Helfy Ignácznak (II.)
Helfy Ignácznak (II.)
Turin, 1871. november 7.
Barátom!
Elmondottam Önnek okaimat, melyeknél fogva én gróf Andrássy Gyula úrnak a cseh kérdésben követett politikáját a magyar érdekek szempontjából olyannak tekintem, mely hazánk legéletbevágóbb érdekeit compromittálja s jövendőnket igen komoly veszélyekkel fenyegeti.
Meg kell még a dolgot vizsgálni a közösügyes törvények szempontjából is, mert a tényleges helyzetet nem lehet ignorálni.
Nekem a közösügyes törvény nem törvényem. Nem élek alatta. Nem is fogok alatta élni soha semmi áron; mert én e törvényt merőben ellenkezőnek vallom hazánk természeti és történelmi államjogaival, melyek minden magyarnak oly vele született örök jogát képezik (birth right, mint az angolok neveznék), a mely minden irott törvénynek felette áll. Én is, mint akárki más, nemzetem milliói közt egyik örököse vagyok ezen elidegeníthetlen államjognak; s mint ilyen, én a közösügyes törvény jogszerüségét tagadom s ellene a jog nevében tiltakozom. Mert jog és törvény nem egyértelmü. Törvény lehet amolyan »commentum opinionum«, melyet »delet dies«, a jog örök. Azt mondják: »beszélhetsz! egy magára hagyott szegény proscribált szava nem sokat nyom«. Tudom; de azért a jog mégis örök. Aztán – – ki tudja? habent mortalia casum. Tegnap Bonaparte Lajos Napoleon proscribált, ma ő van proscribálva. »Mit des Geschickes Mächten ist kein ewiger Bund zu flechten.« – Tehát én a mellett maradok: nekem a közösügyes törvény nem törvényem.
Hanem gróf Andrássy Gyulának törvénye. Bár megértené az időnek jeleit s venné kezébe, a míg nem késő, ha többnek nem, legalább a personalis uniónak helyreállítását, s az én öreg fejem, mely megőszült az évek súlya s a viszontagságok terhe alatt, véglehelletével is áldaná őt mint a hon megmentőjét: s bizony a dynastiának is oka volna őt áldani, ha a jövendővel számolni tudna. – Hanem a mig törvény, gróf Andrássy Gyula annak nemcsak engedelmességgel, de mint miniszter fentartással is tartozik.
Azért nem henye kérdés az: hogy vajjon e tartozás mentheti-e az eljárást, melyet a cseh kérdésben követett? – Én azt hiszem, nemcsak nem mentheti, sőt még az is ellene szól.
Tudja-e Ön, mi nyujtogatott nekem egy kis vigasztalást a tömérdek bánat és aggodalom közt, melylyel a közösügyes törvény monstruositása eltöltött?
A remény, Barátom! hogy nem fog elég soká tartani, miszerint ideje legyen hazánkat megölni. Gondolám: egy nemzet élete szivós; a mienkét egy ezred év nagyon szivósnak mutatta. Sok fejbeütésből, sok Borgia-méregből kilábolt már. – Igaz, ekkorig nem fogott jellemén a corruptio; most már fog, irtózatosan, s ez a legrettenetesebb baj. De hát az ember remél: »one hopes against hope«. Azt gondolám, nem fog e törvény soká tartani. Öszvér élet nem megyen át nemzedékre. Csak isten valamely »hirtelen halált« ne bocsásson reánk, tán ezt is kilábolhatjuk.
