A megyék.*
A megyék.*
Az 1843-ik évi »Pesti Hirlap« 298-ik számából. K. F.
Azon folytonos érintkezéshez képest, melyben a megyék utasítványi hatóságuknál fogva a törvényhozó testtel állanak, minden nevezetesebb országgyűlési cselekvény végig rezg a nemzeti közélet minden erein. A megyei kihágások érdemében kiküldve volt kerületi választmány – a mint tudva van – beadá jelentését, s alig van megye, mely a fölött nem tanácskozott volna, vagy a legközelebbi napokban nem tanácskoznék. Azonban a megyei kicsapongások iránt általános néhány igénytelen észrevétel nem leend felesleges.
Vannak bizonyos urak, kik magokat conservativeknek nevezik, s bizonyos – grand seigneuri – tekintettel néznek le mindazok eszére, kik a nemzetek istenéhez nem az ő templomukban imádkoznak. Ezen szolid jó hazánkfiai, míg csupa merő bölcseségből a mi pártunkbóli embereket összesen és egyenkint úgyszólván leostobázzák, észre sem veszik, hogy ezen kérdésre: mit kell tenni? ép a mi pártunk Miatyánkját mondják el szórul-szóra; a hol pedig nem azt mondják, conservativ ajkaik, oly radikális confessiókat rebegnek, melyeknek elméleti elveik, egy német szobatudós szabásu dissertatióban igen talpraesettek lehetnek ugyan; – mint általában minden radicális elméletek – de gyakorlati szempontból, s a mi körülményeink között, egészen impracticus javaslatok; mert alkotóik nem látják fák miatt az erdőt, azaz felejtik: hogy mi nem válogathatjuk ki tetszésünk szerint az eszmevalósítás tényezőit; hanem az activitásban levő tényezőkkel lehet csak a pillanat baját enyhítenünk, a jövendő redicális gyógyítását pedig előkészítenünk; s hogy minden javaslat, mely ezen activitásbani tényezőknek, mások által egyensúlyozása nélkül in thesi lehetetlen, ha még oly bölcs eszme legyen is, nem egyéb, mint »csengő czimbalom«.
Ezen conservativ radical eszmékhez tartozik különösen azon gondolat is, hogy a megyei szerkezet egy feloszláshoz közelgő beteg test, melyen holmi rendbontást, fékező repressiv szabályokkal pepecselni, merő haszontalanság; hová capacitásokat bevenni nem elég, hanem incapacitásokat (a corteseknek nevezett köznemességet t. i.) ki is kell lökni – s ezen alapon kell a megyéket még pedig azonnal – haladéktalanul gyökeresen reformálva coordinálni.
Mi ugyancsak részünkről már százszor mondottat ismételünk, ha újra kimondjuk: hogy nézetünk szerint is csak képviseleti rendszer behozatalával lehet a megyei rendszert, az alkotmányos szabadság érdekében kifejtve conserválni; s hogy e nélkül előbb-utóbb minden bizonynyal szétbomlik; vagyis más szóval: hogyha mi nem sietünk a megyei rendszert a szabadság érdekében »coordinálni, majd fogják mások, de nem a szabadság érdekében, coordinálni«, azt szintúgy hisszük és valljuk, mint akármi bölcs conservativ; azonban ha mellőznők is azon tekintetet, hogy képviseleti rendszer KK. és RR. eszméjéhez kötve, vagyis aristocratiai jog egyedáruságra szorítva, valóságos patyolatból font vaskarika: ha nem volna is mindenekfeletti hitágazatunk, hogy minden gyökeres rendezésnek a szabadság, s nem a szabadalom vagy épen szolgaság érdekében kell történni; ha nem tartoznánk is azok közé, kik jobb szeretik a kissé zavaros szabadság veszedelmeit, mint a tactusra mozgatott szolgaság békenyugalmát; ha – mondók – mindezt mellőzzük is, alkalmasint elég lesz a conservativo-radicalis megyerendezési javaslatnak azt vetni ellene, hogy a megyéket, úgy a mint javasoljátok – t. i. az úgynevezett incapacitások kirekesztésével most rendezni nem lehet – mert – nem lehet.
