Birtokolhatlanság.*
Birtokolhatlanság.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 127-ik számából. K. F
Keleties jellemünkkel a nyugatias civilisatio határszélére helyezve, jóban és rosszban később kellett az idők angyalának szárnycsattogását hallanunk, mint mások hallák. Szellemi mozgalmak, mint a habgyűrüzet, minél messzebbre terjednek, annál később bukkannak föl a folyó szinén, s távolban akkor redőzik meg a tükörsima szinvonalat, midőn a mozdító ok hatásával együtt, a közelben már régen megszünt. Igy például minálunk a majoritások eszméje csak mintegy 150 év előtt hozatott be, a magyar nemzet annyi viszontagságok között, sőt a magyar aristocratia is közel 700 évig fennállott nála nélkül, s mégis vannak, kik szeretik hirdetgetni, hogy ez, vagyis vele a névfentartási elv volt a bűvös amulett, mely Magyarországot az enyészettől megmentette. De még inkább elkésett szülöttként ütötte fel közöttünk birtokértékcsökkentő rémfejét az incapacitas possessorii, nemetlen polgártársainknak a nemesi javak birhatásábóli kirekesztése. Törvényeink ezt soha sem rendelék, törvényhozásunk (magasztalására legyen mondva Magyarhon aristocratiájának) soha sem volt oly mostoha, hogy kirekesztő törvényeket alkosson, miknél fogva a magyar nemetlen még csak lehetség tekintetében se találja honát a hazában. Nem, hiszen még az 1715: 23. t.-cz. is egyenes jogot ad minden magyarnak, hogy a nem honosított külföldiek által e honban szerzett jószágot magához válthassa. Azonban elkövetkezett az 1760–70-ki időszak s a cast-ok szelleme, midőn sok más helyütt már-már enyészetéhez közelge, nálunk hatalma zenithére hágott, s olyat fogva rá Werbőczy III. része 29. s 30-ik czímére, a mi hogy benne nincs, de még csak árnyékban sincs, minden latinul olvasni tudó bizonyságot tehet, annyi törvények ellenére egyszerre csak egy »decisió« erejével birtokolhatási képtelenségre kárhoztatá a nem-nemes magyar néptömeget.
E nemzet politikai élete históriai alapokon nyugoszik; s azért mi azt gondoljuk; hogyha mit egy rövidke időszak abnormitása közinkbe sodort, annak megszüntetése nevezetesen könnyíttetik, ha joggal, s czáfolhatlan jogalappal mondanunk lehet: ime hazámfiai! hiszen a mit mi akarunk, nem újítás, csak visszakivánjuk, a mi honunkban közel nyolcz századon át életben volt, s életben a nélkül, hogy akár a honnak, akár azoknak, kik tőle annyira félni látszanak, csak egy mákszemnyi kárt is okozott volna; visszakivánjuk, a mit úgyis nem a nemzet és király törvényhozói hatalma szüntetett meg, és pedig oly időben, melyben azt nem megszüntetni, hanem, ha soha előbb nem létezék, behozni kellett volna. Nekünk úgy tetszik, hogy ilyest mondhatni egy nemzetnél, melynek alkotmánya históriai alapon nyugszik, a kérdés sikerére nem rossz segédmód. Azonban, midőn e szempontból indulva, nem-nemes polgártársainknak a birtokbirhatási jogból kiszorítását törvénytelennek mondanók s bizonyítanók, egy igen nagy érdemü s általunk igen tisztelt hazafi e cselekvésünket hibáztatá, mondván: »hogy oly tárgyakat, melyek közkedvezést nyerének, s melyek fölött már-már ki lehet tűzni a diadal dandárát, mert hasznuk bizonyos és elismert, a Corpus Juris tömkelegébe vissza ne vigyünk«. Isten adja, hogy a nagyérdemü hazafinak e kérdés állapotjáróli véleménye szentírás legyen; beh örömest meg fogjuk vallani, hogy kétségtelenül bölcs intése helyesen is volt alkalmazva! Isten adja, minél