Mert hát, lássa Ön, annak a közösügyes törvénynek egész eddigi kisértet járása nem volt egyéb egy durva fictiónál. Mert ugyan ki állíthatná, hogy az a mesterkélt octroyirozási alapon összetákolt s még így is mindig csonka bécsi Reichsrath, mely a magyar közösügyes törvényt elfogadta s a delegatusokat megválasztgatta, valóban képviseli mindazon nemzeteket, melyek a »másik fél« alkatrészei? – Képviseli, mint Erdély képviseltetett, midőn a Reichsratba bement. Sőt még úgy sem, mert ennél a puszta számtöbbség megvolt; – de azért ki hitte csak egy perczig is, hogy ott Erdély van képviselve? Senki, még azok sem, kik a képviselői szerepre vállalkoztak. A magyarok aspiratióit nem képviselték, a románokét nem képviselték; a szászokét? – meglehet, de biz’ az, minden tisztelettel szólva, még nem Erdély. – Az ily fictio nem tarthat soká. Nem is tartott. Hanem amott, a »másik fél« közösügyes Reichsrathjában, még csak a numericus alap sincs meg. Az a »deczemberi alkotmány« (jelenet a Lajtha vidékén sokszor eljátszott ama szindarabból, melynek czíme: »Laune löst, was Laune knüpfte) nem egyéb, mint egy sophistikus elmélkedés ezen thema felett: »miként lehet a centralisatiót, a mi egyenes ellentéte az alkotmányos szabadságnak, egy aránylag csekély töredéknek fölény be juttatása által alkotmányos formában fentartani egész nemzetek és országok történelmi jogai ellenére?« Aztán, kérem, még így is tény, hogy az a közösügy es törvény tulajdonkép senkinek sem kellett; – a centralisták keveselték a sokat, a mit Magyarország fizet, és – sokalták a kevés nominalis autonomiát, melyet megtartott; – a foederalisták természetesen utálták; Magyarországon meg bizony nagyon kevés ember szerelmes bele; – nagyon kevés. – Hát biz’ az halva született; »cadaver«, mely a nemzetek élő testéhez lánczolva bűzöl és rothaszt, de cadaver: »nincsen abban semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus.« Reméltem, nem soká tart.
Hanem midőn a csehek propositióit olvastam, midőn láttam, hová jutottak már ők is a megpuhulásban, s mi mindent ajánlkoznak elismerni, registrálni, alaptörvényeikbe belemásolni: megvallom, megdöbbentem. Agyamba tolakodott a gondolat, hogy, ha ez így megyen, hát bizony addig tarthat az a közösügyes nyavalya, hogy reá ér megölni nemzetünket.
Ez az én szempontom, ki a közösügyes törvénynek határozott ellensége vagyok. De Beust és Andrássy grófok, kik a közösügyes törvényben »élnek, mozognak és léteznek!!« – – hiszen kérem, nekik, az ő szempontjukból, úgy kellett volna tekinteni a csehek ajánlkozását, mint a vak szerencse különös ajándokát, mely az ő halva született kedves gyermekökbe legalább ideig-óráig egy kis valódi életet lehel.
Miben áll annak a közösügyes alkunak lényege saját alkotóinak szempontjából? – Áll 1-ször abban, hogy közös ügynek tekintessék az, a mit ők annak nyilatkoztattak. Sem több, sem kevesebb. Áll 2-szor a dualismus elvében, hogy ezen közös ügyek intézése körül a magyar korona országai együtt képezzék az egyik felet, a közös fejedelem többi országai és tartományai együtt képezzék a másik felet. Áll 3-szor abban, hogy ez a két fél delegatiók által intézze azokat a közös ügyeket. 4-szer a paritás elvében, hogy, a mennyi delegatusa lesz az egyik félnek, annyi legyen a másik félnek; sem több, sem kevesebb. Áll 5-ször a quota-arányban. 6-szor a közös miniszteriumban és annak hatáskörében. 7-szer a közös hadseregben.
Rettenetes dolgok, de azt hiszem, híven idéztem, részrehajlatlanul.
No kérem, hisz’ a csehek ezt mind elismerték, kiirták szóról szóra, egy betüt sem kivántak rajta változtatni vagy módosítani, sőt betüről betüre saját alaptörvényeikbe átmásolni ajánlkoztak. S ép ez az, a mi felett én megdöbbentem.
Hogy miként osszák fel maguk közt osztrák, cseh s a többi a maguk 60 delegatusa közti számarányt? miként választják delegatusaikat le egészen addig a bizonyos országig, melynek két Reichstagi követe közül az egyik kirugja maga alól a széket, hogy ő ily impertinens komisz gyülekezetben bizony nem fog figurálni; a másik aztán »solo« karikába áll és magamagát »szótöbbséggel« megválasztja »delegatusnak?« (ez tény!) vagy miként osztoznak meg maguk között saját 70% quotájukon? ez sem Magyarországra, sem magyar miniszterre nem tartozik; ebbe magyar miniszternek avatkozni nem szabad. Kérem, mit mondana akár Deák, akár Andrássy vagy a közösügyes alku akármely hőse, ha cseh vagy osztrák abba akarna avatkozni, hogy miként oszszák fel Magyar- és Horvátország maguk közt a maguk 60 delegatusát, s mikép válaszszák? vagy mily arányban járuljanak a 30% quotához?
