Nemzetgazdasági combinatiók.*
Nemzetgazdasági combinatiók.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 113-ik számából. K. F.
A nemzetiségi érdek előtt minden más tekintetnek háttérbe kell vonulni s a mi a nemzetiséget veszélylyel fenyegeti, átok a nemzetnek, öntse bár fölibe a bőség szarva minden áldását; és ehhez még azon politikai tekintet is járul, hogy foederativus egyesületeknél (minő a német vámszövetség is) nagyobb státusoknak, hacsak Brennusként kardjok súlyát nem lebegtetik a mérleg fölött, igen nehéz azon nyomadékot megtartani, melylyel a statisticai számtudomány szerint független érdekeik képviseltetésében birniok kellene; nehéz pedig azért, mivel ha ezen arány voltakép megtartatik, a kisebb státusok súlytalanságra kárhoztatvák, a mi méltánytalanság; mert a jog kicsinynél, nagynál egyenlő, s az erre épült érdekek is egyenlő méltatást igényelhetnek; ez egyenlőség azonban a nagyobb státusokra nézve aránytalanság. Nézzük például a német fejedelmek politikai szövetségét. A szövetséggyűlésen Austria (3426 mértföld s 11.427,586 lakos), mely a szövetségi táborhoz 94,822 embert tartozik állítani, 69 közül 4 szavazattal bir. Würtemberg, 362 mértföld 1.634,285 lakos s 13,955 tábori contingens után szintúgy 4 vokssal. Luxemburg 108 m.-f. s 315,000 lakos ad 2556 katonát, s bir 3 szavazattal. Hessen-Homburg, 7 4/5 mértföld s 23,000 lakos után 200 katonával járul a szövetséges táborhoz s bir egy egész szóval a gyűlésen. Csak e négy adat egymáshoz illesztéséből is világos, mennyire nehéz foederalismusban az arányosítás; mert ha szám határoz, a legnagyobb státusnak befolyása van úgyszólván nullificálva; ha pedig más tekintet s nem a szám határoz – no hiszen úgy nem a szám határoz, s ekkor Hessen-Homburg voksa = 0. Már ha Magyarország a német szövetséghez csatlakoznék: igen természetes, hogy a vámszabályozási elveknek meghatározásában, a maga érdekeinek, melyek például Poroszországétól minden bizonnyal igen sokban különbözhetnek, kétségtelenül illő súlyt követelne; ha látná, miként a szövetségi státusok minden ügyekezetöket arra fordítanák, hogy a német tengeren minél több kikötővel birjanak, s annak valamelyikével az adriai tengert Triestnél összekössék és ezzel a kereskedésnek vonalát kijelöljék: hazánknak, mely e vonalon egészen kívül esnék, kétségtelenül érdekében feküdnék annak ellene dolgozni, nehogy a vámszövetséghezi csatlakozásból azon egyetlen gyönyörűsége legyen, hogy piaczot tart a német műiparnak; igen, de remélhetnők-e, hogy a vámszövetségi ügyek szabályozásába honunk saját önálló érdekeinek arányos nyomadék engedtetnék? A német vámszövetség jelenleg 26 millió lakost számlál, ehhez az austriai birodalmat (olasz tartományaival egyetemben) 21 millió lakossal hozzávéve, honunk a maga 15 millió lakosával az egészhez úgy állana, mint 1,5 : 4.7-hez. Ez igen tekintélyes arány; de ki merné hinni, hogy hazánk törvényhozása ezen aránynak megfelelő súlyt és befolyást remélhetne? Nem is nyugasztalhat e tekintetben azon ellenvetés, hogyha érdekeinket a gyakorlat mellőzötteknek bizonyítaná, a szerződési évek lefolyta után szabadon visszaléphetnénk; mert az ily kereskedési szövetkezés annyira belészövődik a népéletbe s a financiális közigazgatás viszonyaiba, hogy a vissza nem lépés mintegy kénytelenséggé válik.
