, s tegyük azt, mit törvényeink rendelnek, mit tenni kötelességünk; kérjünk mentől előbbi országgyűlést, mely törvényes kérésünket hogy Ő Felsége meg ne hallgatná, igazságos lelkéről feltenni nem akarom. Elküldendő követeinknek pedig kössük lelkökre az ügyet, mint a lenemzetibb sérelmet, adjuk utastásul, hogy mindenek előtt ennek felvételét, s a személyes bátorság helyreállítását hathatósan sürgetvén, egyszersmind azon megrovott személyek szigorú, kemény, de nyilvános büntetését eszközölni, s eképp a mélyen sértett hazának elégtételt szerezni igyekezzenek.
Azaz olyan büntetést, amely nem bebizonyított vádon, hanem csupán valószínűségen, vagy az ítélő bírák többségének véleményén, meggyőződésén alapszik.
A közvélemény úgy tudta, hogy a kir. Tábla bírái közül néhányan az elítéltetés ellen foglaltak állást. (Vö. Kossuth naplójának erre vonatkozó bejegyzéseivel, 593. kk.)
FÁY ANDRÁS: Én sem állhatom meg, hogy Dercsényi táblabíró terjedelmes szavaira némi megjegyzést ne tegyek. Hiányokat számlált el ő, s polgári állapotunk hátramaradását rajzolá. Fájdalom, igaz a hátramaradás, igazok a hiányok. Óhajtott is a nemzet, és óhajtott e megye azokon segíteni; minő szirteken szenvedett ez igyekezet hajótörést? azt most nem akarom festeni,* annyit mindazáltal el nem hallgathatok, miképpen az okoz méltán legnagyobb fájdalmat, hogy midőn a nemzet belső jóvoltának előmozdítása sürgető szükség gyanánt áll előttünk, akkor támadtatnak meg leglényegesebb jusaink, mellyek magának a társaságnak alapul szolgálnak, akkor lép fel ellenünk az önkény fegyverének legsúlyosabb nemével, s ha ekkor a nemzet orvoslásért fohászkodik, ha a legméltóbb keserűség közepette a törvény által engedett segédmódokhoz nyúl, hibául tétetik ki, hogy a legérzékenyebb sérelmeket mért nem tűri hallgatva. Pedig minő segédmódhoz kívánunk mi nyúlni most is? Országgyűlést kérünk, melly egyszersmind legbiztosabb út arra is, hogy az elszámlált hiányokon segítsünk. Hogy a publico-politicus kérdések a megyék gyűléseire nem tartoznának, azt egyenesen tagadom, mert hiszen maga az országgyűlése sem dolgozhatna, ha a megyei gyűlések minden kérdéseket meg nem vitatnának, s utasításaikban a nemzet akaratját, az országgyűlésen sinórmértékül szolgálandót, nem nyilváníták; de tagadom még azért is, mert minden megye polgári létünk s alkotványunk bástyája, s a nemzetet minden törvénysértés ellen megóvni, az alkotvány épsége felett őrködni, s a sérelmek orvoslását eszközölni köteles. Hogy ezen kötelességben komoly mérséklettel, s a Fejedelem iránt tartozó tisztelettel járjon el, azt én is óhajtom; de valóban, Pest vármegye Rendei ezen határokat mindíg ismerték, s meg is tartották, úgy hogy hűség, mérséklet s illő tisztelet tekintetében intésre szükségök nem vala. Óhajtom igenis, hogy tanácskozásainkat mérséklet diszesítse, de óhajtom azt is, hogy tanácskozásinkkal állásunknak s municipalis kötelességünknek megfeleljünk, és valamint provocatiókat nem teszünk, úgy a kormánynak törvénytelenségeit s jusaink megtámadását néma hallgatással soha ne tűrjük.
A szónok a főrendekre utal, akik az előző országgyűlésen számos haladó javaslat törvénnyé válását akadályozták meg.
Ami az indítványt illeti: ha volt idő, midőn személyes bátorságunk felől aggodalomban lehetett nemzetünk, valóban most lehet, s a legnagyobb mértékben kell lennie. Ki van mondva az ítélet; nem akarom fejtegetni, mennyire korlátozza Verbőczi II. r[ész] 6. czímének históriai előadását ugyanazon czímnek 12-ik §-a, s az 1791: 12;* nem említem, mit kell a Verbőczi által felállított szokáson érteni, s miképp határoztak a későbbi törvények; azt sem fejtegetem, mennyire ellenkezzék az igazság képzetével, hogy a vádló és védlő ugyanazon egy személyzetben egyesült, továbbá azt sem, hogy törvényeink felségsértés esetében a büntetés fokozatáról semmit sem tudnak;* hogy az ítélet országgyűlés alatt történtekre, következőleg annak bírósága alá tartozókra mondatott, s hogy puszta véleményt s gondolatot büntet, ezeket mind elhallgatom; és úgy hiszem, minden ki van mondva, amit mondani szükséges, hogy a sérelem egész nagyságában kitűnjék, midőn azt mondom: hogy ezen ítélet nem szabadon védettek ellen, s nem függetlenül, s nem független bírák által hozatott. A bírói függetlenség nem abban áll, hogy a bíró az alulról nyilatkozó közvéleményt megvesse, hanem abban is, hogy felülről, a kormánytól függésbe ne legyen; csak az a független bíró, aki egyedül a törvénynek hódol. S azért nem magam egyedüli szava, de Pest vármegye Rendeié, s az ország legtöbb törvényhatóságáé, ha kimondom: hogy e sérelmes perben nem független bírák, s nem függetlenül ítéltek.
A Tripartitum II. 6. cím első 11. §-a ugyanis azt taglalja, hogy hogyan alakult ki az idők folyamán a hazai törvénykezési rend a gyakorlat különféle elemeiből, a 12. § viszont azt mondja, hogy a törvénykezési rendet egyesek szerint Károly Róbert francia példa nyomán hozta be. – Az 1791: 12. tc.-ben többek között az is benne van, hogy a király a bíróságok szervezetét nem változtathatja meg, nem gátolhatja az ítéletek végrehajtását parancsokkal, nem vizsgálja felül az ítéleteket; a bírák a törvények szerint ítélnek, a végrehajtó hatalmat a király a törvények értelmében gyakorolja stb.
Azaz: felségsértési pörben csak halálos ítélet vagy felmentés lehetséges, közbeeső fokozat nincs.
Ha mindezekhez vesszük még, hogy az atyák gyermekeiktől elzárattak, s a természet legszentebb kötelei megszaggattatván, mint madár a fészek körül hasztalanul kerülgeték a börtönt, mellyben fiaik tanács és vigasztalás nélkül sínlődnek: ha megemlítjük, hogy azon ifjak, kik vallató parancs mellett tanúkká felhívatván, nem úgy vallottak, mint a vádló fiscus szerette volna; vagy kik a szerencsétlen foglyokért kezességet akartak vállalni (miről majd később bővebben szólok) az ügyvédi visgálattól elzárattak, s az élelem módtól, melyre egész ifjúságukban készültek, megfosztattak,* e tárgybani sérelmeinknek lánczsora tisztán állhat előttünk. De a Tekintetes Rendeknek következeteseknek kell lenniök; már két ízben kijelentették, hogy törvény elleni volt az egész procedura, ily procedura pedig csak törvénytelen következményt szülhet, világos tehát: hogy a törvénytelen úton hozott ítélet is csak törvény elleni lehet. Hogy ezt a Tekintetes RR kijelentsék, azokból miket e tárgyban már ezelőtt tettek, természetesen következik; s én e kijelentést körlevél által kívánom az ország minden megyéivel tudatni. A jövő országgyűlésre pedig a megye követeinek utasításul adatni szükségesnek vélem, hogy addig semmibe, még a királyi terjesztvényekbe se ereszkedjenek, míg ezen törvénytelen ítélet megsemmisítésével azoknak, kik a sérelmet okozák, megbüntetésével s a személyes bátorság biztosításával ezen nagy sérelmek nem orvosoltatnak, és a nemzet méltó aggodalma le nem nyugtattatik. Mivel pedig a személybátorság a polgári társaságnak lényeges feltétele, ennek helyreállítása azonnali országgyűlést kíván; mellyre ha megkérik Fejedelmünket a Tekintetes RR, egyszersmind fényesen megcáfolják a hűtelen és ellenséges tanácsnokok balsugallásait, kik a magyar nemzetet túlságos forrongás és törvénytelen erőszakoskodás vádjával becstelenítik. Igenis meg fogják ezáltal a rút rágalmat az egész világ előtt czáfolni a Tekintetes RR, mert sérelmeink orvoslására egy nemzet hűbb s törvényesebb utat nem választhat, mint az országgyűlése, hol a Fejedelem a hű nemzettel mint atya a maga házanépével kölcsönös bizodalommal tanácskozhatik s végezhet.
