11. JÁNOS FINNLANDNAK HERCZEGE* Nézőjáték öt felvonásban | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

Teljes szövegű keresés

11.
JÁNOS FINNLANDNAK HERCZEGE*
Nézőjáték öt felvonásban

A kézirattal kapcsolatos tudnivalókat l. a kötet előszavában.

szerzette

WEISENTHURNNI FRANUL JOHANNA

született GRÜNBERG

Cs. kir. udvari színjátszóné

Fordíttatott januariusban 1827.

Személlyek

Erik svéd király

Maria hitvese

János a király mostohatestvére, finnlandi herczeg

Catharina János hitvese, született lengyel fejedelemasszony

Sigmond ezeknek fiok, 4 esztendős

Jöran az ország cancellariusa

Gróf Richers unokaöccse Jőrannak

Braske titkos tanácsos

Botwid

Theit

Struen

Wolowszky lengyel követ

A királyi testőrző sereg kapitánya

Egy kamarás úr

Hasko, Richersnek szolgálattyában

Sten, hajdan Jánosnak szolgálattyában

Egy nemes ifjú a királyné szolgálattyában

Több nemes ifiak

Gruskel tömlöcztartó

Tanácsosok

Strázsa

A darab játszik Stockholmban – a történet esik 1566-ik esztendőben.

ELSŐ FELVONÁS

Első jelenés

Előszoba

A symphonia végzetével felvonatik a kárpit, s a musika folytatódik belől a kárpiton. – Szolgák ételeket hordanak az oldalszobába, s ki-bejárnak. – A musika végzetével jő HASKO, kevéssel után STEN.

STEN (sietve lép fel): Hol urad?

HASKO: Ott, ahol magokat háborgattatni sem a kis, sem nagy urak örömest nem engedik. – Az ételnél.

STEN: Menj mondd meg, Sten van itt.

HASKO (ránéz s lassan ismét leül).

STEN: Mi ez? – jelents bé szaporán.

HASKO: Békével Barátom, – ha üzeneted rossz, nincs miért siess, tudósítani a rosszról grófomat, – ha jó, hidd el, azon sok jók közt, mellyeket most magához veszen, a te beszéded számba sem jöhet, azért várakozz, míg mondanivalódat való becséhez képest eléadhatod. (Tusch hallatszik.) Hallod? – Az italnál vagynak. Ha a derék urak isznak, kis szolgáiknak tobzódni illik. (Kínálja.) Vedd e kancsót, váljon egészségedre.

STEN: Hadgy békével.

HASKO: Igyál.

STEN (bosszankodva). Méreggé váljon minden csepp, mellyet minekelőtte béjelentenél, mi ketten iszunk.

HASKO (aki éppen inni akart): Ördög és pokol, ez egy magas esküvés! Mennem kell, nehogy kiszáradjon gégém. (El oldalt.)

STEN (egyedül): Mint vész az arany idő. Egy hasznos szót száz elvesztegettel kell megvásárolni. Csak önnön torkának él e pórcseléd, légyen ez nedves, s nem gondol a keservekben elhalókkal. (Ismét tusch.) Vígan uraim! Igyatok, üzenetem után nem fog jól esni a legjobb bor is.

HASKO (visszajő): Testemet, életemet kész valék felfogadni, hogy most az ajtót kelletik neked megmutatnom, – s Istenemre mondom, en szegény bűnös elvesztettem volna fogadásomat. „Sten várjon” mondá a gróf.

STEN: Nem meg mondtam-é?

HASKO: Sten igyon, mondom én (knacsót ád néki.) S ha másnak jó tanácsot adok, magam is élek vele. (Iszik.)

STEN (iszik s mindjárt leteszi): Vedd, – torkom mintha bésinórzott volna, ma nem ereszt le semmit is.

HASKO: Csak a betegségtől ments meg Uram engem! – Mi történt veled? Sten, ez nem a te ábrázatod. Ki egy gaztettet követett el, attul kölcsönözted.

STEN: Ollyasvalamit hordok magamnál, egy más által végbevitt gaztettet, egy – ó hol marad a gróf?

HASKO: Kivánnám, hogy éppen ne jönne. Ha jó kedvedből részesíted valamennyire, víg ábrázatját sok időre láttam utólszor.

2-ik jelenés

Richers, az előbbiek

RICHERS (sietve): Hol Sten?

STEN: Itt nemes gróf, szolgálatodra.

RICHERS (Haskohoz): Hagyj magunkba.

HASKO (megy).

RICHERS: Nos Sten, mi mondanivalód van? Mint tudsz herczegünkről? Hogy van ő?

STEN: Még most jól, – gondolom jól.

RICHERS (meggyőződéssel): S nemsoká még jobban. – Igen Sten, ennek másképp kell lenni.

STEN: Másképp? Hihető, – de jobban? – Gróf, félek rosszabbul.

RICHERS: Mi lelt, hova lett derült bátorságod?

STEN: Odavan, s a grófé követni fogja azt.

RICHERS (megszemléli): Valóban, egy tekéntettel láthatám, hogy ma hozzám semmi kellemetes hireid nincsenek. (Sietve.) Mi vezérlett ide? Mi mondani valód van?

STEN: Egy szerencsétlenség gróf, mellyet halkal kell tudtodra adnom. Egyszerre kimondva, földhöz vetne az.

RICHERS: Gondolod, hibázik erőm, bátorságom merőn szemügyre venni a fenyegető mennykövet? Asszonyok kóstolgatják cseppenként a mérget, férfiú bátran fenékig üríti öldöklő poharát, s azért ne tartóztasd tovább a dolognak engem illető részét, – szólj.

STEN: Akarod gróf, – légyen. Manns-Ille meggyilkoltatott.

RICHERS: Manns-Ille?

STEN: A fogoly herczegtől a franczia s dánus udvarokhoz vinni készült iratok kezében vannak a canczelláriusnak.

RICHERS: Az ő kezében? Igazad van Sten, nem minden svéd inai válnának elég erősekké roskadás nélkül eztet hallani. De én, nézd, én még erősen állok, – még kérdezhetem, miként történt ez?

STEN: Halva találták az országúton, – irásaitól s hogy a bűn gyanúja közönséges utonállókra háruljon, pénzétől is megfosztva. Alkalmasint nagybátyádnak elárultatott a dolog s így…

RICHERS: Bátyám! Ha! Virrad Sten, virrad egészlen. – Bátyám a gyilkos.

STEN: Bocsáss meg, ha azt én is hinni bátorkodom.

RICHERS: Oh hidgyed, hidgyed, egész Svétziában nem történik egy gazcselekedet, mellynek oldalát bátyám tekintete, rangja, méltósága nem födözné. Egy a politica, a statusi okosság köpönyegjébe takart nyilkosság nála nem bűn. – kötelességnek nevezi az irtóztató tetteket a gyalázatos. Illyen lépcsőkön közelíthet az ember Erik thrónusához. Isten! A herczeg iroványai legfőbb ellenségének, a cancellariusnak körmei közt!

STEN: Elvesztünk gróf, – a herczeggel együtt!

RICHERS: Nem, – én ismérem foglalatjait, nékünk ez veszedelmet nem okoz, a herczeg senkit sem nevezett, csupán határozatlan szólott a Svécziában birt pártja felől.

STEN: Ravaszon igyekezend most a bátyád kitanulni a szövetség tagjait. – Vigyázz gróf, minden képvonatra, mérlegeld fel minden szavadat!

RICHERS: Igen, – gondos figyelemmel haggy járnunk Sten, – de nem vesztett bátorsággal. Erősítsem minket az igaz ügy belső érzete, nem intéztük mi szövetségünket a régi rend romrabontására, vagy változékony kedvvel egy más, talán nem is jobb vezérletre nem óhajtjuk bízni magunkat, nem! Herczegünket gyalázatos tömlöczéből kiszabadítani óhajtó népének s magunknak őt visszaadni, ez az, amit minden szív egybehangozva keres, ez az, amit karjainknak is ki kell vívni, ha minden más mód sikertelen lész. – Struen, Theit és Botwid nálam vannak, a többieket még ma egybehívatom. Finnlandusok ők és férfiak, kik inkább meghalnak, mintsem hogy megszegjék esküdt hivségeket. Jer. (El oldalt.)

3-ik jelenés

(Saala.)

BOTWID, THEIT, STRUEN pompás asztalnál ülnek, az egész ünnepisen kivilágosítva, a hátulján musika.

BOTWID: Mondjátok meg csak, megnémultatok? Vagy Richers magával vitte nyelveiteket? Mindketten lélektelen ültök itt, miolta kiment, csupán szemeitek mozdulhatók, s azok is gyanakodva kancsitanak az ajtó felé.

THEIT:

Titokkal telve hivattatott ki.

BOTWID:

Talán asszony-követség, azok többnyire illyes világos rejtelmek.

STRUEN:

Igen soká mulat.

THEIT:

Ez nékem gyanúsnak látszik.

BOTWID:

Eh, igyatok, ne háborítson az benneteket, – nem ami látszik, ami van az bosszant engemet. (A musikához.) No, s ti is alusztok, gyorsan uraim! – A tartomány legszebb asszonya éljen! (Tusch.)

4-ik jelenés

Richers, Sten, az elébbiek.

RICHERS (a középről a musikához): Elég, el vagytok bocsájtva. (A szolgákhoz): Vége van a vacsorának, – menjetek. (Szolgák és musika el.) (Theit és Sturen felállottak Richers beléptével.)

BOTWID (Egyedül az asztalnál): Őrdöngős egy szokás, hiszen csak meg kén elébb kérdezni a vendégeket, tetszik-e még valami?

THEIT: Richers, mi lelt?

STRUEN: Szemed vadul tévelyeg, ajakid reszketnek.

THEIT: Nem igazam volt-é hosszas maradását balra magyarázni?

BOTWID (felkél): Most Christián szólj!

RICHERS: Én halálmadár vagyok. Kellemetlen éneket huhogok előtökbe; egy barátot vesztettünk. Manns-Ille meggyilkoltatott.

BOTWID: Mit? Barátunk, testvérünk meggyilkoltatott, a becsületes? Nevezd meg gyilkosát, hajánál fogva vonczolom a fattyút Svéczián keresztül, s moslékba fullasztom. Nevezd meg! (Kardot húz.)

RICHRES (hidegen): Mérséklés!

THEIT: Nem, – Botwid, igazad van, itt is áll Illenek bosszuló angyala. (Kardot húz.)

RICHERS (kevélyen közéjek lép): Itt áll az, én bosszulom meg, habár önnön vérem mocskos is e bűntől. Még nem esmérem a gonosztévőt, de sejdítva mondja egy belső szózat itt, közelébb állok gyilkosához mint ti. De nem árulná é el a közbosszú herczegünk javára kötött szövetségünket? Mi finnlandusok vagyunk, herczegünk fogva nyög, ezer bérlett kémek vizsgállyák tetteinket, pillantattyainkat. Vissza hát a kardot, vissza hűvelyébe, nyugodgyon a kéz, – a főé itt a munka. Azon iratok, mellyeket Mans-Illének kellett volna a francz s danus udvarhoz szolgáltatni, a király kezeinél vagynak. Nam bizonyítnak ugyan semmit is ellenünk, de újabb inger ez a rég ólálkodó gyanúnak. Azért is ébren légyetek. Illen halálát közönségesen csak olly részvétellel illessétek, mint amillyennel a napnak minden ujságát, vagy egy esmerősnek, nem pedig legkedvesebb szives barátnak halálát venni szokásban van. – Távol legyen a lármás vendégségeknél minden sötét tekéntet, távol a reátok intézett figyelem észrevételére intézett féltékeny kancsítás, legyetek hajlékonyok, de nem gyávák, minden czélra vezérlő formát elfogadgyatok, mint cameleon a színeket, úgy változtassátok külsőtöket, csak a szív ójja meg kedvelt igazságát, csak az maradgyon Istenéhez, fejedelméhez hív.

THEIT: Légyen úgy, mint Richers mondja.

STRUEN: Ekként czélhoz jutunk.

BOTWID: Igen, de lassan, úgy halad a szekér, mintha kifogyott volna lovaink abrakja.

RICHERS: Választás nem engedtetett, szenvedő béketűréssel áldozzunk minden bálványnak, örömmel tömjénezzünk az ördögnek is, ha végbevihettyük, hogy aludjon, még mi jót cselekszünk. Széledgyetek el Stockholmban, látogassátok meg az udvart, figyelmezzetek, miről folynak ott a gondolatok, halljátok mit szól a város a dologról, s így szorgalmas méhekként gyűljetek holnap éjjel egybe. Botwidnál, s hordgyátok öszve virágokból s mérges plántákból szívott kincseiteket, hogy rendbe szedhessük. – Buja torkosság szolgáljon tovább is komoly munkánknak elfödözésére. Ne oldalogjatok gyűlésünk hellyéhez, mi titkon nem sereglünk öszve, musika s gyertyaragyogás minden elmenőnek ünnepet jelentsen. Hív Stenem, néked hibáznod nem szabad a sokaság előtt, rangodhoz képest maradj szerény távolságban. (Kezit nyújtja neki.) Hívséged melly közel állított szívünkhoz, azt tudod.

STEN: Nagyságos gróf! Tartson reám számot méltóságod, életben-halálban.

RICHERS: Igy szól fejedelmünknek egy szolgája, – minket baráttyaivá méltatott.

BOTWID: Tíz éltem ha volna, mind néki ajánlnám.

THEIT és STRUEN: Életünket, mindenünket érette!

RICHERS: Keveset ajánltok, itt az életnél drágább becsület is koczkán forog, minket egy gyalázatos halál fenyeget a hóhér keze által!

BOTWID: Akkor általunk becsületessé lész a hóhér, mi gonosztévők nem vagyunk, nem a bűn, a virtus visz a vesztőhelyre. Én a halálnak ezen irtóztató nemétül sem irtódzom.

STRUEN

THEIT: Sem mi.

RICHERS: Botwid! Theit! Struen! Kötve van a legszebb szövetség! Isten! Add érnünk sikerületét.

5-ik jelenés

Hasko, később Jőran, az előbbiek

HASKO (sietve): Gróf! Nagyságod báttya jő.

RICHERS: Eszelősködöl… Ezen órában?

HASKO: Valósággal ő.

RICHERS (megcsendesedve). Ha! Jó, jó. (Hasko el.) Sten, itt keresztül, az utat esméred. (Sten egy szőnyegajtón el.) – Kancsót kézbe uraim, javallatim szerént tegyetek. (Leülnek.) Sok évektől nem volt e szerencsém. Lesbe megy a róka. Igyatok herczegünk javáért, hagyd hidgye az ólálkodó, hogy néki szól.

MINDNYÁJAN (lármával ütik öszve a kancsókat): Éljen! Sokáig éljen!

JŐRAN (belép): Itt vígan megy a dolog.

MINDNYÁJAN (felkelnek.)

JŐRAN: Kit illetett éppen?

RICHERS (részegséget tettet): Téged bátyám, téged! Hasko mondá: Gróf! Bátyád jön, ez nékem egy ritka tisztelet. Kiálték: „éljen”.

A TÖBBIEK: Igen, igen, úgy volt.

JŐRAN (végignéz rajtok, kevés várakozás után az asztalhoz megy, feldönt egy ezüst boredényt): Ugy vélem, kivülem némelly másokat is éltettetek, mert az asztal üres, fejetek csordultig tele van.

RICHERS: Mi jókor kezdgyük a munkát, s így egymást követve egész Svéczia lassan rendre jön, néha kiiszom magam túl a határon is, s élni hagyom Francziaország szép leányait.

JŐRAN: Te iszol, mintha német földön és nem Francziaországban töltöttél volna három esztendőt; módos erkölcsöket kelletett tanulnod, s durva vétkekkel jössz haza.

RICHERS: Ez legalább szép vétek bátyám, ha fejem bortul párolog, körültem mi essék, nem sok gonddal vagyok. Bódultak, kik fényt s méltóságot vadásztok, s azt lélekaggállyal, veszedelemmel vásároljátok. Igyatok bort, igyatok, s álmodjátok királyokká magatokat, hisz sok király úgyis csak álmában országol.

JŐRAN: De hogy lehettek el e vad életmóddal?

BOTWID: Hogy? Másképp el nem lehetnénk. A boristen azért térít meg annyi pogányokat, mert nála az ember mindgyárt a mennybe jut, a többinél igen is hosszú a várakozás.

[THEIT: Igazad van. Éljen a boristen! (Kancsót vesz.)

BOTWID: Éljen!

STRUEN: Megálljatok, én is együtt megyek. Egy illy derék ficzkót cserbe ne hagyjatok.

BOTWID: Te gyors futó vagy, utolérsz.]*

A []-be tett részt Kossuth utólag áthúzta kéziratában; a német eredetiben minden megkülönböztetés nélkül szerepelnek ezek a mondatok.

RICHERS: Nos Bátyám! Tarts velünk! (Kancsót ád neki.)

JŐRAN (pausa után elveszi s hirtelen mondja:) Éljen a király!

MINDNYÁJAN (akaratlanul leteszik.)

JŐRAN: Mit, egy sem iszik?

RICHERS (nyugodtan): Ládd bátya, a világon annyi sok a király. Felejted mondani, mellyik király éljen, ha egy ollyan, ki barátságosan nem vélekedik felőlünk s tartományaink felől, Istenemre mondom, annak egészségéért nem iszom.

JŐRAN: Hogy érthetnék másat, mint a mi fejedelmünket?

RICHERS: A mi fejedelmünket: Lásd ez meghatározottan van mondva, most már egyik sem fog ellenkezni, ha mondom: barátaim, éljen a mi fejedelmünk, az akit mi értünk, szeretünk. Fogadom, a billikomokban csak egy csepp sem marad.

MINDNYÁJAN: Éljen!

JŐRAN (jelentőleg néz végig rajtok, s iszik): Igazságtalanul bántak véled öcsém!

RICHERS: Hogyan igazságos bátyám? Miben bántak vélem igazságtalan?

JŐRAN: Nékem az mondatott, hogy a te buja életed csupán rossz czéloknak rejtelméül szolgál, hogy látlan igen mértékletes légy, sőt azt is mondották, mintha te vízzel keverve innád a bort, hogy az ész mindenkor mesterét játszhassa nyelvednek.

RICHERS: Ki az, ki merészel illyeket költeni?

BOTWID: Hogy? Mi vizzel? De ezt igy találva rég felmondottam volna barátságomat; a mi választott mondásunk:

„Tiszta szív és tiszta bor
Tiszta lelkiesméret.”

JŐRAN: És – lelkiesméret. (Vizsgálódva:) Hallottatok már a gyilkosság felől?

MINDNYÁJAN: Gyilkosság? Mi? Hogy? Gyilkosság? (Hozzá szorulnak.)

JŐRAN (kevés várakozás után): Manns-Ille nem sok órával ezelőtt megöletve találtatott az országúton.

MINDNYÁJAN (bámulást tetetnek minden közelebbi részvétel nélkül).

BOTWID: Manns-Ille?

THEIT: Szegény, kár érte!

STRUEN: Derék ficzkó volt.

RICHERS: S olly ifiú, alig lehetett harminczas.

JŐRAN (magában): Mire magyarázzam e nyugalmat?

BOTWID: Cancellarius úr, mint történt ez?

JŐRAN (hökkenve): Hogy érted azt?

RICHERS: Hogy te, – de hogy is érthetném másként, – hogy te fogsz tudni a gyilkosról, mert ami a nap és hold alatt történik Svécziában, néked mind béjelentetik.

JŐRAN: S ami bé nem jelentetik, azt figyelmem s királyomhoz vonszó szeretetem igyekszik kitapogatni. Manns-Ille egy gyalázatos pártütésnek vezérlője volt.

BOTWID:
THEIT: Manns-Ille?

JŐRAN: Valóban nem jó színt vet reátok, hogy gyakran láttatott társaságtokban.

BOTWID: Vig pajtás volt, örömest ivott együtt velünk.

JŐRAN: S engedte magát használtatni. Messze földre indult, Sveczia szövetségeseit elpártolásra ingerleni, törvényes királyát thrónusától megfosztani, s a koronát ama háládatlan Jánosnak fejére emelni szándékozott. Ime ez volt azon becsületes embernek czélja, igyekezete.

STRUEN:
THEIT: Lehetséges-é ez?

JŐRAN: A polgári csendet pusztulással fenyegető szörnyetegnek feje már elesett, de még rángatódznak a colossus tagjai. (Lassan:) Ő finnlandus volt, s ha nem hibázom, egy sincs itt, ki földije nem volna?

MINDNYÁJAN: Egy sincs.

BOTWID: Én finnlandus vagyok s anyaföldemet soha meg nem tagadom.

THEIT.
STRUEN: Sem én. – sem mi.