több, minél nyomadékosabb szózatok keletkezzenek, a kebel kedves hitét mathematicai bizonyosságra emelők, hogy a birtokolhatási képtelenség eltörlése valósággal közkedvezést nyert, hogy haszna ép oly elismert, mint a minő bizonyos, hogy tehát már-már kitűzhetjük fölötte a diadali lobogót. Azonban most legújabban is sűrűen hallatszik az ellenvetés, hogy az ősiség a magyar nemesi birtokot idegenek kezére juttatná, ez által pedig nemzetiségünk veszélyeztetnék. Azok között, kik ez ellenvetést hallaták, egy igen nyomadékos név is jelent meg, oly férfiú neve, kit a hon, kedvelt bajnokai első sorában tisztel, kinek véleménye – mély belátásába, vetett régótai bizalmunknál fogva – előttünk oly súlylyal bir, mint kevés másoké. Értjük gróf Andrássy Károly urat, kinek nevét tisztelettel említve, lehetetlen sajnálkozásunkat ki nem fejeznünk, hogy két tárgy akadt, mely iránt a nemes grófnak véleményében nem osztozni szerencsétlenségünk van. Egyik a vámszövetségi kérdés nemzetiségi ága volt, másik a birtokolhatlanság eltörlése. Amarra nézve már sokat szólottunk. s bárha még sokat mondhatnánk is, a tárgy – úgy véljük – eléggé föl van mindkét részről világosítva, hogy a közvélemény magát elhatározza jobbra vagy balra; csak Isten adja, hogy jóra határozza. Legyen hát szabad a másik kérdés iránt is elmondani okainkat, miknél fogva nem vagyunk meggyőződve, hogy ennek nem annyira eltörlése, mint inkább az 1715: 23. t.-cz. fölélesztése nemzetiségünket fenyegethetné.
Mindenek előtt meg kell jegyeznünk, hogy a birtokolhatási jogot az 1715: 23. t.-cz. értelmében Magyarország minden lakosának visszaadni korán sem annyit tesz, hogy szabad kaput tárjunk jogaink azonnali osztályara az egész világ minden népének, mylord Shopocrattól egész a Botocu-dig. A naturalisatio kérdése, az incolatus kérdése, vagyis az: kell-e s minő feltételhez kell kötni azt, hogy valaki Magyarország lakosának, s mint ilyen, birtokképességgel felruházottnak tekintessék stb.? egészen külön kérdés, mely külön megfontolást érdemel, s melyről meg fogjuk mondani véleményünket. Előlegesen is kijelentvén, hogy mi az absentismusnak, minélfogva e s ama magyarhoni uradalom oly kezek közt van, hogy birtokosa tán magyar levegőt soha sem szí, s a magyarhoni jövedelmek örökké külföldön, talán a Tájó partján, vagy Isten tudja hol költetnek el, még csak annyira sem kedveznénk, mennyire jelenleg honosítási törvényeink kedveznek, s hogy azon könyvecskében, melynek czímlapján a földgömb tetején ülő magyar Amerikára lógatván lábait, büszkén eregeti longistimájának bodor füstjét, a 193-ik lapón egy kórállapot van megpendítve, mely bizony megérdemlené a gondolkozást. De – mint mondók hagyjuk jelenleg e kérdést vitatlanul, s nézzük a legnagyobb általánosságban, mivel változnék nemzetiségi tekintetben állapotunk, ha általában megengednők, hogy a nem-nemesek hazánkban ingatlan nemesi javakat tulajdonosi joggal birhassanak? Az idegenajku nem-magyar nemes, kitől, ha birtokot vesz, nemzetiségünket féltjük, vagy venne nagy jószágtesteket, vagy apróbb birtokocskát. Nagy birtokot most is vehet egész biztossággal, a kinek tetszik, mert ugyan ki veti ki? megvevén pedig; ha belföldi, igen könnyen kap nemességet, mire akárhány példát mondhatunk; ha pedig külföldi, még könnyebben indigenává leszen. Töröljük el tehát a birtokolhatási incapacitást, s a nagy birtokot vásárolható gazdag nem-nemesekre nézve a jelen állapot