Vö. később, Fáy András előterjesztésével és a reá hozott határozattal. (933. o.)
KUBINYI FERENCZ: Hajdan volt törvény Rómában, melly büntetést rendelt azokra, kik a közönséges társaságra nézve veszedelmes összeesküvéseket forraltak. Tiberius a zsarnok* visszaélt ezen törvénnyel, s azt nem azon cselekedetekre alkalmazá, mellyekre rendelve volt, hanem egyedül haragját s bőszült indulatát követvén az ítélethozásban, nemcsak tetteket, de szavakat, jeleket, sőt gondolatokat is vétekké bélyegezett. És ez idő óta Rómában számkivetve volt a társaséletből a nyíltszívűség, atyafiak köréből a kölcsönös bizodalom végképpen elenyészett, a fejedelem titkolózását s gyanakodását minden polgárok tulajdonukká tették, s az egyenes szívűség bolondságnak, a hazafiság lázításnak tartatott.* Nálunk is van törvény a hon és király elleni vétkeket büntettetni rendelő, de kérdem én, ha vissza nem él é vele a kormány, de leginkább a főtörvényszékek, kiket életünk, vagyonunk, becsületünk rendületlen őrjeinek hittünk, nem élnek é vissza éppen úgy, mint a római zsarnok visszaélt? Mert hiszen már nálunk is szó vonatik ítéletre, gondolat húzatik kinpadra, s vélemény büntettetik 10 éves rabsággal. Meglehet, hogy hasonló okokkal hasonló következésekre számolnak; meglehet, hogy a bérbefogadott kedvenczek itt is bolondságnak keresztelendik a bizodalmas nyíltszívűséget; de ám halmozzák őket malasztjaikkal, a hazafiságot keblünkből nem írtják ki; erős szintre építette ezt honszeretet s felvilágosodás; és a közvélemény ápoló karjai közt csábítás és rettegtetés ellenére meg fog az állani rendületlenül.
Tiberius, Claudius Nero, római császár (i. sz. 16–37), Augustus utóda; nevéhez a legkegyetlenebb önkényuralom emlékei fűződnek.
Tiberius zsarnoki uralkodásáról Tacitus ír részletesen. (Annales I–VI. könyv.)
De amilly meleg kebleinkben a hazafiság érzete, épp oly törvényes is az, éppoly távol van minden törvényellenes kicsapongás szándékaitól. Sokat szenvedett már a magyar, s legtöbbet az austriai ház alatt, és mégis mi tisztán áll előtte, mi tisztán áll a világ előtt nemzetünk! Vannak népek, kik fejedelmöket földönfutóvá teszik, kik a ministereket börtönbe vetik, kiknél a fejedelem nem mer másként mint vassal bélelt kocsiban kimenni; s íme mireánk nap nap mellett a törvénytelenségek egész tömegét halmozzák, de mi mégis törvényes úton maradunk, és azon fogunk jövendőben is maradni. Kesztyút vetek én Európa lábaihoz Tekintetes RR! Párviadalra hívom ki a nemzetet, mely magát hűbbnek hiszi, mint aminő hű a magyar királyaihoz; s e tántoríthatlan hűség érzetében csak azt óhajtom, vessenek számot magokkal a Fejedelmek, tekintsenek bé a történetek tanításiba, s tudják meg, hogy a hűség az igazsággal örökké határos. És mit vettünk mi e hűségért jutalmul? Azon szerencsétlenséget, hogy jó Királyunk trónusát többnyire rossz tanácsosok környezik, s hogy a kormány lassú víz gyanánt ássa magát alá alkotványunknak. Ez az a gát, melly önkényök folyamának ellentáll, s ezen gátnak is rég vége lenne már, ha a nemzet s ennek alkotó részei a megyék (a mellette álló Dercsényihez fordulva) Táblabíró Úrnak tanácsát követik. Kis diaeták a közgyűlések igenis; őket már az alkotvány azokká rendelé, mert municipalis institutiónk, mellyhez foghatót Európa mutatni nem képes, őrje szabadságunknak, anyja törvényhozásunknak.
De Tekintetes RR! Ha már a kormánytól eredő alkotványsértéseket is méltán kell fájlalnunk, legfájdalmasabb mégis tapasztalni, miként a törvényszékek visszaélnek az ország bizodalmával; mert helyesen mondja Montesquieu: „Legkegyetlenebb azon tyrannismus, melly visszaéléseit a törvények palástja és az igazság álczája alatt gyakorolja, mert az a szerencsétleneket azon deszkán fojtja meg, mellyen a habok közül szabadulni reméltek.”* És ím eddig azt tartánk, in senibus consilium, most azonban oly szerencsétlenségbe jöttünk, hogy bírákat kell látnunk, kiknek egyik lábok már a koporsóban van, másikkal mégis a törvényt s igazságot tapodják. Ez Tekintetes RR bírói despotismus, én pedig ha már despotismus alatti élésre lennék kárhoztatva, inkább óhajtanék egyes despotát, mint a bureaucratia despotismusát szenvedjem. Csak méltóztassanak a Tekintetes Kk és RR a királyi Curia kérdéses ítéletének következményeit megfontolni. Az országgyűlésen polgári jusainknak bizonyos mértékben a népre is kiterjesztéséről s álladalmunknak és a közigazgatásnak reformjáról szó vala. Már most mindazok, akik akár ott, akár a vármegyék gyűlésein a reform mellett szóllottak, a királyi Curia szerint vétkesek; sőt szerintén maholnap egy neoaquistica commissiót* állítanak a gondolatokra, melly elől jobb ha minden ember, aki valaha gondolkozott, számkivetésbe megy; mert az alkotványos Magyarországban már csak az lesz biztos, aki megmutatja, hogy gondolkozni soha nem szokott, hogy gyűlésben sohasem volt, a közjót előmozdítani soha sem törekedett, szóval csak a buták, együgyűk és részvételenek lesznek biztosak, ekként pedig hogy érhetjük el mindazt (Dercsényihez fordulva), amit Táblabíró úr kívánt? Igenis, Tekintetes RR, jól mondotta gr. Ráday, hogy a haza veszedelemben van, s valóban nagyobb veszélyben van, mint ha külföldi ellenség támadná meg; azért tehát sürgetnünk kell, hogy országgyűlés tartassék; de addig is mindent kövessünk el, hogy ezen törvénytelenség megsemmisíttessék, azonban (ismét D[ercsényi]hez) csak törvényes úton, mert én a törvényen túlmenni soha sem akarok; és nem vagyok a túlságnak barátja, de míg a Fejedelem ki nem jelenti, hogy ő despota, (amit felséges Urunk bizonyosan soha sem teszen,) míg ki nem mondja, hogy a törvény nem törvény: addig én minden sérelem ellen a törvény határai közt mindent el akarok követni. – Végezetül pártolván a szónok az eddigi indítványokat, a váczi káptalanba* egy ünnepélyes protestatiót kíván ezen ítélet ellen beadni, azon ítéletet törvénytelennek s erőszaknak kijelenteni, s végrehajtásától mindenkit eltiltani, a diaetán mindazokra, kik a sérelmet okozák, büntetést eszközölni, addig is pedig a kir[ályi] fiscus ellen talio büntetését* sürgetni.
Montesquieu De l’esprit des lois c. munkájának 1833-ban megjelent magyar fordításában nem található ez az idézet.
