Nemesis, példa és alkalmazás.*
Nemesis, példa és alkalmazás.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 192-ik számából. K. F.
Mit cselekszik tulajdonképen az, a ki majoratust vagy senioratust alapít? Örököst helyettesít; megszabja t. i., hogy legidősb fia, vagy családjának legöregebb tagja legyen javainak örököse; annak halála után pedig az örökösödés ismét vagy a nemzetség legöregebb tagjára, vagy az első örökös legidősb fiára szálljon és így tovább. A majoratusi és senioratusi hitre-bizottság tehát tulajdonképen az örökösödési helyettesítésnek (substitutio haeredis) kinövése.
Kinövésnek mondók; mert a jogtudomány tiszta fogalma szerint valamint egyrészről a hitre-bizottság (fideicommissum) a helyettesítéstől (substitutio haeredis) lényegesen különbözik: úgy másrészről az örökösödési helyettesítés eszméjét jogszerün odacsavarni teljességgel nem lehet, hogy a ki örököst nevez, s annak helyébe mást helyettesít, az örökségbe hagyott javai tulajdoni jogát magával, nem mondom, örök időkre (mint minálunk), hanem csak egy pillanatra is sirba vigye, vagy épen az utódok minden következő nemzedékeit egész a legutolsóig a tulajdoni jogtól megfoszsza, s ő, ki maga már rég porrá lett, oly szerepet játszszék, a mihez élet kivántatik.
– – – – Ősiségi törvényeink eltörlésének érdekében megjegyezzük: miképen a holtaknak vagyon dolgában az élők fölötti hatalma, vagyis a végrendelkezési szabadság, egyedül azon eszmében találhatja s találja igazolását: hogy a dolog olybá vétetik, mintha a rendelkező azon tulajdoni jogot, melylyel maga bir, ép ezen tulajdoni jognál fogva életében másra ruházná; csak azon megszorítással, hogy a valóságos átruházás idejéül saját élete utolsó perczét szabja ki. Kell tehát valakinek lenni, ki a reáruházott tulajdoni jogot átvegye; – ez az örökös – és ennek, ha ember, élnie, vagy ha erkölcsi lény (intézet, alapítvány), személyesítve lennie kell; mert tulajdonos csak személy lehet. De mivel nem lehetlen, hogy a kijelölt örökös az örökséget át nem veszi vagy veheti, azaz tulajdonossá nem leszen, természetesen következik, hogy a végrendelkező ezen esetről is intézkedjék, azaz mást jelöljön ki a tulajdonjognak élte utolsó perczébeni átvételére. És minthogy ez esetben is tulajdoni jog átvételéről (mondhatni: kézből kézre vételéről) van szó, ezen föltételes örökösnek is (legyen phisikai, legyen erkölcsi személy) létezni vagy ép ezen intézkedés által lételbe hivatni kell; különben nem volna, ki tulajdonossá legyen annak helyében, a ki, minthogy lenni megszünik, többé tulajdonos sem maradhat. És íme itt vagyunk az örökösödési helyettesítés (substitutio haeredis) elméleténél.
