Fogházjavítás.*
Fogházjavítás.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 169-ik számából. K. F.
»Kinek Isten szivet adott, mely embertársainak szenvedéseinél dobogni tud, ki érezve emberi méltóságát, nyugodtan nem nézheti, ha az hasonlójában sértetett, ki vallásának szent értelmét fölfogá, s nemcsak ajkain, hanem keblében is hordja azon egyetlen s mindent magába záró parancsot: »Szeresd felebarátodat,« az, látva a tömlöczök állapotát, nyugodtan nem maradhata.« E szavakkal kezdé báró Eötvös József egy év előtt fogházjavítási fejezetét azon védiratnak, melylyel a megtámadott »Pesti Hirlap«-ot ész és szív legnemesb ösztönéből ótalmazá. És ha ellenünk a fogházjavítás mellett szót emelőkre százszor meg százszor szóratnának is a gúnyolásnak minden nyilai, e szavakból mindig tudnánk erőt menteni, hogy a közvélemény lelkesült figyelméhez e tárgyat ujra meg ujra közelebb hozzuk, és a teendők legelsőbbjei közzé sorozzuk. Ámde törvényhozásunk előzményei ezen elsőség mutogatásától s a korszerüség igényeinek kivivásától annyira feloldoztanak, hogy csodálkoznunk kell, miképen akadhatott még a legközelebbi napokban is író magyar publiczistáink között, ki a fogházjavítás ügyének sürgetőségét azon rég elkoptatott declamatióval igyekezzék háttérbe szorítani, hogy »szép(!) börtönöket akarunk építeni, miszerint a büntettes elkövetett csinyja után jobb hajlékba lakjék, mint míg becsületes ember volt, s pedig azoknak rovására, kik semmi bűnt sem követtek el.« Azok helyett, miket e declamátiókra felelni lehetne, elég legyen az 1840-iki országgyűlés V-ik törvénvczikkére hivatkozni, mely egy büntető törvénykönyv kidolgozására s különösen a válhatlan kapcsolatban levő büntetés javító rendszer behozása iránti véleményadásra küldöttséget nevezett; és elég legyen említenünk, hogy ezen országos választmány fontos hivatásában már háromnegyed év óta foglalkodik. Azt csak nem gondolnók, hogy kivált most, midőn egy vagy más törvényhatóság a fogházügy iránt javítólag akarván intézkedni, az országgyülésnek ama határozata ellenző fegyverül használtatik; s ez által közhatóságaink a borzasztó rossznak, midőn azt elvégre belátták, s jogszerüségtől és emberszeretettől lelkesítve elhárítani buzognának, békén tűrésére reá biratnak;* nem gondolnók – mondom, hogy egy politicai fractio keletkezhessék, mely az országgyűlési választmányozást itt is, mint sok egyébben, az elhalasztás legsükeresb módjává szeresse törpíteni, vagy ha ezt nem tehetné, legalább az el nem háríthatót már keletkezésében lepopularizálni törekednék. De volna bár, ki ilyest akarjon, a tárgynak jövő országgyűléseni föltételét megakadályozni lépes bizonynyal senki sem leend. Azonban mi oly nagy fontosságot tulajdonítunk annak, hogy a reform ösvényén minden újabb lépés a korszerüség meleg érzetéből fejlődjék ki, s hogy a nemzet ne azért tegyen valamit, mivelhogy (tetszik, nem tetszik) tennie kell, hanem mert a szükségről, halaszthatlanságról meg van győződve, miszerint ezen erkölcsi rugó végett nem tartanók feleslegesnek megemlíteni, hogy büntető rendszerünk haladéktalan javítását valóban nemcsak a józan philantropismus, hanem a legfontosabb politikai tekintetek is sürgetik.
Minap füredi utamban megnéztem a Veszprém megyei tömlöczöket és – lehetetlen volt el nem borzadnom. Kútforma lyukak, melyeknek öblébe lábtón juthatni csak le, szellőjök sincs, ablakuk – természetes – nem is lehet, s az egyetlen nyilás – a kut szájának mondanók – egy sötét parányi 4–5 lépésnyi széles zárt udvarkára nyilik, hová csak délben fér a napsugár, a szellő pedig talán sohasem; s ez, mint mondják, mégsem legrosszabb tömlöcz Magyarhonban!!! K. L.
Midőn büntetőrendszerünk, vagyis inkább rendszertelenségünk, s – a mi ennek lényeges részét teszi – fogházaink állapotja gyakran nemcsak a bűnöst, de még a csak vádlottat is oly fokra sülyeszti, melyre az embert, még a vétkesben sem lehet sülyeszteni a nélkül, hogy nemünknek nemeslevelét megfertőztetnők, s a jog eszméjét gúnynyá ferdítnők, midőn itt-ott az embertelenséggel határos szigorúságot s a rettegtetés komor rendszerét kimerítve látjuk legkisebb siker, legkisebb eredmény nélkül, és látjuk, miként népünk műveltségi tekintetben századok óta mozdulatlanul vesztegel, erkölcsben pedig sülyed naponkint: lehetetlen, hogy szocialis állapotunk ujjánemzésének szükségéről meg ne győződjünk. Nagyon csalatkoznék, ki azt gondolná, hogy midőn büntetőjogról van szó, csak néhány utonálló, rabló, tolvaj, gyilkos és verekedő büntetési szenvedésének szűk szempontjából lehet a dolgot tekinteni; nem! A minő igaz, hagy személyekből és személyek végett áll a polgári társaság, ép oly tagadhatlan, hogy a büntetőrendszer, mely a személyes bátorlét fölött határoz, melynek mérlegében szabadság és becsület, s minden, minek az életben becse van, kérlelhetetlenül fölméretik, a polgári lét ügyeinek még akkor is legfontosbika volna, ha hozzá más nagy és szent érdekek melléktekintete nem csatlakoznék. És pedig csatlakozik. A büntetőjogi eszmék phasisai az emberi nem civilisatiójának világútjában tájékozó mértföldkövek gyanánt állanak; büntetőrendszer által egy nemzet civilisatiója fölött talán századokra koczka vettetik: mert az a néperkölcsiségnek, népjellemnek, népnevelésnek nem egyedüli ugyan, hanem egyik leghatalmasabb factora, s egyszersmind szögletkő a polgári szabadság épületében, mert ez teremthet, ez ronthat jogállapotot. És azért reméljük, hogy a törvényhatóságok a halaszthatlan szükség és fontosság ép azon meleg érzetével veendik ez ügyet utasító tárgyalás alá, mely az ország rendeit lelkesítette, midőn a büntetőrendszeri javaslat kidolgozására hazánk legjelesebb fiai, a politikai szinezetek kitünő nobilitásai közül választottak. Isten adja, hogy az utasítások készítésénél az ügyszeretethez alapos ügyismeret is csatlakozzék, mert a tárgy a minő fontos, ép oly nehéz is. A balitéletek szokásos ereje görcsös hatalmat űz ember fölött; mindennapi dolog müvelt férfiakkal találkozni, kik a legbecsületesebb meggyőződéssel hiszik, hogy egy kis szelid tortura nélkül vétket kisütni lehetetlen, s a mindenható mogyorófa nélkül sem a verébfaj ki nem pusztítható, sem utonállás, rablás s az Alföld pusztai népjellemével congenialis marhalopás meg nem gátolható; s a ki erre fejét csóválni meri, azt könyörületes mosolylyal inpractikus bohónak nevezik, fogultságukban észre sem vevén, miként amott Mármarosban a verébfaj bizony (istennek hála!) vigan tenyészik, mintha ő kapta volna parancsul a paradicsom ajtajánál, hogy »menjen és szaporodjék«; Alföldön pedig a mindenható mogyorófa ezredéves uralkodása mellett lovat és marhát oly kéjelmesen elszedegetnek, mintha gulyátok uratlan volna, miként egy csoport cserebogár. A balitéletnek ezen nemleges akadálya mellett van egy positiv akadály is, az t. i., hogy a büntetőjogi törvényhozás tömérdek tudományos előismeretet föltételez, mit studiumul venni ekkorig nálunk igen kevés ember tapasztalt ingert avagy vonzalmat, s most nemsokára hivatva leszünk a nehéz tárgy fölött határozni, s határozandunk a nélkül, hogy a közvélemény ekkorig fölvilágosittathatott volna az alapelvek s doctrina felől, mely a büntetőtörvénykönyv részleteiben vezérül szolgálandott. Ezt pedig méltányosnak, sőt szükségesnek is hittük volna; mert azoknak, kiket alkotmányunk a törvényhozás részeseivé tőn, bajos leend itéletet hozni oly munka fölött, melynek vezértanjával előlegesen megbarátkozniok nem lehetett, és pedig bajos annyival inkább, mert nézetünk szerint a törvényhatóságoknak ez ügybeni utasításaikkal szorosan ép a vezérelvek kitüzésénél kellene megállapodni s azoknak a részletekben következetes keresztülvitelét követeikre bízva, szakaszonkinti vagy ép stylaris utasításra nem terjeszkedni, nemcsak azért, hogy követeiket puszta gépekké ne alacsonyítsák, hanem azért is, mivel különben az utasítások oly zagyvakeverék tömeget képezendenek, melybe egységet s rendszert hozni még egy istennek sem sikerülend; pedig ne felejtsük: rendszeres törvénykönyvről leszen szó, melynél azon egy szellem, azon egy elvek férfias következetességének kell a törvénykönyv minden betüjén végig lengeni. E végett pedig távol vagyunk ugyan kivánni, hogy a törvény elméleti doctrinákat sanctionáljon, mert jól tudjuk, hogy a mely doctrina igaz és való, az törvény nélkül is az marad, ellenben tévtan positiv dictatumok által igazsággá soha sem lész: de hiszszük, hogy a törvényhozónak doctrinával kell birnia, miszerint rendszeres törvénykönyvet alkothasson.
Mi a büntető törvényhozásról úgy vélekedünk, hogy kor és nemzet igazságos igényeinek meg nem felelhet, hacsak a nép erkölcsi állapotja kifejezésének nem tekinthető, hacsak a közvéleményben s a nép erkölcsi érzelmében támaszt nem talál. Különben ha ezzel ellentétben van, ha innen nem hárul reá az, mit Bentham moralis sanctiónak nevez, a nép vagy nem fogja véteknek tartani, mit a törvényhozó véteknek mond, s ekkor a társaság mintegy természetes összeesküvésben van a törvény ellen; vagy pedig itt martyrságot, amott pedig kéjelmes tápintézetet látand a büntetés módjában, fokozatában, s mindkét esetben a törvényhozás szellemi czélja merőben tévesztve van. Ezek szerint a büntetőjognak ép így, mint a státusgazdanságnak nationalis oldala, igaz, hogy van; de mindamellett van egy másik is, melyet cosmopolitikusnak nevezhetnénk, mely a jog s igazság örök és változatlan fogalmaiban gyökerezvén, vezérelveket ismer, függetleneket a státusállapot különböző viszonyaitól; mert lehetnek körülmények, miknél fogva a jog egész teljes mivoltában egyszerre nem valósítható, de sohasem lehet oly körülmény, melynél fogva jogtalanságot valósítni szabad legyen. Ha tehát úgy nationális, mint cosmopolitikai tekintetben elvekre kellend a törvénynek épülnie: valóban igenis kivánatos, hogy a közvélemény amazokba beavattassék, mielőtt e fölött határozand. Ez volt volna nézetünk szerint az időszaki sajtónak kiváltképeni rendeltetése, mert hiszen ép abban találja föl jótékony hatásának kulcsát, hogy a napi érdekü korszerü tárgyakkal foglalkodjék, ez által, csak ez által lehetvén arra alkalmatossá, hogy a literaturát az élettel magnetikus viszonyba tegye. A körülmények úgy akarák, hogy az időszaki sajtó e hivatásának meg ne felelhessen, de épen mivel meg nem felelhetett, a ép e miatt a közvélemény e fontos ügybeni határozásra előkészítve még épen nincs, kettős üdvözlettel fogadunk mindent, a mi e mélyen érzett hiány pótolására van intézve. Ilyen a b. Eötvös József és Lukács Móricz által legújabban kiadott »Fogházjavítás«, mire nézve nem lehet nem óhajtanunk, hogy az Szemere Bertalannak még 1838-ban kiadott »Javító fogház tervé«-vel egyetemben az utasítások előkészítésére megbizott megyei választmányok által szorosan egybevetve megfontoltassék. Hogy a két munka véleményben különbözik, már csak a czím is sejdítteti. Szemere javító fogházat javasol, mintha mondaná, hogy a büntetés főbb czélja javítás. B. Eötvös és Lukács pedig fogházjavításról szólanak, s a büntetés egész czéljának a javítást nemcsak el nem ismerik, sőt hibának tartanák, hahogy a közállomány egyik legnevezetesebb müködésének – a büntető jognak oly czélt tűzne ki, mely többnyire elérhetlen, s ha eléretnék is, a polgári társaság főbb feladását, a közbátorság fenntartását nem eszközölné, minthogy a javítás megóvhat azon egy ember új bűneitől, ki büntetteték, hogy javuljon: de nem teheti, hogy más valaki hasonló bűn elkövetésétől visszatartóztassék. Ők tehát a büntetés czéljának társaság fennállására szükséges közbátorság biztosítását veszik föl, s míg Szemere határozottan a magányrendszer mellett szólal föl, a Fogházjavítás szerzői a hallgató rendszernek adnak elsőséget: így hát e kérdésben is nekünk azon szerencse jutott, hogy köztiszteletben álló notabilitások által látnók sajátlagos körülményeink szempontjából megvitatva a két rendszer közti elsőbbség nehéz kérdését, mely iránt a tudományos világban Európa szerte annyi vita folyt. Szemere mellett több s nyomatékosabb tekintélyek szólanak; azonban mivel idézett röpirata csak mint egy alkalmi dolgozat volt, reméljük, ösztönt érzend b. Eötvös és Lukács uraknak rendszeresebben, kimerítőbben s az övéhez hasonló tárgyszeretettel dolgozott munkája ellenében a magányrendszer mellett még egyszer felszólalni, és pedig különös tekintettel népünk jellemére s erkölcsi vonzalmaira; miután abban velünk s a Fogházjavítás szerzőivel bizonyosan egyetértend, hogy az, mit mi fölebb a büntetőjog nationalis oldalának nevezénk, a törvényhozástól oly nagy figyelmet igényel, s a végeredményében csakugyan tisztán gyakorlati kérdés pusztán és egyedül elméleti doctrinák szempontjából anynyira el nem határozhatók, miszerint abból, hogy egyik vagy másik rendszer itt vagy amott jobbnak, czélszerübbnek mutatkozott, még egyáltalában nem következik, hogy minálunk is, népünk jellemsajátságai mellett, hasonlón czélszerünek mutatkozandik, kivált miután a dolog még sokkal újabb, hogysem egyik vagy másik rendszer mellett a világnak bármely részéből hosszas tapasztalás tehetne bizonyságot. A mi minket illet: addig is, míg Szemere barátunk várva várt munkáját olvashatnók, nem kétségeskedünk oda nyilatkozni, hogy pusztán elméleti szempontból szólván, azon két körülmény, miszerint a hallgató rendszer fogház disciplinája bot, korbács nélkül fönn nem tartható, a munkát pedig (a legnagyobb áldást, mit Isten embernek adhatott) átok s büntetés szinében tünteti föl, a magányrendszer pártolásához vonz; ellenben azt, hogy míg a két rendszer közti választás eredménye minden esetre problematikus, másrészről a hallgató-rendszer bizonyosan sokkal olcsóbb, fájdalom! lehetetlen minálunk (!!) nyomadékos körülménynek el nem ismernünk. Egyébiránt kettő van, mire nézve mind a két vélemény pártolói alkalmasint egyetértendnek; egyik az: hogy akármelyik fogadtatik el fogházaink mostani állapotjához képest, minden esetre megbecsülhetlen javítás leend; másik az, hogy a hallgató rendszer a még el nem itélt vádlottakra a kevés ideji fogságra itélt kisebb vétségüekre semmiesetre sem alkalmazhatók; s így csak azon központosított kerületi nagy fogházakról lehet még szó, melyeknek a nagyobb vétségüek számára felállítását új büntető rendszerünk alkalmasint behozandja; ezekre nézve pedig meg kell vallanunk, hogy miután ezen nagy és költséges börtönöknek országszerte kellő számbani felépítése egyszerre, egy időben financialis szempontból nem igen várható, mi legtanácsosabbnak vélnők, ha ezen kénytelen késedelem némi kis gyakorlati tapasztalás szerzésre fordíttatnék, s a legelőbb építendő két nagy fogház egyike a magány-, másika a hallgató rendszerhez idomíttatnék; mert annyit tagadni csakugyan lehetetlen, hogy azt, minő hatással leend egyik vagy másik rendszer hazánknak nyelvben, jellemben szokásban, erkölcsben végetlenül szerte ágazó zagyva népességére, sem a legtisztább elméleti tanszabályokból, sem más nemzetek néhány évi tapasztalásából nem lehet előre biztosan kiszámítani.