A Neoacquistica Commissio 1690-ben létesült. Rendeltetése a törököktől visszafoglalt terület birtokviszonyainak rendezése lett volna, valójában azonban kiforgatta birtokaikból a bizonyító okmányok híjával levő régi magyar birtokosokat és a felszabadult területek nagy részét a kincstár kezére juttatta. Működését az 1741: 21. tc. szüntette meg.
A jogi formájú tiltakozásokat ugyanis a feudális jogrend szerint a hiteles helyek előtt kellett eszközölni, és a váci káptalan ilyen hiteles hely volt.
Vö. a 635. o. 31. jegyzetével.
B. BÁNFFY PÁL: Erősen meg van győződve, hogy alkotványos országban a bírói székeknek függetleneknek kell lenniök, amint már az előtte szólók is éppen azt fájlalták, hogy ezen függetlenséget nem tapasztalják. De a szónok ugyancsak e szempontból indulva, valamint megkívánja, hogy a kormány a bíróságra befolyással ne legyen, úgy azt is óhajtja, hogy a törvényhatóságok a bírói ítéletek bonczolgatásába ne ereszkedjenek. A lélekisméret leggyengédebb dolog a világon, erről kiki csak Istennek számolhat. A szóló báró úr tehát az ítélet érdemének taglalgatásába nem bocsátkozván, a felírásban, melyhez országgyűlést kérőleg maga is hozzájárul, kettőt kíván különösebben kiemelni: 1.) A procedura törvénytelenségét. Erre nézve kifejti, hogy midőn az 1791: 56. a felségsértési pereket a királyi Táblához utasítván, ezekre nézve külön procedurát nem rendelt, bizonyosan a közönséges eljárási utat hagyta meg, különben el nem mulasztotta volna amazt világosan meghagyni. Így ugyancsak az 1715-ki diaetán, melly a felségsértési eseteket commissionalis bíróságra bízta,* a töröktől visszafoglalt javakra nézve is volt egy rendkívüli bíróság, t.i. a neoaquisitica commissio rendelve,* később midőn 1723-ban a 19-ik czikk által ezen perek a királyi Tábla bíróságára utasíttattak, minthogy azokra nézve különös eljárási módot vélt az ország megállapítandónak, ezt a törvényben világosan ki is tette,* a felségsértésre nézve hasonló kivételt nem tőn, következőleg a közönséges törvénykezést hagyta meg. Igaz ugyan, hogy a királyi Curia állíthat fel elveket, de csak a magános törvénykörébeni iuris kérdésekről, s csak ott, hol törvény nincs, s ott is csak az élő törvények analógiája szerint,* de a rendes törvénykezési procedurát fel nem függesztheti, s annak jóvoltát senkitől meg nem tagadhatja. 2-ik és legfőbb a szabad védelem megtagadása. Ezeket kívánja a szónok a felírásban kiemelni, de az ítélet taglalgatásába nem bocsátkozik, mert jelszava: törvény és törvényesség.
Az 1715: 7. tc. 4. §-a megállapította, hogy a felségsértés eseteit a király tetszése szerint maga, vagy tanácsosaival együtt, az ország határán belül vagy kívül bíráltatja el; az 5. § hozzátette, hogy ha a király maga nem akar ítélni, bizottságot küldhet ki magyar bírákból, de ez a bizottság csak az ország határain belül ítélhet, s ítéletét a király elé terjeszti.
Az 1715: 10. tc.-kel az országgyűlés két magyar és egy horvát bizottságot állított fel a töröktől visszaszerzett területek birtokjogainak felülvizsgálására. A bizottságok döntéséig a fennálló helyzet érvényben maradt, akinek megítélték a birtokát, az jelentős összeget tartozott a kincstárnak fizetni.
Az 1723: 19. tc. – megváltoztatva az 1715: 10. tc. rendelését – a kir. Táblára bízta a döntést a felszabadult területek birtokügyeiben és összesen 8 §-ban szabályozta az ilyen ügyekben követendő eljárást.
A rendi Magyarország jogszolgáltatásában a Hármaskönyv és a törvények mellett a Kúria döntvényei, az ún. curialis decisiók csaknem törvényerejű tekintéllyel bírtak, különösen olyan esetekben, amikor a meglevő törvények nem adtak a bíráknak elegendő útmutatást. A Kúria újjáalakítása (1724) óta hozott legfontosabb ilyen döntéseket Mária Terézia utasítására 1769-ben bizottság gyűjtötte össze. A gyűjtemény 1800-ban nyomtatásban is megjelent Pozsonyban, Planum tabulare, sive decisiones curiales per excelsam deputationem… collectae et in ordinem redactae anno 1769. cím alatt.
ÁGOSTON: Dercsényi táblabíró e középponti megyének valamelly felsőbb állást, hazánk dolgaiba másoknál nagyobb nyomósságot tulajdonított. Erre azon nyilatkozással tartozom, hogy ha ő magának valamelly felsőbb intelligentiát követel, ám lássa, mi nem követelünk, mi minden megyét hasonló állású rokonunknak ismerünk, és középpontiságunknál fogva semmi különösséget a többiek előtt nem álmodunk. Egyébiránt kétségben vagyok, valjon a naponta szaporodott s öregbedett sérelmekről a királyi fiscus vádjainak alaptalanságáról, a királyi tábla ítélete alapjainak s a bírói eljárásnak helytelenségéről, vagy azon útról szólljak é, mellyet a vádló fiscus tanúinak s erősítményének megszervezésében követett? De az elsőről hallgatok, e részben az orvoslás csak a nemzet képviselőinek körükre tartozik, hová a Tekintetes RR által fel is jegyeztetett; nem szóllok a másodikról, miután általános elismerésök sem következtethet törvényeink értelmébeni felségsértést; hallgatok azon borzasztó s lélekrázó útról, melyet a királyi Fiscus tanúinak s erősítményének összeszerzésére választott, de hiszem lesz idő, midőn erről hallgatni vétek volna; csak azt kívánom most érdekelni, miképp áll a dolog s a személyes bátorság ez ítéletek után hazánkban? – Cselekedetről, sőt cselekvésre czélzott javaslatról is szót sem tesz az ítélet, hanem azt mondja, hogy boldogtalan ifjú polgártársunk, kit 10 évi rabságra kárhoztatott,* alkotvány elleni elveket nyilváníta, s azt bizonyítá, miként az aristocratiának nem barátja. Tettleges lépéssel vagy öszeesküvéssel tehát, mit egyes emberen követelni képtelenség is, nem terhelvén, világos, hogy a királyi Curia csak véleményt s gondolatot büntet, azt hát, minek megbírálása egyedül a világ mindenható örök bírájának ítélő széke elébe tartozik, s mit világi bíró csak akkor büntethet, ha vétkes véleményének létesítésére* valaki tettlegesen lép fel, törvénytelenül. Egyébiránt az aristocratia oly szentek szentje é a 19-ik században, mellynek békés törvényes úton javításáról, s jogainak másokkali közléséről* gondolkozni felségsértés? Kérdhetné talán együgyű de természetes okoskodással valaki, valjon az aristocratia jogai emberi jogok és vagy nem? Mert ha igen, azokból embert kirekeszteni nem lehet, ha pedig nem, úgy azokat bitorlani nem igazság. De én ezekbe nem ereszkedem, nem is akarom fejtegetni, helyesebb s boldogítóbb é ez más kormányzási rendszernél? Úgyis megfelelnek e kérdésre Velencze évrajzai, megmutatván miképp bánt az aranykönyv nobilije a néppel, s mennyire igazságos, mennyire alapszik az emberi természetes jogokon, hogy midőn néhány száz fuldokol a bőségben, akkor milliók a szolgaság nyomasztó jármát húzzák; de ítélhet felette az is, ki a kérdésbeni bírói eljárást figyelemmel kísérte. Tisztelem én a bíróságot Tekintetes RR, de az oly kárhoztatást, melly illy eljárás útján hozatott, nem ítéletnek, hanem hatalomszónak ismerem; s minthogy az szabad védelem és törvényes procedura nélkül büntetett, mivel véleményt s gondolkozást, nem pedig tettet, úgy és azt büntette tehát, mit s mi szerint ha büntetni lehet, úgy alkotványunk valóságos satyra; büntetett törvény ellen, mert arbitrarie,* büntetett ott, hol első bíróképp ítélni hatósága nincs; én tehát sem a királyi Táblát ez esetben törvényes bírónak, sem kárhoztató szavát ítéletnek el nem ismerhetvén, távolról sem sértem a bíróság iránti tiszteletet, midőn véleményemet egy kis taglalgatásba foglalom.