Legyen szabad egy-két szóval elmondanunk ezen helyettesítés gyakorlatának, vagyis az elméleti jogtan e részbeni alkalmazásának eredetét. A római jogra kell visszamennünk; mert ott van a kútfő, melyből az európai jog ezt is, mint jogtudományának legnagyobb részét, hol tisztán, hol zavarosan meríté. A rómaiaknál az örökösödés bizonyos áldozatokkal járt, melyek a pontificális jog által valának szabályozva; innen van, hogy a római polgár gyalázatnak tartá örökös nélkül meghalni, nehogy ezen szabályzott áldozatok alól látszassék javait elvonni akarni; azonban az örökösödéshez hozzákötött teher némely esetben oly súlyos volt, miszerint nem ritkán történt, hogy a végintézetileg kirendelt örökös az örökséget el nem vállalá; innen eredt a helyettesítés eszméje, melynek czélja koránsem az volt, hogy az örökség egy bizonyos családnál maradjon, hanem az, hogy legyen, ki az örökséget elfogadja; mert a rómaiak kezdetben annyira szükében voltak az örökösöknek, miszerint azokká gyakran rabszolgáikat nevezék. Ez volt az örökös-helyettesítés legelső módja (substitutio vulgaris); másik volt a substitutio pupillaris, mely azon esetre rendelteték, hahogy az örökös meghalna, mielőtt nagykoruvá lett (mert a kiskoruak örökösödést el nem fogadhattak, tehát örököst nem is rendelhettek, s így a javak ismét örökös nélkül maradtak volna). Ekként eredett az örökösödési helyettesítés, melynek, minthogy végrendelet volt, ez pedig Rómában a polgári nyilvánjog körébe tartozva, mintegy néptörvény alakjában jelent meg, kötelező hangon, egyenes és parancsoló szavakkal kellett szerkesztve lennie. És ebben különbözött lényegesen a hitre-bizottságtól (fideicommissum), mely mindig kérő modorban hangzott, olyasmire kérvén meg az örököst, mit a végrendelő maga nem eszközölhetett. A hitrebizottságra ugyanis Quintus Voconius néptribun törvénye adott alkalmat, mely az elharapózó fényüzés korlátozása tekintetéből a nőket bizonyos összegen túl az örökösödési jogból kizárá; de adományt szabad volt elfogadniok: ha tehát valaki özvegye vagy leánya birtokába kivánta halála után juttatni, oly örököst választott, ki az örökséget törvény szerint elfogadhatá, s kivel Voconius törvényének kijátszására czélzó szándékát előre tudatá; és ennek kérelemképen hitére bizá (fidei commisit), hogy az örökséget egészen vagy részben annak adja át adománykép, kit örökösödésből a törvény kizárt.* Ez a hitre-bizottság eredete, melynek eszméjében bennrejlik azon fogalom, hogy a kényszerített kötelezést kizárja, s csak a hűség s becsületesség iránti bizodalmon alapszik.
Cicero (De finibus bonorum et malorum) erről két érdekes esetet beszél. Egyiknek hőse Sextus Peduceus, ki hitrebizottságképen igen nagy örökséget kapott; senki sem volt az egész világon, a ki tudta volna, hogy a javak csak hitére bizottak; de ő elment, fölkeresé a végintéző özvegyét, s a roppant örökséget neki egészen átadá. A másik eset Sextiliusról szól, Quintus Fadius Gallus örököséről, ki barátaitól kért tanácsot: vajjon tartozik-e a végrendelő leányának kiadni atyja vagyonát, minthogy abban csak hitrebizással lőn örökössé? Barátai úgy vélekedtek, hogy nem köteles többet kiadni, mint mennyi Voconius törvénye szerint a leányt megilleti; és ő – a fidest szögre akasztá s a hasznos tanács szerint cselekedett. Teheté joggal, bár nem erkölcscsel; joggal, mert a hitrebizás nem volt s nem lehet kényszerítés.
Ezen rövidke előadásból világos, hogy az örökösödési helyettesítés, miként az a középkori aristocratiában majoratus alakban kifejlett, az eredeti jogeszmétől merőben eltért, s kötelező erőt ruházván a hitre bizottságokra, egymástól lényegesen különböző eszméket zavart össze, mely összezavarásból oly abnormis állapot jött létre, melynek megszüntetését úgy a polgári magányjog logicája, mint a köznemzeti hitelnek, iparnak s az ország vagyontőkéje nevelésének tekintete naponkint hangosabban sürgetik. És ím e száraz elemezésben találjuk föl annak kulcsát, hogy a majoratusok eszméjében rejlő jog fogalma meddig engedi a már létező majoratusok eltörlésében, a törvény ótalma alatt keletkezett érdekek iránti gyöngéd kiméletet terjeszteni? El kell t. i. térni a hitre-bizottsági eszmétől; mert az itt merő fogalomzavar, miután a majoresco kezéből a tulajdoni jog egészen ki van véve, s az ily lelánczolt kezü haszonvevőnek hitére bízva (magyar-latinul szólva: fidei committálva) épen semmi sincs; és ettől eltérvén, vissza kell vinni a majoratusokat és senioratusokat az örökösödési helyettesítés eszméjére, mely egyedü képes ezen institutiónak, amennyiben már létezik, kimélésére jogalapot nyujtani.