Ezek mindazáltal politikai tekintetek, s ha mégoly túlnyomó súlylyal birnának is, igen sok polgártársainknál méltatásra nem számolhatnak; nem a nemzetiség, mert hazánkban – fájdalom! – nemcsak sok oly ember van, ki ez iránt közönyösséggel viseltetik, hanem sok olyan is van, ki a magyar nemzetiséget imádságában éllel az ördög mellé helyezi, s a német vámszövetséghez minden áron örömest csatlakoznék, ha ez által nemzetiségünknek sírt ásni remélhetne; de sokaknál nemzetünk politikai súlyának tekintete sem számolhat méltatásra, mert mi gondjuk ehhez mindazoknak, kik az alkotmány árkain kívül állanak. Ezeknél az anyagi érdekek köréből vett okoskodás nyom csak valamit, s azért megkisértjük az adathiányban oly nehéz kérdést: vajjon a német vámszövetséghezi csatlakozás igérhet e némi tartós hasznot hazánknak nemzetgazdasági tekintetben?
Ily fontos lépést a nemzet bizonyosan nem teszen s nem tehet a nélkül, hogy a czél iránt, melyet lépése által elérni, vagy legalább megközelíteni kíván, tisztában legyen. Csekély nézetünk szerint itt a czél csak kettő körül foroghat. Tudniillik vagy az lehet, hogy a belföldi gyárműipar fölvirágzását – mondhatnók, keletkezését – eszközölje; vagy pedig az, hogy nyerstermékeinek vásártért nyerjen. A mi az elsőt illeti, mi, a mint hirlapszerkesztői pályára léptünk, mindjárt lapjaink első számában oda nyilatkozánk, hogy a nemzetgazdaságot akkor véljük jó rendben lenni, midőn a műiparos mezőre csupán azon erőfölösleg fordul, mely a földmívelési érdekek tökéletes fedezése után felmaradott. Később nem egyszer fejtegetők, hogy a nemzetek iparirányát geographiai helyzet, népesség, népjellem s ezekkel rokonkörülmények határozzák, s a műiparnak természetes gyümölcsként kell a nép állapotjából kifejleni, különben az erőltetés csak üvegházi növényt idézhet elő, s a természetes érdekekkel egyenes ellentétben álló abnormis érdekeket teremthet, melyek mégis a gyakorlati életben sok ezernyi viszonyokkal annyira, összeszövődnek, hogy a nemzetállapot fejlettebb korában a dolognak természetszerü kerékvágásba visszavitelét sokáig képesek akadályozni. Ezeknél fogva nyiltan elismerjük, hogy Magyarországot általában véve egy, varázsszóval rögtön manufacturális országgá átváltoztatni, ha lehetetlen nem volna is, tanácsos minden bizonnyal nem volna, és elismerjük, hogy Magyarországnak legnagyobb részében még igen soká főképen a földmívelési érdek túlnyomó. Mindazáltal abból, hogy hazánknak áldott térmezői manufacturális iparra nem alkalmasak, egyáltalában nem következik, hogy semmi vidéke sem alkalmas: legyen – ha úgy tetszik – legfőbb a földmívelésnek érdeke; de innen ismét nem következik, hogy ezenkívül más érdek a státustól semminemü ótalmat s ápolást soha még csak nem is igényelhet, s habár jelenleg egyetlen egy gyárunk nem volna is; mégsem lehetne véteknek, sőt hibának nem mondanunk (a mi Fouché szerint több mint a vétek), ha oly szövetkezésekbe lépnénk, melyek örökre lehetetlenné tennék, hogy gyáraink legyenek. Hisz ezzel a földmívelés is örökös tengésre, legfölebb coloniális szolgahelyzetre kárhoztattatnék; mert – ismételjük multkori állításunkat – a legszabadabb külkereskedés sem képes oly hatalmasan emelni a földmivelést, mint mikép a belföldi manufacturális ipar virágzása által növelt belfogyasztás emeli; s ez a biztosság, állandóság tekintetében is áll; mert ezernyi politikai s nem politikai conjuncturák támadhatnak, melyek miatt a legjobb külföldi piaczot is elveszíthetjük, miként például hegyaljai boraink a lengyel piaczot legnagyobb részben elveszítették, de a honi piacz örökre sajátunk marad. Különben is sophisma, sőt sophismának is gyönge állitás, hogy hazánk manufacturális iparrá általában nincsen hivatva. Hisz ez egy oly természetes felsőbb foka a társas élet kifejlésének, melyre körülmény szerint nem törekedni annyit tenne, mint műveltség s jólétbeni előhaladást kizárni, s magát chinailag stationarius állapotra kárhoztatni. S mint az emberi nem Nimród kora sokkal alacsonyabb a pásztorkornál, ez pedig a földmívelő