Ti. Lovassy László.
Ti. a gyakorlatba való átvitelére, azaz a kiváltságokon alapuló társadalmi rend erőszakos megdöntésére.
Azaz: megosztásáról, közössé tételéről.
Önkényesen.
Azt mondja a tekintetes királyi Tábla, hogy 10 esztendei fogságra kárhoztatott polgártársunk alkotvány elleni elveit öt rendbeli beszédeiben nyilvánította;* de hogy ez nem való, maga az úgynevezett ítélet mutatja, mert 1.) azon beszédeket a vádlott magáénak el nem ismeri, mivel ezt az ítélet sem mondja; vagy bizonyítani tartozott volna tehát a fiscus, hogy azok akként mondattak, vagy az eredeti kézírást előmutatni; emezt nem tette, mert a Tábla eredetire nem hivatkozik,* amazt tenni nem képes, mert a vádló fiscusnak tanúja nincs, mivel azon kettő közül is, kiket a terrorismusnak s lélekvásárlásnak minden nemeivel össze bírt a magyar hazában szerezni, az egyik, mint a királyi Tábla mondja, singularitásban áll;* abban áll tehát a másik is, és így tanú nincs. De 2.) nem is lehet azon beszédek tartalma bűnös, mivel a királyi Tábla különösen, s kétszer is kiemeli az úgynevezett panegyricus beszédet,* mint mindenik között legvétkesebbet, ezt pedig százan meg százan bírják a hazában, olvashatja mindenki, ítélhet hát felette a világ, ha viseli e az bűnös lélek bélyegét, miután legkitűnőbb szavai, melyek a vádlott politikai hitét nyilvánítják, ezek: tudjuk, miként alkotványos polgár fő kötelessége a békés útoni haladás, már pedig aki békés útoni haladást javallhat, az rendbontó nem lehet, annak lelkében bűn nincs, az Fejedelmének s Hazájának nem ellensége, mert ha hibás is véleménye, az csak tévedés, de nem bűn, csak csekélyebb intelligentiát, de korántsem vétket bizonyít.
Az ítélet indoklásában hivatkozik a királyi Tábla a Lovassy által tartott öt különböző beszéd állítólagos felségsértő kitételeire. (Az ítéletlevelet l. OL, M. Kanc. eln. 1837: 342. sz. alatt.)
Az ifjak pörében a Fiscus által felhasznált bizonyító anyag részben az ifjaktól elfogatásuk alkalmával elkobzott iratokból, és az egyesület jegyzőkönyveiből, részben a vádlottak és tanúk vallomásaiból alakult ki. Az utóbbiak tényeinek hitelességét valóban joggal vonhatta kétségbe a közvélemény, az előbbiek általában hiteleseknek tekinthetők, s annyit minden esetre bizonyítanak, hogy az ifjak egyesülete a kibontakozó társadalmi és politikai radikalizmus egyik központja volt. Törvényes alapja azonban ennek ellenére sem volt az ifjak elítéltetésének, amely nem törvényes aktus volt, hanem sokkal inkáb az elavult társadalmi-politikai rendet védelmező kormány megfélemlítő intézkedése a születő forradalmi erők elfojtására. (Az ifjak pörének iratanyaga jórészt feltalálható másolatban az OL, M. Kanc. eln. 1836: 1432., 1512. sz. iratcsomókban.)
Az ítéletlevél szerint a fenti beszédek felségsértő kitételeit bizonyító két tanú közül „…etsi posterior relate ad specificos terminos in singularitate subsistat, ambo tamen cohaerenter cum fassione Joannis Tormássy, Joannis Lapsánszky, instrumento item confrontationali sub D. sufficienter evincunt Ladislaum Lovassy, si non iisdem precise terminis, in eum tamen damnabilem sensum, qui in provocatis deductionibus continetur, quemve Reus Conventus occasione institutae confrontationis ipse recognoscit, prolocutum fuisse.” (Uo. 1836: 342. sz.)
Lovassynak Wesselényi üdvözlésekor elmondott beszédére l. az 533. o. 18. jegyzetét.
Miképp áll tehát az alkotványos élet s a személyes bátorság ez ítéletek után hazánkban? Eképpen Tekintetes RR: Vélemény s gondolat szabadsága nincs, a haladás békés úton is tilalmas, ki a 19-ik században a nép polgárosításáról álmodni mer, felségsértő; ki 1837-ben az aristocratia jogait más honfitársaival közleni óhajtja, perduellis, ki nyilvánosságot és szabad védelmet követel, az a szokás által törvényesített eljárás ellen támadt fe. És így haladást óhajtani bűn, nyilvánosság nincs, szabad védelem nincs, vélemény s gondolatok szabadsága nincs, személyes bátorság nincs, tehát van e még polgári alkotvány? Igenis van – gúnynak – mert az minden oldalról megtámadtatott, íme (magasra tartván a nyomtatott ítéletet) íme itt annak manifestuma!!! Midőn 32 évekkel ezelőtt földi pályáját végzé a királyi ügyek azon főigazgatója, ki az 1795-ben kivégzett szerencsétlenek pöreiben felperesképp állott, azt kérdé a pártoló ügyvédek egyike, a nála gyakorlatban volt ifjaktól: kit kísérnek más életre a megkondult harangok szavai? Nyéki Németh János* halálát hirdetik volt a felelet. Isten legyen irgalmas lelkének, mond ünnepélyes hangon az ügyvéd, mert a hét ártatlanok vérét le nem törölhetik róla minden martyrok kínszenvedései! Az mondá ezt, T[ekinte]tes RR, ki a titokba be vala avatva, olly ember mondá, kinek intelligentiája közönségesen tiszteltetett, s azon fijaknak mondá, kiknek egyike most a Tekintetes király Táblánál mint bíró ha nem többre, 10 esztendőre szavazott!* Csak arra hozom ezt elő, hogy kitűnjék, mit szül a titok, és lehet e joggal és szeméremmel az 1795-ki eljárásra hivatkozni? Orvoslásról szükség tehát gondoskodnunk, s a személyes bátorságot biztosítanunk, különben éppen nem tudhatom, ha e teremből kilépvén nem jön e kedve a királyi Fiscusnak börtönre vettetni azért, mivel vele egy véleményen nem vagyok;* pedig mindenkivel egy véleményben lenni nem is lehet, de vannak is emberek, kikkel egy úton járni bűn, egy véleményen lenni gyalázat. Pártolom tehát a felírást, s abban nyilatkoztatni kívánom, miképpen Pest vármegye Rendei a törvényes eljárás megtapodásával, szabad védelem s nyilvánosság kitiltása mellett kimondott hatalomszót ítéletnek nem tartják, annak elismerni soha sem fogják, s a bírónak, ki önkényes büntetés kiszabásával bizonyítá, mikép perduellio esetét maga sem követel, bíróskodása határán kívüli esetre kimondott hatalomszavát megsemmisíttetni kérvén, esedezzünk koronás Fejedelmünk előtt, legyen kegyelmes a szerencsétlenek azonnali szabadsága helyezését megparancsolni, s mit a nemzet szava törvénytelennek kiált, szinte törvénytelennek mondani.
Nyéki Németh János volt a kincstári jogügyigazgató a magyar jakobinusok elleni pör idején, s vakon szolgálva a bécsi kormányt, a törvénytelenségek sorozatát követte el, vagy szemet hunyt a kormány által elkövetett törvénytelenségek fölött.
A jakobinus-pör vádlottait Madács Sándor, Szabó-Sáróy Sámuel, Horváth Jakab és Nagy Sándor ügyvédek védték; Martinovics, Verseghy, Szentmarjay és Szolárcsik maguk védték magukat. A felsoroltak közül a szabadelvű gondolkodásáról ismert Horváth Jakab tehette a fenti kijelentést, de hogy az 1837-i Tábla tagjai közül kinek mondhatta, arra nézve csak találgatásokra vagyunk utalva. (Az ügyvédekre l. Benda K. id. munkáját, II. köt. 265. kk.)
