Még egy-két ok.*
Még egy-két ok.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 166-ik számából. K. F.
Azokhoz tartozunk, kiknek politikai hitvallásuk sarkdogmáját teszi, hogy szellemi alapra kell fektetni jelenünk s jövendőnket, ezen kell emelkedni anyagi kiképzésünknek s nem megfordítva; s azért kecsegtessen bár arany hegyekkel egy vagy más dolog, mi véleményünkben mindent elvetünk, a mi csak hizlalót igér s egyebet nem. De habár e szerint a vénhedő Európa hanyatló korának beteges hajlamából, mely csak pénzt istenít s anyagi érdekeket bálványoz, bennünk szív és ész elundorodik, hibának, megbocsáthatatlan hibának tartanók mégis a szellemi alapnak mindenkor szem előtt tartása mellett az anyagi érdekeknek is fontosságát el nem ismerni s azoknak gondos méltánylatát bonunk jövendőjénél hatalmas tényezőnek nem tartani. És pedig ha vannak ezen érdekek között olyanok, melyeknek nevén a kor szükségének mutatóujja kiválólag megállapodott, ilyenek bizonyosan a hon financiális, müiparos s kereskedési érdekei, szóval: azok, melyeket kitünőleg képviselni a városok természetes viszonyaiknál fogva különösen, mintegy hivatvák. De mentsen isten, hogy midőn ekkép a közérdekek egyik nemét kiválasztva egyik rendben személyesítni látszatunk, ezáltal az uj porosz sajtó elsőszülöttének, Bülow-Cummerow elhiresztelt elvtelen könyvének hódolnánk, ki elkülönzött cast-ok karérdekeinek csoportozatába szeretné összíteni a nemzet érdekeit természetesen azon édes reménynyel, hogy e közfalazott épületben sikerülend majd túlnyomó sulyra vergődni azon cast-nak, mely a mint szabadalmait az ököljog durva korszakában ezreket téve jogtalanokká a jog fölibe emelé s azért a világ legnagyobb részében immár el is veszté: úgy most szent jog szinében szeretné azokat csillámoltatni, hogy »eme jelben« letünt hatalma ujra éledjen. Nem, nem! mi kik politikai hiszek-együnket csak hallgatással sem fogjuk soha megfertőztetni, kik szinünket soha zsebre nem dugjuk, nyiltan, határozottan köznemzeti szerencsétlenségnek valljuk, hogy osztályzatok s nem a nemzet lévén nálunk képviselve, egyik egy, másik más érdeknek s nem mindnyájan a köznek s csak a köznek vagyunk képviselői, óhajtjuk is tehát s (miért tagadnók?) az időnek aggasztani kezdő politikai conjuncturái ez óhajtást keblünkben nyugtalan sóvárgássá festik, hogy – a mint gr. Széchényi magát kifejezi – hazánk »egy elkopott félig-meddig feudalis, félig-meddig alkotmányos szövevényből emberhez illő minden álfénytől kitisztult képviseleti rendszerré varázsoltassék«, vagyis, hogy a KK. és RR. helyébe magyar nemzet lépjen; ha tehát a financiális müipari s kereskedési érdekeknek képviselését kiváltképen a kir. városok hivatásához tartozónak mondjuk, korántsem azért mondjuk ezt, mivelhogy a városok negyedik rend, hanem azért, mivel azon férfiak, kik ezen érdekek gyakorlati mezején mozognak, természetesen a városi viszonyokhoz csatlakozvák.
