Fiume.*
Fiume.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 190-ik számából. K. F.
Az Algemeine Zeitung levelezője azt javasolván, hogy a Dunától Pettauig (Stájerországban) építendő vasút által hozzuk magunkat a bécs–triesti vonallal összeköttetésbe, kiemeli: miként mi magyarok ezen összeköttetést perhorrescáljuk s egy önálló magyar kereskedés létesítéséről ábrándozva, Fiuméra utalunk. És könyörületesen sajnálkozik, hogy magyar nézeteknél mindig hiuság és saját helyzetünket túlbecsülő ismerethiány lappang a háttérben. Mert – úgymond – egy önálló kereskedés vagy oktalanság (!) vagy minden kereskedés önálló, mely saját termesztményekkel üzetik; üzethetik pedig legnyereségesebben ott, hol a termékek leginkább kerestetnek és kerestetnek leginkább ott, hol szállítások s visszaszállítások a tőkék forgását s a fuvarozást könnyebbítik; hol tehát világpiacz keletkezik; mert a legforróbb hazafiság sem képes még csak vásárt is előidézni, még sokkal kevésbbé világvásárt.
E helyest s helytelent összezavaró s helyzetünkkeli ismeretségre egyáltalában nem mutató nézetekre mindenekelőtt azt jegyezzük meg, hogy ha betüről betüre igaz volna is, mi a kereskedés önállásáról mondatik, a magyarok még ezen esetben is igen helyesen cselekednének, ha kereskedésüket Fiuméba s nem Triestbe kivánják irányozni, azon igen szembetünő okból, mert Fiume saját magunké, Triest pedig nem a mienk. Nekünk magunknak van tengerpartunk, ha mi attól elvonjuk saját kereskedésünket s annak kiviteli csatornáját oly tengerparthoz intézzük, mely nem a mienk, igen természetes, hogy az éltető nedvet vontuk el tengerpartunktól s hogy ennek elvontával az felvirágzani, iparmozgalma növekedni, jóléte öregbedni sohasem fog. Már pedig reméljük, azt csak nem kell okokkal bizonyítgatnunk, hogy saját tengerpartunk felvirágzása – mellőzzünk bár kereskedést s minden egyéb tekintetet – már csak azon egy czél végett is érdekünkben áll, hogy tengerpartunk virágozzék; mert hiszen mienk, mert része országunknak, mert álladalmunk testének tagja s mert az országnak akármely része is induljon virágzásnak, általa mindenesetre az egész is nyer, az egész ország ereje is növekszik, az egész ország vagyontőkéje szaporodik. S azért mondani merjük, igazán megérdemelné a magyar nemzet egész Európa előtt azon tudatlanság s önhelyzetet nem ismerő oktalanság bélyegét, melyet ama czikk szerzője méltatlanul reámázol, ha saját tengerpartjának jövendőjét elölné a végett, hogy mást boldogítson. Ez cosmopoliticus szempontból resignatiónak igen szép lehetne, de volna mindenesetre oktalan öngyilkolás.
Ezen tekintet kétszeres súlylyal tünend fel előttünk, ha meggondoljuk, hogy a magyar tengerpart jövendő virágzása sohasem lehet oly elszigetelt particuláris tünemény, mely a hon közös jólétének emelkedésével semmi közvetlen viszonyban nem áll; sőt inkább e kettő között oly szoros egybefüggés van, hogy ha egyszer honunk belsejét könnyü, biztos és olcsó közlekedési eszközök által a magyar tengerparttal összekötöttük, Fiume virágzása Magyarhon gyarapodásának fokmérője lesz; mert hiszen Fiume csak azáltal lehet virágzóvá, hahogy az ország ki- s beviteli kereskedésének tengeri kapujává lesz, azzá pedig sohasem lesz, ha mi Dunánktól Triesthez építenénk vasutat.