Ágoston irónikusnak szánt megjegyzése majdnem valóra vált, hiszen a kincstári jogügyigazgató nem sokkal később a többi szónokkal együtt ellene is vádat emelt a gyűlésen elmondott beszéde miatt.
Későbbi vitatás alatt ÁGOSTON a Lapsánszky elleni ítélet* felől is kimondá véleményét, többi között így szóllott: nem tudná az ember, a szörnyű következetlenségen csudálkozzék e inkább, vagy nehezteljen azon gúnyért, mellyel az a nemzetet, s a hamis bűntárs lelárvázóit illeti. – Ennek folytában elszámlálta a terhelő körülményeket, mellyek az ítéletben foglalvák, s később a mentőket szinte az ítéletből így: mivel mégis Lapsánszky a veszedelmes elvek hirdetésében tettleges részt nem vőn, és mivel sem az egyesületben sem azonkívül licentiose soha nem szólott, és mivel erről a felperes sem vádolja, de egy tanú sem is terheli, tehát – kap 10 esztendőt.* Ha ebben van annyi következetesség, mint abban, kiről itt szó van, lelkiesméret, úgy én nem értem, mi a lelkiesméret, nem értem, mi a logica.
Vö. a 974. o. 1. jegyzetével.
Az ítéletlevél szerint Lapsánszky tagja volt az ifjak egyesületének, üléseit látogatta, az ott elhangzott felségsértő beszédeket hallgatta, sőt le is írta, az ügyet nem jelentette fel, az egyesület iratait nagyrészt magánál tartotta, az egyesületet Pesten folytatni akarta, leírta az „Alkotmányos szózat a magyarokhoz” c. lázító iratot, s ezek miatt méltó a törvény fenyítékére, viszont nem vett aktív részt az eszmék terjesztésében, s nem bizonyult rá, hogy akár az egyesületben, akár másutt szabados beszédet folytatott volna, s ezért „…in expiationem gravissimi reatus ad decennales a publicatione praesentis sententiae computandos carceres” ítélik. (Vö. az ítéletlevél szövegével, OL, M. Kanc. eln. 1837: 342. sz.)
BENYOVSZKY PÉTER hálát mondott az Istennek, hogy végre lerontatott a fátyol annyira, miszerint tudjuk, hogy nincs felségsértés e hű nemzet körében. Az ítéletről egyébiránt kettőt kíván megemlíteni: 1.) Elől mindjárt az mondatik, hogy mindaz, ami ítéletig történt, nem a bíróságra tartozik.* Úgy, de valakire csak kell tartozni. Mi pedig mindenünnen elutasíttatunk. Azt mondják, nem sérelem a katonai erőnek használata, mert mindig szokásban volt. Ezt teljességgel el nem ismeri a szónok, s historiai adat gyanánt megemlíti, miképpen 1680-ban Drugethet zempléni főispánt nem katona erővel fogatta el a Fejedelem, hanem Szirmay Péter alispán fogta el a maga főispánját. Erdélyben 1730-ban katonai erővel történtek ugyan a Rákóczi-ház utolsó ivadékávali összeesküvés gyanúja miatt elfogatások,* de a 3-ik Károly különös diplomával nyilvánította, miképpen bánja, hogy ez történt, s biztossá teszi az országot, hogy ebből példát s erősséget vonni soha ne lehessen. (Lásd Clio III. kötet.)* – 2.) A királyi Tábla szokáson építi az ítéletet, s hogy ezt tehesse, a II. Rész 6. czímjére hivatkozik.* De midőn törvényt akarunk magyarázni, nem egy phrasist kell kiszakítani, hanem azt mondja Verbőczi, hogy municipalis nostra consvetudo, qua in iudiciis utimur, ex tribus fundamentis constat, s ezek között említi az ítélőszékek ítéleteit is.* De ez korántsem azt teszi, hogy a királyi Curia törvény ellen is ítélhet, amint tetszik, s hogy az ő tetszése az országnak törvényt szab; mert e szerint két törvényhozó hatalom volna Magyarországon, egyik a király a nemzettel egyesülve, de ez csak szóval, másik a Curia, de ez már gyakorlatilag hozna törvényeket, s amannak rendeleteit kénye szerint változtathatná; ami alkotványunkkal merőben ellenkezik, mert Verbőczi II Rész 3. czím, az 1635: 18, 1791: 12.* szerint csak a Fejedelem s nemzet együtt hozhatnak törvényeket, és senki más. – A szólló táblabíró ezután törvénytudói járatossággal fejtegeté, mit kell minálunk a törvénykezésbeni szokás alatt érteni, s meddig terjedett és terjed e részben a bíróság hatása? Fejtegetésének fő vonásai ezek: Consvetudo est ius quoddam moribus illius introductum, qui authoritate publica legem condere potest (Prolog. 10.),* tehát csak a törvényhozó hatalomtól eredhet a törvényerejű szokás, nem is azáltal különbözik ez a törvénytől, hogy írásba nincs foglalva, mert nem ez a szokás eredete Magyarországban, hanem a következő: A magyarnak voltak már a legrégibb időben is írott törvényei (II. titulus 6.)* de századokon keresztül a törvények csak két-három példányban írattak, s ezek hiteles helyekre tétettek. Az írott törvény tehát kézen nem forogván, az ország ebből magából nem ismerhette meg a törvény szabályait, azonban az ítélőmesterek jelen voltak a törvényhozásban, ők ismerték az írott törvényeket, azok szerint tartoztak ítélni; s így eljárván az országot, hogy a perekben ítéljenek, a lakosok az ő ítéleteikből tudták meg, mi az ország törvénye. És ez a szokásbeli törvénynek eredete. Ez a ius consvetudinarium hazánkban. Midőn tehát Verbőczi azt mondja: quod Iudicum Regni ordinariorum sententiae sunt fundamentum usus,* ez korántsem azt teszi, hogy a bíráknak hatalmuk lenne usust behozni, hanem azt: hogy a bírói ítéletek azon kútfőknek egyike, mellyekből az írott törvények tartalmát leginkább merítheték a hajdani századok; s ezért mondja Verbőczi, hogy ámbár a régi törvények részént feledékenységbe mentek, részént per subsequarum Regum decreta megváltoztak; mégis ex omnium fere ipsorum constitutionibus (tehát csak az írott törvényekből) per longum usum aliquid legis (és így írott törvény) in consvetudinem nostram derivatum est (II. Rész 6. czím 9. §.). És ez inviolabiliter est observandum (§. 12.), hol van hát itt annak nyoma, hogy a királyi Tábla törvény ellen usust hozhasson be? De továbbá az ítélő mestrek néha rosszul is tudták, másszor hibásan alkalmazták a törvényeket; s a törvénykezésbe nagy visszaélések csúsztak be, perditae abusiones potissimum in iudiciis (1486. Praef. §. 2.).* Hozattak ugyan törvények, mellyek ezeket kárhoztatják, mások mellyek a bírákat kötelezik, hogy csak aprobata consvetudo (1492: 10.) szerint ítéljenek,* és még a Fejedelem se kényszerítse őket communem observantiam et iuris ordinem immutare (ibid. §. 2.), de mégis kétes volt az igazságszolgáltatás hazánkban, s azért hagyta meg Ulászló Verbőczinek, szedje össze az elszórt törvényt (iura, leges consvetudines constitutionesque receptas approbatas) hogy elvégre gens etiam nostra in iudiciis decernendis non sola consvetudine, quae plerumque mutari et labilis esse solet, sed iure scripto niteretur (Approbatio Operis Tripartii).* Ez történt az 1498: 6. következésében, melly azt mondja, hogy mivel a protonotariusok in iudiciis discutiendis szokásra hivatkoznak, tehát írassanak össze ezen szokások: et quae legales et rationabiles visae fuerint, secundum illas indicetur.* Azért mondja Verbőczi: quod nulla consvertudo contra ius posit esse rationabilis,* és az 1635: 18. 1647: 78. stb. hogy a törvény ellen behozott szokás nem kötelez senkit.* Hozattak törvények, melyek az abususokat kárhoztatják (1563: 30., 1567: 27., 1581: 1. és 8., 1614: 65.) az innovatiókat tilalmazzák (1439: 4., 1490: 1.), az írott törvények megtartását parancsolják (1498: 45., Ulászló VI: 3., 1543: 31., 1608: 16., 1638: 1., 1715: 2., 1723: 3., 101., 102., 1741: 2., 1825: 3.) A törvénykezési rend tehát meg van szabva, kivételt a felségsértési perekre nézve sem tesznek törvényeink, sőt a rendes törvénykezést (processum iuridicum servatis de iure et constitutionibus publicis servari debitis instituendum) a legsúlyosabb bűnök esetében is meghagyják. (1556: 24., 1687: 6., 1723: 5.) Ezek így lévén, miután a felségsértési perekben a kir[ályi] Táblának visszaadatott a bíróság, a bíróság, mellyet tőle az 1715 elvett volt,* 1795-ben nem állott htalmában a törvénytől elállani, s törvény által tiltott szokást behozni; a mostani királyi Tábla pedig szintúgy törvény ellen cselekedett, midőn a törvényhez vissza nem lépett, s inkább a visszaélés példáját, mint a törvényt követte. A szónok is diaetát sürget, s kívánja, hogy ott a legelső tisztelkedő küldöttség terjessze elő e sérelmeket Ő Felségének, s míg nem orvosoltatnak, másba ne ereszkedjenek az ország Rendei. Addig pedig e sérelmek okát a feladóban keresvén, és a directoratusban, mellynek javaslata nélkül a kormány törvényes dologban semmit sem tesz, (itt méltó tisztelet adójával adózik második Németh János királyi ügyigazgató emlékezetének,)* ezek ellen elégtételt s büntetést eszközöltetni kíván, hogy szabadságunkat s bátorságunkat, mit az egek adtak, de mindig emberek ragadtak el, valaha visszaállítsuk.*
Ti. mindazok a törvénytelenségek, amelyek a letartóztatás, a fogvatartás és a nyomozás során történtek.