JŐRAN (jelentőleg nézi őket sorra): Herczegtek fogva van. – Tartománya báttyára szállott, gondolkoztatok innya a király egészségéért s egy ravasz fordítás segített ki a játékból. Úgy vélem, azon szörnyetegnek maradványait, amelly még haldokolva is Svétzia belébe akart ragadni körmeivel, magam előtt látom. – (Pausa.) Különös, a félelem színt kölcsönöz, az ártatlanságtól piros arczulatokat láték most elhalványodni, – a borgőz elrepült, józanon, egészleg józanon álltok itt. Még szabadok vagytok. – A mai éjtszaka tiétek, használjátok azt bátorságtokra. (El.)

6-ik jelenés

Az elébbiek Jőran nélkül

BOTWID (pausa után): Mi volt ez?

THEIT: Elárúltattunk.

STRUEN: Úgy vélem, csak gyanúja van.

[THEIT: Bizonysága van, felfödöztettünk.]*

Kossuth ezt a mondatot is kihúzta utólag; a német eredetiben megvan.

RICHERS: Jól van ősz gyermek! Ez elsült néked, zavarodva kivántál látni bennünket, – s Istenemre mondom, egy kép sem tartá meg régi álorczáját. Ama halvérű öreg mesteri módon megkerült. (Közéjök lép:) Mitévők lésztek?

THEIT: Intését követem – én utazok.

RICHERS (gunyolódva): Intését?

STRUEN: Még csak gyanakszik.

RICHERS (Botwidhoz): Nos és te?

BOTWID: Ha mégis igazán javunkat kivánná…

RICHERS (nevet): Javunkat?

THETI: Jó tanácsát követnünk kellene.

RICHERS: És a herczeg, és esküvéstek?

THEIT: Életünket örömmel koczkára vetjük, ha használhatunk véle herczegünknek, de ha maradunk, elvesztjük életünket minden haszon nélkül.

RICHERS (dühös nevetéssel): Ha, ha, ha! Jól vetetted a koczkát bátyám! Tiéd a nyereség, nemhiába mászott ki barlangjából a szörnyeteg, gazdag prédával tér haza. Isten, mivé nem teszi az ember szép teremtésedet! Nem erő, nem a becsület, nem a hívség, nem hit, nem érdem, nem virtus, a ravaszság, ravaszság győz itt a világon! – Egy öreg udvarnok kopott nyelvével elbénittya három derék férfiúnak az igaz ügyért, az elnyomott ártatlanság védelmére felemelt izmos karjaikat. Milly merész tettekbe nem vágtak volna, míg ez árnyékember útunkba nem állott, melly magasan álla bátorságtok, melly mélységbe süllyedett alá!

BOTWID: Richers!

RICHERS: Elbeszéljem-é a következő éjnek történetét? – Hazasiettek, az egész házat fellármázzátok, készültök az útra, gondosan ügyelvén, nehogy valami e hosszú útban használható elfelejtődjön, minden szeretett tárgytól örökös búcsút vésztek, szorult kebellel ültök kocsitokba, s négy gyors lovak ragadnak a város kapujáig, ott az őr megálljt kiált, el vagytok fogva. Miért, mi okra? Ki parancsolta ezt? Ki más, mint azon jószívű férfiú, aki olly szívesen intett benneteket, s akit szaladástok tészen csak bizonyossá, hogy ti légyetek azok, akiket olly fáradságosan kerese.

THEIT: Kárhozat!

BOTWID: Büntessen az Isten! Így lesz.

STRUEN: Úgy lesz.

THEIT: Maradunk.

MINDNYÁJAN: Igen, maradunk.

RICHERS: Illyenek vagytok ti. Ingadozók, valamint az asszony szerelmesét, úgy változtatjátok e komoly tárgyban vélekedésteket. Így nem hattok fel azon meredek kőszirtre, hol a jutalom vár s az érdemkoszorú. Most enyelegve átforogtok, majd borzadva néztek alá, s félelmesen méri tekéntetetek a még hátralévő magosságot. Az erős férfiú merészen megy elé, minden új akadályt új bátorsággal győz meg, a czélnál áll, s gúnyolodva néz alá az elmaradozókra.

STRUEN: Vezérelj minket Christián! Lelkes magasb szárnyra kel, vígy fel magaddal minket, nyomorult porférgeket.

THEIT: Tedd azt Christián.

BOTWID: Szívre s karokra számot tarthatsz, légy te a fő, mozgass bennünket, mint önnön testedet.

RICHERS: Jól van, de ne lássam többé, hogy a félelem s kétségeskedés elállják útunkat. Hadjátok az éji kínzó rémeket bátyám lelkiesmérete számára, mert tudjátok meg, ő és nem más Illenek gyilkosa.

BOTWID: Mit mondasz?

STRUEN: Lehetséges-é?

RICHERS: Bizonyos. – Gyanújának esett ez áldozat. A puszta gyanúnak is mészárolhat ő embereket. Van-é még hitele jótanácsának? Mint az Istennek elesett angyali leskelődnek szegény halandókra, lelkeket éhezve, – úgy állott ő köztünk, úgy láttam én őtet; s tinéktek futó figyelmeteket elkerülte a pokol bélyege, szájának azon gúnyló vonása, melly őtet az ördögök elsejévé teszi? A leveleken kivel még a szövetségeseknek lajstromára is reménylett a meggyilkoltatottnál, – megcsalatkozott, s átkozta a bérlett gyilkost, hogy olly jól talált, hogy Ille halva s nem haldokló nyöszörgéssel jutott körmei közé. A haldoklóból még kikínzott volna szavakat, legalább szótagokat, betűket, Mit nem teremthet egy hozzá hasonló ember egy betűből, – merítsetek ki ártatlanságtok bébizonyítására egy egész szótárt, s e betűnek mestereivé nem lésztek. Ő akarja, s ti elesmért, megitéltetett bűnösök vagytok.

THEIT: Rettenetes!

RICHERS: Semmit sem tud még felőlünk, s mindentől fél, azért ravaszsággal akar a csávába kerítni. Bátran barátim! Mi képmutatóságának egyenes, nyílt homlokot teszünk ellenébe. Nem orgyilkosságra esküdtünk mi össze, kötelességünk a herczeg megszabadítása, kinek mi hűséget esküdtünk. Esküvésünket nem oldozza fel a testvérgyűlölség, – az Isten kezében fekszik az. A hív alattvalókat jó fejedelmeikhez csatoló esküvéseket nem oldhat fel semmi földi hatalom. Csak azt nevezem barátomnak, aki földi szerencse, s mulandó jutalom reménye nélkül tölti be azt, mivel mint hív alattvaló tartozik. Négy esztendeje senyved János a tömlöczben, nincs már herczegsége, nincs testvére, de ezek helyett akadjon olly barátokra, akik vagy megszabadítják vagy meghalnak.

MINDNYÁJAN (kezeket nyujtanak): Vagy megszabadítjuk vagy meghalunk.

RICHERS (megrázza kezeiket – pausa után): Botwid, holnap éjjel nálad.

(Vége az első felvonásnak.)

MÁSODIK FELVONÁS

Királyi csarnok

Első jelenés

Jőran belép a középen.

JŐRAN (egy nemes ifiuhoz): Mondd, jelentsd, Jőran kér Ő Felségétől titkos kihallgatást.

(Nemes ifiú el oldalt.)

JŐRAN (egyedül, leveleket húz ki): Elé napfényre áruló sorok, hajtsátok gyors tettre a gyenge királynak akarattyát, fojtsátok meg vég sarjazattyát a testvérszeretetnek. Postátok bérét már elvette tőlem, s nem is vesz több postabért ebben az életben. Nemes írásmesterség, végtére néked köszönöm czélom sikerültét. Egy kis darab papiroson felfödözve látszik az ember belseje, amit nékem nem hinnének, habár ezer nyelvvel ordítanám is a világba, néked azt elhiszik. (Kihúz egy levelet.) Nézd, nézd, milly egyenetlen. Igen reszketett írás közben a kéz. Talán sejdítéd, hogy e sorok vesztenek el téged? Igenis, el fognak veszteni. Én csak a tömlöczbe taszítottalak, én csak szabadságodat vettem el, ez életedtől foszt meg. Ő attyának kedvencze volt, aki minduntalan bizodalmatlansággal személt engem Eriknek oldalán. Mint gyermek keserű gunyolást mutatott énnékem, mint férfiú nyilván bizonyította gyűlölségét, s mindenütt utamban állott. Megvetette az általam számára választott menyasszonyt, gyalázattal hagytam el Casselt, hol Philippnek leányát kértem részére, s nékem ellenemre, királyi testvérének bosszúságára elvette a büszke lengyelnét. A gyenge király ezt rég elfelejtette, s tán meg is bocsátotta volna. Jőran erősebb természetű, ő meg nem bocsát semmit is, büntetlenül egy pók sem mász keresztül utamon. Már ezer könnyekkel megfizetett ő nékem, a gyermek gúnyolásáért. A férfiú adósságát vérnek kell leróvni. (Hátranéz.) A király. (Közelít hozzá.)

2-ik jelenés

A király kísérőkkel.

Jőran, – később a királyné.

JŐRAN: Isten oltalmazza Felségedet!

KIRÁLY (komoran előbbjő): Szóllani kívánsz vélem?

JŐRAN: Felséged javára.

KIRÁLY (reá néz): S kinek kárára?

JŐRAN (rossznéven veszi, de hamar fordít): Önnön káromra is, ha felséged java kívánnya.

KIRÁLY: Ez a királynak szólott, Erik tudja, hogy vegye azt.

JŐRAN: Kegyelmes uram, egy esméretlen ellenség megfoszt engem királyom kegyelmétől, azon drága kincstől, mellyet hívségem érzete mellett nem gondoltam elveszthetni. De felséged szolgálattyára intézett szorgalmamat ez azért nem hidegíti. A tiszta lelkiesméret megáll Isten előtt, s bátran közelít királyához is.

KIRÁLY: Szivetekbe az Isten lát bé. A király tekéntete mindég egy mosolygó arcczal találkozik, amelly nem engedi, hogy az indulat előlépjen rejtekéből. Kivánnya csak önnön hasznotok, s fájdalmat, dühösséget, örömöt mesterségesen el tudtok titkolni.

JŐRAN (képmutatással): Csak a megsértett becsület érzését nem. (El akar menni.)

KIRÁLY: Jőran!

JŐRAN (megáll): Felséges uram.

KIRÁLY: Ne vedd magadra, mit elvétve mondottam. Én hiszek hívségedben, akarok benne hinni. Szólj, ha mi mondanivalód van.

JŐRAN: Engedd uram király – tanúk nélkül.

KIRÁLY (int a kísérőknek, ezek el): Szólj Jőran.

JŐRAN: Isten oltalmazza királyomat, minden őt fenyegető veszélyt adja sietve szolgáinak tudtokra, hogy szent fejéről elháríthassák. Drága királyom, nem kárhoztathatom bizodalmatlanságodat az emberek eránt, hogy is hihetnél idegen szeretetben, idegen hivségben, midőn önnön véred így árulhat el.

KIRÁLY (hamar): Vérem? Újabb pártütés? Talán az öcsém Károly?

JŐRAN: Hogy kétségeskedhetsz ezen kedves herczegnek erkölcse felől? Károly csendesen lakozik Südermanlandba, s királyi báttyára tisztelettel emlékezik.

KIRÁLY: A gyengelmű Magnus?

JŐRAN: Osthgottlandnak herczege, s egy hold földdel többet bé nem láthatna.

KIRÁLY: S mégis önnön véremtől elárulva?

JŐRAN (papirosokat húz ki): Uram király, esméred e kezet? (Megmutatja.)

KIRÁLY (belenéz): János? Nem, lehetetlen, ő szorosan őriztetik.

JŐRAN: Nem eléggé szorosan, hogy kezét írásra ne mozdíthassa. – Minap, hogy egy bódult népcsoport szabadítani igyekezett a herczeget, szorgosan kértelek uram király, vitetnéd lejjebb a toronyban, de testvér szereteted őtet meghagyta ott, hol még árthat, a királynak igen veszedelmes lehet. – Manns-Ille az úton meghalva találtatott, a törvényszék nékem hozta azon iratokat, mellyek Dániába s a franczia udvarhoz küldettek általa. Méltóztatik Felséged olvasni? (Kinyitja, elébe tartja.)

KIRÁLY (háborodva hallgat, kevés várakozás után): Add! (Olvasás közben.) Mit, igazságtalan fogságról beszéd? Segedelmet kér? Háborúra ingerel? Párttyával dicsekedik, engem utáltnak mond a nép előtt?

JŐRAN: Felségedet! A legigazságosabb királyt!

KIRÁLY (tüzesen): Hah! Kígyó! – Sziszeghetsz, de csípni ne légyen hatalmad. Testvérszeretetem engedte napvilágodat vesztemre fordítod? – Vegyétek hát el tőle a napvilágot is, vessétek a torony aljára, semmi szellő ne tisztítsa tömlöczét, semmi meleg eledel ne frissítse vétkes tagjait, ne hasson tömlöcze mélyére semmi szava az vigasztalásnak, essen ő kétségbe az emberiség felől, valamint én kétségbe estem a testvérszeretet s háladatosság felől. El!

JŐRAN (elsiet): Mindgyárt kiadom a parancsolatokat.

KIRÁLYNÉ (a király beszéde alatt belépett s most előlép): Jőran várakozz, bosszus haragban van a király. Egy kis szolga nem siet végrehajtani urának haragban adott parancsolatjait. (Kedvesen a királyhoz.) Engedd királyom, hagyd maradgyon.

JŐRAN (magában): Átkozott! Fordít akarattyán!

KIRÁLY: Vannak-é még szavaid az áruló védelmére? Már csak a te szemeiddel láttam, már hajlandó valék meghallgatni alkalmatlan könyörgésidet, visszahelyeztetni bontott jussaiba.

JŐRAN (magában): Mit hallok?

KIRÁLY (folytatva): S ezalatt új felségsértést kohol az átkozott, s bézárta ezzel tömlöcze ajtaját, hogy csak hóhérja nyithatja fel azt.

KIRÁLYNÉ (pausa után): Az te vagy Jőran.

JŐRAN: Felséges asszonyom!

KIRÁLYNÉ: Örökkön éleszted a régi gyűlölséget, s eloltod a testvérszeretet gyengéded lángját, mellyet olly szorgosan éltettem az én Erikemnél. Miért nem hallgatod el a fogolynak csekélyebb hibáit?

JŐRAN: A csekély hibákat elhallgattam volna, Isten te tudod! Sokszor tettem azt.

KIRÁLYNÉ: Hiszem! Mert csekély hibákért nem veszik életét.

KIRÁLY: Mária! Ne kárhoztasd javamat tárgyazó figyelmét polgárimnak. Ne pazérold szavaidat a gyalázatosért szóllani. Gonosz tettei nem kétségesek többé, a bizonyságok kezemben vagynak. Olvasd! (Áltadja a leveleket.)

JŐRAN (magában): Hatalma nőttön nő, legfőbb idő volt. (Hangosan:) Még feledtem Felségedet tudósítani, hogy már nyomában vagyok azon gyalázatos pártnak. Egy fortélyos fogással gondoltam őket a múlt éjjel kézrekeríteni, de kikerülték a hálót a ravaszak. Azonban egy más, már elkészültet ki nem kerülhetik.

KIRÁLY: Okoságodra bízom a dolgot.

JŐRAN: Finnland határain orosz hadak gyűlnek egybe, – már ez kicsinált dolog lehetne. Szükségesnek látnám sietve egy követet…

KIRÁLY: Igazad van.

JŐRAN: Bátorkodom Felségednek ezen követségre testvérunokámat, gróf Richers Christiánt ajánlani. Igen alkalmatosnak látom őt a dologra. – A tegnap érkezett lengyel követnek már egy kellemes audientiát méltóztatott Felséged igérni, könyörgöm öcsémnek ezen alkalmatossággal az egész udvar előtt leendő megtiszteltetéséért.

KIRÁLY: Téged kivánván benne megtisztelni, elküldöm. Nos Maria?

KIRÁLYNÉ (szomorodtam adgya vissza a leveleket.)

KIRÁLY: Véded még őket?

KIRÁLYNÉ: János a világ s teelőtted bünös gyanánt él, nem úgy szívem előtt, ez őtet kész menteni.

KIRÁLY (ingerlett bosszakodással): Mária!

KIRÁLYNÉ: Ne forgasd szemeidet férjem! Hagyd hallgatni a mellyedben üvöltő szélvészt, szenvedd, hogy nyilt igazsággal mondhassa meg egy asszony vélekedését, s bizonyos vagyok, annyira nem lész János előtted terhelve, hogy egészlen eltaszítanád. (Előre vigyázva.) Erik! – Te már a gyermek Jánost sem szeretted, pedig ő, mint te is, a nagy Gusztávnak fia!

KIRÁLY: Aki őtet szerettébb annya miá elébe tette elsőszülöttjének.

KIRÁLYNÉ: S itt Erik, itt fekszik magva testvéred minden szerencsétlenségének. Míg gyermeki módra játszott attyának térdgye körül, s rebegve kivánkozott fel annyának ölébe, írígy szemmel nézett az idősb Erik a kis szerencsésre, gondolván, hogy annya holttestével el légyen temetve attyának szeretete is. János férfiú kort ért, kivánságod következésében ment Angliába, megkérni számodra Erzsébetnek kezét, hogy sikerülni nem láttad kérésedet, ezt azon büszke fejedelemasszony charactere okozta, ki is Európának minden királyaiba kérőit kivánnya szemlélni, ki mindennek reménysugárt nyújt, de egynek sem valósítja igért reményét. Igazságtalanul érte Jánost ezért haragod. – Visszajött ő, s szívének vonzódásit követve kívánt megházasodni, de statusi bölcsességed szíve választását helytelennek itélte. Te más menyasszonyt kértél meg számára, ő megvetette azt, s Lengyelországba ment, hogy rég szerete kedvesét, mint hitvesét hozhassa haza.

KIRÁLY: S ez nem volt makacsság? Lengyelország Svecziával ellenségeskedésben, háborúban volt! Sőt nem makacsság, több ennél is, árulás volt az.

KIRÁLYNÉ (folytatja): Jánosnak ellenségei (Jőranra tekint) – vannak néki ellenségei ez udvarnál, – távollétét gonoszan használták, szívedet egészlen elszakasztották testvéredtől. Néki azt sugallták, mintha te Finnlandtól, ősi herczegségétől akarnád megfosztani, néked, hogy János koronádra vágy. Hadakat gyűjtöttetek a testvérharczra, ezer öldöklő karokat fegyverkeztettetek fel, s egy nyájasan közbenyújtott kéz végetszakított volna háborgástoknak. János Abonál megfogattatott s halálra itéltetett, de a te szívednek még irtózatos volt a testvérgyilkosság, csupán szűkebb körbe bilincselted munkásságát.

KIRÁLY: S hogy hálálta meg azt?

KIRÁLYNÉ: Kemény sorsának béketűrése által – Alázatos leveleket írt hozzád, alig olvastattak. Évek múltak el, s ő felejtve volt. Akkor apadt hitvesére nézett, hitvesére, aki elhagya minden fényt, minden méltóságot, hogy fogoly férjét a tömlöczbe követhesse. Félig már a világtól elszárnyalt lelke újabb bilincsekkel érzette magát a földhöz csatoltatni, ha ember imádott hitvese szabadítását eszközleni kéntelen. Meg nem hallgatva simúltak el testvérjének fülei mellett könyörgései, s a messze távolságban keresi, amit önnön vére megtagadott szerencsétlen sorsától. – Szabadságra törekszik az ember, midőn békéntelen fejtődzik ki annya méhéből, a szabadságot vadássza, míg tart lehellete. Ha szűkebb körbe záratnak körülte a munkásság határi, fentebb hanggal szól bent a szabadság szerette lélek: ki! ki!

JŐRAN: Hogyan? Felséged védelmezi őt? Őt, aki megtagadta felségedben a királynét tisztelni? Őt, aki koronázásodon meg nem jelent?

KIRÁLYNÉ: Ő a tartomány s az ország Rendei képzelt javát czélozva, egy méltóbb választást tanácslott a királynak; tanácslotta, ne emelné fel az augai kis udvarból származott parasztleányt thrónusa oldalára, – én magam is tanácslottam azt a királynak, s mást büntessek azért, ami önmagamat nemes büszkeséggel derít hogy cselekedtem? Hogy rangom ellen szóllott, azt jóváhagyom, hiszen szívemet nem esmérte ő.

JŐRAN (magában): A király ingadozni látszik, ellenméreggel kell élnem. (Hangosan.) Ha felséged illy tűzzel védi a bűnösöket, úgy írígységre méltóbbak ők Svéczia leghívebb polgárjainál. Igaz, a király kegyelme még egyszer adhatna bocsánatot, de ezen a nyilt úton lelt levelek tartalma már mindenek előtt tudva van. Ennek hallatára környülfogta házamat a nép s kiáltott: „Isten óvja a királyt, s büntesse a pártütőt!” Ha egy minden alattvaló által szorosan ítélt, köztudomású gonosztettet kegyes kimélléssel néz által az uralkodó, vajmi hamar hajlandó a nép egy jó királyt gyengének mondani!

KIRÁLY: Semmi irgalom!

JŐRAN (sietve): Igen is veszedelmes lehetne.