Mi a dologról ekként gondolkozunk: mily lehetnének most a megyei gyökeres rendezésnek tényezői? a nemesség és a – – nemesség, minden fokozatait odaértve. Azon nemesség, mely szerintetek a megyei rendszert a felosztáshoz közelgő beteg testté sorvasztotta; s mely szerintünk is saját tételét, s a megyei rendszer jövendőjét compromittálta; – ezen nemesség, ha nem mondjuk is, hogy minden a vármegyében, s minden az országgyűlésen, legalább annyi, mind imitt, mint amott, hogy a mit ő nem akar, legyen bár még oly jó, még oly szükséges, az legislativus úton, tehát a fennálló alkotmányos formák között, bizonyosan meg nem történhetik. Már hogy ezen nemességben igen sok erő rejlik, s hogy az hivatva van e nemzet életében igen nevezetes tényezőt képezni, azt magok, a különben annyira szomoru kicsapongások hatalmasan bebizonyítják; de bebizonyítják egyszersmind azt is: hogy ezen erőteljes nemesség egyedül, s minden más elemek közrehatása nélkül, önmagát sem képes, annál kevésbbé a hazát regenerálni. Mi tehát minden valódi státusférfiak, ki a teendők körüli bölcsességét, valamint nem egyedül Rotteck, úgy nem is egyedül Haller, Bonald, vagy Hobbes-féle excerptából meríti, mi – mondom – minden valódi magyar státusférfinak feladata? Az: hogy a nemesség mellé más tényezőket is igyekezzék cselekvőségbe tenni, melyeknek segítségével a gyökeres rendezés, vagyis a lépviseleti rendszerré alakulás, lehetségessé váljék; egyszersmind pedig a megyei institutiót, büntető, fékező s rendőri szabályokkal tatarozgatni, hogy szét ne bomoljék, míg ama segédtényezők életbeléptetésével, az alkotmányos szabadság érdekébeni rendezés megtörténhetik. Ezen nézetekből következik: hogy az úgynevezni szeretett incapacitások politikai létét balgaság volna most megtámadni, hanem iparkodni kell, megyékbe capacitásokat, s népképviselőket behozni, országgyűlésen pedig a polgár-elemet cselekvő factorrá tenni, melyeknek segedelmével a nemességnek józan része, megyét, hont, alkotmányt megmenthessen. Ezt nem akarjuk bővebben magyarázgatni; a ki akar, megért; s átfogja látni, hogy a megyei szerkezet alkotmányos szellemü rendezése, vagy ez úton lehetséges, vagy sehogy sem.
Ámde a tetőtől talpig »practicus« conservativek, kik természetesen a világon mindent jobban tudnak, mint Ádám apánknak más maradékai, azt mondják: »a megyei szerkezet beteg, s ha mindjárt, de azonnal radicaliter nem gyógyítjuk, okvetlenül meghal; sohse hallgassatok hát a P. Hirlap szerkesztőjének democraticus vágyaira; miért kellene azokból lenni valaminek? s különösen miért akkor, midőn neki tetszik? nem – s csak azért sem; coordináljuk a megyéket mindjárt, haladéktalanul; erre legalább is van annyi szükség, mint a kir. városok coordinatiójára; zárjuk ki az incapacitásokat, rekesszük ki a nemességet«. Igen, igen. Damit die Kinder schlafen mőgen, mit den Hunden vor die Thür. stb. – Soh’se disputáljunk hazámfiai! ideje, hogy a disputatióknak vége legyen; mi szabad tért engedünk agitatiótoknak; tessék, tegyetek, cselekedjetek, s ha csak annyira is tudjátok vinni in – capacitás – kirekesztési vágyaitokat a kirekesztendő tömegekben, hogy terveteket három megye az országgyűlésre utasításba adja, lesztek a magyar politikusok csudatevő nagymesterei.
Nézetünk szerint ezek, s minden hasonlók, merő ábrándok; s azért bizonynyal teljes méltánylásra, s a közvélemény általi helyeslésre számolhat a ker. választmány azon nyilatkozata, miszerint a képviseleti rendszer létrejöttét legforróbb óhajtásának valja ugyan, mert csak hol a nép, ha közvetve is, de egészen illető aránybeli részt vesz a közdolgok igazgatásában, s hol nincs váll, mely a közdolgok aránylagos hordozása alá ne nyujtassék, – ott van közérdek, ott alkotmányos élet, ott igazság. Azonban, épen mert a képviseleti rendszer a népnek, s nem külön osztálynak személyesítője; míg az egész népre a képviseltetés e honban is ki nem terjesztethetik, addig azt a csupán a nemességre szorított nemzet úgy sem felesleges számára nézve behozni, annál kevésbbé lehet czélirányos, mivel, hahogy a kor kivánatát, s a jól értett közérdeket helyesen fogta fel, ez a választók száma időnkénti szaporítását, valami hyperaristocratiai felállításánál sokkal inkább követeli.
