Vasut.*
Vasut.*
Az 1842-iki »Pesti Napló.« 175-ik számából. K. F.
Midőn az ember előtt valami oly czáfolhatlanul tisztán áll, mint állani hiszszük azt, hogy Magyarország külkereskedésére egy biztos jövendő nem a Szulinánál rekeszre tehető Fekete, hanem az Adriai tengerről int, midőn ennélfogva az Adriának honunk szivéveli összeköttetése oly munkának látszik, melynek nyomán csak áldás és jólét csirázhatnak föl: első pillanatban oly igen természetesnek látszik azt mondani: »de hát, istenért! tegyük, ha ily jó, ha ilyen üdvös; hiszen egy nemzetnek csak akarni kell s erőket képes kifejteni, melyeknek óriási hatalma előtt egy pest–fiumei vasut minden nehézségei szétporlanak.« Amott van például Pensylvania, alig másfél millió lakosával s 15 év alatt saját költségén 608 angol mérföld csatornát, 118 angol mérföld vasutat építtetett s bevégeztetett, és még közel félannyit munkába vőn; – mi pedig 15 millió ember vagyunk!! azért hát akarjunk s meglesz! – így hajlandó szólni a lelkesedés. – De minek mystificálnók magunkat hiú reményekkel? Valljuk meg nyiltan, őszintén, hogy az ily lelkesült nemzeti közakarat azon ideálok egyike, melyekért lánghevében feldobog a szív; melyek egy-két óráig gyönyörködtetik tán a hiterős képzelgést, mint a délibáb gőzalakjai, de épen mint gőz, úgy foszlanak el a gyakorlati élet jeges ujjai közt. Mi legalább – fájdalom! – igen is meg vagyunk győződve, hogy sok víznek kell még lefolyni Dunánkon, sok balitéletnek oszlani, sok osztályérdek hatalmának változni s a vállalat szembetünő köz- és magányhasznát kézzelfoghatólag kell tapasztalnunk, míg oly prózai dolgokra nézve, mint egy vasutnak közköltségeni építése Debreczentől Fiuméig, a nemzeti lelkesedés erős férfias akaratába vetett remény, nem hasonlítand a harmatvirághoz, melyet a déli nap rögtön elhervaszt.
Mi tehát nem kétségeskedünk kimondani, miképen bárha még oly czáfolhatlanul bebizonyítottnak véljük is, hogy ha valahol a világon, épen minálunk, nem nyerészkedő társaságok, hanem a status által kell vasutaknak építtetni; s hogy e részben a szükség sokkal nagyobb Fiume, mint Bécs felé; sőt hogy a debreczen–fiumei vasutra hazánknak oly szüksége van, mint embernek a mindennapi darab kenyérre: mindazáltal egyáltalában kevés reménységünk van, hogy a jövő országgyülés azon 20–30 millió hitelt, mely e roppant válIalatra alkalmasint kivántatnék, megszavazza; kivált miután a megyei háziadó kérdésének már csak alkalmasint jövendője van; s azért istennek teljes lelkünkből hálát adandunk, ha első lépésül csak az is keresztülmegy, hogy (a mi legszükségesebb) Eszéktől Károlyvárosig építünk közköltségen vasutat. Sőt még erre nézve is csak úgy remélünk sikert és valóságos eredményt, ha minden oldalróli vizsgálat után oly terv fogadtatik el, miszerint lehető legkevesebb költséggel építsünk s e lehetőleg legkevesebb költség előteremtése is a lehetségig kevés áldozatba kerüljön. És ez az, mire nézve csekély véleményünket a közönség birálata alá kivánjuk terjeszteni.