KIRÁLY: Hivd egyben a titkos tanácsot, végzése haladék nélkül teljesíttesen.

KIRÁLYNÉ: Öcséden?

KIRÁLY: A polgárimat bíráló törvényszék itélje a királyfit is. Csak a közönséges gonosztévő essen áldozatjául az igazságnak? S a nagyobbrangú nagyobb bünös minden törvényt büntetlen gázoljon? (Jőranhoz.) Vedd elébbi őrjeit hatalmad alá, vizsgálódj, s itélj. Elrepült a kegyelem perczenete, a viszonozás órája ütött!

JŐRAN: Sietek. (El akar menni.)

KIRÁLYNÉ: Jőran!

JŐRAN (megáll): Felséges asszonyom!

KIRÁLYNÉ: Csak királyod javát czélzó igyekezeted siettet? S nem játszik itt semmi személyt gyülölséged?

JŐRAN: Tiszta szorgalmamnak, jobbágyi kötelességemnek illy elesmérése…

KIRÁLY: Maria! Ne szomorítsd illy alávaló gyanúval leghívebb szolgámat. (Jőranhoz:) Tudod, az asszonyok bírája a szív. Az észtől kér tanácsot a férfiú, ez parancsolja, hogy így cselekedjünk. Felejtsd a gyanút.

JŐRAN: A hív svédnek csupán a szívesség s kegyelem azon perczenettyeire van emlékezete, mellyekkel őt felséged szerencsésíteni méltóztatik. Áldás királynénknak szép, könyörületes szívére! Ha az igazsággal az irgalom fog kezet a thrónuson, meg van vetve a nép boldogságának talpköve. (Tűzzel a királyhoz:) Áldás az igazságos királyra! (Szenteskedve a királynéhoz:) Áldás a mi jó királynénkra! (Sietve el.)

3-ik jelenés

A király s királyné

KIRÁLY: El vagyok tehát kárhoztatva, örökös rettegések között élni thrónusomon. A nép, a papság viszálkodva önmagokkal s az éggel, ellenségesen állnak egymás ellenében, harczolva afelett, mint szolgáltassék leghelyesebben az Isten, amidőn egyik sem szolgálja őt. Vérem idegen hatalmakat rijjaszt fel enyészetem eszközlésére, hánnya a buján tenyésző, vesztünket siettető pártütés magvát, (a királynéhoz) s arczulatodat nem fedi a halál sápadtsága? Büszke nyugalommal állasz itt, nem félve azon naptól, hol a minket környülvévő felség elenyészik?

KIRÁLYNÉ (nyugodtan): Nem ittam még aranybillikomból, nem ékesítettek pompás öltözetek, s ezen szív nyugodtan vert szegény köntös alatt is. Semmit mást, csupán ártatlansággal teljes lelkinyugalmat hoztam én néked reggeli adományul.* Engedd én királyom, hogy menyasszonyi kincsemet híven megőrizzem, mert az udvar fénye, az udvar örömei pótlást ezért nem reményltetnek. Te nagy király vagy uram! Aranynak s kincseknek, életnek, halálnak ura, s mégis csak egy örömpillantatot sem vásárolhatsz magadnak. Nem nevezem azt gazdagnak, aki mindennel bir, nincs már mit reményljen, mit kivánjon hátra, – s hogy mindent elveszíthet, méltán fél, kinek sokat igért a sors: aki reménylhet, az a boldog.

Morgengabe, a házaságkötés reggelén a házastársak által egymásnak adott ajándék.

KIRÁLY. Maria!

KIRÁLYNÉ: Minden thrónusodhoz közelgetőben egy ellenséget látol te. Nem körülted király, benned dühösködnek azok. Vallyon élhet-é másokkal békességben az, ki önnönmagával rendben nincs? Testvéredet fogságra vetni igazságosnak látszott előtted, most már érzed, csak látszott és nem volt igazságos. Azonban egy herczegséget nyertél, a király szélesebbre terjesztette tartományait, de a királyi hódítás mellett az ember elszegényedett.

KIRÁLY: Félre azon tükörrel, mellyben csak tyrannusnak látom magamat, s mellyet minden tettemnél munkásan előmbe tartanak karjaid. Maria! Tebenned is ellenségemet szemléljem én? Azért vetettem é meg mindazokat, kik királyi székemhez közel állottak, azért szorítottam-é a legtávolabbat szívemhez, hogy háládatlansággal fizessen?

KIRÁLYNÉ (méltósággal): Uram király! Mindenért, amit vélem cselekedtél, én csak valóságot adhatok; mentül ritkább előtted az igazság szava, annál szükségesebb, hogy halljad azt. Száműzetve van az égnek ezen leánya, a királyok székétől, száműzte őt a hízelkedés mérge, én utat nyitok néki szivedhez. Ő higyjed uram, nem puszta találomból állok én e helyen, nem a vak eset emelt ki a porból engemet. A vándort, ki hogy gyarapíthassa az emberi boldogságot, meredek kőszírtre vánszorog, egy felsőbb kéz vezérli. Hogy önmagaddal, hogy az emberiséggel megengesztelődj, hogy szívedhez csatoltassanak a természetnek szakadt kötelei, azért állok itt. Sem keménységed (megbocsáss*) sem haragod e helyről el nem tántorít. Erik! Hallgasd meg a természet szavát, ne tagadd meg testvéredet!

A zárójelbe tett szó megfelelője nincs a német szövegben.

KIRÁLY (haraggal): Egy szót sem felőle! Haragomra esküszöm! aki mellette szól, bűnjének részese. Ő önmaga vezérlette sorsát, ő hívta alá az öldöklő mennykövet. Hibám nékem, hogy végre megtalálja? (Bosszankodva:) Félre e könnyekkel, ellenségemnek folynak. (Tüzesen megfogja kezét:) Maria! Benned is egy kigyót neveltem én? (Elbocsátja.) Akkor gyöngéded szikra, emberhit, aludgy el egészlen. Akkor népemnek ostora akarok lenni. Templomot építek a véteknek, a pórnép salakjából választom tanácsosimat, a legkegyetlenebbeket barátokként szorítom szivemhez, sátorosan ünneplem azon napot, amellyen legtöbb könnyek folytanak, s akkor átkozzátok, átkozzátok azon ördögöt, amellyé ti angyalok önön magatok tettetek. (El.)

4-ik jelenés.

A királyné magában

KIRÁLYNÉ: Hasztalan reményltem meggyőzhetni a gyanút s a kétségeskedést, őt önmagával s az egekkel megengesztelhetni. Igen hiú valék, igen keveset érek férjemnél. Inkább gyűlöli testvérjét, mint szeret engemet. Nincs többé szabadságomban szóllani mellette, s ő mégis megitéltetik, s az ő birája – Jőran, és a király!! Ne engedd, ne engedd Istenem, hogy önnön vérét önts eki, ne engedd, hogy örökös megbánás marczangolja a testvérgyilkosnak szívet. Egy rettenetes mélységnél áll ő, gyenge karjaim erőtlenek őt visszatarthatni. Ó! Küldd egy angyalodat, hogy levonja szemeiről a homály fátyolt, s őt nékem, az erkölcsnek s népének visszaadja!! (El.)

5-ik jelenés

Nagy királyi palota, oldalt egy thrónus. Richers, Botwid, Struen, Theit, több nemes svédek. – Az ajtónál nemes szolgafiak

BOTWID (Theit és Struen mellett áll): Valóban, már megelégeltem a várakozást.

THEIT: Unalmad olvasható arczulatodon, képed nőttön hosszabbodik.

BOTWID: Ki nem állhatom az udvari levegőt.

STRUEN: A cencellarius egész rendtartással hívatott bennünket.

THEIT: Meglássátok, új hálóban vagyunk. Szépen magatokhoz huzzátok lábaitokat, nehogy béhurkoljon.

RICHERS (a többiekkel beszéllett, de szemei mindig e hármon nyugodtak, most közelít): Széledjetek el, – ne dugjátok csomóba fejeiteket, ugyan ne könnyítsétek annyira bátyámnak munkáját, hogy egy csapással három legyet fogjon, hadgyátok magatokat fogdosni legalább. (Félremegy.)

BOTWID (hasonlóul félremegy): Az okosság igen sok alkalmatlansággal jár.

6-ik jelenés

Az elébbiek, Jőran, Wolowsky a középajtón jönnek.

JŐRAN (egy nemes szolga ifiúhoz): Jelentsd bé követ úrnak jelenlétét. (A szolga el.)

JŐRAN (jelentőleg néz körül, – magában): Itt vannak. (Hangosan Richershez): Öcsém, lépj közelébb, hogy a király észrevehessen, szóllója van hozzád.

RICHERS: Bátyám, te tudod, mellyik oldalra néz legörömestebb a király. Jól állok itt néked?

JŐRAN: Hogy érted azt?

RICHERS: Vallyon azon báb, mellyet a királynak bé kivánsz mutatni, itt alkalmatos fényben…

JŐRAN: Öcsém, ne tégy képíróddá, (lassan Richershez) a szép álorczának könnyen homlokára rajzolhatnám a bűnöst.

RICHERS: Jól találni a képíró legfőbb mestersége, milly kár, hogy minister vagy bátyám!

JŐRAN (lassan, bosszúsan): Köszönd az Istennek, – így mentem meg koczkára vetett életedet.

RICHERS: Bátyám!

JŐRAN: A király.

7-ik jelenés

A király késérőkkel, az elébbiek

KIRÁLY (a thrónushoz megy, mély tisztelettel állnak körülte mindnyájan, leülvén a thrónusra, Jőrannal szól): A követet.

JŐRAN (elővezeti Wolowszkyt.)

WOLOWSZKY: Sigmond, a lengyelek királya küld felségedhez.

KIRÁLY: Mit akar a király?

WOLOWSZKY: Minekelőtte hivatalosan szóllanék, légyen szabad üdvözletemet kijelentenem. – Hatalmas királyom felségednek egészséget kíván, s további szomszédságos barátságot ajánl.

KIRÁLY: Mondd meg néki, én nem háborítom a szomszédi csendet.

WOLOWSZKY: S mégis svéd katonák foglalták el azon várost, mellyet János herczeg, királyomnak vője néki általengedett.

KIRÁLY: János az attyai örökségből semmit el nem vesztegethetett, Finnland Svetziához tartozik, nékem, kinek fejére az atyám tette a koronát, nékem tisztemben áll felvigyázni, hogy egy legkisebb gyöngy se vesszen el koronámból.

WOLOWSZKY: Második üzenetem: visszakívánom a herczegnét, kit is felséged szoros őrizet alatt tart.

KIRÁLY: Önnön akaratja szerint, mint herczegné élhet Svetziában, olly udvarral, amillyet rangja kiván, – a tömlöczbe szabad indulatból követte a pártütő férjet, nemének s hívségének tiszteletét hagyván hátra maga után. – Én azt, amit panaszképpen említesz, mint kegyelmet engedtem nékie, amellyet ő jobban is tud náladnál s királyodnál becsülni.

WOLOWSZKY: Ivan czár, aki hamarébb kérte meg kezét, mint János herczeg, de később felséged testvérének engedni kénteleníttetett, Lengyelországtól kivánnya, hogy a templomi szertartások szerént oldoztassanak fel a herczegnét a fogoly Jánoshoz csatoló kötelek.

RICHERS (magában): Hallatlan!

KIRÁLY: Helybenhaggyja ezt Sigmond király?

WOLOWSZKY: A czár hadjai felállítva állnak határszéleinken, ezen hatalomnak engedni kéntelen.

KIRÁLY: De én nem vagyok kéntelen engedni! Hogy ezen kötést nem örömest láttam köttetni, tudgya a világ, de minekutána kötve van, az elválásra kénszeríteni nem fogom. (Komoran:) Talán közbejő valami, amit használhatni fogsz, talán a menyasszonyt özvegyként viheted magaddal.

WOLOWSZKY: Beteg János herczeg?

KIRÁLY (sietve): Elég, elég, a többi magától eljövend. – Szólj a herczegnével, mulass udvaromnál, igen alkalmas üdőbe jöttél, igen, igen, beszéld az elmenetelre, vidd magaddal, – ne kéméld szavadat, hogy ezt végbevihesd. – Addig – Isten véled. (Elfordul.) – Hol Richers? (Feláll, látszik, hogy oszlatni kivánnya érzéseit.)

RICHERS (közelebb lép): Felséges Uram!

KIRÁLY: A bátyád munkásnak, alkalmatosnak dicsér, – s mégis távol élsz az udvartól, semmi hivatalt nem keresel. A te üdődben gyakorlani kell az erőt s az egésznek, nem az egyes tárgynak szánni magát. Reménylem kivánságoddal találkozom, ha munkásságod jövendőbeli körét meghatározom, s azért ezennel az orosz czárhoz követemnek nevezlek.

RICHERS (megdöbbenten bátyjára néz, de hamar magához tér, s meghajtja magát.)

KIRÁLY: Követséged sietést kiván, készülj az úthoz, mert holnap jókor el kell hagynod Stockholmot.

JŐRAN (erőltetni kiván): Ha felségednek úgy tetszik, még az éjjel, igen, még ma.

KIRÁLY (nem érti): Az első munkát nem kell szerfelett nehezíteni.

JŐRAN (félhanggal a királyhoz): A czárnak János herczegnét tárgyazta szerelme sötét borút hozhat Svetziára, s azért úgy vélem, igen sietve…

KIRÁLY: Igazad van. (Richershez:) Minden pillantat az útra készen találjon, bátyád a szükséges iroványokat s rendszabásokat által fogja adni.

RICHERS: Kegyelmes uram, mennyire megindít ezen bizalom, még semmit sem tettem az érdemre, hogy királyi tekinteted e komoly tárgyban reám szálljon. Nagybátyámat kivánod bennem megtisztelni, néki (reá néz) igen bátyám, néked köszönöm e szerencsét. Mindég atyáskodó gonddal voltál erántam, de ezn jóságod legfőbb reményimet is feljülhaladja. Térdenállva tészem felségednek ezen kegyelmes bizodalomáért méltó köszönetemet.

BOTWID, THEIT (magokban): Mi ez?

JŐRAN (figyelmezett reájok magában): Megütköztek, bűnösök.

KIRÁLY (Richershez): Állj fel, minden méltósághoz nyílt az út előtted.

RICHERS: Gyors, de megfontolt lépéssel követem ez útat. Bátyám, siess eligazítani, mert ez új kötelességet annyira megkedveltem, hogy Stockholmban többé magamnak nem tetszem.

JŐRAN (magában): Hogy magyarázzam e szorgalmat?

THEIT (Botwidhoz): Elárult bennünket.

KIRÁLY: Jőran, mikor gyűl egyben a titkos tanács?

JŐRAN: Pontban öt órakor kegyelmes uram!

KIRÁLY: Braskének hibázni nem szabad, ő igazságos, s kedveltje a népnek, vélekedését tisztelnünk kell. Vizsgáljatok, fontoljatok mindent szorosan, ne hidje a világ, hogy én bosszút állok, büntetni akarok. (Richershez:) Isten véled utadon! Okosan viseld magadat, mert jövendő helyheztetésed poltzán gyakran egy szótól, egy hangtól, amelly ezen szót kiséri, egész népeknek élete s halála függ. Tartsd fel Svécziának becsületét, s ügyelj alattvalóim boldogságokra. Egy nagy munka fekszik az ifjúnak kezében, bölcsességet kiván az, s a férfikornak érett gondosságát; úgy vélem, alkalmatos voltod megelőzte az üdőt, nem fog késni hív szolgálatid jutalma. Isten véled. (El, mindnyájan követik, Botwid, Theit és Struen maradnak.)

8-ik jelenés

THEIT és STRUEN (összetett kézzel a földre szegezett szemekkel állanak.)

BOTWID: Hé! Fel a fejeteket, széjjel karjaitokat, így minden oldalról megtámad az ellenség. Férfiak vagytok?

THEIT: Férfias dolog-é, amit tapasztaltunk?

STRUEN: A ravasz, biztosságba tészi magát.

BOTWID: Nékem is úgy látszik, őtet Oroszországba küldik, s minket… nékünk majd amoda (az égre mutat) adnak követséget. Ha mindaz, amit láttam s hallottam, nem egy pokolbeli káprázat, úgy Richers barátunk…

THEIT (sietve): Egy áruló.

BOTWID: Lassan, lassan, ezt csak a dolog kimenetele fogja megmutatni.

STRUEN: Várja bé azt, akinek kedve van, én nem.

THEIT: Sem én.

BOTWID: Hogyan? Minthogy egy kereket vesztettünk, az igaz ügy egészlen megakadjon? Ha Richers mindjárt nincs is többé velünk, ellenünk nem lehet.

STRUEN: Az udvar fényessége…

THEIT: Újabb megtiszteltetések…

BOTWID: Gyakran új gazembereket szülnek az igaz. De Richersről ne így gondolkozzatok, ha mindjárt fejét a hálóból kihuzza is. Istenemre mondom, fel nem tettem volna azt felőle. De minket árulással a vesztőhelyre nem viszen. Azt csak egy gazember teheti, s Richers nem az.

9-ik jelenés

Elébbiek, Richers

RICHERS (Botwid végbeszédje alatt belépett s most előbbre jön): Nem vagytok egyedül?

BOTWID: Ha hárman egyedül lehetnek, úgy vagyunk.

RICHERS: S mégsem. (Ironiával:) Bizonyosan egy idegen van köztetek.

BOTWID: Ha hármunkon kivel még valakit látsz, akkor jobbak ez enyimnél szemeid. (Jelentősen:) Még te nem jöttél, nem volt köztünk idegen.

RICHERS (nyugodtan reá néz): S ki ellen védelmeztél hát engemet?

BOTWID (hirtelen akar felelni, s csak akkor értvén meg kérdését, hallgat, – pausa után): Ezek ellen né.

RICHERS (büszkén reájok néz): Gyávák! Kik istáp nélkül nem állhattok, szánlak benneteket. Örömest hasonlítanátok a szélvésznek ellentálló erős tölgyfához, s im a lágy meleg udvari levegő már elgyökeretlenített.

THEIT: Amit láttunk, hallattunk, méltán helyt ád bizodalmatlanságunknak.

RICHERS: S ezen bizodalmatlanságot sietve a barátot sértő szavakba kell foglalniatok. Ördög és pokol! Már felőletek felteszem az árulást s úgy vélem, magatok szerént ítéltétek gróf Richerst.

BOTWID: No! no! Ne vedd rossz néven, de azon új méltóságod, kijelentett örömöd, magamat is kétségessé tett.

RICHERS: Botwid! Ó! Mennyi fájdalom szövetségben lenni veletek, gyáva teremtések. Vallyon hogy érhetitek a távol czélt, ha minden kavics felszedésére lehajoltok. Bizzatok, ahol nem értetek, s minden képvonatról számot ne kérjetek.

THEIT: De ha a király kegyelme…

RICHERS: Kevélységet öntend belém, gondolod? Kérlek, hallgassatok, ne lásson a világ illy gyalázatos meztelen. S ezen királynak, ezen királynak hizelkedései vesztegethetnének meg engem? Sokkal büszkébb vagyok, mintsem hogy ez reám bényomást tehetne. A nemes férfiú nem érzi magát alacsonynak egy király asztalánál, s nem olly főrangúnak, hogy megvesse egy közönséges polgárnak szíves ajánlású ebédjét. Nem tiszti méltóságok, nem az udvari fény, önnön érzetem magasztal fel engemet.

STRUEN: S te elutazol?

THEIT: S olly követséggel? Herczegünk elválasztását eszközleni?

RICHERS (magához vonnya őket, tűzzel): Szabadságát eszközleni.

BOTWID: Hogyan?

STRUEN: Szabadságát?

THEIT: Richers, szólj. (csaknem egyszerre)

RICHERS (végignéz rajtok): Csaknem kedvem volna elhallgatni előttetek, de ti lefutottatok, s szükség, hogy ismét felhúzattason az óramű. Tudjátok tehát, herczegünket küldöm el önnön ruháimban.

THEIT: Lehetséges-é?

STRUEN: A herczeget?

BOTWID: Sikerül szándékod?

RICHERS: Reménylem.

THEIT: De hogyan?

RICHERS: Ezen kérdés illő tehozzád, mert hogyan, hogyan szabadítom én meg, az egynek sem jut eszébe, mert egy sem adná azt érte, amit én adok, – életemet.

BOTWID: Richers!

STRUEN: Ne vess koczkára sokat!

RICHERS: Mindent. – Nincs senki is, aki jajszóval kövessen síromhoz. Én egyedűl állok, – elesem-é én, vagy egy homokporral kevesebb nyomja a földet, az egészre nézve mindegy. Néki egy szerető felesége, néki alattvalói vagynak, akik engem áldanak koporsómban is, attyokat adom én vissza az árváknak, ezerek hullnak hálákat adva térdjeikre, s mindez csak egy életbe kerül, egy olly életbe, amellyet talán kevés napok mulva táncz közben egy hideg ital által, vadászaton, lovam egy botlásával elveszthetek. Ó! Barátim! Hadgyatok uzsoráskodnom halálommal, hadgyatok egy szép tettel általköltöznöm.