Bethlen Sámuelt, Lázár Jánost, Szigethy Istvánt, Rhédey Ferencet és Lászlót, Thorockay Zsigmondot és Tholdalagi Mihályt fogták el hamis feljelentés alapján azzal a váddal, hogy Rákóczy Józseffel folytattak tiltott levelezést. Ügyükkel külön királyi biztosság foglalkozott.
III. Károly 1738. dec. 3-án kiadott rendelkezésében a vádat koholtnak minősítette, teljes elégtételt adott a meghurcoltaknak s kijelentette, hogy az ügyben alkalmazott eljárást nem szabad példának tekinteni a felségsértéssel vádoltak ügyével foglalkozó pörökben. (III. Károly oklevelét Lovassy István másolatban mellékelte január 17-i beadványához, l. OL. Nádori lt. Exhibita ad politiam… spectantia, 1837: 25. sz. alatt. – Az ügy okmányait közli K. Papp Miklós a Történeti Napok, 1875. (II.) évfolyamában.)
Ti. az idézett cím 11. §-ára, amely arról szól, hogy az ország rendes bíróságainak korábbi gyakorlata is egyik forrása, a törvénykezésben betartandó rend szabályainak.
A Werbőczi által id. helyen említett másik két forrás: a közönséges rendeletek és végzemények (constitutiones et decreta), valamint a fejedelmi kiváltságlevelek (privilegia principum).
A Tripartitum II. 3. címe a törvény létrejöttének módozatait fejtegeti; 3. §-a szerint a király maga nem hozhat törvényt, hanem „accersito, interrogatoque populo, si eis tales leges placent an ne? qui cum responderint, quod sic, tales postea sanctiones… pro legibus observantur.” – Az 1635: 18. tc. kimondta, hogy a törvények és statutumok alkalmazásának joga a királyt és az országgyűlést együtt illetik meg, másfajta határozatok nem kötelezik az országlakókat, és a Tripartitum II. 3. és III. 2. címe ellenére keletkezett rendeletek érvénytelenek. – Az 1791: 12. tc.-re l. az 500. o. 16. jegyzetét.
A Tripartitum Előbeszéde 10. címének bevezetésében szerepel ez a meghatározás.
A Tripartitum id. címének 4–9. §-ai sorolják fel I. Istvántól kezdve a királyok törvényalkotásait.
A Tripartitum II. 6. címe 11. §-a szerint harmadsorban „ex judicum ordinariorum sententiis, literisque adjundicatoriis iteratis, imo pluribus vicibus uno et eodem ordine ac modo, processuque latis et confestis, ac executione juridica roboratis, consuetudo ipsa emanavit”.
„Nos, …semper in anomo volvimus, …ut eas inordinationes et perditas abusiones, quae in hoc regno praedecessorum nostrorum… et nostra etiam tempestate hactenus, potissimum vero in judiciis fuerunt, abolere et exstinguere… possemus…”
Az id. tc. 2. §-a szerint az az ország rendes bírái és helyetteseik „liberam, plenam et omnimodam habeant facultatem, omnibus causantibus… absque omni timore, veram et sinceram juxta regni antiquam et approbatam consuetudinem, justitiam administrandi.”
A Tripartitum királyi megerősítésének szavai szerint a király azért bízta meg Werbőczyt a törvények és szokások összegyűjtésével, „ut jam gens etiam nostra Hungarica, sicut aliae omnes fere nationes et provinciae, bene et sapienter institutae, in judiciis decernendis et justitiae administratione non sola consuetudine, quae plerumque mutari, et labilis esse solet, sed jure scripto, et fidissimis literarum monumentis illustrato niteretur”. – A Tripartitum a királyi megerősítés ellenére sem vált valójában törvénnyé és nem került kihirdetésre, a nemesek egyenlőségét hangoztató felfogása miatt valószínűleg a főurak akadályozták meg, hogy az 1514-i országgyűlésen történt elfogadása után elnyerje a törvényerőre való emelkedést jelentő formaságokat. Szerzője 1517-ben Bécsben kinyomatta, azóta negyvennél több kiadást ért el.
„…Consuetudines antiquae conscribantur, et si quae videbuntur Regiae Majestati ac dominis judicibus rationabiles et legitimae, non abusivae, nec irrationabiles: secundum easdem judicetur.”
A Tripartitum előbeszédében, a 10. cím 4. §-ában.
Az 1635: 18. tc.-re l. előbb a 924. o. 4. jegyzetét. – Az 1647: 78. tc. megsemmisítette Kassa városának a falai közt lakó nemesek előjogait korlátozására hozott intézkedéseit és a 19. §-ban megállapította: „Statuta … minicipalia et consuetudines, communibus legibus regni contrariantes, contra nobiles non suffragentur.”
Az 1715: 7. tc. 4. §-a mondta ki, hogy a felségsértési ügyek elbírálása egyedül a király jogkörébe tartozik, s az 1791: 56. tc. adta vissza a bíráskodási jogot a királyi Táblának.
A jakobinusok pörében olyan szégyenletesen szereplő kincstári jogügyigazgatóhoz hasonlóan Németh Jánosnak hívták az 1820-as években is a kincstári jogügyigazgatót. A kormány az 1823-i nemzeti ellenállás idején Bécsbe rendelte és rá akarta venni, hogy helyezze vád alá az ellenállás vezető személyiségeit, ő azonban kijelentette, hogy nincs magyar törvény, amelynek alapján a törvénytelen királyi rendeletek végre nem hajtásáért bárkit is vád alá lehetne helyezni.
Benyovszky Péter kora egyik legismertebb ügyvédje volt, a felségsértési és hűtlenségi pörök specialistája. Ő volt Wesselényi ügyvédje a folyamatban levő pörben, ő lett az ifjak ügyébeni perbefogottak egy részének – Balogh Jánosnak, Lipovniczky Vilmosnak stb. – az ügyvédje is, végül vállalja Kossuth védelmét is, amikor a Kossuth által választott Ágoston József is vád alá került és ezért le kell mondania Kossuth védelméről.