Nem lehet egyébiránt czélunkban, ezen választmányi munkálatot akár helyeslő, akár czáfoló taglalat alá venni. Van abban sok, minek szivünkből örvendünk. Magára a tárgyra nézve azon elvek nyomán, miket mult aug. hónapban fejtegeténk, mintegy ismétlésül csak annyit jelentünk ki, mikép sajnálanók, ha – választásokra nézve – a nagy tömegek egy helyre nem csődítésének elve, mint a rendetlenségek legsikeresebb elhárítója, intézkedéseinkben alapul nem vétetnék; örvendenénk, ha a rendezett tanácscsal biró, kiváltságolt, vagy megváltott községeknek, a népképviselet elvét megadatni látnók; de sajnálanók, ha ezen elvnek test nem adatnék, mert egy-egy képviselő, ezernyi személyesen szavazók között elvnek szép lehet, de valóságnak csupán csak árnyék volna stb. sajnálanók, végre, ha a követválasztásokra nézve, az országgyűlési verificatio eszméje egészen elmellőztetnék. – És ez az, különösen, miről egy-két szót mondani akarunk.
Önálló autonom municipalitások nélkül nincsen szabadság. Miként a gyarló ember karjai kurtábbak, sem minthogy az egész emberiséget dobogó philantropicus melléhez szoríthassa, s azért egy szűkebb körre, a honra van szüksége, melyet hőn, lángolva szeretni tudjon; úgy nagyobb tartományokban e szó »Hon« sokkal tágabb, kört jelent, mintsem hogy annak szabadságát egyes polgárok cselekvőleg éreznék, hacsak nincs egy szűkebb kör, – a municipalitás – mely nekik alkalmat nyujtson, szabadságukat, a mindennapi élet háziszere gyanánt gyakorolni, s gyakorolva élvezni. A hol autonom helyhatóságok nincsenek, ott az egyéni szabadságot a közállomány egészen absorbeálja, mert annak gyakorlata annyi lombikokon üzetik keresztül, míg puszta szóvá lenne, mint ama haldokló római az erényről mondó. Mennyit nem küzdött, mennyit nem tűrt, szenvedett, vérzett, vétkezett a franczia nép egy félszázad óta szabadságért, egyenlőségért. És mondják – a burgeoisie mondja legalább – Francziaországban van egyenlőség; – de szabadság? – – nincs, mert nincs önálló helyhatóságuk. Nekünk ellenben alkotmányos lételünk ezen sarkallik; s csak fejtsük ki azt tökéletesen, hozzuk összhangzásba a népjogokkal, népérdekekkel, és őrjét birjuk a szabadságnak, minél sikeresebbet, tartósabbat, a státusokat rendező emberész még föl nem talált.
De hogy municipalitásaink valósággal a szabadságnak legyenek organumai, s hogy – mint ama római erénye puszta szóvá ne változzanak, kettő kivántatik: 1. hogy az egyének szabadságát ne absorbeálják, 2. hogy autonomiájuk anarchiává ne fajulhasson. Autonomia nem annyit tesz: hogy korlátot nem ismerve kény és kedv szerint cselekedhessünk; hanem tesz annyit: hogy a törvényes formák, s korlátok között szabadon cselekedhessünk. A kik hát minden contralisatiótóli borzalmukban annyira mennek, hogy még a municipalitások összegének, a törvényhozásban egyesült nemzetnek sem akarnak – s még csak a törvényhozó hatalom gyakorlatának elemeit képező cselekvésekre sem akarnak – a municipalitások fölött felsőséget engedni, azok ne véljék magokat minden lángszerelmük mellett is a helyhatósági autonomia szerencsés bajnokainak; szerelmük a majomanya szerelméhez hasonlít, mely kölykét agyon szokta szeretni; ők nem az autonomiának bajnokai, sőt inkább a megyék önállását veszélyeztetik.
Nézzünk magunk körül, uraim! megyéink önállásával hangos lármát ütve oda jutottunk, hogy a számosabb nemességü megyékben maholnap már követválasztást katonaság nélkül nem is tarthatunk; oda jutottunk már, hogy legfenségesebb jogunknak, követválasztási, s utasítási hatóságunknak gyakorlata körül, kir. biztosok avatkozását magunk legyünk kérni kénytelenek; egy megye a sebet, melyet egy pártnak erőszaka szabad választási jogán ütött, maga erejével nem képes orvosolni, hanem kir. biztosért folyamodik; egy másik megyében a fegyveres erőt a legszabadelműbb szabadságbarát is köszönettel fogadja; egy harmadik megye törvénytelenségre törvénytelenséget halmoz, követet választ vérengzés között, legautonomabb tettét kormányi itéletnek terjeszti alája, majd követet hív vissza, s másokat választ a nélkül, hogy a nemességet e végre törvényesen egybehívná, és a szabadság leghőbb baráti esengve néznek a kormány avatkozásának elibe, s végre a kir biztos kinevezését hangos tapssal fogadják. Mi bizonynyal nem tartozunk azok közé, kik a kormány tetteinek legyezgetését hivatásuknak ismerik; de épen mivel oda nem