BOTWID (felindultam rohan nyakába): Barátom!

THEIT (csaknem könnyezve): Hogy állunk mi előtted.

STRUEN (kezet nyújt): S téged mi elesmérhettünk?*

Ti.: félreismerhettünk. (A német eredetiben: verkennen.)

RICHERS: Most megesmértetek. Felejtve legyen minden.

BOTWID: S én semmit, éppen semmit sem tehetek a czélra? Nincs semmi verekedésre, semmi vagdalkozásra való? Illy egyedül akarod életedet árúba bocsátani?

RICHERS: Egyedül.

BOTWID: S miként gondolod a herczeget…

RICHERS: Megszabadítani? Még mindez rendetlenül nyugszik itt (homlokára mutat), de nemsokára kifejtődznek a bomlott megfogások, nemsokára kilép a „hogyan” sötét homályából. A planum tisztán, fényesen áll lelkem előtt, elragadtatva fogja fel azt az elébbi elhatározás, s nemsokára örömkönnyeket ád a végbevitt feltétel. Azon kéz, amelly leveleinket a tömlöcz zárain áltbocsájtotta, megvesztegethető volt. A vas csaknem mindenütt enged az aranynak. (Tűzzel.) Hála néked Istenem! Nékem van aranyom, s ezen tett után alkalmasint nem lesz többé szükségem semmire, még csak a pompás temetéstől is megkímél a büntető igazság. A szegény bűnöst egy marok por fedi, semmi sírkő nem viszi a késő világra cselekedetét. De (kezet ád) barátim szivekbe élni fog az. Félre a büszke márványszobrokkal. Könnyeitek síromra hullanak, ez légyen emlékoszlopom, amelly tudtára adja a vándornak: egy jó ember nyugszik itt!

BOTWID: Barátom!

STHEIT és STRUEN: Richers!

RICHERS: S most el, el innént, itt nincs hely kifőzni a jócselekedetet, itt csak a vétek tenyészik buja sarjadzattal. Széledjetek el. Akármit tegyek én, részt semmiben sem vegyetek. Éljetek hercegünknek. Szeretetemnek, hűségemnek végrendelését a ti sziveitekbe teszem le. Amott számot fogok kérni. Botwid, Theit, Struen, – amott számot fogok kérni! (Mindnyájan el.)

(Vége a 2-ik felvonásnak.).

HARMADIK FELVONÁS

János tömlöce

Első jelenés

Elől egy asztal lámpával, hátul egy pamlag (nyugvó ágy), – az ajtó fel van emelve, garadics hoz lefelé.

JÁNOS (a pamlagon fekszik s szunnyadoz.)

SIGMOND (mellette ül a földön s képére néz.)

KATALIN (az asztalnál ül földreszegzett szemmel.)

SIGMOND (felkél s lábujjhegyen előre jön): Anyám, alszik az atyám.

KATALIN: Hála Istennek. Nyugodtan légy kedves gyermekem, fel ne költsd.

SIGMOND: Ó nem, nem! Én nyugton leszek, mert ha felébred, ismét haragos lesz, s átkozni fogja az embereket, hogy e sötét kamarába zárták. (Környülnézi magát félelmesen.) Atyám! Ez igen borzasztó hely!

KATALIN: Ó! Isten!

SIGMOND: S mégis, én nem félek, nemde anyám, a jó gyermekek nincs mitől féljenek?

KATALIN (felindultan néz reá, s az égre pillant).

SIGMOND: Ma reggel még a napot s szép zöld fákat láthattunk, itt csak nedves kövek s örökös éjtszaka van. Ah! Máskor ha éjtszaka lett, s a hold s az apró csillagok feljöttek, azok a sok apró csillagocskák, amellyek úgy fénylenek, akkor mindnyájan az ablaknál álltunk, s néztük a szép kék eget.

KATALIN (elfordul, fájdalmasan): Óh!

SIGMOND: Akkor az atyám így szólott: Sigmond, a csillagok felett lakozik azon jó Isten, akihez naponként könyörgünk, váltson meg bennünket; s akkor kezeimet összetettem s úgy kértem őtet, vinne ki a tágas szép világba, de ő mégsem tette azt.

KATALIN: Sigmond!

SIGMOND (az ég felé): Haragszol reánk édes Isten, hogy meg nem hallgatád kérésemet? Légy ismét jó, engedd ismét látnunk a napot, a csillagokat.

JÁNOS (vadul felszökik): Katalin, Sigmond!

KATALIN: Mi lelet, kedves férjem? (hozzá ugrik.)

JÁNOS (reábámul): Te vagy Katalin? Hol Sigmond?

SIGMOND (hozzá szalad): Itt atyám!

JÁNOS (Mindkettőjöket előre vezeti): Ti vagytok, ti vagytok valósággal? Nálam vagytok?

KATALIN (enyelegve): Lehetnék-é másutt?

JÁNOS (magához szorítja őke): Ti itt vagytok! Karjaim közt tartlak benneteket? Hála Istennek vége van, – egy álom volt.

KATALIN: Egy rossz álom, ha tőled elválasztott engem.

JÁNOS: Óh csak tudhatnám, hoz-é segítséget Ille?

KATALIN: Még alig ment el, várd visszajöttét nyugodtan. Amiolta tömlöczünkbe sütött a reménynek ezen kis sugára, kevésbé férfiasan viseled ellensorsunkat. Fut tőled az álom, s ha eljön is, nem olly barát gyanánt jő, aki szenvedéseinket enyhíti, gondjainkon könnyít, ébren rég nem látott gyönyörű tájakra varázsol. Valjon mivel dicsekedhetne a gonosztévő előtt egy olly ártatlan, aki, valamint mi, megfosztatik a napvilágtól, ha lelkében világosság nem tenyészne.

JÁNOS: Óh! De ezen új gyalázat, ezen lakhely! Egy lassan öldöklő méreg forr ki a nedves kövekbül. Nézd, alig ég már a lámpa, elfojtva látszatik a rettenetes gőztül. (Könnyekkel:) S te követtél engemet. Asszony, angyal, élve temetted el vélem magadat!

KATALIN: Ösmérek én nélküled életet? A vad sorsnak minden keserű pohara mellett téged s gyermekemet meghagyták énnékem. Mint asszony, mint anya írígylésreméltó vagyok, melly szebb sorsnak lehet reám nézve ingere?

JÁNOS: Te uralkodásra születtél.

KATALIN: A szenvedésre, mert asszony vagyok.

JÁNOS: Az oroszok czárja kezét s thrónusát ajánlta néked.

KATALIN: Te szívedet, – mi tesz boldogabbá?

JÁNOS: Isten! Isten! Valjon mit vétettem, hogy ílly keserű poharat mértél reám? Nyomorgattam-é népemet? Indulatlan, hidegen mentem-é el az emberi nyomorúságnak mellette? Gúnyoltam-é a vallást? Önkény vagy igazság szerént tettem-é itéletet? Kedvezlője voltam a véteknek? Száműztem a virtust? Nem ünnepeltem-é szentnek minden napot, mellyen az emberboldogságot előmozdítatnom engedtetett? És mégis, ezen egész, egész szép teremtésedben csak e szörnyű helyed volna számomra?

KATALIN: János, – ne káromold az egeket! Sokat tett az Isten érettünk, ne esmérd el a jót,* s tűrj férfiasan minden rosszat, míg sorsunk változik. (Sigmondot kézenfogja.) Nem ő volt-é, ki megadta nékünk e kis vigasztalót? Még csak reménylted láthatni, s máris szíved kiváncsisan dobogott ez örömperczenetnek elébe, s midőn megláttad, – oh, mi hasonlított azon boldogsághoz, hogy gyermekedet karjaid közt tarthatád? S ismét, midőn rebegő nyelvével atyát kiáltott, midőn erőtlen lábainak első lépését feléd intézte, örömkönnyek csengettek* alá képeden. Az atyai örömök édességét nem érzi királyi székében az uralkodó, elvesznek azok a nagy egészt tárgyazta gondok között. Te valóul – melly szép sors, – te igazán érzetted azokat. Te mint férj, atya, ember, boldogítva vagy.

A német eredetiben: verkenne nicht das Gute.

A német eredetiben: stürtzen.

JÁNOS: S boldogítóim szenvednek!

KATALIN: Én csak akkor szenvedek, ha te nyugodt nem vagy. Helyheztetésünk hirtelen változása engem is érdekel, magamat is borzaszt ez irtózatos hely.

JÁNOS: Különös rettenetes gonosztévőknek, olly bünösöknek számokra, amillyek nincsenek, építette a barbarus előidő, kegetlenségének ezen emlékét. Nem lakozott itt semmi élő teremtés. Akkor Svéczia királyi székére egy szörnyeteg lépett, megtagadott tőle a természet minden érzést, minden emberiséget. Gúnyolja ő a természet minden indulatját. Ó! Siránkozzatok, essetek kétségbe! Őbenne nem ver emberszív. Egy lábainál fetrengő, siránkozó világ sem facsarna ki örökkön száraz szemeiből csak egy könnyet is. Ezen szörnyeteg meg tudta a barlangot népesíteni. Testvérét taszította… (szava megtörik).

KATALIN: Jőjj magadhoz. Öszvezúzó teherrel fekszik e kőszirt építmény a bűnösön, minket nem is nyom, tisztább világgal fénylik e gyenge mécsa az igaznak, mintha maga a nap egy gonosztévőnek. Amannak a halál sem rettenetes, barátját látja ő a halálban, egy olly barátot aki bilincseinktől feloldoz, aki ama jó atyához viszi a jó gyermekeket.

JÁNOS (karjai közé vészi): Asszony, illy kimondhatatlan nyomorultnak kellett-é lennem, hogy téged illy fénylő nagyságban szemlélhesselek. – Uralkodj Erik, hódíts meg egy világot, én tégedet bírlak, s gazdagabb vagyok tömlöczömben, mint Erik thrónusán!

2-ik jelenés

Gruskel, előbbiek

GRUSKEL (felnyit egynehány zárakat, s belép, belépése közben): A zárak nem elég erősek, ide több vas szükséges.

JÁNOS: Mi ez?

GRUSKEL (minden figyelem nélkül leveszi sipkáját s ismét feltészi): Tudom, hogy nem jó szemmel láttatom én itt, de biz az nem segíthet, nékünk meg kell egymást szenvednünk.

JÁNOS: Ki vagy te? Miért jössz ide?

GRUSKEL: Hogy te el ne menj herczeg, én azért jövök ide. Elébbi lakhelyed ajtaja nem volt elég ép, hasítékok voltak rajta, amellyeken könnyen béfért egy levélke.

JÁNOS (magában): Hah, az én sejdítésem! Ille! (Hangosan): Hol van Swarte, ő az én őröm?

GRUSKEL: Az volt, most már hozzám kell szoknia a herczegnek. Swarte nem volt illy hivatalra alkalmatos. Egy tömlöcztartó, aki nem káromkodik, aki, Isten bocsásd bűnömet, még sírni is tud, aki a foglyokkal imádkozik, panaszolkodik, jajgat, egy illy tömlöcztartónak alattvalói előtt nincs tekintete. Szükség, az ember mindég szeme előtt tartsa, mi légyen. Én magamat le nem alacsonyítom, közönségessé nem leszek, nálam az aranykulcsok nem nyitnak, és könnyeket, – haha – én patak gyanánt láthatom folyni, a könnyeket. Szóval, Gruskel a maga alkalmatos helyén van.

JÁNOS: Megholt Swarte?

GRUSKEL: Még most csak hivatalábul esett ki, de illendő bérét megkapja. (Katalinhoz.) A herczegné vélem jön.

KATALIN (megijed): Ki? Én?

JÁNOS: Hitvesem! Ki merészeli őt tőlem elválasztani?

GRUSKEL: Királyi attyának egy követje kiván szólni a herczegnével. Kövessen engem a nagyszobába.

KATALIN: Az atyámnak? (reszketve).

JÁNOS: Jaj nékem!

KATALIN: Az atyámtól?

JÁNOS: Visszakíván téged, én többé nem látlak.

SIGMOND (félve): Anyám!

KATALIN (nyugodtan): Nyugton légyetek, én nem távozom tőletek. (Gruskelhez:) Jöjjön a követ, itt akarok véle szólani.

JÁNOS: Hatalommal ragad el oldalamtól, ha szemmel látja, mint bánnak véled.

KATALIN: Hatalommal a feleséget? Az anyát? Hatalommal? – Meggyilkolhatnak ugyan egy csapással, de el nem választhatnak. Hadd jöjjön.

GRUSKEL: Amint kivánja a herczegné, semmiben sem ellenkezném. Parancsolatomban van, csak egyezzenek a bátorsággal kivánságai. De a követ egyedül kiván szóllani.

KATALIN (Jánoshoz): Távozz, rejtsd el magad ama boltban.

GRUSKEL (el.)

JÁNOS: Szemébe nézhetnék-é azon férfiúnak, aki talán tanúja volt esküvésemnek, hogy téged a legboldogabbá tészlek. Istenem, mint teljesítettem esküvéseimet, dohos tümlöczben, megfosztva a napvilágtól, látja királyának gyermekét.

KATALIN: Távozz el, hagyd magammal őtet, talán – Ó Isten – szabadításunknak lészen angyala. Férjem, gyermekem, akármi légyen bár követsége, magamat e tömlöczbül egyedül ki nem vezet.

JÁNOS (a gyermeket ölébe emeli): Anya! Ne felejtkezz meg gyermekedről, férjedről. Sigmond, kérjed anyádat, osztozzon tovább is nyomorúságunkban, ne hagyjon el bennünket.

SIGMOND: Anyám, kedves anyám, ne hagyj el!

KATALIN: Hagyjon el engem a mindenható, ha én valaha elhagyhatnálak benneteket. Három lények vagyunk, de életünk csak egy, ettől megfoszthatnak, de egymástól el nem választhat semmi is.

JÁNOS: Semmi is! (Tüzesen:) Az Isten vigyázzon (megöleli) oltalmával feletted. (Oldalt el Sigmonddal.)

Katalin egyedül.

KATALIN: Atyámnak egy követje! Nem szaggaták-é szélt már levelei is szívemet? Istenem, ha ő tudná, hogy anya vagyok! Ha gyermekemet elragadná mellyemtől! Nem, nem, még semmit sem tud. Hiszem, mi a halottakként rég elfelejttettünk. Jönnek. Mint ver szívem, mint reszketnek térdeim!

3-ik jelenés

Wolowszky, Katalin

WOLOWSZKY (még kívül): A föld középpontjára vezettek-é?

KATALIN: Ezen szózat!

WOLOWSZKY (belép, megette Gruskel béhuzza az ajtót): Itt, itt találjam meg uramnak leányát?

KATALIN (kiáltva): Wolowszky!

WOLOWSZKY (meglátja): Katalin! Te, te vagy?

KATALIN: Öreg, hív barát.

WOLOWSZKY (reá bámul): Te itt, itt?

KATALIN: Igaz, ezen lakhely férjemet nem illeti, de mivel a fekete gonoszság épp ide sodorta alá őt, ne csudálkozz öreg, hogy mellette találsz.

WOLOWSZKY: Katalin! Isten! Így, így látlak viszont halaványan, képeden a keservek bélyege!

KATALIN (édesen): Külsőm engedett az üdőnek, szívem nem változott.

WOLOWSZKY: Királyi ékességben, mint János herczeg jegyesét láttalak utólszor, mint hitvesét így kell viszontlátnom?

KATALIN: Hogyan barátom, a szerencse változékonysága olly esméretlen még ősz fejed előtt? Helyheztetésem felől nyugton légy, idegen fénnyel ékesítve láttál mint menyasszonyt, tulajdonommal, magasabb beccsel állok előtted, mint asszony.

WOLOWSZKY (megragadja kezét, megcsókolja, nem szólhat bánatja miatt): Ó! Panaszkodj, sírj, ezen nyugalom, ezen szelíd szenvedés meghasítja nékem, ősz embernek szívemet.

KATALIN: Jőjj magadhoz. Beszélj nékem kedves honomról, jó atyámról, régi hív barátinkról. Ó! Szólj, emlékeznek-é még rólam?

WOLOWSZKY: Hív szereteted s erkölcsöd miá egy szentként tisztelnek mindnyájan. Igen sok mondanivalóm van, csak a kezdet nehéz. Agg, ősz fejemet hathatósabban megragadja a jelenlét, semmint hogy a multakról tiszta volna emlékezetem. Katalin! Akármit szólott légyen is a hír, így nem gondoltalak találhatni, így nem gondolja atyád, hogy veled bánnak.

KATALIN (hirtelen): El kell titkolnod. Eddig jól folytak dolgaim, csak ma lett ezen tömlöcz lakhelyünk. Jőran vagy a királyné vetette-é ez új gyalázatot, kinek köszönjük, hogy már a napvilágot is megtagadják tőlünk, nem tudom.

WOLOWSZKY: A királyné? Hogyan lehetne ő?

KATALIN: Gyűlöli férjemet, hogy koronázásán meg nem jelent, a gyáva Eriket egészlen ő kormányozza, ő vonja el szívét testvérétől, csak úgy magyarázhatom a naponként nőttön növő üldözést.

WOLOWSZKY: Katalin, – néked távoznod kell.

KATALIN: Hogyan?

WOLOWSZKY: Illy lakhelyen, illy kezek közt hátra nem hagylak.

KATALIN: Sorsom megváltozik. Tudod, a szerencse változtatja kényét, ma emel, holnap dönt. De te is éppen olly komor pillanatban jöttél, hogy egy sötét felhő írígyen lépett napomnak elébe, a felhő elhalad, s ismét mosolygand a szelíd kék ég reám.

WOLOWSZKY: Nem e tartományban többé. Katalin, higyj nékem, higyjél könnyűimnek, néked távoznod kell.

KATALIN: Mibel áll követséged? Ne szólj rólam, szólj végre atyámról.

WOLOWSZKY: Atyád visszakíván.

KATALIN: Wolowszky!

WOLOWSZKY: Meghagyta, hogy a királyleányt kiragadjam e gyalázatból, hogy visszavezesselek öreg atyádnak karjai közé.

KATALIN: Istenem!

WOLOWSZKY: Rangodat illető fénnyel kell élned atyád oldalánál.

KATALIN (sebesen). Szabad akaratból vetettem meg azt.

WOLOWSZKY: Meg kell törnöd ez idegen bilincseket.

KATALIN: S én fogva vagyok? Egy intésem sarkából veti ki ez ajtót, s szabadon mehetek az egész országban. Midőn Erik a tömlöczbe taszítá testvérét, engem meghívott, laknék udvaránál; királyi fényt s dús nyugodalmat ajánlott, s én mosolyogva mutattam néki jeggyűrűmet. Holtig egyesülve! volt az aranyba vésve, s enyészhetetlen áll az szivemben is. Messze vetettem el fénylő köntösimet, kifosztám hajaimból a gyöngykoszorút, széltosztottam ékességimet, s szegényen, szűkölködve követtem a tömlöczbe férjemet. Vallyon csak a szerencsében esküttem én lenni hitvese? Nem közös sorsra, nem közös örömre s közös fájdalomra egyesített-é az oltár bennünket? Megfosztatott attya örökjétől, testvére szívétől, hitvesétől semmi álnokság meg nem foszthatá, oldalánál áll az szerencsétlenségében, s el nem fogja hagyni sírjában is.

WOLOWSZKY: Katalin, néked el kell távoznod.

KATALIN: Kell? S ki akar kénszeríteni? Te? Gyermekkorom barátja? Az atyám, aki egy kérésem sem tagadta még meg?

WOLOWSZKY: A sors. – Még atyád, még Svéczia királya sem oltalmazhat többé.

KATALIN: Oltalmazzon hát a Mindenható. – Szólj, mi veszély fenyeget?

WOLOWSZKY: Az oroszok uralkodója ujíttya kérését kezedért.

KATALIN: Kezemért? Nem él-é nékem férjem?

WOLOWSZKY: Házasságodat feloldozottnak tekinti, – még lángol azon tűz, mellyet látásod gyujta szivében. Ő haddal fenyeget, ki akarja vívni menyasszonyát.

KATALIN: Öreg, tartsd fenn becsületed. Hazugságra alacsonítod magad. Másnak hitvesét kivánja a czár? Kivánja? Hiszen mit mindent nem kiván egy hatalmas czár, de akarhatja-é atyám, Svéczia, akarhatom-é én valaha?

WOLOWSZKY: Fegyverben állnak seregei, készek béütni Svetziába, milly erőt szegezhetsz a hatalmasnak ellenébe?

KATALIN: A hívség győzhetetlen hatalmát. Haha, elragadhatnak férjemtől zsoldosi, férjemtől, kihez a szeretet, becsület s vallás kötött, de élve? Sohasem! Örökkévaló Isten! Mivé lesznek népeid, ha hatalmad sáfárjai, a földi istenek nem tisztelik a virtus semmi kötéseit, ha nem szent buja vágyaik előtt semmi is. Asszonynak, anyának illy ajánlást, s tőled?!