Ha érdekelhetné olvasóinkat egy csoportba összeállítva látni mindazon országoknak substitutionális törvényeit, melyekben az aristocratia, mint testület, semminemü különös politikai jogokkal nem bir: elbeszélnők, miként a híres Code Napoleon, melyről alkotója mondá, hogy az, s nem ezernyi véres győzelmei adandnak halhatatlanságot nevének; – elmondanók, hogy ezen codex a substitutiókat eltörölte: azt mindazáltal, hogy az örökség, hagyomány vagy ajándék el nem fogadása vagy el nem fogadhatása esetére más helyettesíttessék, megengedte; valamint azt is, hogy a szülék gyermekeiknek, vagy a testvér testvéreinek hagyhatja oly módon vagyonát, hogy azt első nemzedékbeli maradékuk számára (de minden nem- vagy korbeli különbség nélkül) megtartani köteleztessenek (896, 897, 1048. cz.), – elmondanók, miként az 1827. máj. 17-kei franczia törvény a substitutiót nemcsak megengedé, hanem a hagyományos örököseinek két nemzedékeig, tehát összesen három nemzedékig, ki is terjeszté; s hogy ezen törvény, ámbár még eltörölve maiglan sincs, egészen kiment a gyakorlatból; mert – miként Cellier mondja – mit ér annak két-három nemzedék, kinek kevélysége örökkévalóságról álmodott! – elmondanók, miként az ausztriai codex (611, 612. czikke) a substitutiót oly módon engedi. meg, hogy a római substitutió vulgaris esetében, melyet a franczia törvény substitutiónak nem is veszen, életben levő személyt akárhányat szabad substituálni; de ha még nemszületett egyénekre is kiterjesztetik a sulastitutió, ingatlan javakban az első, ingókban a második nemzedéken túl nem terjedhet; – és elmondhatnók Európa többi codexeinek e részbeni rendeletét; mind ez azonban minálunk a majoratusok barátait nehezen indítaná követésre, miután egy részről (például az ausztriai s bajor codexben) a hitre-bizottságok egészen külön tekintetbe vétetnek, s megengedtetnek ugyan, de nem egy vagy más néposztály külön kiváltsága gyanánt engedtetnek meg; miáltal nem születési, hanem birtokaristokratiai szint öltenének föl; másrészről – a mint már mondók – oly ország példája, melynek aristocratiája, mint különös státushatalom, nincs, a példa minálunk nem sokat nyom; e helyütt inkább Angliát emeljük ki, mely fölé nemcsak azért, mivel az nagy, szabad, dicső – mint a halhatatlan Moore Tamás velőket rázó népdala szól – nemcsak azért, mivel nyilvánjogunk elméletében Angliáéval tömérdek analogia van, hanem azért is sok szem vet honunkból sovár pillanatot, mivel annak aristocratiája magát minden vélemény-orkán daczára maiglan fenntartotta.
Meg kell tehát mondanunk, miként a par excellence aristocraticus Angol- és Irhonban az, a mit mi hitre-bizottságnak nevezünk, tulajdonkép nem is létezik,* ott majoratus, senioratus nincs; mert az angol szokásos törvény tisztábban megmaradt, mint más akármely európai törvény, a substitutióban rejlő jog fogalmánál, s azt sem a hitrebizottsági eszmével összé nem zavará, sem a holtaknak az élők birtoka fölött örök tulajdoni jogot nem engedett; ámbár minden fogalomzavartól s névhiusági törekedéstől mint alább látandjuk – egészen ment ez sem maradott.
Scotiában igen; – ott van a clau rendszernek, miszerint a clan főnöke úgyszólván az egész nemzetségről gondoskodni tartozott, az örökös substitutió, vagyis a majoratus természetes következménye; míg minálunk csak gyökértelen idegen növény, melynek sem oka, sem alapja.