in praxi még csak egy köröm feketényire sem változik. Kérdjük pedig, veszélyezteték-e ez által nemzetiségünk mindekkorig? s nincsenek-e külföldiekből lett nagy uraink között jó számosan, kik oly magyar lelkü támaszai nemzetiségünknek, alkotmányunknak, mint magyarabb lelküekre az egymás vérét hörpölt párduczos magyarok* akármely tősgyökeres utódja közt sem akadunk. Ennyit a nagy birtokot vásárolható idegenekről. Nézzük már most a kisebb birtok itételét. A ki kis birtokot veszen, nem azért teszi, hogy a banquierségben, nagykereskedésben nem forgatható pénz fölöslegét valamennyire kamatoztassa, hanem hogy vagy éljen kis birtokából, vagy a falusi élet szende kellemeiben megpihenhessen élte alkonyán, ipar, munka és törődés után. Már pedig az ilyen kisbirtokos legnagyobb részben már maga, első utódja azonban minden bizonynyal assimilálódik a többi birtokosokhoz, kikkel együtt él, kiknek községi, nemzeti, mondhatni politikai, sőt családi életével saját élete úgyszólván eggyéforr, kikkel hát nyelvben, szokásban, hajlamokban össze nem olvadnia tökéletes lehetetlenség. Mert képtelenség csak gondolni is, hogyha az incapacitas possessorii eltöröltetik, egy egész vidéknek nem tudom én hány száz compossessora egyszerre áruba bocsássa minden birtokát; s tíz-húszezer német, mint vándor kalmukcsorda, egyszerre útnak induljon, nem foglalásra, nem ingyen ajánlott puszta földet gyarmatosítani, hanem venni, magyar nemesi birtokot venni, – oly birtokot, melynek becse, ára akként növekedik, miként a vevők száma szaporodik. Ilyesmitől tartani bizonyosan eszébe senkinek sem jut; pedig ilyesminek kellene történni, hogy a magyar nemesi birtoknak idegen kezekre kerülése által nemzetiségünk veszélyeztetnék. Nem, az egész dolog egyes vételeknél fog maradni, egyes vevő pedig lehetetlen, hogy a vele egyállapotu birtokos tömeghez ne assimilálódjék; és így, ha más nem, a birtokvásárolhatási szabadság nemzetiségünket veszélyeztetni soha sem fogja. Annyival kevésbbé pedig, mert nem kell felejtenünk a magyar földbirtokos nemesség azon természetét, hogy földéhez tán túlságos szeretettel is ragaszkodik. Tömérdek ok van, mely institutióinknak épen mostani állapotában a középosztályu birtokos nemesség fogyasztására igen igen érezhetőn hat, s még sem ritkaság oly középrendü nemes nemzetség, – én is, ki ezt írom, ilyennek tagja vagyok – mely ősi nemes birtokát 4–5 száz éveken át minden kigondolható conjuncturák közt kezei közül soha ki nem bocsátotta. Az apróbb birtokosok nagy tömege tehát mindezen okok együvé hatásánál fogva, a hol magyar, bizonyosan az incapacitás eltörlése után is magyar maradand; a hol pedig nem magyar, ott nemzetiség tekintetében a dolog épen nem, rosszra legalább bizonyosan nem változik, mert ha egy nyugalomra vágyó pesti német kalmár egy tót birtokos jószágocskáját megveszi, az, ha könnyebben nem, bizonyosabban nehezebben sem fog símulni nemzetiségünknek, mint birtokelőde símult. Sőt miután ezek szerint kétségtelennek hisszük, hogy a birtokképességnek általános megadásával a magyar nemes földbirtokosok jószágaiktól tömegenkint, vidékenkint teljességgel ki nem szoríttathatnak, miként az indusok Amerikában kiszoríttattak, hanem csak egyenkinti eladások történendnek, s e szerint az új birtokos a tömeghez assimilálódik, nemzetiségünk tehát veszélyeztetve egyáltalában nem lehet; meg kell vallanunk, hogy a magyar nemzetiségi törzsökbe egy kis német