WOLOWSZKY: Mit? Mit mondasz? Anyának?

KATALIN: Igen, anya vagyok, s feleség. Nem vagyok többé királynak leánya, nem akarok semmi lenni, csak asszony, csak anya. Vegyétek el e világ mulandó dicsőségét, hagyjátok meg ez egy méltóságot, hogy hív, igaz asszony lehessek.

WOLOWSZKY (megindultan): S te anya vagy.

KATALIN: Csendes magányomban, elhagyatva az egész világtól, még azon segedelemtől si megfosztva, amellynek örülhet a legszegényebb szülő is, szorult kebellel néztem azon perczenetnek elébe, hol új gondok, új örömök háromlanak reám. Akkor szobámba lépett egy asszony, termete királyi volt, s sűrű fátyolba burkozva közelített ágyamhoz. Segédre van szükséged, mondá szelíden, ne vesd meg, amellyet ajánlok. Két asszony sietett elé intésére, fiam nemsokára karjaim közt feküdt, de azon mennyei tünemény elenyészett. Én kevély, gyakran egy az égbe visszatért angyalnak hittem. Ezer kérdéssel ostromlottam hátramaradott ápolgatómat, de híven, mélyen hallgatott.

WOLOWSZKY: S te anya lettél?

KATALIN: Amint attyának karjaira emeltem az most szülöttet, sírt s mosolygott, s egyszersmind „idvezlégy” kiáltott, „idvezlégy szenvedésink sorsosa!” s imádkozva esett térgyre gyermekével.

WOLOWSZKY: Miért titkoltad el atyád előtt, hogy egy örökös…?

KATALIN: Nem kellett-é elsőszülött fiamnak a lengyel korona örökösének lenni? Nem atyámnak szemei előtt ott neveltetni? Jaj, mi szegény örömtelen szűléknek birtokunk csak ő vala, nem szakaszthattuk el az egyetlen egyet szívünktől. Kérelmek, könnyek, s az arany meglágyította tömlöcztartónk szívét s ő hallgatott.

WOLOWSZKY: Ó! Engedd látnom azon kis angyalt, ne tagadd meg azon férfiútól, ki olly sokszor hordozott magadat karjain.

KATALIN: Igen, meg fogod látni, tekints a gyermekre, s foszd meg anyjától, ha tudod. (Sietve el.)

WOLOWSZKY: Hogy érzem magam? Mint dobog szívem, mintha önnön unokámat láthatnám!

KATALIN (Sigmonddal karjain): Mint menyasszonyt láttál királyi ékességben utólszor, mint asszonyt, mint anyát látol ma viszont. Az élet örömbuborékja elenyészett. A való szebb örömök maradtak meg.

WOLOWSZKY: Ez unokája uramnak? Lengyelország örököse?

KATALIN (áltadja a gyermeket): Légy barátja, s ha talán szüléit nemsokára magához vészi az Isten, légy attya nékie.

WOLOWSZKY (elveszve szemlélésében): Mintha feljött volna a nap e sötétségben, úgy érzem magam, miolta kedves szemeidbe tekintek. (Enyeleg a gyermekkel.)

SIGMOND: Atyám! Nagyatyám ezen férfiú?

KATALIN: Nem gyermekem, nagyatyád barátja.

SIGMOND: Ó kedves jó öregem, ne felejtsd megmondani nékie, hogy mi őt mindnyájan igen szeretjük, hogy mindennap imádkozunk érette.

WOLOWSZKY: Teszed azt édes kis angyal? Imádkozol érette?

SIGMOND: Minden nap. Anyám és atyám is imádkoznak.

WOLOWSZKY: Az atyád, – Istenem. (Eszébe látszatik jutni valami.) Istenem! (Leteszi a gyermeket s el akar menni.) Éljetek boldogul.

KATALIN: Hová mégy? Mi siettet?

WOLOWSZKY: Megyek elhárítani a szerencsétlenséget, ha még lehetséges.

KATALIN: Melly szerencsétlenséget?

WOLOWSZKY: Ah! Ti nem tudjátok, – Jánosnak meg kell…

KATALIN (hirtelen): Mit, mit kell?

WOLOWSZKY (látván irtózását, tettetve): Még tovább is a tömlöczben kell néki szenvedni. Ó! Mért nem akarod elhagyni Svecziát, kövess engem, vedd gyermekedet s fuss vélem.

KATALIN (magához rántja gyermekét): Soha, sohasem.

WOLOWSZKY: Bocsáss el tehát engemet.

KATALIN: Hová mégy?

WOLOWSZKY: Kérni, könyörögni, fenyegetődzni fogok, mindent megteszek, hogy felébresszem az alvó természetet.

KATALIN: Ember, ne hagyj ez irtózatos halálfélelmek közt, így többtől rettegek, mint félnem kellene.

WOLOWSZKY: Félhetsz-é többtül, mint a legirtóztatóbbtul? Még nem hült meg ellenségeid dühe, férjed halála olthatja csak azt.

KATALIN: Irgalmas Isten! (Térdre rogy.)

WOLOWSZKY: (az annyához ragaszkodó Sigmondnak öszveteszi kezeit): Imádkozz gyermek, emeld a Mindenhatóhoz gyenge kezeidet, s imádkozz hangosan. Katalin! Az emberek gonoszan áskálódnak ellened, felülről kell segedelmet várnod, ő látja a szívek belsejét, ő tudja, mellyikbe csepegtessen irgalmat; szavakat fog adni ő agg nyelvemnek, hogy megindíthassam ellenségeid szívét. Éljetek boldogul. Éljetek boldogul. Adjon erőt a Mindenható. (Hirtelen el, az ajtó békulcsolódik utána.)

KATALIN (felugrik): Wolowszky, maradj, hallgass meg! – Elment ő. – El. S csattanva záródott megette tömlöczöm ajtaja. Mit cselekedgyek? Által kolcsolom térdeit a kőszívű testvérnek, a porba fogok fetrengeni azon asszony előtt, aki kiszállott a porból, hogy elveszejtsen bennünket. Segédre rijjasztom a népet, meg fogom, – ó Isten, Isten! Csak erőmet ne vond meg tőlem! Őrizz meg a tébolyodástól! (Reménységgel.) Nem, nem, – kétségbe nem esem segedelmed felől, hiszen te még élsz, még büntetel, jutalmazol is, te nem fogod elhagyni a tiéidet. (Égre szegezett szemmel áll.)

4-ik jelenés

János, az elébbiek

JÁNOS (kijöttében): Te magadban vagy? S nem hívsz engemet?

KATALIN (megrezzen.)

JÁNOS: Katalin, – könnyezni talállak?

KATALIN (Erőt akar magán venni, s elfordul, de elnyomatva érzéseitől, nyakába borul férjének.)

JÁNOS: Kedvesem, – mi kellemetlen követséget hozott azon követ, hogy így megindított? Atyádnak szemrehányásait nemde? Hogy mostoha sorsomban osztozol?

KATALIN: Ó nem, nem. (Tántorog.)

JÁNOS: Elerőtlenedtél, térgyeid ingadoznak, igen felháborodtál. (karjai közé veszi.)

KATALIN: A régi jó időkről, atyámról szólottunk, Wolowszky volt a követ, hiszen esméred őt? Egy jó öreg, javunkat kivánja, meg akar… (Szava eláll.)

JÁNOS: Hiában igyekszel lelked szélvészét előttem rejteni, szorult félelemmel emelkedik mejjed, erővel tódul szemedből a hátratartóztatott könnycsepp. – Katalin! Az atyád már öreg. (Kiméléssel.) Talán egy kedves barátot vesztettél?

KATALIN: Ó Isten! Nem ó! Nem.

JÁNOS: Él atyád?

KATALIN: Él.

JÁNOS: És én és Sigmond élünk, s mégis szakadatlan folynak könnyeid?

KATALIN (igyekszik meggyőzni magát): Szenvedd béketűréssel háborodásomat, majd elmúlik. (Ijjedve riad fel.) Hallod! Semmit sem hallasz?

JÁNOS: Távol lármát hallok.

KATALIN: Közelít, – fegyveres poroszlók, – jönnek, ne félj! (Magához szorítja férjét, gyermekét.) Nem tágítok oldaladról, így hadd találjanak. Így éltünk, így haljunk meg.

(Szünet, – nyílik az ajtó.)

KATALIN (meredten néz az ajtóra.)

5-ik jelenés

Tiszt, Gruskel fáklyával, strázsa

TISZT: Herczeg, kövess engem!

JÁNOS (megdöbbenve, de nyugodtan): Hová?

KATALIN (reszketve): A halálra? Szólj szörnyeg, a halálra vezeted?

TISZT: Ha szívemet követhetném, kisérném a szabad életre. De a katona kötelességét követi. Oda vezetlek, hol kemény bírák várnak reád.

JÁNOS: Ha! (Katalinhoz.) Most értelek. (Nyugodtan:) Követlek.

KATALIN: Megállj az Istenért, megállj, – halálra vezetnek.

JÁNOS: Jöjj magadhoz.

KATALIN: Nem, nem, – meggyilkolnak ők, ó higyjél fullasztó rettegésimnek. János, az Istenért, ne hagyj el! Te nem látsz többé viszotn engemet. (Letérdel előtte.) Ne hagyj el, férjem, el ne hagyj. (Az őrökhöz:) Vigyetek együtt engem is. (Fel akar kelni s visszarogy.) Hurczoljatok utána, itt ne hagyjatok, talán megmenthetem.

JÁNOS: Kedvesem jöjj magadhoz. Te viszont meglátol engemet.

KATALIN (erőtlenül): Nem, sohasem. Meggyilkoltatol. (Fel akar kelni, de hasztalan.) Erőm elhagyott, nem mehetek. Ó! Irgalmazzatok! Könyörüljetek, – hurcoljatok el, itt ne hagyjatok.

JÁNOS (Sigmondot hozzá vezeti): Élj ezért, tartsd meg gyermekünkért magadt.

KATALIN: Érted! Értetek! (Átöleli a gyemeket.) János, hol vagy, szemem sötétedik, erőm távozik, meghalok. (Ájulva rogyik le.)

TISZT (Gruskelhez): Siess segedelemért.

GRUSKEL (el.)

JÁNOS: Katalin (letérdel hozzá) megelőztél engemet? Ott vagy már ama jobb világban, Katalin? (Felemeli.) Nem ébreszthet fel férjednek hangja? (Irtózással.) Megholt! (Mély hangon.) Meg, meghold, hideg verejték födi homlokát, elálltak verő erei, semmi lehellet sem mutat életre. (Könnyekkel.) Vége van, – ő boldog. Elvégzetted élted tüskepályáját. (Megcsókolja.) Nyugodj békével, csendes sírodban. (Kimélve teszi le.) Sigmond, őrizd anyádnak holttestét. (Megcsókolja s szemét az égre emeli.) Egeknek ura, Atyám, könyörülj a szegény árván! (A tiszthez.) Jöjjetek.

TISZT: Herczeg, vedd magadhoz a gyermeket.

JÁNOS: Kegyetlenek, mindentől meg akarjátok az anyát fosztani?

TISZT: Ő él, újul lehellete.

JÁNOS: Él? (Bámulva.) Él? (Örömmel.) Igen, igen ő él. Most menjünk, jöjjetek, miglen felébredne. – Isten légy véle. (Sietve megy az ajtóhoz, a grádicson megáll, lenéz, majd az égre, feleségére, gyermekére s elsiet.)

KATALIN (magához jő, lélektelen néz körül, feláll, egynehány lépést megy, hirtelen vissza látszatik térni a multaknak emlékezete, gyermeke mellett térgyrerogy, s rettegéssel imádkozik, gyermekét magához szorítja. Egyszerre remény látszatik szivét elfoglalni, – gondolkozik, s elhatározván magát, karjára ragadja gyermekét. Az égre néz, s elsiet.)

(Vége a harmadik felvonásnak.)

4-IK FELVONÁS

Első jelenés

Tanácsház, az ajtó felett egy nagy óra

JŐRAN (sebesen fellépve): Még senki sincs itt. Hah, milly lassan halad az idő. (Békételen tekint az órára.) Még csak két fertály? Nem, az nem lehet, késik. (Kikiált az ajtón) Az óra?

SZOLGA (Az ajtóközben): Fél ötre nagyságos úr. (Béteszik az ajtót.)

JŐRAN: Tehát mégis korán jövök, a rendelt üdőt bé nem várható szerelmesként siettetett negem a bosszúállás.

2-ik jelenés

Richers, Jőran

RICHERS (sietve): Végre hogy talállak bátyám.

JŐRAN (parancsolólag): Mit akarsz itt? Ez nem látogatásnak szentelt hely.

RICHERS: Hivatalba jövök. A király akarja, hogy korán reggel induljak.

JŐRAN: Én akarom, hogy maradj.

RICHERS: Hogyan?

JŐRAN: Mást küldök.

RICHERS (hevesen): Bátyám, te azt nem fogod tenni. Te azt nem teheted.

JŐRAN (büszkén): S mit nem tehet Jőran?

RICHERS: Az egész udvar előtt…

JŐRAN: Nevezett ki a király követjének, mivel bátyád esedezett a kegyelemért, mivel el akartalak azon összeesküvéstől távoztatni, hol felségsértés szövődik, mivel nem akartam azon szégyent elérni, hogy vérem a vesztőhelyen follyon a hóhér pallosa alatt.

RICHERS: Bátyám!

JŐRAN (folytatva). Vad ifjúság, amelly forr, nem gondolkozik, újat óhajt, s a régit eltörleni törekszik. Gondolod elámítottál? Gondolod, a vén udvarnok olly rosszul esmérje a színváltoztatást? Egy hajós sem vészi számban olly csalhatatlanul a tenger ömledezéseit, mint én vérednek fel és lefolyását, – sápadtan állasz előttem, egy szót, s minden ereid arczodra ömlenek.

RICHERS (magához jőve): Jól van hát. Igenis el akartam menni, el, mert megbánott öszveköttetésekbe ereszkedtem. Jót téve léptél kivánatim elébe, s most visszahúzod jótettedet?

JŐRAN (reánéz gunyolólag): Olly hosszú úthoz pénzre van szükség.

RICHERS (hirtelen): S nem vagyok én gazdag?

JŐRAN (hidegen): Voltál.

RICHERS: Hogyan?

JŐRAN (erős hangon, mérő tekéntettel): Igen, igen voltál, minek előtte János tömlöcztartójának ajánltad mindenedet, csakhogy a fogollyal engedjen szólani. He? Nos?

RICHERS (megijed.)

JŐRAN: Ládd, ha kérésed teljesíti, koldús vagy, mivel utazol?

RICHERS: Bátyám, zsoldodba fogadtad a poklot is?

JŐRAN: Russiába szándékozol, hogy hadakat bérelj? S aztat vezérelve kivánsz visszatérni, hogy ezreket öldökölj hazádban, kivánván egyet elvonni érdemlett büntetése elől. Barátság szövetséget kelletett kötnöd, s az egyenetlenség magvát hintenéd el a szomszéd tartományban? Istenemre mondom! Nem élted kimélése tartóztat, hogy áltadjalak a büntető igazságnak, nem, valóban nem, csak házunk becsületét tekintem.

RICHERS: Az megmentődik, midőn egyik meghal az igaz ügyért, míg a másik a gonoszért él.

JŐRAN: Hallgass! Rettegd haragom! Rettegj, hogy hajadnál fogva ne vonczoljalak a király lábaihoz.

RICHERS (hidegen): Megkiméllek e fáradtságtól, magam adom fel magamat.

JŐRAN (hevesen): Ember, fegyveres poroszlók gátolják-é meg lépésidet!

RICHERS (állva marad): Poroszlók?

JŐRAN: Egy önvesztét akaró veszettként veresselek-é vasra?

RICHERS (tüzesen): Vasra? (Dühösen nevet.) Igaz, igaz, azt teheted, hatalmadban van, hiszen mit nem tehetsz, mindent Svecziában. Egy szörnyetegként őrzöd te a thrónust, s mérges körmeidet minden igaznak bévágod mellyébe. Éretted raboltatik ki a föld gyomrából az ércz, hogy megvásároltasson tőled, ami igazságod megtagadott. A hajós sereg, a hadak inséget szenvednek, csakhogy te ládáidat tölthessed.

JŐRAN: Dühös bolond!

RICHERS: Az én ereimbe folyna a te véred? Lehetnek-é rokon testek azok, kikben olly idegen két lélek lakozik? Te minden igazságot lábaddal tapodol, jéghidegséggel, száraz szemmel látod a halál rettegése által félhold szemekből sajtolt könnyözönt. Én érzek, sírok a siránkozókkal, s minden inam rándul, minden erem dagad, minden szívdobogás késztet segedelmére az alnyomatottnak. Te csak széltrontani, semmivétenni születtél az emberdolgoságot, én felépítem, mit te lebontottál.

JŐRAN: Rettegd haragom!

RICHERS (folytatva): Nem csekély tárggyal foglalatoskodik lelked ezuttal is. Halált forral az. Vért óhajt, s nem közönséges vért szomjúhozol. Wasa Gustávnak királyi vérével akarod magadat s hazádat béferteztetni, olly sok gyilkosságból tisztára mostad kezedet, ezen mocskot semmi nedvesség sem mossa le, lelkedesmérete terhétől semmi megbánás nem oldoz fel, s édes hazámnak bús gyalázattyát el nem oszlattya semmi öröklét.

JŐRAN: El szemeim elől! Távozz esztelen!

RICHERS (elébe lép): Bátyám! Anyának, általad is szeretett anyámnak emlékezetét hívom e szóval fel a sírnak mélyéből. Ő volt azon egyetlen egy teremtés, ki emberérzést varázsolhatott a kőszirt mellyedbe. Az ő hamvaira, az ő minket környüllebegő lelkére kénszerítlek, ne légy ma több mint bíró, ne légy egyszersmind vádoló fél is!

JŐRAN: Őtet csak levelei vádolják, más senki sem.

RICHERS: A szó jelentése gyakran a hangtúl függ, ne vess alája idegen értelmet. Bátyám! Egy halandó előtt sem térdepeltem még kérelem gyanánt, térdeimen kérlek, ne enyhíts, de ne is terhelj, emlékezz halálod órájára.

JŐRAN (hevesen): S talán közelget, hogy egy papként locsogsz?

RICHERS (feláll, – szünet): Közelget bátyám, igenis közelget.

JŐRAN (megütődve): Hogyan?

RICHERS: Ha hogy ártatlan vért elég gonosz vagy ontani, ha minden szánakodás futtya mellyedet, úgy bátyám, ütött a te végórád is.

JŐRAN (el akar menni): Hah!

RICHERS (megfogja s áltható tekintettel szól): Óvjad lelkedet a gonosz gyilkosságtól, irtózz vissza ama rettenetes bűntül, mellyel vétkeidet halmozni akarod. Különben (megrázza a kezét) különben! emlékezz halálod órájára! (Hirtelen el.)

JŐRAN (bámulva néz utána): Mi volt ez? A féregnek csak görbedni szabad és ez fenyeget, fenyeget, és éngem fenyeget? – Ha ez órában minden lármás jelenés elátovoztatását nem itélném szükségesnek czélom érésére, meglátnád, hogy Jőran rokonvért is képes ontani, s a te véred olly vadul, olly hevesen buzog ereidben, hogy az érvágásra erővel kisztet valami. Illy világosan ellenségemnek vallja magát, azt nem tűrhetem, azt tűrnöm nem lehet! Bódult! Esztelen! Gondolod fattyú, hogy utamat álltad, hogy hátráltatni fogsz? Hogy kénszerítel sinór ösvényemtül egy lépést távozni? Eltaposlak féreg, s holttested felett lépek diadalmam elébe!

3-ik jelenés

Braske, Jőran

JŐRAN (elébe megy): Legelsők vagyunk titkos tanácsnok ur, rokon ösztön siettet.

BRASKE: De föltételünk különböző.

JŐRAN: Hogy érted azt?

BRASKE: Te siettél, mert bé nem várhatod a vádolt szerencsétlenségét, én, mert azt távoztatni óhajtom.

JŐRAN: S nem tennél fel felőlem is hasonlót?

BRASKE: Ollyast, mint amit magamról felteszek? (Merően reá néz.) Nem.

JŐRAN: Igazság s nem kény szerént bírál Sveczia, s hogy így bíráljon, ő felségének komoly kivánsága.

BRASKE: Némelly esetben igen.

JŐRAN: Gondolnám, mindég.

BRASKE: Amint a király (reá néz) s az ő tanácsosinak java kivánja.

JŐRAN (ingerelve): Braske! Te még lebeszélled nyakadról a fejedet!

BRASKE: Ha valót beszélek? S te igazságról szólasz Svécziában?

JŐRAN: Szerencséd hogy én, s nem más hallotta.

BRASKE: Gondolnám, a legveszedelmesebb hallotta.

JŐRAN (szinészkedéssel kezet nyujt): Barátom!

BRAKSE: Még egy titulushoz sem jutottam olly méltatlanul, mint e megszóllításhoz.

JŐRAN: Te nem akarsz barátom lenni?