Angolhonban a földbirtokosokat két nagy osztályra lehet választani. Az első osztályba tartoznak azok, kiknek birtokuk minden substitutiótól ment. Ezek tökéletes, teljes tulajdonosai jószágaiknak; azokat szabadon eladhatják, életökben vagy haláluk esetére elajándékozhatják, sőt gyermekeiket az örökösödésből ki is tagadhatják, s határtalan rendelkezési szabadsággal birnak; mert az angol törvény a mi értelmünkben vett örökségről semmit sem tud, de ha végrendelet nélkül haltak meg, javaik elsőszülött fiokra szállnak. Másik osztályba tartoznak azon birtokosok, kik javaikban substitutio (vagyis, mint ők nevezik, entail, latinul: feudum talliatum) által korlátozvák. Az e részbeni törvény koránsem engedi meg, hogy valaki a tulajdoni jogot magával sírba vigye s határozatlan időkig rendelkezhessék; sőt még csak az ő halála után születendő legelső nemzedéket sem foszthatja meg a tulajdoni jogtól, tehát a rendelkezési szabadságtól, hanem csak azokat, kik vele együtt egyszerre életben vannak. Ugyanis a substitutió csak élő személyekre terjedhet, s egyre azok közül, kik ezektől származandnak. E szerint a nagyatya, kinek fia s unokája életben van, substitutionális rendelet által javainak haszonvételét fiának hagyhatja, ennek halála esetére unokáját substituálhatja szintúgy haszonvevő gyanánt, oly módon, hogy azon jószágot el ne idegeníthesse, hanem épségben tartozzék majdan születendő gyermekére hagyni; kinek kezét azonban már meg nem kötheti, ez tulajdonossá lesz, a törvény említett korlátai között új substitutiót alapíthat, s ahhoz tetszése szerinti föltételeket köthet, vagy pedig azt egészen megszüntetheti, szóval egészen szabadon rendelkezhetik, s e jogot, ha 21 esztendőt ért, atyja megegyezésésével már atyja életében is gyakorolhatja. E szerint tehát Angolhonban a substitutióval terhelt jószágok legalább minden harmadik nemzedéknél a holtak körmei közül kimenekszenek, és szabad forgásba visszakerülnek; és ha mind e mellett is a substitutiók ismét meg ismét megújíttatnak, ha vannak esetek, hogy egy bizonyos jószág hódító Vilmos ideje óta maiglan mindig ugyanazon egy nemzetségnél maradott; ezt nem a törvény holt betüje, nem a halottak despotismusa, hanem az élők szelleme okozá; s ez nemcsak nem a szabad rendelkezés eltörléséből, hanem egyenesen a szabad rendelkezésből eredett; s az ilyen nemzetségi conservativ nem egy töredékeny csemete, mely támaszt soha sem nélkülözhet; hanem ép, egészséges élőfa, mely önerejével él és növekszik. A mely nemzetség, míg létezik, maga-magát nem tudja conserválni, az nem érdemli, hogy különös törvények s privilegiumok által conserváltassék; a mely pedig magát conserválni képes, az természetellenes külótalomra nem szorult. Az angol törvényben azon aristocraticus irányon kívül, melynek a római substitutióban semmi nyoma, mi csak egy anomaliát látunk, azt t. i., hogy a substitutió két nemzedékre terjedhet; holott tiszta fogalom szerint egyetlenegyen túl nem mehetne. Ezen eltérés azonban sokkal kisebb, mint a majoratusok eszméjében rejlő örökös substitutiónak gondolata, mely a földet századokon át tulajdonos nélkül hagyja.
– – – – – Mi, minthogy a multakra visszatérni lehetetlen, a már létező majoratusokban és senioratusokban a mostani birtokosakat örökösöknek, azokat pedig, kik a birtokban következnek, helyettesített örökösöknék vélnők tekintendőknek; s így a már létező majoratusokat nem a mostani birtokosok halálával szüntetnők meg, hanem az utánok következő nemzedékre is (de tovább nem) kiterjesztenők oly módon: hogy ezek, mint substituált örökösök, szabadon rendelkezhető teljes tulajdonosokká váljanak; miután mostani törvényeink szerint is a hagyományos szerzeményesi jogokkal bir. E szerint a már létező majoratusok eltörlésében a törvény ótalmába vetett reménynyel keletkezett érdekek egészen azon pontig lennének kimélve, meddig a majoratusokban rejlő jog fogalma megengedi. Jövendőre nézve a substitutió iránt véleményünk a mondottakból önkényt következik.