tartozunk, igazságot illik valanunk; s azért megvalljuk, hogy a követválasztások körül, a megyék aut6onomiájába avatkozási hajlamról, a mostani kormányt bár ki sem vádolhatja; és mégis nem tudunk országgyűlési időszakot, melyben a katonaság alkalmazása, s kir. biztosságok oly gyakran fordultak elő, mint épen most, a kormány nem avatkozási hajlamának daczára, ellenére. Avatkozni volt kénytelen; mert magok az autonomiájokra büszke megyei municipalitások hívták fel reá, s fölfedezve előtte, hogy a csendet, rendet, békét, sőt még csak az élet és vagyon bátorlétét sem képesek saját erejökkel garantirozni, mintegy felelőssé tették az anarchia minden szerencsétlenségeiért, ha kir. biztost nem küld, s katonaságot nem rendel a szabad választás (boldog Isten, a szabad választás!!) felett őrködni. Igy áll a dolog, uraim, jóakaratu kormányunk mellett; mely avatkozni nem akart; – hátha – mint mondani szokás – változik az apáturság? ha oly kormányt látnának a viszonytagságos idők, mely kapva kapna az alkalmon, hogy avatkozzék? Mert hiszen a törvény szent, és szentek az alkotmányos hatalmak korlátai, de az nem volna méltó a kormány névre, a mely összetett kézzel henyén nézné, hogy a polgárok egymást mészárolják és öldökölnek, mint nem egy helyütt történt, s várost gyujtanak, mint M.-ban. Lehetnek esetek, midőn a legbuzgóbb néptribun is kénytelen nem rosszallani ha Ciceró, Metellus Népos vádja következtében nem arra esküszik, hogy a törvényeket megtartotta, hanem arra, hogy megtartotta a hont, – quod servaverit rempublicam.
Ez, uraim, szomoru állapot, ez veszedelmes tan, mely valódi szabadsággyilkolás a rosszakarat kezében; – de az élet kineveti a logikát, s nincs bizonyosabb, mint az, hogy a kik magukat ilyes jelenetek ellenében azzal vigasztalgatják: »csak hagyjuk, majd kiforr a dolog magában, a megyék saját sebeiket majd meggyógyítják«, azok nem a megyék autonomiájáért küzdenek, hanem annak akaratlanul sirját ássák; mert okvetlenül a végrehajtó hatalom avatkozását idézik elő.
Ha ez így van, – pedig így van bizonyosan – úgy kérdezzük: mit kíván épen a megyék autonomiájának érdeke? Kívánja, mulaszthatlanul megkívánja azt, hogy a követválasztások feletti biráló hatalom a municipalitások összeségében, vagyis a KK. és RR. táblájában összpontosíttassék. – Ezt nincs miért ellenezze a nemzet, hacsak attól nem fél, hogy önmaga felett maga őrködjék; akarniok kell a törvényhatóságoknak, ha önállásukat megtartani szeretik; nem ellenezheti a kormány, mert a követválasztások verificatiója, a dolog természete szerint, csak a követi testület előtt történhetik; mivel azon testület előtt kell megbizásunkat legitimálnunk, a melyhez küldve vagyunk.
Kérdés: miként történhetik ezen verificatio? Angolhonban csak egyenes panasz következtében avatkozik az alsóház vizsgálatokba, melyek, ha a választott követ ellen ütnek ki, s a kevesebbségben maradt vetélytárs annyi szavazatot el tud bizonyítványaival enyésztetni, miszerint az ő kevesebbsége többséggé változik, – amaz kilép a parliamentből, ez pedig új választás nélkül helyébe ül. Másutt minden panasz közbejötte nélkül is verifical a követi kar. Nézetünk szerint nálunk is ez utóbbinak kellene történni. Világosan meg kellene szabni a törvényben a követválasztások rendjét, menetét; elkezdve attól, hogy követválasztás, vagy visszahívás, csak e végre egyenesen kitűzött napon történhetik, egész a megbizólevél kiadásáig; – ki kellene jelölni a választási érvénytelenség eseteit; az egész választás folyamáról, helyesen szabályzott őrszékek által jegyzőkönyvet vitetni, azt nyilvánosan felolvastatni; a dolog hiteles előadása iránt mindenkinek ellenvetést engedni, s esküdtszéki biróságot rendelni, mely csupán a történten előadásának hitelességére nézve, minden reclamatio felett nyomban itéletet hozzon, s a választásnak ekként szerkesztett történeti rajzát a megbizólevélbe egészen beiktatni; miszerint annak nyomán a KK. és RR. táblája az egyes követeket törvényesek választottaknak el vagy ne ismerhesse. Ekkorig csak meg kellett választatnunk, s minden kérdésen túl valánk; és ez volt a corteskedés egyik kútfeje. Legyen csak verificatio, nem fogunk költeni haszontalanul. A megyék autonomiája pedig mentve lesz; mert ha a törvénytelenül választott követ csakugyan bírja a többség bizodalmát: szabadságában lesz, őt újra törvényesen megválasztani.