Még igen sok vitatások voltak az indítványok egyes pontjai felett, és DERCSÉNYI táblabírónak újabb felszóllamlása következésében, de többet ezúttal írnom már lehetetlen; szóllottak még DOMBI, ENSEL, PUKY MIKLÓS (Hevesből), ki többi közt megemlítette, hogy a védelem szabadság még Caraffa idejében* sem volt egészen megtagadva, s most a 19-ik században, midőn minden polgár ismeri jogait, legfőbb bíráink ragadták el azt, mit azon olasz tyrannus is meghagyott, kinek házára még az idegen németek is ezt írták: „ex lachrimis Hungarorum”;* továbbá MODROVICS (szolgabíró Fejérből), ki a Rendeket felszóllította, hogy Fejér vármegye példáját követve országgyűlést sürgessenek; végre ROSTI ALBERT táblabíró, ki az ítéletet belső erővel bírónak el nem ismeré, azonban az ifjak sorsa iránti részvétből nyomban eszközöltetni javallotta, hogy addig is, míg a sérelmek orvosoltatnának, vagy válasz érkeznék, azon ifjak legalább a vármegyének kiadassanak, mert katonai őrizet alá semmi esetre sem tartozhatnak; mit azonban a RR nem tehettek, mert a kárhoztatást ítéletnek el nem ismerhették.
Vö. az 567. o. 9. jegyzetével.
Caraffa tábornok.
A végzés fő vonásai ezek: a KK és RR meg lévén győződve, hogy midőn az 1791: 56. által a felségsértők feletti ítélethozás a királyi Curiának mint törvényes bírónak visszaadatott, a különös utasítások szerint ítélt előbbi commissionalis bíróságok eljárása megszüntetett, a katona hatalommal történt elfogatást, a pernek titokbani folytatását s a szabad védelem megtagadását a törvény világos megsértésének tartották s tartják. Orvoslást reméltek a Fejedelemtől, a királyi Curiától pedig azt várták, hogy egyedül a törvénytől függő bírói állásánál fogva a törvény sérthetlen szentségét és semmit egyebet eljárásának sinórmértékeül venni nem fog; mert különben a reá ruházott megbízást, ha az eljárásban különös utasítás követtetik, bíróskodásnak nem tekinthetik. A megye Rendei a bírói függetlenség alkotványos képzeténél fogva a valódi ítéletnek, bár helytelen volna is az, szentségét tisztelik; s azért a kérdéses itéletet sem taglalnák, ha azt törvényes ítéletnek elismerhetnék; mivel azonban ez törvényes formák és szabad védelem nélkül hozatott, azt bírói ítéletnek nem tekinthetik, s kötelező erő nélkülinek nyilatkoztatják, azon hozzátétellel: 1.) hogy a Curia hatósági körét áthágta, mert olly tárgyban tulajdonított magának első bírósági hatóságot, melly saját elismerése szerint sem felségsértés. 2.) Túlterjedett a törvényen, mert véleményt s gondolatokat fenyít. – A megye Rendei tehát kijelentik, hogy a személyes bátorság, melly a társaság talpköve, és így a Haza is veszedelemben van. Ezen aggodalomteljes állapot megszüntetése országgyűlést kíván. Megkéretik tehát a Fejedelmet, hogy különösen ezen sérelmek elhárítása végett az 1790: 13. stb.* értelmében hívja össze haladék nélkül az ország Rendeit Pestre, s hazánkat a kormányi s leginkább a bírói önkény ellen, mely a legigazságosabb kezek között is veszedelmes fegyver, örökre biztosítsa. A Nádort e kérelmök sikeresítésére megkérik; s ha óhajtott sikert mégsem tapasztalnának, felszóllítanak minden megyéket, hogy velök egyetértve, folyó esztendő október 1-ő napján Posonba összegyűlendő küldöttségeket rendeljenek, kik együtt s egyszerre jelenjenek meg Ő Felsége előtt országgyűlést sürgetve kérőleg. Követi utasítást majdan készítnek, de most már előre feljegyzik, hogy mindazok, kik a kérdéses rendetlen eljárásban befolyással voltak, büntetés alá vétessenek. Végre kérik a Fejedelmet, hogy az ifjakat mint nem törvényes ítélet alatt szenvedőket szabadon bocsáttassa; mivel törvénytelenül mondott ítéletnek semmi törvényes foganatja nem lehet, annak foganatba vétele ellen ünnepélyes eltiltást és ellenmondást vetnek közbe, és ezen határozást egész kiterjedésében minden megyékkel közlik.*
Az 1791: 13. tc.-ben a király – hivatkozással az 1655: 49., az 1715: 14. és az 1723: 7. tc.-re – megígérte, hogy háromévenként, „aut publica regni utilitate et necessitate exigente etiam citius,” összehívja az országgyűlést.
A közgyűlésnek az ifjak ügyében készített újabb feliratát l. Cziráky országbíró jelentésének mellékletei közt, OL. M. Kanc. eln. 1837: 608. sz. alatt.
Rövid feljegyzése az előfordult többi nevezetesebb határozásoknak:
(Mellyekről majd bővebben.)*
Kossuth ennek az ígéretének elfogatása miatt nem tudott már eleget tenni.
1.) FÁY ANDRÁS előterjeszté, hogy Lukács Lajos, mert hit alatt kivallotta, miként igyekezett őtet egy királyi fiscalis az ifjak elleni vallomásra kecsegtető ígéretekkel reá bírni; Farkas János, mivel múlt szeptemberben az elfogott ifjakért kezesnek ajánlkozott, s akik vele ajánlkoztak; és több ifjak, mivel a posoni casinonak tagjai voltak, az ügyvédi censurától elzárattak, kihallgattatlanul, védetlenül.*
Vö. az 589. o. 29. jegyzetével.
Végzés: Felírnak a RR Ő Felségéhez, s ha ez nem használ, törvényben gyökerezett joguknál fogva, őket törvényszékük által ügyvédi vizsgálat alá veszik, s alkalmas voltuk esetében ügyviselésre e megye kebelében felhatalmazzák. Ezt is közölvén a többi megyékkel.*
A megye erre vonatkozó határozatát l. Cziráky országbírónak a közgyűlésről írt jelentése mellett, OL. M. Kanc. eln. 1837: 608. sz. alatt.
2.) Felolvastatott Ő Felségének tulajdon aláírása alatt 1837 január 12-én költ kegyelmes leírása, melly által Pest vármegyének az ifjak ügyében múlt november 15-ről küldött felírása, s minden e tárgyban tett lépése szigorú nehezteléssel megfeddetik és rosszaltatik stb.* A RR előbbi nézeteiktől el nem állván, ez ellen is okokkal támogatott újabb felírást rendeltek.*
Vö. OL, M. Kanc. ált. 1837: 506. sz.
Pest megye újabb feliratának fogalmazványát l. Pest m. levéltára, Közgyűlési iratok 1837: 1006. sz. alatt, a tisztázatot OL, Kanc. eln. 1837: 608. sz. alatt.
3.) Felvétetett Bars Rendeinek 1837 február 27-ről magános alkalommal küldött levelök, melyben közlik: hogy küldöttségök Bécsben meg nem hallgattatott, hogy választmányt küldtek a Nádorhoz, őtet az 1222: 32. s 1485-ki palatinalis 12-ik czikkelyek következésében* megkérni, hogy felírásuk tartalmát s küldöttségök ki nem halgattatásábóli sérelmöket a Fejedelem elébe terjessze, s az orvoslást előmozdítsa; hogy azonban még e gyűlésök folytában egy kegyelmes leírást vettek, mely által a megye commissio alá vettetik;* közölvén mind előbbi felírásukat, mind ezen királyi parancsot, mind pedig erre költ végzésöket.
Az Aranybulla 31 cikkelye közül egyik sem szól a nádor közvetító feladatáról. – Az 1485-i nádori cikkelyek közül nem a 12., hanem a 6. kötelezi a nádort a király és a nemzet között támadt ellentétek kiegyenlítésére.