állapotnál: ép úgy törpelelkü öngyilkolás volna, a műiparos állás felsőbb fokára nem iparkodni, mert csak ez képes a nyerstermékek értékét potencirozni, a különben heverő kezek munkáját értékké változtatni, s nélküle a másoktóli függés kikerülése lehetetlen. Ezeket magára nézve igazaknak minden nemzet rég elismeré, s a szerint cselekszik is; de mindenik szeretné, hogy más nemzet ne kövesse, hanem tőle vegye, mit maga készíthetne. Ilyenek vagyunk mi emberek; haragszunk, ha más is okos tud lenni! Hazánknak kétségtelenül igen sok vidéke van, melynek földsoványságához lépest máris szerfeletti népessége csak a szunnyadó erők felébresztésére vár, hogy műiparos néppé változzék: hiába mondogatjuk, hogyha majd földbirtoki viszonyainkat szabályozandjuk, ezek szétoszlandanak még most laktalan alföldi pusztáinkon; ők nem fognak lejönni a pusztákra seregestül, mert kopár hegyeiket szeretik, mert hiszen honuk! Az orosz birodalom kétségtelenül sem népesség, sem népállapot tekintetében nem áll oly fokon, mint e vidékek, s kormánya mégis mindent elkövet, hogy belföldi műipart teremtsen; és teremtett a bámulásig, teremtett elannyira, hogy az orosz manufacturák miatt fog egykor Anglia, az északi óriással Ázsiában élethalálra küzdeni, s azon bosszankodás, melylyel az európai műiparos nemzetek az orosz manufacturák emelkedését gáncsolják, mutatja világosabban mint valami, hogy az autocrator igen jól számolt; s ily példával szemeink előtt, nem pirulnánk-e hinni, hogy mi örökkön örökre s még túlnépes vidékeinken is kárhoztatva lennénk gyáripart hazánkban soha sem látni? De hiszen ezekről lesz még alkalmunk szólani; most elég legyen azon meggyőződésünket kifejeznünk, hogy ha mi a német vámszövetséghez csatlakoznánk, gyáriparnak hazánkbani keletkezése örökre lehetetlenné tétetnék; mert mi ép oly, sőt a mennyiben köztünk semmi vám nem volna, még rosszabb helyzetben volnánk a hozzánk képest magas tökélyre fejlett német műipar ellenében, mint a németek voltak angolok ellenében mindaddig, míg magokat ellenök véd-vámokkal nem ótalmazták, s ezáltal honi műipart nem teremtettek, melylyel, ha egyesületökben szövetkeznénk, a mi még csak keletkezendő, vagy a mennyiben már léteznék, egy kis ápoló védótalom után sóvárgó manufacturánk versenyezni képes nem volna. A német vámszövetséghezi csatlakozás másik czélja az lehetne, hogy talán vásártért nyerünk termesztményinknek. Erre nézve mindenek előtt három általános észrevételünk van: 1. Ha úgy volna is, veszítenénk; mert elöltük a hazai műipar keletkezését, mely hasznosabb s biztosabb vásárt nyujt a nyerstermékeknek, mint bármely külföldi szabad piacz. 2. A német vámszövetséghez csatlakoznunk annyit tesz, mint magunkat a többi Európától elzárnunk, mert honunk ekkor csak német gyárműveknek állna nyitva; s így a többi külföld, melytől mi semmit sem vennénk, tőlünk hasonlókép nem sokat venne. Már pedig méltányos kereskedési szerződések utján Európának más részeiben nagyobb s kedvezőbb vásárt nyerhetünk termékeinknek, mint melyet Németország nyujthatna. 3. A végett, hogy nyerstermékeink, melyek élelmi első szükségeket fedeznek, vagy gyáriparanyagul szolgálnak, Németföldre bevitethessenek, nincs szükségünk a vámszövetséghezi csatlakozásra; mert a szövetséges vámtarifa vezérelveihez tartozik, nyers kelméket s olyanokat, melyek vagy földmívelési, vagy gyáripari czélokra szolgálnak, igen csekély vám mellett, sőt nagyrészben egészen vámmentesen beereszteni. Igy például tiltva semmi sincs, mint a só (minthogy ez Poroszországban a kir. kincstár monopóliuma), melyhez hasonló okból külföldre mi úgy sem kereskedhetünk; ellenben egészen vámmentesen bevihetők: nyerspamut, gyapju, széna, nyersvas, ásványok, nyers marhabőr, vadbőrök, hamuzsir, mész, rongy, facsemeték, trágya, föld, halak, fű és szén, kertitermékek, madarak, ócska ruha, nemes ércz, fa, turfa, gyümölcs, tej, veteménymagok stb. Ezeknek bevihetése végett tehát nincs szükség a vámszövetséghezi csatlakozásra, mert mindezt vámmentesen bevihetjük, ha vevőt remélhetünk találhatni.