Első feladat tehát: úgy építeni, hogy a lehetségig kevésbe kerüljön. Mi akként vagyunk meggyőződve, hogy a Duna és Fiume közti vasutnak főfeladata, nemcsak most, nemcsak egy század mulva, hanem örök időkre mindig főképen az áruszállítás, nem pedig a személyszállítás lesz: nekünk tehát ott nincs oly vasutra szükségünk, melynek főczélja legyen, hogy a förgeteg szárnyain röpítse Fiuméba az utazót; de még e részben is nagyon megelégedhetünk, ha oly vasutunk lesz, melyen felakadás nélkül minden órában két mérföldet haladhatunk. Tehát nem gőz-, hanem csak lóerőre kivánnók az eszék–károlyvárosi vasutat építeni; ezáltal a költség mindjárt milliókkal alább száll, a vitelbér sokkal olcsóbbra szabathatik, nemcsak azért, mivel az ut maga kevesebbe kerül, hanem azért is, mivel a felvigyázat, kormányzás, használat (regie) szintúgy sokkal kevesbbé leszen költséges; de még azt is nyerjük vele, hogy ha lóerőre számított lapos sinezetü vasutat építünk egy fillért sem leszünk kénytelenek vasért, locomotivokért stb. külföldre költeni, hanem mindent, a mire szükség lesz, honi vashámoraink kiállíthatnak, (mire nézve az iparműkiállítás szintúgy szolgálhat némi kis utmutatással); miáltal viszont nemcsak tetemes összeg pénzt kimélendünk meg a hazának, hanem egyszersmind honi gyárainkat is emelendjük s azokat emelve, a gyárvidék lakosinak munkát s keresetet nyujtandunk.
Ha ezen elv fogadtatik el, azt hiszszük, Eszéktől Károlyvárosig a vasut hét, legfölebb nyolcz millió p.frtnál többe nem kerülne. Lássuk, nem lehet e ezen költségösszeget tetemesen leszállítani? Azt hiszszük, nem épen lehetetlenség, hogy ezt felére is leszállítsuk.
Lóerőre számított vasutaknál – ha nem csalatkozunk – talán még többe kerül a földtöltés, szóval: a talap, mint a felszini építmény; minélfogva, ha képesek volnánk akként intézni az építést, hogy a földmunka készpénzbe ne kerüljön, 4 millió frttal az eszék–károlyvárosi vasutat alkalmasint kiállíthatnók. Tudják tisztelt olvasóink, hogy mi a kényszerített ingyen közmunkák elvének határozott ellenségei vagyunk; azonban azt is kimondók, hogy a mint közmunkák nélkül általában el nem lehetünk, úgy csak a felosztás és kezelés rendszerétől függ az ingyenség fulánkját egészen elvenni, a kényszerítést pedig megenyhíteni; és miután a közmunkák rendszere hazánkban csakugyan fennáll, kérdjük: vajjon szorult állapotunkban nem önkényt ajánlkozik-e azon eszme: hogy megkisértsük a combinatiót, nem volna-e lehetséges egy vagy más utoni kártalanítás mellett a földmunkát azon törvényhatóságok által tétetni, melyeken a vasutvonal keresztülmenne? (Verőcze, Pozsega, Zágráb megyék s a kőrösi és egy részben talán a bánsági határőrvidék) vagy – ha úgy tetszik – némely szomszéd törvényhatóságok által is segedelmet nyujtatni? Az eszme hazánkban egyáltalában nem uj; tömérdek törvényczikkely van, várerősítésekhez vagy ingyen (mit mi egyáltalában nem helyeselünk), vagy pedig határozott bérért közmunkát rendelő. A mi a határőrvidékeket illeti: meg vagyunk győződve, hogy a katonai erőnek béke idején közmunkákra használata mind az igazsággal, mind a méltányossággal, mind a statusgazdaság kivánatival megegyezik; s ha jól emlékezünk, az ország RRei ujonczállítási ajánlatukhoz multkor ezen kivánatot hozzá is csatolták és ámbár nem ismeretlen előttünk az ellenvetés, hogy a szabadbani táborozás (bivouac) költségei a közmunkáknak ezen nemét igen drágává teszik: úgy véljük mindazáltal, hogy ha másutt nyomna is valamit ez ellenvetés, a tervezett vasut vidékén – hol fa bőségben van és igen olcsó – bizonnyal semmit sem nyom; legkevésbbé nyom pedig valamit azon határőrezredekre nézve melyeknek földén vagy földe szomszédjában menne keresztül a vasutvonal. Úgy hiszszük tehát, hogy a határőrezredeknek nagy része ezen munkára méltányosan használtathatnék.