A Barsba királyi biztost rendelő leirat kihirdetéséről Tajnay alispán azonnal jelentést küldött a kancellárnak. Jelentésében ismertette a bécsi küldöttségjárás nyomán hozott határozatokat is. A kancellár nyomban jelentést tett a fejleményekről a királynak, s tájékoztatta a nádort is, kérve őt, hogy az ügyben hozandó intézkedéseiről értesítse a Kancelláriát is. (OL, M. Kanc. eln. 1837: 333., 381. sz.) A nádor márc. 21-én közölte a kancellárral, hogy a barsi küldöttség megjelent nála; megküldte a barsiak feliratának s a nekik adott nádori válasznak a szövegét is. (Uo. 1837: 462., 489. sz.) Tajnay a nádornak is megküldte mindazoknak a körleveleknek, feliratoknak és határozatoknak a másolatát, amelyek a febr. 27-i barsi gyűlésen keletkeztek. (OL, Nádori lt. Exhibita ad politiam… spectantia, 1837: 94. sz.)
A királyi leirat így szól: Ferdinandus stb. Relatum nobis est, vos inaudito in hanc diem apud legalem regni iurisdictionem, quam gravitate consiliorum, suaquae erga legitimas authoritates veneratione et observantia praestare oportet, licentiae similis impetu eo processisse, ut in generali Congregatione vestra die 12-a Decembris a[nni] p[raeteriti] celebrata, ex incidenti b[enigni] decreti aulici, quod ad repraesentationem vestram de dato 30-ae Junii a[nni] e[lapsi] causa iuvenum, ex crimine perduellionis postulatoram factam, ad vos emanavit, remonstrationem nobis substernendam, spraetisque ordinibus via Consilii nostri R[egii] L[ocumtenentialis] circa exmissionem Deputationum de 6-a Septembris 1770. circulariter publicatis,* et omni quae in repraesentationibus huiusmodi exhibendis praeviget, legali via contemta, medio nonnullorum e gremio vestro delectorum exhibendam determinaveritis, quae relate ad tenores suos cum insita fidei, fidelitatique, authoritati regiae debite reverentiae, grato item maiorum vestrorum in antecessores nostros gloriosae reminiscentiae animo, ipsis legum tabulis in perpetuam omnium temporum memoriam consignato, legali item iudicii in attacta causa procedentis existimatione, tantum abest, ut componi possit, ut potius omnem legum, de vindicandis scelestis ausibus huiusmodi, ad rumpenda socialis nexus vincula vibratis sancitarum, severitatem provocet. Determinationem proinde hanc, eique superstructam repraesentationem illam, pro supremo munere nostro regio hisce cassantes et annihilantes, scopo peragendae contra authores et promotores detestandorum horum ausuum investigationis (tituli) Comitem Abrahamum Vay, in qualitate commissarii nostri egii clementer exmittendum duximus.* Vobis proinde hisce committimus et mandamus, ut praefato comissario nostro regio, propediem ad gremium vestri adventuro, sub progressu operationum suarum commissionalium, non tantum omnimodam paritionem, sed promptam etiam in omnibus assistentiam praestare, et exhiberi facere noveritis. Vobis in reliquo etc. Viennae 22-a Februarii 1837. Ferdinandus, Comes Fidelis Pálffy, Franciscus Duschek m[anu] p[ropria].*
Ez a rendelkezés a megyékre is kiterjesztette azt a korábban csak a kir. városokra alkalmazott királyi utasítást, amelynek értelmében a városok előzetes hozzájárulás nélkül nem indíthattak küldöttséget sem a királyhoz, sem a kormányszékekhez, s ügyeiket írásban kellett felterjeszteniök. (Vö. az 1752. nov. 7-i és az 1765. jún. 26-i kir. rendelettel, OL, Helytartótanács, Extractus Normatium resolutionum.)
Vay Ábrahám az előző kancellárnak, Reviczky Ádámnak volt a bizalmasa, éveken át a jelentések százait küldte hozzá a kelet-magyarországi ellenzéki és haladó mozgalmakról. Szolgálatai fejében grófi címet kapott, beregi majd máramarosi főispán lett, és számos esetben járt el az uralkodó megbízásából a fentihez hasonló különleges feladatokban.
A leirat kibocsátásával kapcsolatos iratokat és a leirat fogalmazványát l. OL, M. Kanc. ált. 1837: 1400., 2007., 2946. sz. alatt.
Erre Bars vármegye Rendei semmisítéssel sújtott végzésöket egy alázatos felírásban továbbá is élőnek és törvényes erővel bírónak nyilatkoztatták, a tisztikarra nézve szigorún kötelező szabályul s őrvonalul azt határozák, hogy annak egyről egyre minden tagja a királyi biztosnak akármelly törvénytelen munkálatához segédkézzel ne járulhasson; s a jegyzői és levéltári hivatalok a jegyzőkönyvek s akármely irományok közlésében és kiadásában általános tagadást tegyenek. Ő Felségétől pedig a királyi biztostóli felmentést alázatosan kikérik oly kijelentéssel: hogy a fentebbi kegyelmes rendelést törvényes kötelezés tárgyának soha nem tekinthetik, mivel arra az 1723: 58., 1791: 12., 1805: 5. az erőtelenséget kétségbe hozhatatlanul kimondják.* Pest vármegye Rendei ezen közlés következésében a barsi commissiót szinte érzékeny sérelemnek tekintvén, annak megszüntetéséért okokkal támogatottan felírtak, s az ellen, hogy akár a megyei határozat miatt egyes tagok visgálat alá vétethessenek, akár a megye végzése megsemmisíttethessék, ünnepélyes óvást tettek.*
Az 1723: 58. a megyei közgyűlés rendjéről, s határozatainak megváltoztathatatlanságáról szól, az 1791: 12. általában a törvények értelmében való kormányzásra kötelezi a királyt, az 1805: 5. tc. azokat az eseteket szabályozza, amikor a király a megyékbe biztosokat küldhet.
Bars megyének a királyi biztos kiküldetése elleni feliratát és a megyékhez intézett köriratát l. a kancellár márc. 10-i felterjesztése mellett (OL, M. Kanc. eln. 1837: 419. sz.). A barsi ügy további fejleményeiről Kossuth már nem tudott beszámolni olvasóinak. A biztosi vizsgálat eredményeként Balogh János, Lipovniczky Vilmos és mások ellen felségsértés címén pör indult, s ügyük csak az 1840 tavaszán kihirdetett közkegyelem következtében került le a napirendről. (A barsi üggyel rendkívül nagyszámú irat foglalkozik a Kanc. elnöki iratanyagban.)
4.) Tapasztaltatván, hogy azon 51 recepissékre, mellyek mellett a megyének múlt november 15-én költ körlevelei postára adattak, még csak egyetlen egy tértetvény (retour recepisse) sem érkezett, a megye levelei tehát a közhír vétkes megsértésével a postán mind elsikkadtak, (mely botránkoztató erkölcstelenséget előbb már ezen lapok ügyében is illetődve értették a megye Rendei,) a Helytartótanácsnál elégtételt sürgetni, s mostantól kezdve körleveleiket a szomszéd megyékbe huszárjaik által (továbbküldést is kérve), vagy adandó biztos magános alkalmakkal küldeni határozták.* (Még több nevezetes tárgyak is voltak.)*
Pest megye márc. 23-i felterjesztését és a vele kapcsolatos intézkedéseket l. OL, Helytartótanács, Dep. post. 1837. 9. kútfő, 20., 35. tétel alatt.
A márc. 21–22-i pesti közgyűlés lefolyásáról számos részletes jelentés érkezett a kancellárhoz. Wagner Sándor tárnoki jegyző, Dercsényi Pál, Steinbach Ferenc kincstári ügyész, Mérey Sándor országos főbiztos, Cziráky Antal országbíró és mások küldtek be jelentéseket, mellékelve a határozatokat is. A közgyűlésen elhangzott beszédek miatt a kormány később a szónokok egy része ellen hűtlenségi pert indított. (Vö. OL, M. Kanc. eln. 1837: 456., 457., 489., 516., 518., 533., 586., 608. stb. sz.) – A pesti közgyűlésről Kossuth maga készített a helyszínen részletes feljegyzéseket, s tudósítását ezek alapján fogalmazta meg. (A feljegyzéseket l. az MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4849/26. sz.)
