d) Kossuth 1832. május 1-i feljegyzése két menekült lengyel elfogatásáról és kitoloncoltatásáról.
d) Kossuth 1832. május 1-i feljegyzése két menekült lengyel elfogatásáról és kitoloncoltatásáról.
A szerencsétlen hős lengyel nemzet boldogtalan sorsát az esméretes világnak minden józan polgárja legérzékenyebben szívén viselte ugyan, de (halálom óráján is vigasztalásomra fog szolgálni ezen emlékezet) egy nemzet sem mutatott szívesebb, közönségesebb részvételt, mint a magyar. Alig maradt egy-két vármegye, amelly a lengyelek ügyében kétszeres felírást nem tett volna a királyi székhez, az egész nemzet egyesült azon kérésben, sőt kívánságban, hogy Eő Cs. kir. Felsége, Európa békéltetője, a Bécsi Congressus alapításainak főbb szerzője, a lengyelek függetlensége s nationalis consistentiájok s constitutiójok fenntartása mellett – a felvállalt garantia kötelességénél fogva – diplomatiai, s ha ez nem használna, fegyveres interventio útján közbenjárni méltóztasson. – A nemzet minden áldozatot, minden segedelmet örömmel ajánlott, hangosan kiáltott egész Europában a politica szava, hangosabban az emberiség kiáltása a halhatatlan, dicső lengyelek ügyében, nemes visszhangra talált minden mejben, csak a ministrek keble, a zsoldosoknak embertelen szíve maradt hideg! Hasztalan sóhajtott fel segedelmért egy nemes nemzetnek öszvepontosított erkölcsös szabadságszeretete, a pénz s a despotismus győzött, Varsó ledőlt, s vélle a nemzet, – vélle Európa civilisatiójának, a szabadságnak véd kőfala! A nagy nemzet nagy maradványai utálva a muszka szolgajármot, hazájokból száműzve, a világnak minden részein széjjelszórva, az emberiség érzésében, a vendégszeretett kötelességében kerestek menedéket Europa népeinél, s leltek mindenütt, csak a burkusnál s a constitutióval méltatlanul dicsekedő magyarnál nem! – Leírom ami véllem történt, hiszen én s reménylem, nemzetemnek jó királya által fog látni azon sűrű ködön, mellyel zsoldba bérlett tanácsosi királyi székét körülvevék, hogy a nemzetek esdeklései hozzá ne juthassanak, hiszem! a magyarnak is felderül egy szebb napnak hajnala, s lesz idő, melyben a tisztviselők nem fognak despoticus önkénnyel élni, nem fogják az emberi szív legszebb jussait büntetlen lábbal tapodni. Feljegyzem tehát, s ha engem nemzetem sorsán, s ön méltatlan üldöztetéseimen, szerencsétlenségeimen épült szívemésztő bánatom s kora sírba dönt, ha szélesebb kör használni akaró, tiszta, bár sok irigységgel marczanglott keblemnek soha nem nyilik, ha nem érem azon időt, melyben számot fog lehetni kérni mindazoktól, akik az emberiség avúlhatatlan jussait lábbal tapodják, – ezen jegyzésemet testamentomba hagyom az utó világnak, s mindannak, aki szabadon, nemesen fog gondolkozni, érezni, – légyen az üldöztetett szerencsétlenségnek védangyala, a kötelesség csalfa lepeljével takaródzó bűnnek ostora!
Velem im ez történt:
1832-ik esztendei aprilis 14-én két számkivetett lengyel ifiú katonatiszt, Micsylszky Napoleon és Wolszky Staniszló Újhelybe érkeznek. Számosan valánk a Casinóban, megtudjuk, hogy ezen szerencsétlenek a Casino fogadósához bészállottak, Báró Vétsey Pál (kit nem becsült, nem méltatott eléggé környékünk, kinek keble csak nagyot s nemest érzett mindég) szóll véllek, felhozza a Casino szobáiba, s bémutatja a jelenvoltaknak. Derék két fiatalember volt, még néhányunknak kebleiben visszhangzott a rokon érzés, sokan érzettük az emberiség kötelességeit, – tanácskozám Báró Vétseyvel, aki aláírást akart útjok segedelmezésére megnyitni, s meggyőzvén őtet is, hogy a jelenlévőktől csekélységet reménylhetünk, abban állapodánk meg, hogy mivel május 3-dika táján közgyűlés fogna tartatni, s akkor a megyének egybensereglett Rendeitől több segedelmet lehetne reményleni, tartanánk meg addig közöttünk. Én ajánltam házamat s asztalomat, ők szívesen vették gyámoltatlan sorsoknak ezen váratlan segedelmét, s én és házam népe nyilt karokkal fogadánk a szerencsétleneket. Nállam valának, s én soha sem bánom meg, hogy tellyesítém azt, amivel szenvedő embertársam eránt magamat kötelesnek vallom. Derék két ifiú volt. – Wolszky csak lengyelül beszéllett, s törötten francziául, a podlachiai kerületből származott. Már Constantin alatt fegyvert viselt s tiszt volt, magos szál szép fiatal ember, jó, gyakorlott katona, mívelt lengyel, szerény, becsülettudó, de tűzzel, haza és szabadságszeretettel, s reménnyel tellyes, igaz, valódi, eredeti lengyel, elébb a Krakusoknál szolgált, s ezekkel Grochovnál s Osztrolenkánál,* öszvesen 17 apróbb, nagyobb csatában jelen volt, több nevezetes terhes sebei voltak. – Mycsyelszky amannál ifiabb, német birodalombeli Universitásokon neveltetett, tiszta saxoniai hangon igen jól beszélt németül, az Universitásról egyenesen sokadmagával ment résztvenni hazájának szabadításában, a lineánál, báttya (ki Grochovnál esett el) ezeredjében szolgált, kevesebb katonai járatosságú, de míveltebb amannál, derék, civilisált ifiú, mindkettő Ramorino* alatt szolgált a szerencsétlen háború végével, amaz a 7-ik uhlánus, ez a 2-ik gyalog ezerednél.
A lengyel forradalmi hadsereg Grochownál 1831 febr. 20-án, Osztrolenkánál máj. 26-án vívott véres ütközetet a cári seregek ellen.
A lengyel hadsereg egyik hadtestének parancsnoka; hadtestét a szabadságharc bukásakor átvitte Galíciába, s ott az osztrákok előtt letette a fegyvert.
Két hétig mulattak szegény házamnál – a török földre szándékoztak – örömmel, s keser-édes megnyugvással emlékezem vissza reájok.
A húsvéti ünnep két első napjait Szerdahelyt Báró Vétseynél töltötték, aki őket, minthogy Wolszky a vadászatot kedvellé, április 27-én ismét magához kiviteté. Május 1-ő napján béjött Wolszkyval Újhelybe, – Mitsielszky gyengélkedő egéssége miatt kint maradott, – alig jött el Báró Vétsey hazúlrúl, házához érkezik Rhédey László főszolgabíró, Dókus László első alispány írott parantsolattyából, hogy a szegény, szerencsétlen lengyeleket a nevezett allispány elébe állítsa. Béjön tehát Mitsielszky is, ebéd után Báró Vétsey és én elkísérjük a szerencsétleneket Dókus allispányhoz. Ez úti levelet kér tőllök, ők felelnek, hogy rendes úti levelek nincs, s helyheztetések között austriai Gallicziából nem is lehet, – van mégis a szánoki kerületben fekvő Szmolnik helysége földesura képviselőjétől ideiglenes bizonyságlevelek, – ezt az allispány földesura képviselőjétől ideiglenes bizonyságlevelek, – ezt az allispány előkéri, magának megmagyaráztattya, leírattya. Önmagokat megkéri, hogy személlyes leírássaikat tennék papirosra, nemesi szavára, becsülletére fogadja nékiek, eszköz lész, hogy úti levelet kaphassanak, engem hosszas tanácskozás után megkér, adjam nemesi szavamat arra, hogy békességes ittmaradások eránt kezeskedek addig, még a felsőbb rendelések megvisgálása s a körülmények megfontolás után, erántok ollyast rendelend, amit hivatala parancsol ugyan, de a szegény utazóknak méltatlan illetések nélkül. Hogy fájlalja balesetjeket, s rajtok könnyíteni, nékiek nállunknál több jót tenni kíván, újólag erősíti. Ezzel elmegyünk, – én a kivánt nemesi szót megadtam. – Báró Vétsey hazamegy, az allispány délutáni 5 órátul 7 óráig három ízben hivattya magához a lengyeleket, s ámbár nékem későbben újólag kijelentette többek előtt, úgymint Kolossy Károly s mások előtt, hogy panasza erántok nincs, individualis gyanú alá nem esnek, semmi különös parancsolatot a tárgyban nem vett, – mégis 7 órakor magához hívatván a lengyeleket, tudtokra adja, hogy egy szekér béfogva áll, amelyre fel kell ülniek s Rhédey főszolgabíró felvigyázása alatt, eggyik szolgabíró kezébül a másikéba vándorolniok vissza Gallicziába. Hozzám elküldi Marschalko József várnagyot, később Stepán Károly esküdtöt egy hajdúval s azon paranccsal, hogy a szegény szerencsétleneknek ruhájikat szedjék öszve, – én visszaküldöm a derék becsülletes, egyenes szívű várnagyot, azon üzenettel, hogy a motozást meg nem engedem, s ruháikat házamból csak a tulajdonosoknak adom ki. Tulajdon azokat visszaküldi hozzám, azon üzenettel, hogy a lengyeleket többé a szekeren kívül másuvá nem ereszti, – én öszveszedtem ruháikat, s elvitettem. Kevéssel ezután csakugyan búcsúvételre elereszté hozzám a lengyeleket, egy canczellistának s kisbírónak kiséretében, azon világosan kijelentett parancsolattal, hogy tőllök egy lépést sem távozzanak. Én lemegyek az allispányhoz, kérem, emlékeztetem becsülletére fogadott igéretére, hogy nékiek passust adand. – Igenis adott, felelé! – de hová? – vissza Gallicziába s onnan Kamcsatkába, felelém én! Elég az hozzá, a szegény, boldogtalan lengyelek egy szekérre felpakolva, két, az utczáról felszedett embernek (az eggyik cholera alatt a halottakat hordá ki) őrizete, s Rhédey főszolgabírónak felvigyázata alatt, visszautasíttattak Gallicziába,* – a liberális, constitutionalis, vendégszerető magyar hazának egy nem a ministerium, de a status által választott viceispánya által, oly megyéből, amellyet büntetlenül öntött el a bitang, kóborló zsidók özöne!
Az ügyről Dókus alispán máj. 5-én jelentést tett a kancellárnak is. (Vö. OL, M. Kanc. eln. 1832: 752. sz.)
Itélje az utóvilág, s ha más nem jutalmazza – jutalmazza meg az Isten minden embernek tettét érdem szerint.
Újhely, május 1-ő napján, 1832.
Udvardi Kossuth Lajos
Sk. ered. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4849/4. sz.
Sk. ered. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4849/4. sz.
Kossuthnak a lengyel kérdés iránti erős érdeklődésére az is jellemző, hogy hátrahagyott iratai között saját kezével írt másolatban, megvan a lengyel felkelés emigráns vezetőinek a magyar nemzethez intézett köszönő irata – Poloni ad Hungaros –, amely a lengyel szabadságharc bukása után közkézen forgott az országban és terjesztésének meggátlása sok gondot okozott a körmánynak. (Kossuth Gyűjtemény II. D.)