ipar beoltását épen nem tartjuk feleslegesnek. Ám nézzünk szét Tolna, Fejér, Somogy stb. vármegyékben: a ki e vidéket ismeri, nem tudna-e csak emlékezetéből is igen sok derék nemes családot elszámlálni, mely a föld kincsét a honosoknál sokkal ügyesebben használni tudó, derék iparteljes német haszonbérlőtől ered, s már az első, legfölebb második nemzedékben testtel-lélekkel oly tökéletes magyarrá lőn, hogy német származására csak apáról öröklött vagyonossága s egész vidékeket hasonlóra buzdító szorgalma emlékeztethet. Nem, nem! ha igaz, hogy a magyar nemzetiségnek legrendíthetlenebb támaszát a szabad földbirtokos középrendben kell keresni, nemzetiségünket nem az incapacitás eltörlése, hanem inkább annak törvénytelen divatozása veszélyezteti. Mert a közbirtoku, vagyonos iparnak buzdító példájától megfosztott kis nemesség parányi földje épen a mostani helyzetben kerül egész vidékenkint roppant birtoku nagy dynastiák kezére, s a proletáriusok száma naponként szaporodik, a nélkül, hogy a birtoka vesztett néposztály helyébe egy erőteljes középrend lépne; de tegyük a nemesi földbirtokot biztossá az ősiség lánczaibóli felszabadítása által, s adjunk a nem-nemesnek is birtokolhatási jogot, és keletkezendik ben a honban egy erőteljes középrend, mely földszeretetének, iparának, szorgalmának mérlegbevetésével lépend föl vetélytársul s a dolog természeténél fogva, eredetileg is legnagyobb részben magyar elemből leend szervezve, s a mi más elem vegyülend közé, mulhatlanul elkövetkezendő assimilatiójával, megannyi erőtoldalék lesz a középrend ama hatalmas befolyásában, melylyel a magyar nemzetiséget s a magyar nemzet alkotmányos életét megtörhetlenül támogatandja.
Interdum bonus dormitat Homerus. Az embernek gyomra émelyedik, midőn ilyet olvas a különben oly classicus Berzsenyiben!
A lehetség conjuncturáinak ime practicai bonczolatával bebizonyítottnak véljük, hogy az incapacitás eltörlésével nemzetiségünkre nem veszélyt, hanem erősödést várhatunk. Elmélkedésünk materiális tekintetben hasonló eredményre vezet. A státusnak bizonyosan közvagyonosság szempontjából sem oly agriculturális institutiók állanak érdekében, melyek sokaknak elszegényedése mellett egyes roppant terjedelmü földbirtok szerzésnek kedvezők; hanem inkább ama józan szabadság és versenyzés, mely egy vagyonos középrend keletkezését előmozdítja. Mi legalább Smith Ádám sok fonákkal vegyített jeles mondásai közt nem találunk egyet is, melyet alaposabban hinnénk, mint azt, hogy a középrendü birtokos, ki nem nagy terjedelmü birtokának minden részét ismeri, a hajlandóságnak azon erős nemével tekinti azt, melyet minden, de kivált földbirtoki csekély tulajdon, ember keblében természetesen fel szokott ébreszteni, ki annálfogva gyönyörűségét találja kisded birtokának nemcsak mívelésében, hanem csinosításában is; s így közönségesen véve, minden javítók között ő az, a ki legszorgalmasabb, legértelmesebb, ki egyszersmind legtöbb sikerrel javít. Ily középrend keletkezését mozdítja elő az incapacitás eltörlése, mellyel a közérdekek tekintetén kívül már csak saját érdekénél fogva is alig siethet eléggé a magyar nemesség; mert igen helyesen mondja Deák, hogyha semmit nem teszünk a nemesi javak értékének emelésére, midőn a biztosabb s bárki által megszerezhető polgári s jobbágyi birtoknak becse mindinkább növekedik, a nemesség hátramarad s javainak valóságos értéke aránylag csökkenni fog.