Minden országgyülésnek van egy bizonyos typusa, van egy főtárgya, melytől szinét kölcsönzi. Mi azt sejdítjük, hogy már csak a jövő országgyülésnek is (hacsak valami véletlen szerencsétlenséget nem küldnek még ránk a balvégzetek) a vallásos surlódások kiegyenlítésén kivül épp a financia, nemzeti ipar s kereskedés érdekei fognak typust adni, szint kölcsönözni; reméljük a szellemi alapnak, mely nálunk más nem lehet, mint magyar nemzetiség, jogszerü önállás és alkotmányosság örökké szem előtt tartása mellett. Fog-e sok, mindjárt a legelső országgyülésen, azon érdekek érdekében történhetni? Az Isten tudja; mert a mától holnapra és saját tüzhelyétől szomszédja tüzhelyéig számítgató rövidlátás, meg azok nyomadéka, kiknek úgynevezett jogaik túlcsapongván a jog határain, nem épen jogszerüek, magánérdekek sánczai mögül hatalmas gátakat emelhetnek; emelhetnek pedig annyival inkább, mivel vannak, kik a napfény világu okoknak is makacsul szemet hunynak, mintha fáznának a nap sugarától, mint a divatos politikai bigottok alakmintája, Demophon, Nagy Sándor hires főasztalnoka, kit hideg didergés futa végig, valahányszor a nap rásütött. Annyit azonban e kétes conjuncturák között is bizonyosnak hiszünk, hogy az említett fontos érdekekre nézve ez ismeretlen földet Európa ismeretéhez közelebb hozni s e kiskoruságu szemrehányásokkal tetézett hont alapos diplomatikai felvilágosításokkal jobb véleményre felküzdeni a jövő országgyülés alkalmasint főbbik hivatásának ismerendi. Sok gyümölcs mindjárt ha nem érend is, az érés kora majd elkövetkezik.
No már kérjük tisztelettel, tekintsünk végig az országgyülés alkotó elemein: nem érezzük-e, nem fogjuk-e naponkint nagyobb mértékben érezni oly követek hiányát, kik a kereskedési, pénzügyi s industrialis érdekek gyakorlati. (mondjuk gyakorlati s nem tudományos) mezején annyira otthonosak, hogy azokat kellő politikai nemzeties neveltség mellett az országgyülésen képviselhessék? Távolról sem akarjuk ez észrevétellel országos férfiaink érdemét becsmérleni, sőt némi nemzeti büszkeséggel valljuk, hogy vannak honunk polgári bajnokai közt, kiket parlamentáris készültség, tudományos sokoldaluság s politikai neveltség tekintetében az alkotmányos külföld akármely férfia mellett is becsülettel említhetünk; de teljesen hiszszük, hogy ép ezek leginkább elismerendik, miképen országgyülésünkön szükség van s naponkint nagyobb szükség lesz férfiakra, kik midőn az említett érdekek jönnek szóba, elv és tudomány mezején, tárgyavatott tapasztalásukkal tájékozó hatást gyakoroljanak. Ily képviselőket küldeni az országgyülésre hivatvák nézetünk szerint különösen a kir. városok. De minő követeket küldöttek ekkorig rendszerint? Küldöttek jogtudósokat – magyarán szólva verbőczistákat – minőknek (Isten panaszképen ne vegye) különben is tán szerfölött bővében vagyunk. Nekünk legalább, meg kell vallanunk, hogy a fájdalomnak egy bizonyos neme borsódzott végig tagjainkon, midőn új törvényjavaslatoknál, hol nem sérelemorvoslásról, hanem arról van szó: mi szabály hozassék jövendőre? igen gyakran hallók ellenvettetni, hogy e s ama szabály nem hozható, mert Verbőcziben írva más vagyon; mintha mondanák: hogy a napnak kell a föld körül forogni; mert írva van, hogy Jozsue annak kiálta »megállj«-t!! A verbőczisták seregén kivül küldöttek még a kir. városok követül nem jogtudósokat bár, de mégis városi tisztviselőket (s ez igen természetes, mert tisztviselők testülete s nem a város küldött) kik – miként a választási jog kiterjesztésének kérdésében láttuk – saját testületük hatalmát ellentétben képzelék a polgárság szabadságával s veszteségöknek tarták mindazt, mit a polgárság jogban, politikai befolyásban nyer. És – ismét elismerjük, hogy vannak kivételek – ez annyira igaz, miszerint alaposan véljük mondhatni, hogy a polgárság érdekeit legujabb időben talán még inkább képviselék a vármegyei követek, mint a városiak. Pedig állítani merjük, hogy habár