BRASKE: Nem lehetek.

JŐRAN: Különös megátalkodott férfiú!

BRASKE: Igen! Különös érzésre már gyakran akadtál én nállam; te tudod, mi ketten nem egy útat járunk, az én útamon gyakran virág virult, s nékem sok jó ember nyújtotta kezét, te örömtelen vadon pusztákon tévelyegsz, hol néha akadsz csak egy ragadozó állatra, de az téged nem bánt, mert csak embernek veszedelmes az.

JŐRAN (hevesen): Braske!

BRASKE (folytatva): S minthogy ma olly finomul, olly mézédesen közelgetsz hozzám, könnyen úgy hiszem, reá akarsz bírni, egyenlíteni valamire.

JŐRAN: Ha úgy volna is, bizonnyal csak az igaz, a jó ügyet czélzanám.

BRASKE: Az igaz ügy még sohsem talált bennem ellenére. Szívem még mindég egybenhangzott az igazság hangjával, de a te lelked gyakran vad hangokat ád. Ha az igazság mérlegén nem eléggé száll alá a bűnserpenyő, sietsz egy vétekkel azt gyorsan terhelni. De hogy könnyítnél a terhen, azt még sohasem láttam én.

JŐRAN: Te hibásnak itélsz, hogy újjaim között semmit ált nem nézek.

BRASKE: Isten őrizz illy rágalmazástól, én, sőt egész Sveczia igen jól tudjuk, hogy nem egy tolvaj szabadult ki tőled bűntelen.

JŐRAN (hevesen): Braske, ezt megkívánom, hogy bizonyítsd!

BRASKE: Könnyebbet senki sem kivánt még tőlem.

JŐRAN: Minthogy téged megszenved a király…

BRASKE: Hát te is megszenvedsz, úgy-é? Oh, én azt jól tudom. – Különben rég olly férfiú ülne helyemen, aki a királyi kedvencznek igen s nem szavát egy machinaként visszahangzaná. De én, én igazat szóllok, s nem tartok senkitül, amidőn én tőlem némellyek tartanak.

JŐRAN: Királyunk parancsa téged megintenem, hogy jól megfontold a mái esetet. – Vallyon…

BRASKE (hirtelen): Vallyon öccsének szabadítása eszközölhető-é?

JŐRAN: Szorosan kivánja ott megitéltetni a törvény szerént, mint a legutolsó svédet.

BRASKE (szünet után): Úgy az utolsó svéd boldogabb a királyfinál, mert őtet nem testvére bírálja.

JŐRAN: A király s az ország bátorsága megkívánják…

BRASKE: Jánosnak halálát nemde? Oh! Kérlek, csak add, add nyelvemre, amit szóllanom kivánasz s mondasd ki ismét velem ön véleményedet, mihelyst arra szükséged lészen. (Körülnéz.) A tanács gyűl, fogadni mernék, ma mindezen testekben csak egy akarat, csak a te akaratod uralkodik. Vagy talán még nincsenek felhúzva óraműveid? Oh! Vigyázz, hogy helyes perczenetben üssenek.

JŐRAN: Braske! Igy szóllani még sohasem mertél!

BRASKE: Sveczia becsülete még máskor koczkán nem forgott. Aki királyokat akar megbírálni, nem illik hogy félje a felette bíráló szavát, Jőran! Idegen nemzetek fogják már itéletünket hallani, s félek Jőran, félek, nem a bévádoltat, hanem az ő bíráit fogják bűnösöknek kárhoztatni.

4-ik jelenés

8 tanácsnokok öszvegyültek Braskének és Jőrannak utolsó szavai közben.

Jőran és Braske.

JŐRAN (jelt ád, mindnyájan leülnek egy félholdat képező asztalhoz. Jőran egyik, Braske a másik végén): Nemes svédek! Egybengyűlésünk oka előttetek tudva van. Egy eset történt uraim, egy eset, amelly a természet kerekét félretaszítja avult vágásábul. Testvér törekszik megfosztani testvért királyi székétől, életétől, idegeneket lázzaszt fel, hogy pártfogolják tilalmas ügyét, s fegyverrel törjék fel tömlöcze ajtaját, hová az ország javára ügyelő gondok záraták. S hahogy a szomszéd hatalmasságok ön ügyekké tészik az övét, nemsokára fegyverben mennek hazánk reménnyel teljes fiai szemébe az ellenhadaknak, kik pusztítva közelítenek határaink felé. Szakadás s lázadás dühösködend hazánk keblében, és Sveczia ey sírbolttá változik. De a tartományok védistene, erős segédje a felkenteknek, elhárítá fejünkről a halál felhőit. A lázadás döglehelletét szomszéd tartományokba vinni készült levelek kezeink közt vannak. (Kezekhez nyújtja.) Olvassátok.

BRASKE: Valóban, bölcs bévezetésed nem tészi e nemes urakat kétségesekké, mint vélekedjenek mindezekről, s mint bírálják meg a fentforgó tárgyat. Hagyd a törvényszékben magát az egyszerű dolgot szóllani, s ne himezd azt önkedvelte színekkel, hallgassuk meg e levelek iránt a bévádoltattat.

NÉMELY TANÁCSOSOK: Igenis, meg kell hallgatni!

EGY KÖZZÜLÖK: Ez felségsértés!

MÁSOK: Mit mondhat még e levelek ellen?

BRASKE: Sokat egy olly bíróra nézve, ki vakon kárhoztatni nem akar, ki az igazságot követvén, lélekaggálytól ment kiván lenni. Cancellarius úr, hivasd a foglyot!

JŐRAN (az ajtónál álló szolgának int): Hadd jöjjön.

BRASKE (fenséges érzéssel feláll): Emeljük fel e szünet alatt szíveinket a Mindenhatóhoz, s könyörögjünk, hogy gyűlölség s alávaló indulat bilincseitől ment szemekkel csak a jót, igazságot s valót szemlélhessük, Itéljünk, mint férfiakhoz illik, akik minden perczenetben készek megjelenni az örökkévaló zsámolyszéke előtt, semmi világi félelem se hajtsa itéletünket, csak az Isten félelme határozza azt.

JŐRAN (valamint a többiek is áhitatosan állottak, de a Jőran képén olvasható a békételenség, mégsem igen szembetűnőképpen. – A bírák leülnek.)

5-ik jelenés

Az elébbiek. – János. Tiszt.

(Az őrök az ajtónál.)

JÁNOS (fellép s büszke megnyugvással néz körül): Mi dolgom itt?

TISZT: A feleletadás itt ezen urakhoz. (El.)

JÁNOS (előlép).

JŐRAN (felé fordul).

JÁNOS (meglátja): Hogyan? Te itt, s még te kormányzod e roncsolt hajót?

JŐRAN: Amint látod herczeg! Az én országom nem múlandó, mint a tied.

JÁNOS: Oh! Haza! Szegény, szegény haza! Mint sajnállak, mint siratlak én!

JŐRAN: Javaslanám herczeg, ne sírass másokat, hogy könnyeid magad számára ne hibázzanak.

BRASKE: Cancellarius úr, a dologhoz!

JŐRAN: Herczeg János! Mért állasz a törvény előtt?

JÁNOS: Mivel ellenségeim vagynak, kik a szűkön engedett dohos tömlöcz levegőt irigylik, mellyet évek ólta szívok én, kik egy a bujaság keblén töltött éjszaka után megemlékeztek, hogy csak félig gyilkoltattam meg. Kivánjátok neveiket hallanI,

JŐRAN: Barátaidnak, bűnrészesidnek neveit. (A levelet mutatva.) Irtad ezt?

JÁNOS (hallgatás után): Igen.

JŐRAN: Jól megfontold!

JÁNOS: Ha intenek az ördögök, bizonyosak már zsákmányjok felől?

JŐRAN: E levelekben pártoddal dicsekszel.

JÁNOS: S gondolom méltán.

JŐRAN: Nevezd meg azt.

JÁNOS: Mindazok, kik az igazság s méltatlanság érzését mejjökben hűven éltetik. Ha egy van e királyi tanácsban, ki hasonló érzéssel dicsekedhetik, pártomhoz számlálom azt. De hiszem, te gondoskodtál Jőran, hogy ezen birák közt egy igazságos se birjon helyt.

JŐRAN: János ne sérts. Felelj: te írtad ezt?

JÁNOS: Amit csak tettem, tagadni nem fogom.

JŐRAN: A felségsértést sem?

JÁNOS (hevesen): Ki vádolhat azzal engemet?

JŐRAN: Ezen levél herczeg! Gerjeszteni kivántad a szomszéd hatalmakat?

JÁNOS: Bilincseim szélttörésére, tömlöczöm felnyitására, hol törvény s természet ellen fogva tartatom.

JŐRAN: A törvény ellen? Nem merészlettél-é fegyvert ragadni királyod ellen?

JÁNOS: Nem kivánta-é atyám hagyományát elrablani? Vagy nem őrizhetem én házam ajtajit? Nem verhetem vissza fegyverrel azt, ki ön lakombul kitúrni akar?

JŐRAN: Köteles lettél volna alája vetni magadat királyi bátyád kegyelmének.

JÁNOS: Gyalázat azon férfinak, ki magát bűnösnek nem érezve, ellenségétől kegyelmet koldúl.

JŐRAN: Elesméred tehát, hogy idegen hatalmasságoknál…

JÁNOS (hirtelen): Azt kerestem, mit rokon vérem tőlem megtagadott: szabadságot.

JŐRAN: Hogy igyekeztél reábirni azon hatalmasságokat, hogy bátyádat, királyodat kénszerítsék, érted-é, herczeg, kénszerítsék, mondom, a te szabadságod s herczegségednek visszaadására?

JÁNOS: Jaj azon királynak, ki kénszerítést vár, hogy birodalmában igazságot szolgáltasson. Jaj népének, ha ön testvérének sem szolgáltatja azt.

JŐRAN: Jaj királyi tanácsának, ha e vakmerő rágalmazást még tovább hallgatja! Nevezd ki vétked részesit.

JÁNOS: Üresek tömlöczeitek? S kétségben vagytok, hogy töltsétek bé? Menjetek, verjetek vasra minden józan gondolkozót Svecziában, mind utálják ők e tanácsot s pártomnak részesi.

JŐRAN: Ne nagyobbítsd átalkodottsággal büntetésedet.

JÁNOS: S gondolod, gyáva kérelemmel szándékozzak ezt enyhíteni?

JŐRAN: Van még valami mondanivalód?

JÁNOS: Hozzád semmi sincs.

JŐRAN (csenget, a tiszt s a tanács szolgája belépnek): Vezessétek el a foglyot.

BRASKE (feláll): Megálljatok! Herczeg! Te veszélyben forogsz, a levelek ellened mutatnak, nékünk tisztünkben áll törvény szerént itélni, nem a szív, csupán a lelketlen betű uralkodik itt. Fordulj kérelemmel királyi bátyádhoz.

JÁNOS: Számtalan leveleimet válasz nélkül hagyá.

BRASKE: Talán, sőt bizonyosan nem jutottak hozzá! Tégy még egy próbát herczeg, én levelednek postája lészek. Ne vesd rám a bizodalmatlanság e tekintetét, kevés jussa van a világnak bizodalmadhoz, engedd, hadd nagyobbítsam azt.

JŐRAN: Tanácsnok úr megfelejtkezik, hogy a bölcs előrelátás nem engedi meg iróeszközt adni a felségsértőnek.

BRASKE: Igaz, igaz, még arról is megfelejtkeztem, hogy e felségsértőnek bűnösnek kell maradni.

JŐRAN: Braske!

BRASKE (hidegen): Csendesen! (Leül.) Im megint régi helyemen ülök.

JÁNOS: Hibáztam, hogy bizodalmatlan néztem reád, s ez álorczák közt mégis van ember?

JŐRAN: Utólszor kérdlek, előhozhatsz mentségedre valamit?

JÁNOS (büszkén): Csak a bűnös mentheti magát, én Isten s ember előtt tisztában állok! Oh! Ti a biráskodásban megőszült férfiak, nem tanított meg a tapasztalás reáesmérni a gonosztevőkre? Én bátran nézek közitekbe, s a ti tekéntettek kerül engemet. Szívem dobogása nem nevekedik, a ti mejjetekben szélvészek zúgnak. Ha most egy bíró lépne fel, ki kezét szívére téve akarná feltalálni a bűnöst, engem ártatlannak, benneteket vétkesnek mondana.

JŐRAN: El, távozz!

JÁNOS: Halljátok svédek! Mint Waza Gustáv fia, mint Finnland herczege szóllok tihozzátok. Ama nagy királynak, midőn haldokolva feküdne, esküvéstekkel igértétek, hogy fiai jussait oltalmazni, az igaz ügyet védni fogjátok. Hogy töltöttétek bé esküvésteket? Engemet, Gustavnak legkedveltebb fiát mennyire űzött a ti gyűlölségtek! Szabadságomtól megfosztottatok, s nem elégelve éltem kínjait, halálom olthatja csak szomjuságtok dühét.

JŐRAN: Te a halált megérdemletted.

JÁNOS: Indulatos pondró! Dühöd tajtéka fonta fonalad elég hosszú már békeríteni a királyfit! Ó! Ne félj szörnyeteg! Ne félj, hogy körmeid közül kiszaladni törekedjek. Ha önmagatok hívjátok alá fejetekre az enyészetet, jöjjön az, irtózatos követő seregével. Ontsátok véremet, szaggassátok szélt a természet tisztelt lánczait, adjátok a világnak példáját egy hallatlan kegyetlenségnek. Ha a testvér testvérét gyilkolja, ha illy irtózatos tettet egy király követ el, akkor a nép közt febomlanak a virtusnak minden köteleik, őszült szüleiket mészárolják fel a gyermekek, az anyák most született csecsemőiket vérbe fúllasztják, vétkes bujasággal ölelik a bátyák húgaikat, s így támad a vétek posványából egy vérfertéztetett új nemzetség, méltó egy illy királyhoz, méltó egy illy tanácshoz.

JŐRAN: Hallatlan vakmerőség! Igy szóll biráival a gonosztevő?

JÁNOS: Isten légyen bíró közöttem és bátyám között. Ti meggyilkolhattok, de meg nem itélhettek.

JŐRAN: Vezessétek el.

JÁNOS (Braskéhoz megy, kezét nyujtja néki): Jól esett nékem emberi szózatot hallani e szörnyű helyen; egyedül állasz e bűntenyésztő földön, mint a magános termőfa a vadon pusztán egy felsőbb kéztől oda ültetve. Fejed magasan sugárzik, s a lábaidnál buján tenyésző bürök nem öntötte el mérgével medvességidet. Öreg, ősz fejed atyámra emlékeztetett, látni látszatom őt, mintha szóllana, mintha gyermeke szakabítására kiszállott volna a sírnak mélyéből. Én mindenemtül meg vagyok fosztva, semmim sincs. Gustávnak fia szegényebben áll előtted egy nyomorult koldúsnál, semmi sem maradt birtokomban, mivel hű szerelmed jutalmazhatnám, csak e kézszorítás, csak e könny. Szunnyadj el csendesen ama jobb életre. Itt nincs hazája az igazaknak, – amott ismét meglátjuk egymást. (El.)

6-ik jelenés

Az elébbiek János nélkül

JŐRAN: Milly újabb gonoszságok! Illy gyalázatosan bánik a királyi tanáccsal? Ha a fogoly János fenyeget, nem kellene-é reszketnünk a szabad előtt? Az ország javának gondja hű vállainkra rakatott, aki hazáját s királlyát szeeti, ne tétovázzon olly itéletet hozni, amelly békét adjon a hazának, nyugodalmat a királynak. (Hirtelen felveszi a tollat.) Haljon meg.

EGY TANÁCSOS: Én örökös fogságra voksolok.

JŐRAN: Hogy a francz s danus felfegyverkezzen szabadításáért? Élete veszéllyel fenyeget, halála békességet ád. A czár hitveséül kivánja a herczegnét, ha békételen unszolásainak engedve egy királyi herczegnek feleségét általengedjük a czárnak, országunk erőtlenségét áruljuk el, ha nem tegyük, seregei készek reáütni Finnland határira. Ha mint özvegy mégyen új férjéhez, kétszeresen nyertünk. Sveczia becsüllete mentve van, s népei békességben nyugszanak.

TÖBB TANÁCSOSOK: Haljon meg!

JŐRAN (aláírja): Haljon meg! A rab szánakodást, a szánakodás érzelgőket teremt, akik megszabadítására törekszenek. A halott elfelejtetik. (A tanácsnokok rendre aláírják, kevés hallgatás után Braskéhez.) Nos tanácsos úr, bizonyosan különböző módon vélekedik; akit semmi arany meg nem veszteget, im, megvesztegette a hizelkedés.

BRASKE (reánéz, s hirtelen az itélethez nyúl s kevés gondolkodás után aláírja.)

JŐRAN (kételkedve magában): S ő aláírná?

BRASKE (általadja néki a papirost.)

JŐRAN (örvendező meglepettséggel): Halál – egy lélekkel halál. Napkeletkor haljon meg a vesztőhelyen. (Egy tanácsoshoz.) Siess közleni királyunkkal az ítéletet.

BRASKE (Megálljatok, ezt az utat én teszem. (Elveszi a papirost.)

JŐRAN: Hogyan Braske? Te magad? Ez ellenkezik a bévett szokással.

BRASKE: Mit a formalitás kivánt tőlem, megtettem. Halált mond a törvény, s im nézzétek, a biró megfelelt tisztének. De amit mint embert embertől, testvértől kívánhatok, azt ugyan semmi, forma, annál kevésbé te, egy csak formája az embernek, el nem tilthatod. (El.)

JŐRAN (magában): S mégsem vagyok végén a játéknak! De hiszen nagyd mennyen! Törje fejét, bármit engedjen is a király szánakodása, egy gyáva pillanatban én félelmét ébresztem fel, – s sietve szalad visszahúzni szavát. (A tanácshoz.) Adjátok tudtára a rabnak itéletünket. (Magában.) Hogy gyorsan s bizonyosan végrehajtasson, az az én gondom. (Mindnyájan el.)

7-ik jelenés

Királyné előszobája

WOLOWSZKY (oldalról jő, egy nemes ifiúval, aki szolgálaton van a királynénál.)

NEMES IFIÚ: Mégegyszer mondom, a királyné el van foglalva, senkivel sem szólhat.

WOLOWSZKY: Mondd csak, igen igen kérem.

NEMES IFIÚ: Nincs magában, és az imádság órája is közelget.

WOLOWSZKY: Egy jótettre hívom el, az Isten örömest megbocsátja a háborgatást.

NEMES IFIÚ: Megteszem a próbát. (El.)

WOLOWSZKY: A királyhoz nem férhetek, János ellenségei őrzik őt, nehogy helyt adjon egy emberi érzetnek. Ősz bolond! Itt is ellensége lakozik, s te mégis ajtaján kopogtatsz. De hiszen, ő tiszteli az Istent, a szolga mondotta: közelget az imádság órája. Ha igaz áhitatosság, s nem puszta szokás hajtya meg térdeit, ha igaz megbánással könyörög a Mindenhatóhoz bűneinek bocsánatjáért, örömest megbocsájt másoknak is.

NEMES IFIÚ: A királyné. (Más oldalon el.)

WOLOWSZKY: Ő jön! Nyugton öreg szív, ne dobogj olly hevesen, megfontolva kell szóllanom, minden hangot mértékre vetnem, nem ostrommal, alázatos meglepésel vészem bé haragját. – Ő jön! Hogyan s alacsony születésű volna ő? Az alacsony külső olly hamar eltörlődött, s csak alacsony lelke maradott volna meg?

8-ik jelenés

Királyné két udvari dámával. Wolowszky.

KIRÁLYNÉ: Szólani kivánsz velem.

WOLOWSZKY (habozva): Felséges asszonyom!

KIRÁLYNÉ: Dolgod sürgetős, szolgám úgy mondta.

WOLOWSZKY: Kérem felségedet, bocsájson meg merészségemért. Tudom én, hogy elébb a bévettrend szerént egy kegyes audiencziáért… de a szükség megelőzte az udvari szokást.

KIRÁLYNÉ: Igen felindultál, – te reszketsz, szólj szaporán, mit tehetek érted?

WOLOWSZKY: Oh! Kegyelmes asszonyom, engedd, tanúk nélkül.

KIRÁLYNÉ (int a dámáknak, azok elmennek): Magunkban vagyunk.

WOLOWSZKY: Sok kegyességet mutatott a királyné egy idegen eránt, – elfordult a kérésem elől, hahogy mérészelek…

KIRÁLYNÉ: Szólj!

WOLOWSZKY (félve): Oltalomért esedezni rokonnyai számára.

KIRÁLYNÉ (sejdítve): Rokonnyaim számára?

WOLOWSZKY: Sötét ború fekszik ez ország felett. Oh! Nemsokára, nemsokára gyászlepelbe burkózik, csak a te hatalmas kezed vonhatja el azt. Oh! Ne késsen felséged! (Sürgetve.) Ne késsen, mert késő lesz!