Igen, de a külföld bölcsei cathedraticus tekintélylyel mondják, hogy nekünk magyaroknak kereskedési dolgokról fogalmunk sincs, mert önálló kereskedésről álmodozunk, ez pedig oktalanság. Igy szól a durvának gunyolt hun fajhoz a germán civilisatió! Igazán elmondhatnók Hamlettel, hogy »van egen-földön sokkal több dolog, mint miről egynémi bölcs álmodik«; és ilyen az önálló kereskedés is, hacsak valaki a szobatudákosság kedvencz vesszőparipáján, a szószabatossági szőrszálhasogatáson nem akar nyargalózni. Azonban ne szóljunk hát »önálló kereskedés«-ről, ha ez csakugyan oktalanság, hanem szóljunk kereskedési önállásról, ez talán nem lesz oktalanság. Különös dolog, hogy a kereskedési önállás eszméje a tudós, civilisált germán előtt ismeretlen! Emlékezzék csak az angol gyarmatok történetére: azoknak kereskedése is saját termesztményeikkel üzetett, csakhogy azon kereskedés kapukulcsa a gyarmatrendszert saját érdekökben kezelő angolok kezeiben volt; s kérdjük mi: önálló volt-e a gyarmatok kereskedése, mivelhogy saját termesztményeikkel üzetett? Vagy hogy közelebb fekvő példákra hivatkozzunk, ha egy nemzet kereskedési önállásához semmi más nem kell, mint csupán öntermesztményekkeli kereskedés, ha olyannyira mindegy: vajjon azon pont, mely valamely nemzet külkereskedésének kapuja, ugyanazon nemzetnek, vagy pedig másnak birtokában van-e? Mirevaló volt hát Hollanddal az a boszus czivódás, a congressusi végzés folyamhajózási szabadságot biztosító záradékának »egész a tengerig« vagy »egész a tengerbe« értelme fölött? Mirevalók a németek folytonos panaszai, hogy a Schelde zárva van, a Rajna pedig, a dicső német folyam, még most sem szabad? Miért mondjátok és tanítjátok, hogy ebben a német kereskedés életkérdése rejlik? Mirevaló minden sóvárgás, melylyel a német vámszövetség Hamburgra s Dániára s amott a német tengerre, a Rajna, Ems, Weser, Elb s Trave torkolataira, imitt Triestre s általában az adriai tengerpartokra tekintget? Hisz a német kereskedési önállásra mindez egészen szükségtelen, mert Némethon »saját termesztményeivel kereskedik«! Satyra, édes urak! satyra az egész bölcs tanítás, ha csak minket oly igazán oktalanoknak nem gondoltok, hogy ne tudnók felfogni, minő végetlen különbség van a kereskedési önállásra nézve a közt: vajjon a vasút, mely termesztményeinket a tengerre, tehát világkereskedésbe viszi s annak viszonszállítványait hozzánk hozza, oly kikötőbe öblözzön-e, melynek vámviszonyait sine nobis de nobis intézhetik, vagy pedig oly kikötőbe, melynek vámjai jogszerüleg csak a mi alkotmányos hozzájárulásunkkal szabályozhatók s mely más érdeket magáénak nem ismer, nem ismerhet, mint egyedül országunk érdekét? Hisz e kettő között a különbség oly szembetünő, hogy ha lehetne eset, mely szerint a jogot politikai hasznosságnak alárendelni szabad volna, (csakhogy ilyen nincs és nem lehet), menteni tudnók a nemzetet, mely háborura kél, hogy magának tengerpartot s általa kereskedési önállást szerezzen. És ime, nekünk van tengerpartunk; és eljönnek a külföld bölcsei és azt mondják: hagyjuk azt veszni s vigyük kereskedésünket oly kikötőbe, melynek kapuja nem a miénk, hol mi nem rendelkezhetünk, hol a mi érdekeinket számba venni nem tartoznak. Bocsánatot kérünk, de ki kell mondanunk: a ki nem érti, minő roppant jelentőség fekszik e szóban: »kereskedési önállás«, az beszéljen, a miről tetszik, csak a kereskedésről ne és ne a státusgazdaságról, mert e tanulmányait, úgy látszik, nem kedvelék az istenek.