elrendeztetik is a városok belszerkezete, de a nélkül rendeztetik el, hogy a polgárság a közdolgokbani befolyáshoz közelebb vitetnék, ezen követküldési viszony még igen sokáig a régi marad, nemcsak azért, mivel a városi tanács ha egyedül intézendi a közdolgokat, bizonynyal a választásokra is túlnyomó befolyását fenntartandja; hanem azért is, mivel teljességgel nem leszen mód és alkalom, hol a tanácsi testületeken kivül álló férfiak, épp azok, kik a financziális, kereskedési és industriális érdekek hathatós képviseletére kitünőleg alkalmatosak, képességöket s parlamentáris tehetségöket megismertessél s megismertetve polgártársaik bizodalmát megnyerhessék. Pedig ép azon elem az, melynek az országgyülésen hathatós feltünését a kor igényei naponkint sürgetőbben követelik. Azonban tegyük fel az alig valószinüt, higyük, hogy kiterjesztetvén a választási jog, a polgárság ép olyan városi férfiakat fogna országgyülésre küldeni, minőkre részökről a honnak szüksége volna: hol vegyék a mostani, bárha javított rendszer mellett ezen férfiakat? Hiában, Uraim! arra, hogy valaki a nemzet törvényhozó tanácsában becsülettel részt vegyen, politikai képzettség kell, melyet valamint iskolákban nem tanulhatni, úgy a kereskedői írószobában, a gyárak gépei között, vagy a pénzváltóasztal mögött nem szerezhetni. Ennek egyedüli iskolája tettleges részvét a közdolgok iránti tanácskozásban, melynek hiányát semmi, de semmi ki nem pótolja. És ime az egyik toldalék-ok, mely az általunk javaslott képviselő polgárgyülések behozatalát támogatja. Ezek nélkül minálunk, hol sem különböző néposztályoknak polgári foglalatosságbani összevegyülése, sem a szabad sajtónak egy általánosan elterjedett közös nemzetiség melletti roppant hatása, sem a politikai clubbok, sem a népgyülekezetek, sem egy századokon át fejlődő s minden institutiók által támogatott általános politikai nagykoruság (miként mindez Angliában megvan) előkészítő hatással még nem voltak, nálunk – mondom – polgárgyülések nélkül a városok még soká nem lesznek képesek országgyüléseinken azon polczot elfoglalni, mely a köznemzeti felvirágzás végett rendeltetésükben feküszik.
De tulajdon azon politikai nevelést, melyet a polgárság sajátlagos helyzetünkben csak polgárgyülések által érhet el, javasolja még a nemzetiség, a liberalismus s a polgárméltóság tekintete. Nemzetiség és alkotmányosság e nép életforgásának két gönczöle. Mi nemcsak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni. Elveszhetünk, de magyarok lenni meg nem szünhetünk. Más részről e honban alkotmánynak kell mindig uralkodni s a magyar – hiszünk Istenben – sohasem jövend azon helyzetbe, hogy szabadságát szolgasággal váltsa föl. Ha hát lételünknek ama két szóban van föltétele: történnék bár, hogy e honban a magánélet minden viszonyaiban minden ajakról magyar szó zengjen, a mi hihetőleg történni sohasem fog, ez még az alkotmányosság érdekét nem fedezné. (Nézzetek délfelé, amott van Italia, egészen olasz s mégis – a fájdalom hazája! miként Dante szól.) – Közélet kell a magyarnak, hogy szabad legyen s a közéletben magyar nyelv, hogy a szabad nép magyar legyen. Egymásra kell e kettőnek hatni kölcsönösen. Azért hát polgárgyülést, Uraim! a polgároknak, hogy közéletet élhessenek s a magyar nyelvet a közélet eszközéül, hogy magyarokká lehessenek. Hatni fog ez gyorsabban, hathatósabban, mint más akármi; annál hathatósabban pedig, mivel jogszerü és könnyen és hamar kivihető; mert tulságnak, kényszerítésnek még az ellenséges fanatismus sem keresztelheti, míg a magányos élet nyelv dolgában kényszerítést nem tür, mi ha jogtalan nem volna is, nehezen volna kivihető. Aztán a liberalismust említők. Isten látja lelkünket, legjobb véleménynyel vagyunk a magyar aristocratia felől s a mint magunkban, kiket a véletlen szintúgy ezen néposztály tagjává tőn, teljes készséget érzünk mindenben igazságosnak lenni a nép iránt, úgy hasonlót teszünk föl más akárkiről, hasonlót tudunk igen sokakról; sőt a mint már máskor is mondók – midőn a sejtelem óráiban nemzetünk jövendője iránt táplált vágyainkat az ihletés megtestesíti, nem úgy áll előttünk Magyarország képe, mint a hol aristocratia teljességgel nincs, hanem úgy, mint melynek aristocratiája a nép érdekeivel együvé forrva, vezérli a nemzetet jog, jólét és szabadság közös mezején; azonban férfias őszinteséggel meg kell vallanunk, miképen ezen hit s remény keblünkben csak azon épül, hogy nemzetünk jövendőjének tényezői közé más elemeket is beszámítottunk, mint csupán csak az aristocratiát; s a mint tömérdek sok jót várunk tőle, a befolyásának tehetőségét erkölcsi erőre, értelmiséggel párosult humanitásra, lángoló hazafiságra s polgári erényekre, nem pedig monopoliumokra alapítandja: úgy tömérdek rossztól félnénk, hahogy e nemzet sorsának intézésében mindig egyedüliséget követelne. Pedig – mi türés-tagadás – bármi magasztos egyéniségeket tiszteljünk is a magyar aristocratia soraiban, általában véve mégis igaz, hogy az aristocratiának összes testületi szellemében valami kizárólagos, valami egyedüliséget követelő mindig s mindenütt van; ettől pedig magától a liberalismus üdvét várni kissé mégis csak merész hiedelem. Ezen testületi szellemet egyes tagok félisteni resignatiója sem képes paralyzálni; olyan az, mint a fátum: ragad magával vagy elsodor. És vannak időszakok, vannak körülménycsoportozatok, midőn – egy német író mondása szerint – az aristocraticus testületi szellem érzi a szükséget, hogy a liberalismussal balkézrőli házasságra kell lépnie; de megmarad keblében hallgatólag a vágy s az irány, hogy ezen »mesalliance« által jogot érdemlend ki, testületének országlását ujra s korszerübb idomban tartósan megalapítani. Liberalisnak mutatkozik tehát, de liberális csak a végett, hogy az aristocratiát a közállomány irányábani viszonyaiban szép móddal regenerálja. E sorok, önkeblünk után itélve, hiszszük, a magyar aristocratiára nem illenek; azonban ha széttekintünk az időnek jelei közt és megemlékezünk miként eddig a kenyértörés jegét még csak parton állva féllábbal próbálgatók, a tények kora még csak elkövetkezendik, lehetetlen sóvár kebellel nem óhajtanunk, hogy nőjön, erősödjék, szinpadra lépjen más elem is s a nemesség ne legyen minden mindenben. Hol kell pedig keresnünk e másik elemet a békés haladás szelid ösvényén legközelebb? A polgárságban, mert ez már alkotmányos osztály. Azért hát politikai nevelést s e végett polgárgyülést, uraim! a polgároknak! Lehetetlen itt a polgárméltóság tekintetét is nem említenünk. Kérjünk másokat minmagunk után. Ki az, a jobbak között, kiben az önérzet szüz lángja ég, mely ösztönt ad, nem csuszni porban a férgekkel, ki az a jobbak között, kinek vágyait az anyagi érdek-vadászat puszta állatisága kielégítné? Mily kedves gyönyörrel, pedig nemes gyönyörrel dagasztja nekünk, kik nemesekké születtünk, keblünket azon gondolat, hogy szerény magános helyzetünkben, független önállásunknak eladása nélkül is, módunk van részt venni a közös hazának közdolgaiban. – Higyük el, uraim! ezen nemes önérzet utáni vágy más keblekben is ég; higyük el, hogy másnak sem elég pusztán jóllakni s örökké pénzt, mindig csak pénzt hajhászni; hogy más is érzi a »polgár« név magasztos méltóságát. Adjunk neki módot, adjunk neki alkalmat, hogy legyen, minő lenni szeretne; óvjuk meg a hont, hogy választott fiai közt is legyenek, kik irigy szemmel tekintsék mások jogát; ez irigység keserüséget növeszt s a keserüség gyümölcse fanyar izléssel száll a hazára; óvjuk meg azt, hogy polgár gyermeke ne legyen kénytelen sorsát lealacsonyítottnak tekinteni, mivelhogy, ha csak önmagát s eredetét gyáván megtagadva, pergamentlevelet nem szerez, kirekesztve kénytelen magát érezni a közügyek iránti részvét tehetségéből, melyre keblének istene a polgárméltóság nemes érzetével ösztönözi. Adjunk a polgárságnak képviselők általi nyilvános polgárgyüléseket!!