KIRÁLYNÉ: Oh! Istenem! (Elfordul.)

WOLOWSZKY: János, férjednek öccse, királyi nemzetséged ivadékja meghal a vesztőhellyen!

KIRÁLYNÉ (magában): Örökkévaló!

WOLOWSZKY: Hitvese, királyomnak leánya halálát ált nem élheti, a férjét gyilkoló bárd őtet is találja. (Félénk vigyázással nézi a királynét, s kimélve érdekli.*) Úgy mondják, hatalmas ellenségei vagynak néki ez udvarnál, környülfonnyák a királynak szívét, elzárják a természet szavátul. Talán talán őt ön bűn is terheli, talán hibázott, oh! De hiszen megbocsájtani olly szép, olly gyönyörű, a porba zúzottnak segédkezet nyujtani kétszeresen nagy tett, ha hajdan sértett a megaláztatott.

A német eredetiben: sagt mit Beziehung auf sie.

KIRÁLYNÉ: Jánosnak ellensége engesztelhetetlen.

WOLOWSZKY (félelemmel): Attul őrizzen a Mindenható, gondolkozzon ő is halála órájárul, hogy reményl ottan bűnbocsánatot, ha engesztelhetetlen marad itt? Oh! Kegyelmes asszonyom! Én tömlöczébül jövök, akármit tett, akármint vétkezett légyen bár, azon rettenetes boltban keményen meglakolt! Oh! Könyörülj a rég üldözötten, vedd oltalmadban a szerencsétlent.

KIRÁLYNÉ (lágy érzéssel): Mit tehetek én javára?

WOLOWSZKY: Oh! Mindent, mindent! Akartam a királyhoz menni, de nem bocsájtottak, előtted az út őhozzá, előtted szíve nyitva van, oh vívd meg azt, kérj, könyörögj, lépj békeangyalként az elválasztott szívek közé, egyesítsd azokat, rijjaszd el a gyűlölség furíájit, ints a szeretetnek, az engesztelésnek.

KIRÁLYNÉ: Mind hiába. Eriknek azon féleleme, hogy János pártja által koronáját s országát vesztheti, könnyítik ellenségeinek az elvesztés munkáját, s nékem lehetetlenné tészik megszabadítását.

WOLOWSZKY (könyörögve): Oh! Királyné! Tedd meg a próbát.

KIRÁLYNÉ: S gondolod, kötelességem tellyesítésére idegen intést várok én? S önnön szívem nem ösztönözne férjemtül a szégyent s a bizonyos, de késő megbánást elhárítani? A porba fetrengtem előtte, mindenütt útjába vetettem magamat, könyörögtem, sírtam, jajgattam, kezeit könnyeimmel áztatám. Ön életem forog koczkán, mondá hidegen, ki érte könyörög, halálom óhajtja. Elhalt a szó nyelvemen, s nem maradt egyeben könnyhullatásimnál, siratni házunknak boldogtalanságát.

WOLOWSZKY: Hogyan, s te ezt tetted volna? Te, Királyné? Hogyan, s te nem gyűlölöd, nem üldözöd őt?

KIRÁLYNÉ: Öreg!

WOLOWSZKY: Nem oh! Nem, nem. Szánakodás s irgalom szól szemeidből, te nem gyűlölöd őt, te rég elfelejtetted hogy János mégsértett.

KIRÁLYNÉ: János engem soha meg nem sértett, s ha úgy volna is, Maria bosszut állni nem szokott.

WOLOWSZKY: Oh! Nagy Isten! Bocsájsd meg nékem agg öregnek vétkemet, hogy e szív elől csak egy pillantatig is kételkedhetem. János, Katalin, ti tévelységben vagytok, ne hallyatok meg szivetekben átkozva angyaltokat.

KIRÁLYNÉ (illetődve): S ők átkoznak engem? Engem?

WOLOWSZKY: S te hiában esdeklettél, lábainál látta szeretett hitvesét s hidegen maradt, oh! Úgy hát János menthetetlen már, úgy visszahúzhatatlna áll Erik szivében a testvérgyilkosság, úgy el kell őt vinnem ez országbul, el. (El akar menni.)

KIRÁLYNÉ: Hová mégy?

WOLOWSZKY: Kiszakítani Katalint a boldogtalan karok közül, nehogy a hóhér szolgák megszentségtelenítsék. Oh! Te nem tudod, ő atya, egy reménnyel telt fiú siránkozik utána. Kegyelmes asszonyom! Nézz lábaid előtt, könyörülj hitvesén, gyermekén, vedd őket vigasztaló karjaid közé, még a szerencsétlen csapá megesik.

KIRÁLYNÉ: Öreg! Ismételjem-é? hogy kötelességem tellyesítése emlékeztetést nem vár? Amit kivánsz, amit tehettem, már téve van. (Egy kárpitot félrevon.) Nézd körül magad!

9-ik jelenés

Katalin, Sigmond, az elébbiek

Katalin egy pamlagon fekszik ájultan. Az udvari dámák körülte foglalatoskodva

WOLOWSZKY (látására felkiált): Katalin! Istenem!

KIRÁLYNÉ: Lélektelen fekszik egy órátul ólta.

WOLOWSZKY (odarohan s kezén ragadgya): Katalin!

KATALIN (megmozdul.)

KIRÁLYNÉ: Ő mozog, ő éled!

KATALIN (felemelkedik erőtlen szóval): Ki hív? (Wolowszkytól megijed.) Ki vagy te?

WOLOWSZKY (könnyezve): Istenem! Nem esmér engem.

KATALIN (reá néz merőn): Nékem téged esmérnem kellene, el a fátyolt szemeim elől, félre a fátyolt, – így, igen, igen esmérlek, jelen voltál mikor én… (megisméri.) Te vagy Wolowszky!

WOLOWSZKY: Istenem!

KATALIN (körülnéz): Hol vagyunk mi? Kik ezen asszonyok, – ismét megkaptam-é udvarnokimat? (Feláll, emlékezni látszatik, hirtelen Wolowszkyhoz.) Wolowszky, te segítségért siettél, – igen, igen, úgy volt, te segítséget igértél.

WOLOWSZKY: Jöjj magadhoz, igen bádjadt vagy.

KATALIN: Nem, nem én bádjadt nem vagyok, oh! Nézd nézd! Én igen erős vagyok, – szólj csak, hirtelen szólj, meg vagyunk szabaditva?

WOLOWSZKY: Oh!

KATALIN: Te kétségeskedve nézel körül. Jőjj, jőjj velem oda azon szegletbe, ott senki sem hallja mit mondasz, így, most szólj! (Kénszerítve sürgető félelemmel.) Szólj: meg vagyunk mentve? Szabad-é János?

WOLOWSZKY (lágy érzelemmel): Megszabadul, nemsokára feloldatnak bilincsei.

KATALIN: Ő megszabadul? megszabadul, oh! Bocsájsatok hozzá. (Az asszonyok tartóztattyák.) Bocsájsatok mondom, hibázni fogok néki, mi nem voltunk elválva soha is. Én kihozom őt sötét tömlöczéből, a szabad ég alá vezetem én őt, – oh! Bocsájtsatok, már rég keresi hitvesét!

KIRÁLYNÉ (karjai közé vészi): Maradj nálam, most nem szólhatsz vele.

KATALIN (komoran néz reá): Ki vagy te? Korona ékesíti homlokod. Oh! Úgy nem vér mejjedben emberszív. Nékem is volt, én is hordtam koronát, de én elvetettem, messze vetettem. (Sigmond után nyúl s rettegve mutattya nék a királynét.) Nézd Sigmond, nézd, így néznek ki a mi hóhérjaink.

WOLOWSZKY: Bocsáss meg a szeencsétlennek, királyné.

KATALIN (megijed): Királyné! Oh! Rejtsetek el, bocsássatok el, ő gyűlöl engem. Wolowszky, menj, menj, mondom vidd bátorságba gyermekem, ő elragadja tőlem. Oh! Irgalmazzatok, ő az én mindenem. (Sigmondot oltalmazva térgyre rogy)

KIRÁLYNÉ: Boldogtalan, megesmérsz nemsoká. (Hirtelen el.)

KATALIN (utánanéz): Ő megy, ott, ott láttam eltűnni, őhozzá megy. (Felugrik.) Sietteti János halálát, Wolowszky fenyegetődz, fenyegetődz, mondom. Az én atyám király, s néki katonái, fegyverei vagynak, s az Istennek mennykövei vagynak, mellyekkel alácsap a gonosztévőkre. (Az égre szegzett szemmel.) Egy sem talál?

WOLOWSZKY (kézen fogja): Jőjj magadhoz.

KATALIN: És egy sem talál? De most, most, nézd, megnyílik az égboltozat, tűzeső szakad, félre a szikrákkal, lángok égessék el a világot. Most okádja a pokol pusztító tüzét, ordít a szél, süvöltve közelít a fergeteg, a folyók túllépnek partjaikon, – így, agy dühöngjön minden alkotó részecske, úgy megszünik az ember dühösködni.

WOLOWSZKY: Istenem! (Kezeit tordeli.) Istenem!

KATALIN: S im, csend, béke leve, eltűntek a mészárlók, az áradás elmosta őket. (Lassan.) János! János! Jöjj elő barlangodbul, mind elszéledtek, a lázadás lecsendesedett, Istenünk angyala nyugalomra int. (Megpillantja a királynét, aki egy hosszú fehér fátyolba közelget.) Mindenható Isten! (Szünet, melly után reszketve beszél.) Nézzetek oda, oda nézzetek, felém lebeg, az isteni tünemény! Igy láttam én őt, így közelített fájdalmaim ágyához, igy nyujtotta kezét felém.

KIRÁLYNÉ (édesen): Katalin! Segédre van szükséged.

KATALIN: Az ő hangja! Ismét azon szavak, ő az, oh! te vagy, te vagy! (Leborul előtte.)

KIRÁLYNÉ: (Visszaveti a fátyolt, s magához ragadja): Jer karjaim közé, jer szívemhez!

KATALIN (Vizsgálódva reánéz): Tehát valóban egy halandó vagy. (Szívére teszi kezét.) Igen, igen, itt úgy dobog, mint nálam. Szemedben könnyek fénylenek, te ember vagy, mert szánakodást, irgalmat érzel. (Nyakába borul.) Oh! Én igen szerencsétlen vagyok!

KIRÁLYNÉ: Bár többet tehetnék, mint érzeni fájdalmidat, – bár segíthetnék.

KATALIN: Rajtam segítve van, ő megszabadul majd, én vele vadon erdőkbe szaladok, oh! elrejtem én, jól elrejtem, hogy meg ne leljék. (Rettegve Sigmondot megfogja.) Csak gyermekemet szabadítsd, burkold bé fátyolodba, a király nem tudja, hogy megszültem őt, – ha meglátja, megöleti, felkonczoltatja. (Bétakarja Sigmondot a királyné fátyolának végével.) Igy, így mennyünk az őrök között, így észre nem veszik. (Kérve az asszonyokhoz.) Oh ne mondjátok, hogy anya vagyok, meg nem mondjátok, de ne is kövessetek, az gyanút gerjesztene. (A királynéhoz.) Csak te ne hadj el, légy annya gyermekemnek, ha majd én többé nem leszek. (Szünet.) Igy, most a kapunál vagyunk, feltartóztatnak, – miért hívtok, miért intetek hátra, mit akar e hosszú ünnepi sereg? A harangok üresen konganak. A papok imádkoznak. A gyertyaláng lobog, most jön a koporsó. Hogyan, egy siránkozó sem követi? Sem hitvese sem gyeremeke nem kiséri a sírhoz. Fel a fedélt, látni akarom a halottat. (Parancsolva.) Félre a fedélt mondom, ki volt a halott? (Borzadva.) Hah! Fej nélkül van, ott fekszik, ott rángatódzik. (Kiált.) János! (Öszverogy.)

WOLOWSZKY: Oh! Irtóztató! Rettenetes!

KIRÁLYNÉ: Gonddal légyetek iránta, magába ne hadjátok. Mindjárt visszatérek. Talán… (Magában.) Oh! Isten! Isten, messze távolságban látok egy pislogó világot, ne oltsd el a gyenge fényt, hagyd elérnem, hagyj szabadítások angyalává lennem.

(Vége a 4-ik felvonásnak.)

5-IK FELVONÁS

Saala a királynál

1-ő jelenés

Egy kamarás úr, s a király

KIRÁLY (sebesen kilép szobájábul): Ki szólott itt?

KAMARÁS: Senki, felséges úr.

KIRÁLY: Mégis, úgy tetszett, mintha beszédet hallottam volna.

KAMARÁS: Egyedül vagyok s voltam.

KIRÁLY (megrezzen): Hallgasd! Mi zörgés az ott az ajtónál?

KAMARÁS (kevés várakozás után): Semmit sem hallok.

KIRÁLY: Nyisd fel!

KAMARÁS (felnyitja s kinéz): A szoba üres.

KIRÁLY: Hívd elő az őrkapitányt.

KAMARÁS: Sietek.

KIRÁLY (magában): Nem élhetek e rettegés között, én nyugalmat akarok magamnak szerezni, bátorságban akarom látni thrónusomat, bár ezer életet áldozzak is fel.

2-ik jelenés

KIRÁLY: Megkettőztetted az őröket?

KAPITÁNY: Igenis felséges úr!

KIRÁLY: Minden ajtó őrizet alatt van?

KAPITÁNY: Parancsod szerént uram.

KIRÁLY: Kapitány! Jól vigyázz mindenütt!

KAPITÁNY: Sohsem töltöttem bé lomhán kötelességemet.

KIRÁLY: Mint viseli magát a nép?

KAPITÁNY: Csendesen.

KIRÁLY: Ne hidj a csendességnek. A nép hallgatása gyakran veszedelmesebb lármázásánál. – Nem hallod? Lárma van a várudvaron, siess az őrökhöz.

KAPITÁNY (ablakhoz megy): Kegyelmes uram! Mindenütt halotti csendesség.

KIRÁLY: Igen, halált, halált, osztán minden jobban lész. (Az ablakhoz megy.) Ki bújdos ott ama szegletnél?

KAPITÁNY: Egy öreg, vak koldús, mindennap eljár ide.

KIRÁLY (hirtelen): Zárasd el.

KAPITÁNY: Hogyan, kegyelmes uram?

KIRÁLY: Illyes emberek gyakran a legirtóztatóbb összeesküvések vezérjei.

KAPITÁNY: A szegény vak öreg?

KIRÁLY (tűzzel): Zárasd el mondom, a perczenet minden gondosságot parancsol.

KAPITÁNY: Engedelmeskedem. (El akar menni.)

KIRÁLY: Hallod-é?

KAPITÁNY: Uram király!

KIRÁLY: Ha tisztának találod, bocsásd három nap múlva szabadon, s add ezt néki. (Egy erszény pénzt ád neki.)

KAPITÁNY (vigan): Hadd imádkozzon felségedért. (Elmegy.)

KIRÁLY (egyedül): Imádkozzon? S a koldús szavára van nékem szükségem Isten előtt? Nékem királynak? Mit használ a pénzen vásárlott imádság, csak az ön buzgó kebelnek égre kiáltot szava hat fel a Megváltó thrónusához, – jaj nékem, én nem imádkozhatom, oh! Hogy magam öszveszedhetném, hogy megint imádkozhatnék, enyhülni érzeném keblem szélvészeit.

3-ik jelenés

A kamarás, – később Braske, a király

KAMARÁS: Braske titkos tanácsnok kihallgatásért könyörög.

KIRÁLY: Braske? (Szünet.) Hagy jöjjön.

KAMARÁS (el).

KIRÁLY: miért lövelt forró vér képembe e név hallatára? Miért hidegülök illy hirtelen? Braske egy nemes férfiú, s én ki nem állhatnám egy becsületes ember tekintét? (Halkal.) Ő is a törvényszékben ült, – talán ő hozta, – óh Istenem!

BRASKE (komoly méltósággal lép fel.)

KIRÁLY: Isten hozott Braske! Kedvesen vészem jöttödet.

BRASKE (lassan közelébb lép): Nem reménylem uram király, hogy ma kedvesen végyed jöttömet.

KIRÁLY (nyugtalanul): Ön dolgod, vagy idegen ügy vezérlett hozzám?

BRASKE: A te ügyed király, mellyet tulajdonomként szoktam tekinteni.

KIRÁLY (elnyomott hangon): Szólj!

BRASKE: Az itéletszékből jövök.

KIRÁLY (mint előbb): Vége, vége van?

BRASKE (sóhajt): Hozom felségednek a tanács végzését. (Nyujtja a papirost.)

KIRÁLY (reszketni kezd, törli homlokát, elhalványodik, felé nyúl, de el nem veheti, keze lerogy, végre szorult kebellel szól): Tedd le!

BRASKE (a király mellett lévő asztalhoz megy, leteszi, s visszamegy elébbi hellyére.)

KIRÁLY (öszveszedi magát): Miért nem szólasz?

BRASKE: Nem örömest háborítanám azt, aki most szóll veled.

KIRÁLY: S ki szóll velem?

BRASKE: Az Isten, lelkedesmérete által.

KIRÁLY (valamennyire tüzesen): Braske!

BRASKE (nyugdot erővel). Az Isten, lelkedesmérete által. – Óh, halld meg annak szavát kegyelmes uram! Biztosabb vezér lesz az tanácsosidnál.

KIRÁLY: Mit, mit itélt a tanács!

BRASKE (szünet): Halált!

KIRÁLY (megrezzenve): Halált! (Egynehány lépést jár, megáll s elhatározva monda): Svéczia boldogsága áldozatot kiván – essen az!

BRASKE: Uram király! Ne csald meg önmagad, Waza Gustávnak a vesztőhelyen ontott vére áldást derítene Svécziára? Átkot hoz az uram, átkot országodra s fejedre, késő, véres megbánást.

KIRÁLY: S véremmel melegítsem hát, keblemben ápoljam a kígyót tovább is, pártütés s gyilkosság közt élve, naponként reszkessek életemért, a kétség félelme ébresszen szunnyadásombul, az kisérjen nyugvóhelyemre, fel felriassza fáradt testemet az álom karjai közül, s borzadva lessem ágyamhoz közelítő gyilkosomat?

BRASKE: S testvéred halála nyugtat meg, gondolod? Oh! Kegyelmes Uram! Mennyire távozol forró reményid kivánt czéljától. Mi háborgatja most nyugalmadat? Azon ellenségid-é, kiket János fogvatartásával szerzettél? Bocsásd őt szabadon s baráttá válik az ellenkező. Add vissza herczegségét, hogy abban uralkodni szabadon, s békének örvend egész Svécziád, s nem félhetsz az orozva gyilkolótul, ki felriasszon nyugvó ágyadbul, de ha őt megölni nem iszonyodol, hahogy nem irtódzol testvér vért ontani, fejvesztett testvéred vére bosszúért kiált fel a sötét egekre, mint a meggyilkoltatott Abelnek vére kiáltott, sírján támadnak a bosszú angyali! Ezer száj ordítja a világba rettentő tettedet, ezer kéz ragadja néked szánt fegyverét, s az ő árnyéka, a meggyilkolt vérmocskos árnyéka vezérül szolgál a bosszús seregnek, testvérkéz verte sebjei az öldöklés dühére ébresztnek gyáva asszonyokat, a vénség erőtlen karjait, s a gyermekeknek gyönge erejét. Téged félelem és lélekaggály ostorozva űz ki anyaföldedbül, testvéred lelke sarkadra lépdel, bárhová szaladj, elűzi fáradt szemedről a szendergést, felriaszt hitvesed karjaibul s ébren is, uram, ezen élő alakok közül a halottat látod te, kihalt tenéked az egész teremtés, s csak az fog élni, kit meggyilkoltál!

KIRÁLY (iszonyodással): El ördög el! Ne fossz meg nyugalmam végső reményétül. (Felrántya a papirost s reá bámul.) Halál és halál, ahány élőnek nevét olvasom, annyiszor áll itt, hogy halál. (Braskére néz.) S a te nevednél is halál?

BRASKE: Ott állt a bíró, itt az ember áll.

KIRÁLY (tollához nyúl): Jól van hát, téged követve választom én is el a bírótul az embert, és … (irni akar.)

BRASKE (hirtelen): S a királytul is a testvért?

KIRÁLY (leejti a tollat.)

BRASKE: Ládd, ládd, kezed iszonyodik írni. Csak a gondolat szörnyűségétől is visszairtódzik a szelíd természet, s öcséd vérét mégis szomjuhozod. Akarod-é, hogy Néróként utáljon a világ, hogy a halottat egy szentként imádja, s minden átkozza élő gyilkosát?

KIRÁLY (felugrik): Braske!

BRASKE: Átkozza! Igenis király! Idegen szózat ez füleid előtt, de hallatlan tettek még sohasem hallott szavakat kivánnak, s nem szenyvedik meg a bölcs mérséklés szűk korlátját. Kirívó színeket vészen a festő előretűnő alakjaihoz, s ezen tett uram, nevezd azt, fedjed azt kényed szerént, élted scénájának tornáczában áll, s bármi jót tettél, mindent eltakar. A tanács terhelő itéletet hozott, de gyalázat annak, aki gondolhatta, hogy végre is hajtódjon ezen itélet. Ki neve hibázik még? A testvéré! S ez aláírná öccse halálát? Oh! Felséges uram, mellyik alattvalód reménylhetne kegyelmet igazság helyett, ha e szép királyi virtust ön testvéreden sem gyakorolanád?