Minek hát a világot azzal akarni mystifikálni, hogy a magyar miniszterelnök a közösügyes alku magyar szempontjából volt kényszerülve a cseh ellen állást foglalni? és mi lélekkel engedhette magát egy magyar miniszter arra eszközül felhasználtatni, hogy az osztrák centralista párt szennyes uralkodási vágya miatt Magyarország legyen bűnbakul odadobva oly nemzetek gyülöletének, melyeknek (valljuk meg) a magyar miniszterelnök ellenséges fellépése folytán bizony igen méltó gyülölete, saját ethnographiai viszonyainknál fogva, a kölcsönös kiengesztelődést hazánkban végtelenül megnehezíti, ne mondjam lehetetlenné teszi?
Nem lehet erre még a legdühösebb közösügyistának is a közösügyes alku magyar érdekeiből ürügyöt kifacsarni.
Hanem a baj megvan. A kérdés az, miként lehet a dolgon segíteni. Ha még lehet. – Minden esetre meg kell kisérteni. Az istenért, már csak ne maradjunk keleti fatalismussal, összetett kézzel a veszedelem csurgója alatt, hanem iparkodjunk szárazra jutni alóla.
Én a bajt három irányban látom. 1-ször a szláv nemzeteknek a magyar miniszterelnök avatkozása által felizgatott gyülöletében; 2-szor a befolyásban, melyet ez ethnographiai viszonyainknál fogva hazánk belsejére gyakorolhat, sőt okvetlenül gyakorolni fog; 3-szor abban, hogy a válság idejére, melynek magvai ekként elszórattak s mely előreláthatólag kültámadással is complikálva lesz, védtehetsügünkben el vagyunk bénítva a közösügyes törvények ádáz logikája által.
A három irányu bajnak ekkénti constatirozása egyszersmind kijelöli a teendők irányát.
1. A felizgatott gyülöletet el kell hazánkról fordítani.
2. Annak befolyását a magyar korona országainak lakosaira ellensúlyozni kell.
3. Vissza kell térni a personalis unio alapjára, miszerint a souverain jogaiba visszahelyezett nemzet a haza biztonságáról – melytől bizony a dynastia biztonsága is függ – minden zsibbasztó bilincsek nélkül gondoskodhassék.
Úgy látom, hogy az ellenzék egy igen tekintélyes tagja ez utóbbi – a harmadik – irányban fel is lépett. Nagy hálára fogja kötelezni a nemzetet, ha tapintatosan számot vetve az akadály okkal, melyekkel küzdenie kell, oly módon jár el, hogy hazafiui szándoka sikeresítése körül a legnagyobb erő, melyet csoportosítani lehetséges, a lehető legnagyobb erélyt fejthesse ki; s a kérdés nemcsak szorosan magyar, hanem szélesebb politikai érdekek szempontjából minden oldalról felvilágosítva álljon az ország, a hatalom s a világ közvéleményének szemei előtt.
És e tekintetben, nem tagadhatom, kétségem van az iránt, hogy a bevezető lépés a legjobban van választva. Ne adja isten, hogy a hegy egeret szüljön. Ha azt kérdezzük gróf Andrássytól, nem gondolja-e elérkezettnek az időt a personalis unióra? hát ő valószinüleg azt fogja udvarias mosolylyal felelni, hogy biz’ ő nem gondolja. Erre az interpelláló válaszol discussiót a házszabályok nem engednék, – a többség rámondja, hogy megnyugszik a miniszter feleletében – s ezzel vége. Ha aztán az interpelláló indítványt jelent be, ennek tárgyalásba vételére rosszabbak a kilátások mint interpellatio nélkül voltak volna, mert a többség az elvetésre már tényleg minden discussio nélkül engagirozva lett.