Ámde azt mondják: »Fiuméban nincs világpiacz s nem is lehet, mert ha kivitele volna is, bevitele nincs; kereskedés pedig visszfuvar nélkül csak félkereskedés s világvásárt a legforróbb hazafiság sem képes teremteni.« Mi ez állítólagos axiomákat föltétlenül elméletben sem írjuk alá, annál kevésbbé pedig a jelen esetrei alkalmazásban. Általában véve igen kevés tengerparti város van a föld kerekségén, melynek geographiai helyzete annyira kedvező, hogy az emberi nem történeteinek minden korszakán át, mint világpiacz diszlenék, melynek közelében semmi más helynek jövendője nincs. És Triest ezen kevesek sorába minden bizonnyal nem tartozik; mert hiszen e közel 60.000 ember lakta virágzó tengerpárti város, mely 1719-ben, midőn VI. Károly császár által szabad kikötővé tétetett, még alig számlált 5 ezer lakost; sokkal újabb históriai tünemény, hogysem a világpiacznak egy helyhez ragasztott örökkévalóságát saját lételével, úgyszólván tegnap ótai saját világpiacziságával meg ne czáfolná. Henyén vesztegelve áll meg a toll ujjaink között s emlékezetünk varázstükrében feltünedeznek akaratlanul a földközi tengerpart viszontagságának árnyképei. Mennyi emelkedést, mennyi sülyedést nem állít előnkbe a história ezen kimondhatlanul nevezetes partok évkönyveiben, Sidontól, a kereskedés anyjától kezdve egész azon korig, midőn az iszonyatosan fölséges Velencze fénycsillaga lehunyt! Amott Amalfi, az iránytű (compas) feltalálója, az újabb kor tengeri codexének bölcseje, romokban fekszik; itt pedig Triest virágzatának tán fénypontján áll, melyre a haldoklásából üdülésnek indult phoenix Velencze, úgy látszik, árnyat vetni készülget. És ti ennyi példával szemeitek előtt azt mondjátok: »világpiaczot nem teremt magának egy nemzet sem«; üssétek fel a történet évkönyveit, lássátok meg itt a semmiség porából termett óriást, amott sóhajtsatok föl a porba dőlt nagyság romdüledékein és higyjétek el, hogy egy nemzet ereje sokat tehet; és higyjétek el, hogy büszke dicsőségtek örökkévalóságra szabadítéklevéllel nem bir. De mi rég túl vagyunk a fellengzések rózsakorán, mi nem álmodunk Fiuménknak olyan jövendőt, hogy a büszke Adriát a magyar névnek valaha nőül eljegyezhesse, mint a lagunák lakói tevék; de azon szerény hit él lelkünkben, hogy Fiumét oly piaczczá tenni, mely termesztményeinket világvásárra vigye, gyarmati szükségeinket pedig fedezze s minket, úgy ki-, mint beviteli kereskedésünkre nézve, mind politikai, mind financiális tekintetben Triesttől, vagy az Adriai tenger akármely más kikötőjétől függetlenné tegyen; Fiumét – mondom – ily világpiaczczá tenni csak minmagunktól függ. És miért is ne függne minmagunktól? Talán mivel Fiume kikötője rosszabb, veszélyesebb, mint Triesté? Ámde Triestnek tulajdonképen kikötője sincs, hanem csak révszéle van, a Siroccónak legalább szintúgy, a Borának pedig jobban kitéve, mint Fiume; huzzunk csak egy szabályozott viziútat a farasinai s quarnerói szorulaton s lássuk el világítótornyokkal, és kikötő tekintetében Fiuménk Triesttel minden bizonnyal kiállja az egyenvonalt. Igaz ugyan, hogy Fiume jelenleg behozatali kereskedéssel épen nem bir és igaz az is, hogy visszfuvar nélkül a kereskedés csak félig az: de miért van ez így? Azért, mert vasútunk nincs Fiuméhoz s termékeinket a mostani terhes közlekedési eszközök miatt illendő áron s bizonyos időre oda nem szállíthatjuk; a mire erősebb bizonyság nem kell, mint az, hogy maga Fiume legnagyobb részben odessai buzát eszik; olcsóbban kaphatván azt, mint magyarhonit; miért is igen természetes, hogy a gyarmati s délszaki áruczikkeket honunk jelenleg nem Fiuméból (hanem Triestből) fedezi, mert e czikkekkel terhelt hajók Fiuméban bizonyos visszfuvarra nem számíthatván, Triestbe mennek. De