KIRÁLY: Ő nékem legfőbb ellenségem.

BRASKE: Bocsánatadás édes érzet. Ellenségünknek megbocsájtani szép, – testvéren bosszút állni gyáva tett. Mutasd meg néki az itéletet, s tedd azt semmivé szemei előtt, hogyd lássa, hogy minden lehellete, testvérkegyelmed szép ajándéka, – hagyd lássa, hogy néked köszöni a nap világát, s hálaérzettel omlik térdeidhez, megbánja minden hirtelen lépését, s a ti szíveitek, undok gonoszság által elidegenült szíveitek ismét szeretve vannak egymás felé. Svécziának egy új nap derül, a thrónuson ülő béke, s egyetértés áldással tölt bé minden kunyhót, évek érlelte gyűlölséggel bosszús ellenségek engesztelésére nyújtják kezeket, s könyörögve emelik az égre, könyörögve fejedelmeik boldogságokért! Oh! Király Gondolkozhatsz-é még vérre, gyilkolásra, midőn ezen képet láthatnád?

KIRÁLY (megindulva): Mit akarsz tenni belőlem?

BRASKE: Egy szerencsés embert.

KIRÁLY: S tehetem én…

4-ik jelenés

Jőran, az elébbiek

JŐRAN (sietve, egész magán kivül): Bocsáss meg király, hogy jelentés nélkül, de biztosságod sietést kiván. János megszökött.

KIRÁLY (egészlen leverve): Megszökött?

JÖRAN: Nyugtasd meg magadat uram király, ő meg nem menekszik, bárhol légyen is. Szabadítójának nyomán vagyok, őrjeim mindenfelé keresik, s oh szégyen, oh, soha nem várt gyalázat! Richers az, – Richers, az öcsém.

KIRÁLY: S te elhallgattad előttem?

JŐRAN: Érzelgését ártalmasnak nem véltem, aminthogy Jánosnak holnap napkeltekor… s oh hallatlan, irtóztató, éppen ezen pillantatban…

BRASKE: Vonja félre az Isten a feje felett lebegett bárd elől! De ne féljetek, ő meg nem menekszik, csak annál bizonyosabb halála. Most már elveszett!

KIRÁLY: Igen, semmi Isten sem szabadíttya meg! Essen el mindjárt pártütő feje, ő lázadást tanít, éltem vesztére törekszik. Küldj őröket az egész országba, aki megragadja, ölje meg, ne légyen biztos semmi szent helyen, vonszoljátok el az oltártul is, menny, siess, aki első hoz hírt halálárul, örökös barátomnak fogadom, kincsekkel halmozom gyilkosát, ő nékem életet, nyugalmat ád. El, el!

Jőran menni akar, azalatt fellép

5-ik jelenés

Az őrkapitány

KAPITÁNY: Gróf Richers az előszobában van.

JŐRAN: Megvan? Megvan? S hogy találtátok?

KAPITÁNY: Fegyveres csoport között, környülfogtuk a házat, egy sem szökött el, de a herczeg köztök nem vala.

KIRÁLY: Nem? Nem vala köztök? Fuss, siess, teremtsd elő, habár a föld gyomrába bújt is el, s egy koronával ajándékozlak. Richers jőjjön.

KAPITÁNY (elmegy.)

JŐRAN: Oh, hogy vérem így bemocskoltatott.

6-ik jelenés

Richers (nyugdotan fellép), az előbbiek.

JÖRAN: Gyalázatos! Oh, mit cselekedtél?

RICHERS: Semmit, mivel hogy szolga ördögid jóságos czélomnak akadályt vetettek.

KIRÁLY: Hogyan?

RICHERS: Igenis tudd meg oh király, lehetetlenné akartam azon gyászos vétket tenni, amellyre ez a kígyó birt reá. El akartam az erőszak elől vonni az ártatlant. (Jőranhoz:) De sátánjaid lesben állottak, s új áldozatot nyertél vérnadály.

KIRÁLY: Áruló! Szólj, hol van a herczeg?

RICHERS: Hogyan?

JÖRAN: Hová rejtetted?

RICHERS: A herczeget?

JÖRAN: Hasztalan igyekszel tagadni, mert János megszökött, [ördög és pokol,]* megszökött, és segédje te vagy.

A []-be tett szavak nincsenek a német eredetiben.

RICHERS (bámulva): Elszökött? A herczeg? Elszökött mondád? S megszabadul? (A legfőbb öröm jelentésével térdrerogy.) Istenem! Istenem, ő megszabadult! (Felugrik.) Oh, mondjad mégegyszer bátyám! Gyakran zúgolódtam, hogy a végzés illy embert kapcsolt a rokonság kötelén szívemhez. Oh! Mondjad mégegyszer, hogy ő megszabadult, s leborulok előtted, általkolcsolom kérdeidet, imádni s önnön atyámként szeretni foglak.

KIRÁLY: Micsoda ez?

JÖRAN: Ravaszság, átkozott ravaszság, tettetés, mellyel téveszteni, időt nyerni kiván, hogy ragadományát biztos helyre hozza, – de várj, – a kínzó pad…

RICHERS: Hurczoljátok a kínzó padra, egyenként szaggassátok el testem minden tagjait, én nem félek, én nem szenvedek, ő megszabadult, – nem általam ugyan. Égett keblemben a feltétel szikrája, de a végbenvitelre erőtlennek itélt egy halandót a Mindenható, mennybeli angyalát küldte le, s ő mentve van, ő megszabadult.

JŐRAN: Átkozott bábjáték, szólj dühödt bolond, hol a herczeg?

RICHERS: Ő jó helyütt van. (Örömmel.) Hála, hogy ti nem tudjátok, hol van ő, hála szabadító angyalának!

JŐRAN: S jaj fejednek esztelen!

KIRÁLY: Kénszerítni fognak a megvallásra.

RICHERS: (büszkén): Kénszerítni? Király, ne kisértsd mindenhatóságodat erős lelkemen! Az ember külsőjét egy néma intésed semmivé teheti, de akaratján hatalmad törik! – Hurczoljatok el, kínozzatok! Mit az előidő vad századjaiban hitünkért szenvedtek a martyrok, s mit puhaságunk most mesének tart, – merítsétek ki mindezt, s még a pokolnak minden kínjait, én szenvedem. Bátorságom dönthetetlen áll, mint a haboktul csapkodott kőszirt. Ti, földnek királyai, csak a por felett hoztok ítéletet, a belső jobb ember csupán az Isten itélőszékének van alája vetve, földi hatalmatok addig nem terjed. De mégis, hogy bölcs tanácsod zavarba ne jőjjön, hogy más áldozatot ne vadásszon, tehát tudjátok meg, én tudok a herczeg szökése felől s most hurczoljatok el s cselekedjetek kényetek szerint. Hol van ő, s hogy mentettem meg? Kérlek, mondjatok le ezt tőlem hallani, bármit kérdezzetek, a felelettel adós maradok.

JŐRAN: Hé! Strázsák! (A strázsa belép.) Magamra vállalom néked gyáva gyermek megbizonyítani, hogy erősebb a földi hatalom ifjúságodnak érzelgésinél. (A strázsához.) Verjétek vasra.

KIRÁLY: El vele! (Nyughatatlansággal egy székbe veti magát.)

RICHERS (báttyához megy, merőn reánéz, s egy megvető pillantattal otthaggya.)

BRASKE (közelít hozzá): Ifiú! Lelkedben olvasok, önvéred megtagad, egyedül állasz ifiú élted komor végzetén, – mégegyszer pillantol a világba vissza, s egy rokonszemmel sem találkozol, amelly utánad siránkozna? Jőjj szivemhez, érted dobog az, én sírok éretted. Megcsókolja.) Menj, fiam, s gondold, atyád csókolt meg.

RICHERS (Jőranhoz): Te megtagadtál, s ez idegen megáldott. Egy illy bátyáért illy atyát nyerek. Igy csak egy jótettet jutalmaz az ég, im nézzétek, ő nem tart engem gonosztévőnek, – igen atyám, áld meg engemet. (Megilletődve.) Egy jó fiad holt meg, hidgyed azt.

BRASKE (könnyezve fejére teszi kezét): Áldalak!

JŐRAN (hevesen): El vele.

7-ik jelenés

A királyné s az előbbiek

KIRÁLYNÉ: Mi történik itt? Lázzadásról beszélnek, fegyveres néppel van a vár udvara töltve. Micsoda ellenség?

KIRÁLY (felugrik): Nékem csak egy ellenségem vagyon, de ez egy támaszt új új ezreket, – ő az, kit érzékenységed gyakran oltalmazott, de aki engem s téged is lelök a thronusnak méltóságáról, mert tudjad, János elszökött.

KIRÁLYNÉ (nyugdotan): Elszökött?

KIRÁLY (Richersre mutat): Itt ezen háládatlan eszközlötte szökését.

KIRÁLYNÉ (megíjed): Kicsoda uram király?

KIRÁLY: Ez itt: A felségsértőt szabaddá tevé, de ő maga hatalmunkban van s rettenetesen meglakol ezért. Hallatlan kínokat találok fel, nem öletem meg, kínosan gyilkolni, hosszú szünetekbe mészárlani fogom az úrulót. El a legmélyebb tömlöczbe! Hurczoljátok el! (A strázsa környülvészi, Richers meghajtja magát a királynak, kezet nyujt Braskének, s Jőranra egy megvető pillanatot vetve el akar menni.)

KIRÁLYNÉ: Megálljatok! Elébe megy s merőn megnézi.) S ez volna az? (A királyhoz.) Ez?

JŐRAN: Napfényvilágra jött gonoszsága. Ő elesmérte cselekedetét.

KIRÁLYNÉ: Richers! Gondold meg, mit teszel! Hazudva, bár kegyesen hazudva meghalni nem félsz?

RICHERS (tűzzel): Egy valóság sem derített rám még hasonló áldást! Igenis, én vagyok János szabadítója.

KIRÁLYNÉ: Ifjú érzelgő! Ne hozd tévelygésbe királyodat, irtózd igazságtalan lépésre birni őt.

RICHERS: Vétkesnek akartak találni, s az vagyok.

KIRÁLYNÉ: Hallgass, te nem vagy az, nem lehetsz az, mert tudd meg, csak én esmérem a bűnöst, s azért jöttem, hogy béjelenteném.

JŐRAN: Lehetséges-é?

KIRÁLY: Maria? Te?

RICHERS (félve): Királyné mit akarsz tenni?

KIRÁLYNÉ: Kötelességemet.

RICHERS (hirtelen): Oh király! Ne hidd, én vagyok.

KIRÁLYNÉ (a strázsához): Vigyétek el a dühödt eszelőst. Keményen őrizzétek, de bántva ne légyen parancsolom. Ő eszevesztve beszél, az igazi bűnöst felfedezem én.

KIRÁLY: Maria, te, te tudnád?

KIRÁLYNÉ: Csak néked tészek vallást oh király!

KIRÁLY (sebesen): Hadgyatok magunkba.

JŐRAN (hirtelen): Talán legalább én…?

KIRÁLYNÉ: Ha őfelségének bölcs itéletje halált mér a gonosztévőre, akkor lészen csak hóhérra szükségünk, elébb nem. Hagyj magunkra. (Mindnyájan el.)

8-ik jelenés

Király, királyné

KIRÁLY: Most Maria! Szólj, hogyan eshetett néked tudtodra, hol van, kicsoda a bűnös, együtt szöktek el, vagy még haragom utólérheti?

KIRÁLYNÉ: Szélttaposhattya, hisz olly közel van.

KIRÁLY: Oh szólj hát kérlek, s ne tartóztassad bús haragomnak büntető kezét, – hol van a bűnös?

KIRÁLYNÉ (szünet után): Előtted áll.

KIRÁLY (megrezzen): Hogyan?

KIRÁLYNÉ (nyugodtan): Én uram király, én szabadítottam meg János herczeget.

KIRÁLY (mintegy magán kívül néz reá): Te? Te? Hitvesem?

KIRÁLYNÉ: Én! Hitvesed! Avagy kit érdekel inkább becsületed, szíved nyugalma s néped boldogságának gondjai?

KIRÁLY: Isten! Rettenetes Isten! Kiírtod hát az emberek eránt való hit gyöngéded szikráját végképp mellyemből? Nem, nem, az nem úgy van, – az nem lehet úgy! (Reánéz.) Árulást hordol te szelíd arczodon, árulást férjed s királyod eránt? Magamban állok hát e tágas világon, s nincs társ, ki súlyos fájdalmim enyhítené? Rajtam súlyos teherrel fekszik az örökkévalónak átka, hogy önnön vérem, s csak önnön vérem áruljon el. Gyűlölt engemet tulajdon atyám, öcsém éltemnek lest vete. Mint férj gondoltam boldog lehetni. Megvetettem a királyok leányait, egy koldusnét emeltem jobbomra, s minden kincseimmel, királyi székemmel csak egy szívet sem vásárolhattam meg. Oh! (Egy székbe rongy.)

KIRÁLYNÉ (lábaihoz borul): Erikem! Hallgass meg.

KIRÁLY: El kigyó! (Felugrik.) Szörnyeteg voltam én néktek? Egy bárányt neveztetek annak, a tigris csak most lép ki barlangjából, s rettenetesen közelít. Egy élet forgott csak koczkán, most ezerek vesznek, ezerek, mondom, vesznek el! Szorgalmatoskodtál halmozni a vesztőhelyet, János általad szállott le, Te fellépsz, esküszöm!

KIRÁLYNÉ (méltósággal áll fel): Nem félem a halált, amidőn érdemes nem vagyok reá, reménylem nyugton találkozunk. Másokért voltak kérelmem s könnyeim, önnön magamért kérni nem tudok. Nem minden királyné néz úgy, mint én, a végpillanatnak elébe. Nem azért emelt a sors illy fényes polczra, hogy gyűlöljek, s üldözve mutassam hatalmam erejét, de hogy szeressek, hogy boldogítsak. Ha ez érzetem visz a vesztőhelyre, nem egy könnycsepp hull kora siromra s átkozni nem fog senki engemet.

KIRÁLY (tüzesen): Én, én átkozlak!

KIRÁLYNÉ (szelíden): Nem uram király, te nem fogod átkozni hitvesed. Vedd le tettemről a bal színeket, s nézd azt való tulajdon alakjában, s kárhoztatni te nem fogsz engemet. El volt végezve, hogy János ne lásson több napkeletet, láttam munkásan a hóhérokat, néked gyalázatoszlopot emelni, szolgáid lesütött fővel jártanak: nem kiméli meg önnön testvérét, ki ne reszkessen hát életéért, e gyászgondolat nyomta lelkeket. Félelmes mozgásban volt a nép, sírva tölték be templomainkat az asszonyok. Minden szem könyörögve volt a könyörületes égre függesztve, minden kebel csak ezt sóhajtotta: Isten, oh Isten, kiméld népedet, távoztasd el a testvérgyilkolást! Hiában láttál lábaid előtt, kétségben estem minden eszköz felől, közelgett a rettenetes óra, melly örök gyászba borítsa házunkat, láttam a bárdot villogni, egy perczenettül függött az élet vagy halál. Így késztetve a kérlelhetetlen aczél szükségnek hatalom szavától, önéletemet koczkára tevém, s János segédem által szabad lett.

KIRÁLY: S én elvesztem. Körülte gyülekszik a sokaság, ő néki örvend a nép, s melly vasul, paizsul szolgál Jánosnak, egyértelmű idegen nemzetek közelítnek. Bent az országban pártütés és lázadás, a határokon fegyver fenyeget.

KIRÁLYNÉ (kettévágja szavát): Háború? Nem, oh ne, uram király! Hacsak az égnek ura el nem hagy, minden viszálkodásnak vége van. Szíveitekben nyugalom tenyészik, s országod régvárt békének örül.

KIRÁLY. Hol van ő, szólj, – szólj, hol tartózkodik!

KIRÁLYNÉ (szívesen): Legjobb baráttyánál.

KIRÁLY: Fegyvert köszörül!

KIRÁLYNÉ: Hogy megindítsa testvér szívedet.

KIRÁLY: Fegyveres seregeket gyüjt!

KIRÁLYNÉ: Minden serege egy esdeklő asszony s egy síró fiú.

KIRÁLY: Fiú? az ő fia?

KIRÁLYNÉ: Igenis, ő atya s férj, vannak barátjai, nincsen megvetve s elhagyatva. Jer férjem, s nézzed egész erejét, s állj annak ellent, hahogy teheted. (Azon oldalajtóhoz megy, ahonna béjött, s Katalint és Sigmondot magával hozza.)

KIRÁLY (szorult várakozással áll.)

KIRÁLYNÉ: Im, e kezeseket hagyta néked hátra, veszedelmes-é még, hogy elszökött? (Katalinhoz:) Mennyetek s ostromoljátok a testvér szívét, én tisztemet bétöltöttem már.

KIRÁLY (a Katalin látásán egy székbe veti magát.)

KATALIN (a király lábához borul): Királyi bátyám! Oh fordulj felém, nem találkozik könnyel tölt szemmel tekinteted! Könnyeim árja immár kiapadt! Oh Istenem, már szavaim sincsenek, egyebet nem tehetek, csak hogy a kétségbenesés halálfélelmével kérjelek: ne öld meg testvéredet! Sigmond menj, s kolcsold ált térdeit, kiálts: bátyám, add vissza atyámat!

SIGMOND (sírva): Bátyám, add vissza atyámat!

KIRÁLY (érzékenyen nézi a gyermeket, magához rántja, megcsókolja s ismét hirtelen letészi.)

KIRÁLYNÉ (sürgetve): Add vissza attyát árva gyermekének!

KIRÁLY: Ti gúnyjátékot űztök királytokkal, most hogy már szabad, tőlem kivánjátok.

KIRÁLYNÉ: Tőled ő nem szabad, hatalmadban van.

KIRÁLY: Maria!

KIRÁLYNÉ: Nem idegen népeket vezérel elened, nem törekszik ő életedre, nem, nem csak egyedül szívedre vágy, csak ezt kívánnya megindítani. Oh Erik! Halld meg őt, s a természet szavát.

KIRÁLY: S ő el nem szökött volna?

KIRÁLYNÉ: Hívjad öcsédet bátya, s szíveden fekszik, nézz körül!

KIRÁLY (hátranéz s Jánost kézen fogva Katalinnal és Sigmonddal meglátja az ajtó között): Hah! (Elfordul.)

JÁNOS (mély hangon): Uram! Királyom!

KIRÁLY (felé fordul): Ő az, ő!

JÁNOS: Igen, én vagyok, én, Te is Te vagy! Bármit szenvedtem légyen, csak a természet hatalom ingerét érzem én, nem látom benned ellenségemet, nem királyomat, csak testvéremet!

KIRÁLY (hosszasan reá néz s érzékenyen mondja): János!

JÁNOS: Igy nem hív a király, – ez a vér szava volt!

KIRÁLY: Öcsém!

JÁNOS (nyakába rohan): Bátyám! (Ezután lábához borul.) Királyom!

KIRÁLY: Fel öcsém fel! Jer szívemhez. (Megindulva.) Bocsáss meg nékem!

JÁNOS: Erik!

KIRÁLY: Bocsáss meg nékem! Gyanúm ellopta élted tavaszát, engemet vádol arczod sápadtsága. Oh! Annak ismét pirosodni kell. Hívjátok Jőrant, Braskét! Minden embert! E szép órámnak tanúit kívánom!

KIRÁLYNÉ (felnyittya az ajtót.)

Utolsó jelenés

Braske, Jőran, az előbbiek

JŐRAN (belépés közben): Hah! Mi ez?

BRASKE: A herczeg itt van?

KIRÁLY (Jőranhoz): Gyilkosi ellen baráttyánál keres menedékhelyet! Nézd Jőran e sápadt arczulatot! Amit csak tettem igazság felett, mind a te munkád. Méltóságidat s országom pecsétjét e nemes férfiú kezébe teszed! (Braskéra mutat.) Emberi érzés lakik mejjében, emberi tettre fog vezérleni. (Jánoshoz.) Finnlandnak herczege! Jussaidba ezennel visszahelyeztetlek! – Maria! Nem bántam meg, hogy minden herczegnek elébe tettelek, herczegi tettre te tanítottál!

KIRÁLYNÉ: Uram király!

KIRÁLY: Hugom! Öcsém! Hitvesem! Most elesmérem hogy igazad van, nyugalomra csak az egyetértés úttya vezérel. Kézen fogva véletek követendem azt.

MINDNYÁJAN (Jőranon kívül): Tartson uram király meg így az ég!

Vége.

Sk. ered. Orsz. Széchényi Könyvtár
Kézirattár Oct. Hung. 606. sz.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem