Országgyűlési ingyenszállások.*
Országgyűlési ingyenszállások.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 197-ik számából. K. F.
Ha ki oly országokban, hol a politikai jogok nem szabadságon, hanem szabadalmakon épültek, hol egynek uralma másnak szolgaságát föltételezé, a köz- és magányjogi viszonyok históriai fejleményét az idők homályán keresztül első eredetökig figyelmes szemmel visszakiséri, sok oly dologra fog találni, mely ma már egyrészről szentesített teher, másrészről szentesített igény szinében jelenik meg; holott eredetileg semmi más nem volt, mint talán egy kis elnézés, egy kis udvariasság, vagy talán a pillanatnyi körülmények pillanatnyi postulatuma, melynél eredetileg sem állandó követelés, sem állandó teher nem czéloztatott; s csak az különös, hogy a hosszas szokásnak érzelmeinkre oly hatása van, miszerint a legnagyobb, de megszokott igazságtalanság sem hat rendesen oly kebelrázólag az ember kedélyére, mint hatna, ha új volna, ha szokástalan. Mi ma bizonnyal visszaborzadnánk a kínfaggatás hóhérkamarájától, míg azok, kik a kínzásnak mindennapi tanui voltak, azon nem igen háborodtak föl; mi még csak nemrégiben is nem igen botránkozánk meg a fölött, ha láttuk, hogy urbariális hanyagságért (tehát nem criminalitásért) criminális büntetés használtatott, míg egy-két nemzedék mulva a dolog megfoghatlan kényuraság emlékezetét viselendi. A vaskaru szokás eme tompító hatalmából lehet csak magyarázni, hogy némely dolgokat tűrünk, melyeknek csak eszméjétől is itt undorral, amott ingerült boszankodással fordulunk el; mihelyt az alkalmazásnak más, még szokatlan alakját ölti magára. Ezeknek sorába tartoznak minden bizonnyal az országgyűlési ingyenszállások is. Csak amúgy könnyedén átsikamlunk a kérdésen, ámbár rablást, önkényt, zsarolást kiáltanánk, ha velünk életünk egyéb körülményeiben akként bánnának, mint mi bánunk a sajnálatra méltó pozsonyi házbirtokosokkal. Szinte meg tudjuk fogni, hogy fájdalmuk erejöket, tehetségöket haladó szavakban nyilatkozik, miután, minden utat-módot hasztalan kisértgettek, hogy ótalmat, igazságot találjanak a státusnál. Ugyanis Pozsony városának házbirtokosai a városi tanácshoz nyujtott folyamodásukban kijelenték, hogy miután minden segédmódot hasztalan megkisértettek, miután hasztalan hivatkoztak az igazság szent érzetére, a nemzet nagylelküségére, kényszerítve érzik magokat oda nyilatkozni, hogy ők az országgyűlési ingyenszállások kiszolgáltatását, ezen úgy törvényen nem alapuló, mint joggal, igazsággal, méltányossággal merőben ellenkező erőszakos expropriatiót többé nem tűrik, ingyenszállást többé nem adhatnak és nem is adnak. Kérvén a ns. tanácsot, hogy ezen nyilatkozatukat legfelsőbb helyre terjeszsze, s a törvényhatóságokat is idejekorán értesítse. Erre a ns. városi tanács mult sept. 27-kén (természetesen németül) ily tartalmu végzést hozott: »Azon a legfelsőbb akarattal össze nem egyeztethető kinyilatkoztatásra nézve, hogy a házbirtokosok országgyűlési szállásokat ingyen többé nem adnak, a tanács kénytelen felsőbbségi rosszalását kijelenteni; egyszersmind azonban a folyamodásnak legfelsőbb helyre terjesztését elhatározza.« Ha ezen kérdés oly igen-igen egyszerü nem volna, elmondanók a ma már annyira botránkoztató szokásnak csekélyes eredetét s phasisait, – elmondanók, hogy törvény nincs, mely Pozsony vagy akármely más város házbirtokosait ezen jogtalan szolgaságra kárhoztatná, – és lefestenők eme szolgaságnak elviselhetlen nyomasztó voltát; azonban sokkal több bizalommal vagyunk nemzetünk igazságszeretetéhez, hogysem elégnek ne tartanók kérdezni: vajjon a magyar országgyűlés, mely a végett gyűl össze, hogy törvényt szabjon, önkényt korlátozzon, sérelmet ostromoljon, s a státusnak és a státus minden egyes tagjának jogállapotát védje, ótalmazza; vajjon ezen országgyűlés egy ellenséges tábor-e, mely az ultima ratio, az erőszak erejére támaszkodva, egy békés várost erőhatalommal megszáll, s a lakókat bérlett szállásaikból, a házbirtokosokat saját lakaikból ingyen, minden kárpótlás nélkül kikergeti? – ha igen, ha mint ellenséges tábor jelenik meg az országgyűlés, s mint ilyen az erő és hatalom jogánál fogva szállást ingyen követelhet, a békés polgárt lakából kiűzheti s butorait lefoglalhatja, teljességgel nem látjuk által, miért ne parancsoljon ingyen ebédet a fogadókban, miért ne kívánjon ingyen szekerezést a fiakertől, ingyen ruhát szabótól és vargától, ingyen bemenetelt a szinházba stb. stb.; mert isten látja lelkünket, mindezt szintoly joggal tehetné, mint a minővel ingyen lakást requirál. Erőszak mind a kettő, s egyik egy mákszemnyivel sem kisebb erőszak a másiknál. De ha a magyar országgyűlés nem egy fegyverrel győző ellenséges tábor, úgy szabad lesz talán kérdenünk: minő arczczal beszélhetni benn a teremben jogról és igazságról, minő lélekkel mennydöröghetni az önkény ellen, s proklamálhatni minden polgárnak személyes és vagyoni bátorlétét, míg a teremen kívül a jog és igazság képviselői, az önkény fékezői, a sérelem orvoslói, a bátorlét s vagyoni biztosság ótalmazói magok a legnagyobb jogtalanságot igazságtalanságot önkényt követik el? – Nem satyra ebben a teremben elvül állítani föl, s az elvet törvénybe is iktatni, hogy egyes polgár vagyonát a státus számára elvenni csak a törvény által kijelölt esetekben, s csak teljes tökéletes kárpótlás mellett lehet, s kívül a teremen mégis a házbirtokosokat házuknak feléből, harmadából minden czerimonia, minden kárpótlás nélkül expropriálni? Azonban a találékony ész nem késik ürügyet lelni mindenre. Hogy is ne? Hiszen valamit csak kell mondani. Első ürügy tehát a régi szokás; 2-ik: hogy fizesse a város, mert az országgyűlés sok pénzt hoz forgásba, s ezzel a városnak sok hasznot csinál; 3-ik: hogy Pesten igen is megfizetjük a szállásbért, de Pozsonyban nem; mert szeretnők Pesten az országgyűlést, s ha Pozsonyban fizetünk, a diétát sohasem hozzák Pestre. Röviden felelünk a három okra: (??) 1-ső a szokás. Egy magyar közmondás ekképen szól: »A szokás, ha hibás, nem egyéb, mint régi bűn.« Ha szokás menthet jogtalanságot, úgy nincs zsarolás, embertelenség, melyet a szokás nem szentesített. De miként áll ezen ellenvetés az ország törvényhozó gyűlése ellenében, melynek hatalmában áll nemcsak a szokásos jogtalanságot, de még bármely szokásos jogszerűséget is egy tollvonással megszüntetni? A szokásra hivatkozás tehát még ürügynek is rossz; – merő nevetség. De épen ilyen a második is. Felejtsük kissé az országgyűlés eszméjét, mert hiszen, »mi egynek igazságos, az másnak méltányos« – szokták mondani. Ám menjen valaki széles e világon a hová tetszik, keressen magának tartományt, várost tetszése szerint, s mondja ott a helytartóságnak: íme uraim! én egy millió forinttal jöttem ide, s azt itt ugyan nem dobálom ki az ablakon, hogy az utczán felszedhessétek, hanem veszek érte, a mire szükségem van, egyszóval: holmiért, mit várostok lakói nekem kivánságom szerint adandnak és teendnek, pénzemet cserébe adom; titeket pedig kérlek – de nem kérlek, hanem kényszerítlek – hogy e jótétemény viszonzásaul nekem adjatok egy-két-három esztendőre ingyen szállást; de nem sokat, csak 2324 szobát és kamarát, 580 konyhát, 566 lóra való istállót és 102 kocsiszínt;* azt az egy pár garas házbért pedig, a mi ezen csekélységért járulna, fizettessétek meg a szabó, csizmadia, vendéglő, dohányárus stb. által, mert azoknak én sok keresetet adtam – istenért! ugyan nem tapintatnák-e meg ilyforma előadásra üterünket, ha vajjon hagymáz nem szól-e belőlünk? Pedig így van, uraim! szórul szóra így van a dolog országgyűlésünkkel. Végre a mi a harmadikat, a pesti országgyűlés utáni sovárgást illeti: biz’ uraim! ha nemzetünk egyetemes óhajtása s mindazon fontos tekintetek, melyek ez óhajtáshoz csatolvák, nem elegendők arra, hogy kivánságtok teljesüljön, a pozsonyi 700 házbirtokos sóhajtásai reménytek hajóját Pestre nem fujják. Aztán ha úgy volna is, tehetnek-e arról a pozsonyi szegény házbirtokosok, hogy az országgyűlés nem Pesten van, hanem Pozsonyban, honnan ők azt igen-igen szívesen útnak eresztenék? s ha nem tehetnek róla, minő logicával mondhatjuk azt, hogy mivel a királyi felség az ország rendeit nem Pestre méltóztatott összehivni, tehát foglaljunk el ingyen fejében 234 szobát stb.? Szép logica, ha istentől van! – – Mi azon reményünket fejezzük ki, hogy a nemzet, melyet Európa a nagylelkü nemzet nevével tisztel meg, saját polgárai iránt megszünend lenni igazságtalan, s nem szenvedendi országgyűlésén azon szennyet, hogy tőle az országos jogot, szabadságot és igazságot személyesítő testülettől, a pozsonyi házbirtokos félni, irtózni legyen kénytelen, miként csak ellenséges tábortól félhet. A kormány bizonyosan az igazságban itt példával menend elő; a törvényhatóságok nem lesznek oly szükkeblüek, hogy azon 4–800, legfölebb 1000 ftot, mellyel a szállásbér országgyűlési költségeiket évenkint szaporítandja, mellyel azonban isten és világ igazsága szerint tartoznak, tovább is megtagadnák; a főrendek pedig? hisz ezek csak nem veszik el a szegény polgár falatkenyerét; ha pedig némely egyes személyek akadnának is, kik szűkebb erszénynyel birnak, hogysem az ingyenszállás nekik jól ne esnék, ezekről csak azt kell mondanunk, miképpen abból, hogy valaki nem gazdag, még teljességgel nem következik, hogy számára más vagyonát elfoglalni szabad legyen; mert ezen elv igen csodálatos következményekre vezetne!! Mi azt gondoljuk, hogy már az is kötelességentúli áldozat, ha az országgyűlési tagoknak valaki szállást adni, bárha illendő bérért is kénytelen, akár akarjon adni akár nem; mert ezen szolgaság miatt országgyűlésen kívül háza könnyen üresen maradhat; s – kivévén Magyarországot – a világon példát még csak ily kényszerítésre sem találunk. Azonban ez mégis csak hagyján! de már a szállások ingyen adására kényszerítést csakugyan lehetetlen igazsággal, méltányossággal s az országgyűlés hivatásával, dicsőségével, tekintetével nyilván ellenkezőnek nem tartani.
Ennyire megy a pozsonyi ingyen szállások statisticája.