legyen csak vasútunk Fiuméhoz s annak segedelmével váljék csak Fiume világkereskedésre alkalmas termékeink állandó lakhelyévé, melyből a honunkat délszaki árukkal ellátó hajók visszfuvarra szállíthassanak, vagy – mit isten szintúgy elérnünk engedend – saját hajóink szállítmányt veendnek, nálunk keletes külhoni árukkal visszatérendők: és ép oly bizonyos, hogy Fiume ki- s beviteli kereskedést üzend és szállítással s ellenszállítással ellátva leend, mint a minő szégyen, hogy hazánk saját tengerparttal birván, gyarmati s délszaki kellékeit Triestből fedezi.* Ime, Triest egy mákszemnyivel sem jobb kikötője mellett honunk behozatali kereskedését ez áruczikkekben egészen birja! Miért? Mert az egész monarchia adás-vevésének folyama oda irányoztatott; irányozzuk hazánk adás-vevési folyamát Fiuménak s az szintoly, – de mit mondunk? – sokkal nyereségesebb világpiacz lesz ránk nézve, mint a minő bármily nem is képzelhetett kedvezések mellett külföldi kikötő valaha lehetne. Vagy talán azt gondoljuk, hogy honi termékeink nem eléggé világkereskedési czikkek, miszerint Fiuménknak világpiaczi fontosságot tulajdoníthassanak? Ámde ezen ellenvetést épen Triestnek példája czáfolja meg legvilágosabban, miután tudva van, hogy Triest jobbára most is csak magyar termékeket küld ki s ezért birja honunk behozatali kereskedését. Olvasgassuk a Triestben megjelenő »Austriai Lloyd« vallomásait és látni fogjuk, miként az, hogy honunk világkereskedési termékekkel bő mértékben bir, nemcsak kétségbe nem hozatik, sőt Triest az emelkedő Velencze ellenében jövendőjének minden reményét egyenesen a magyarhoni termékekbe helyezi; olvassuk meg egy triesti értelmes kereskedő ily czimü munkáját: »Triest und Österreichs Antheil am Welthandel während der letzten 10 Jahre« – és ismét azon elismeréssel találkozunk, hogy mihelyt Magyarhon termékeinek Triestbe szállítását vasutak s folyamszabályozások könnyítendik, Triest ezáltal elsőrendü gabnapiaczczá változandik s Magyarország termékeinek a rendes tengeri kereskedés bizonyos. Miután tehát termékeink világkereskedésre alkalmasok, miután azon kikötő, melybe ezen termékeink adásvevési folyamát vasutak által szivárogtatandjuk, éppen ezáltal visszfuvart is nyerend, tehát világkereskedési piaczczá is válandik; miután nekünk magunknak saját tengerpartunkon oly kikötőnk van, mely kereskedésünk kellékeinek – ha önérdekeinket felfogni képesek leszünk teljesen meg nem felelhet; miután végre Fiume a kereskedővilágban már most sem ismeretlen, azt tehát honunk valódi kikötőjévé emelni sokkal könnyebb, mint egyelőre talán gondolnók; minden részrehajlatlan biráló el fogja ismerni, hogy a ki minket triesthezi csatlakozásra, tehát (a mi mindegy) saját tengerpartunk semmivétételének öngyilkos lépésére ösztönöz, nekünk pedig sajátunkhozi vonzalmunkat gunyosan szemünkre veti, az vagy nem tudja, mit cselekszik, vagy pedig irántunk ellenséges indulattal viseltetik. Mi bennünk a magyar nemzeti érzelem nem nyomhatja el annyira az embert, hogy Triest virágzásának ne örvendenénk s gazdag jövendőt ne óhajtanánk. Öntse ki fölibe a gondviselés áldásainak bőségszaruját; de hagyjatok minket is kifejleni; ne kivánjatok szemünkfényének – tengerpartunknak, tehát kereskedési önállasunknak – romlásán emelkedni. Triestnek a bécsi vasút által nélkülünk is van jövendője; nekünk Fiume nélkül önálló nemzeti kereskedési jövendőnk nincs: azért hát az Isten őrizzen, hogy Dunánktól Triesthez s nem Fiuméhoz építenénk vasútat!
Ezt tudva, mindig szivszomorodva olvasók a jelentéseket, hogy Fiuméban ez s ez hónapban, ennyi meg ennyi ezer forinttal több volt a kivitel, mint a behozatal, tehát a mérleg nyereségesen áll; – igen ám, mert a behozatal mind Triestből jött. Szerk.