A felmaradandó és az illető polgári törvényhatóságok által teljesítendő munkára nézve pedig könynyítés és káratlanítás is lehetséges. Könnyítés: a mennyiben ezen munkát is akként vélnők felosztandónak és kezelendőnek, mint a háziadó akármely más terhét; miáltal ki van egyszersmind a közel jövendőben vetett reményünknél fogva az is mondva, hogy nem egyedül az adózó nép viselendi, mert igazságban, nagylelküségben erdélyi rokonink mögött bizonyosan nem lehet elmaradnunk. Káratlanítás pedig két uton történhetnék, úgymint egy részbeni adófölmentés által és a vasut használatára nézve adandó bizonyos engedményekkel.
Az elsőre nézve nem szükség szólanunk; a másodikat a mi illeti: igen kivánatosnak vélnők a vasutat akként építeni, vagyis inkább olynemü szekereket alkotni, melyek közönséges uton úgy, valamint vasuton egyaránt használhatók legyenek; – igen szembetünő, hogy midőn lapos sinü vasutról van szó, az nem valami ábránd, nem valami lehetetlenség, – a kérdés legnagyobb részét oly politialis rendszabály, minő más országokban már a közönséges utakra nézve is divatozik, jó részben megoldaná: az t. i., hogy tengelyt és keréktalpat csak egy bizonyos szokott mérték szerint szabadjon készíteni és csak a mechanismusnak azon része volna még hátra, mely által a keréknek a vas sinrőli kibiczczenése meggátoltassék. Tegyen föl az ország 1000 arany jutalmat a feltalálásra s nem kételkedünk, hogy a kérdés 3 hónap alatt megoldatik.
Már pedig ha eszközölhetnők, hogy közönséges szekerek a vasuton is használtathassanak, ez által kimondhatlan előlépés történnék a vasutrendszerben általában, különösen pedig sajátlagos körülményink közt. Ha nem akarjuk magunkat mystificálni, el kell ismernünk, hogy azon vidékek, melyeknek lakosai most nagy részben szekerezésből élnek, nem igen nagy kedvvel fogadnák egy vasut eszméjét, mely őket élelmök megszokott módjától megfosztaná; s ők e veszteségért statusgazdasági combinatióinkat cserébe nem igen örömest fogadnák el; de mondjuk azt nekik, hogy saját lovaikkal, saját szekerökkel a vasuton is szállíthatandnak és kétségtelenül két kézzel fogadandják az ajánlatot s kedvvel és örömmel járulandnak a vasuti közmunkához, kivált ha biztosíttatnak, hogy munkájok jutalmául talán felényi bérért használhatandják a vasutat, mint más akárki. És itt van a káratlanítás ideája.
De még van egy tekintet, mely ezen javaslatot ajánlja. Az t. i., hogy a szállításoknál a többszöri átrakodás nemcsak időveszteséget okoz, hanem a költséget is nagyon növeli: úgy kellene tehát a dolgot irányozni, hogy Károlyvárosnál ne kelljen a vasuti szekerekről más szekerekre átrakodni, hanem Eszéktől egész a fiumei kikötőig minden árut ugyanazon egy szekér szállíthasson, mi a kereskedést kimondhatatlanul könnyítené. – Legyen e nyers gondolat kidolgozás végett avatottabbaknak átadva; részünkről annyit bizonyosnak hiszünk, hogy ha ezen ige megtestesülne, 4 millió p.-frtnyi költséggel vasutat huznánk Eszéktől Fiuméig; ez pedig oly összeg, melynek kiállítása (ha már épen minden uj áldozattól vonakodnánk) egy fillérnyi uj terhet sem kivánna, mert ily összegnyi hitelt a só fölemelt árábóli illeték (mint már máskor megmutatók) nemcsak egészen fedezhetne, sőt még a Ludovicea-ut megváltására, vagy legalább az ország számárai kibérlésére is elegendő erőt nyujtana; – nem szükséges pedig mutogatnunk, hogy ezen ut megváltása tengerpartunkkali összeköttetésünknek nélkülözhetlen részét teszi. – Hahogy akarnánk, igazán nemzetileg akarnánk: nem volna szükség ily javaslatokkal foglalkodnunk; de így, a mint vagyunk, a kénytelenség ösztönöz reá.