Egyébiránt, ha nem csalatkozunk, a japáni birodalomban szokás a népet nem fej, hanem száj számra összeírni. Nem rossz gondolat. Szája bizonyosan minden világfinak van, de a fej iránt itt-ott egy kis kétség is támadhat. No már most kérdezzük: azáltal, ha mi a német vámszövetséghez csatlakoznánk, szaporodnak-e a szájak száma Németországban bárcsak egygyel is? Bizonyosan nem, már pedig a meglevő szájak egész seregét Németország nemcsak ellátja maga ennivalóval, de még kivinni való gabonája s vágómarhája is marad; mert hisz ép az elsőnek Angliából, a másodiknak pedig Francziaországbóli kitiltása szolgált alkalmul a vámszövetség létesítésére; az angol whigek még most is azzal kecsegtetik magukat, hogy a szabad gabnakereskedés érdeke oly túlnyomó a németeknél, miszerint védvámrendszeröket örömest meglágyítanák, hahogy viszonzásul az angol gabanatörvény eltöröltetnék. S hogy e remény nem egész alaptalan, már csak azért is gyanítható, mert Poroszország még a gabnatörvények mostani állása mellett is, 1838-ban 561,440 quarter (mintegy 3 millió 87,920 pozsonyi mérő) gabonát és 123,120 mázsa lisztet vitt be Angliába, ámbár a vámnak ekkori igen alacsony állása mellett is 759,360 p. frt vámot kellett fizetnie, s hogy a vámszövetség keletkezése nagy különbséget tett, mutatja az, miszerint 1830-ban még 1 millió mérővel többet vitt be Poroszország, ámbár ekkor 4 millió mérőért 2.282,360 frt vámot fizetett. A mi tehát a gabonát illeti: Németországban piaczra nem számolhatunk, a mi ránk nézve igen nagy tekintetet érdemel. Nem kell felejtenünk, hogy a külföldi gabona bevitelére most sem igen nagy vám van vetve – 12 tallér egy teherre – (Last = 20 mázsa), azért mégis alig vitetik be valami. Nevezetesen: Dieterici nagybecsü kereskedési tabellái szerint 1832-től 1837-ig, tehát öt év alatt, mindössze csak 730,505 mérő gabona vitetett be; ki ellenben 8 millió 846,843 mérő!! Különben is mi csak a vízmentiben szállító Bajorországgal sem volnánk képesek vetélkedni; sőt volt idő, hogy ben a gabnadús Magyarhonban is láttunk bajor gabonával terhelt hajókat, melyek szállítmánya, a szállítási költség miatt, belföldi piaczunkon is képes volt saját termesztményünkkel a csődöt kiállani. Volt alkalmunk németországi gazdag gyárosokkal s értelmes kereskedőkkel ez iránt szólani, kik Magyarországnak a német vámszövetséghez csatlakozását szívből-lélekből kivánják, s aranyhegy igéretekkel kecsegtetnek: de azt mégis mindnyájan elismerik, hagy gabonánkra nézve a német vámszövetséghez csatlakozásunk által semmit sem nyernénk. Már pedig, ha ez igaz, hatovábbá megfontoljuk, hogy vágómarhavásárra nem számolhatunk, mert Németország nemcsak saját szükségeit fedezi, de még kivitelre valója is van; gyapjúnkat pedig, nyersbőrt, rongyot, hamuzsírt, szenet, ásványokat, veteménymagot csatlakozás nélkül is vámmentesen bevihetjük ha talán bor s dohány tekintetében valami kedvezést remélhetnénk is; a mint ezt még statisticai adatok által megmutatandjuk. Ha tehát csatlakozunk, gyáriparunkat örökre lehetetlenné tettük, nyerstermékeinkre nézve pedig hasonlókép inkább veszítünk, hogysem nyernénk; s így mi nem kétségeskedünk oda nyilatkozni, hogy a vámszövetséghezi csatlakozást még anyagi tekintetben sem itélhetjük.