Hanem ezek csak igénytelen észrevételek. Parlamentaris tactica kérdése; s pedig parlamentaris strategiához hozzá lehet szólani a távolból is, de tacticához nem. – Hanem annyit mondhatok, hogy az idő e kérdés felvételére nagyon jól van választva. A delegationalis öszvér nagyon beteg. – Ha a csehekkel kialkusznak, a német centralisták vonulnak vissza az Aventinusra; ha ki nem alkusznak, a csehek maradnak otthon. Hát így is, úgy is baj van Izraelben, melyen a landtagok feloszlatása, mely legkedvezőbb esetben is csak pillanatnyi expediens, de nem orvoslat, bizony nem fog segíteni. Az idő nagyon alkalmas megértetni az udvarral, hogy, miután a fejedelem legfőbb hadúri minőség e (a mint divattá vált elnevezni) a különböző országok haderejének szervezetében az összevágó harmonia felől magamagának a legjobb kezesség, sokkal jobban van ország, fejedelem s birodalom érdeke biztosítva, ha az mondatik: Magyarország ennyi és ilyen haderőt tartozik készen tartani s annak költségeiről gondoskodni, mintha úgy ezen mint a főhadúr többi haderejének költségei egy oly mesterkélt haszontalan gépezet mozgásától függenek, a melynek kerekei más ezer meg ezer kérdések miatt minden perczben megakadhatnak. Ez világos igazság. Nem is áll annak útjában egyéb, mint a hadsereg »normalis« egységéhez botorul ragaszkodó soldatescai avult schlendrián, mely mechanikus egységet tud összekalapálni, de organikust soha. Ez azért vereségről vereségre is ment mechanikus egységével. Historia loquitur.
Aztán jól van az idő választva, mert most már csak a jobboldal sem hunyhat szemet a kiáltó tény előtt, hogy az a közösügyes alku nem barátokat, nem szövetségeseket csinál a birodalom népeiből, hanem ellenségeket. Megmondtam, hogy így lesz. Régen. A közösügyes törvény malasztjaiból látom a quotát, az adósságcsinálási crapulát, a miniszteri omnipotentiára törekvés molochját, mely a megbecsülhetlen önkormányzati intézményeket megette; látom a Bécsi Bankot, a Südbahnt, a Lloydot s a corruptio átkos mételyét et-cae-te-ra; de szövetséges? – hol van hát? még csak egy Tom Puce nagyságu sincs, – hanem ellenség, elidegenített testvér, halálra sértett szomszéd, az van mindenfelé plus quam satis.
Pokolba azzal a delegatióval; nem ér az egy irgalmas kiáltást.
A mi már az ellenünk felizgatott gyülöletnek nemzetünkről elfordítását illeti, az kétségtelen, hogy gróf Andrássy igen nagy bakot lőtt avatkozásával (ez már nem veréb, ez bak). Ritkán van egy miniszter oly kedvező helyzetben, hogy a kecskét is jóllakassa, a káposzta is megmaradjon. Ő ily helyzetben volt. – Csak azt kellett volna mondania: »köszönöm Felséged bizalmát, de én magyar alkotmányos miniszter vagyok. A magyar alkut a csehek nem bántják. Én a többibe »saját szakállomra« nemzetemet, meghallgatása nélkül, bele nem sodorhatom. S nem is avatkozhatom, mert avatkozás avatkozást provocál. S én felelős vagyok.« Ha ezt mondja, nincs semmi baj.
Avatkozott; a baj megvan. Már, most kérdem én, el lesz ez a baj az által hárítva, ha az rosszaltatik, hogy tanácsot adott, de az ki nem mondatik, hogy rossz tanácsot adott? – El lesz ezzel hárítva a gyülölet?
Különben is bizony kár lesz, hiba lesz mystificálnunk a helyzetet. Míg a siami ikerség tart, többet mondok, míg a »vegyes házasság« tart, viszonylagos avatkozás mindig volt, minden nap van és mindig lesz – talán nem ily vastag, otromba módon, de mindig. – Mi 48-ban komolyan vettük a nem avatkozást, s mi lett a következés? az, hogy megtámadtak fegyverrel. – Ép azért mondom én, hogy – – no de nem mondom, mert bizony még bezárnák Önt.
Nem jó az ügykérdést személykérdéssé degradálni. A míg a nemzet abban a hitben él, hogy a baj a személyben van s nem az ügyben, míg azt lelke mélyéig nem érzi, hogy a személy hibája a helyzet bűne; a míg azzal áltatja magát, hogy, ha nem Andrássy, hanem más – például Szilágyi Virgil – volna a miniszter, hát minden jól volna; biz’ addig, Barátom! sohasem fog a nemzet határozottsága oda izmosodni, a hová kell, hogy a helyzeten radicaliter segítve legyen.
Állást kell a nemzetnek a cseh kérdésben foglalni, ha el akarja magáról a gyülöletet hárítani, melyet nyakába hárítottak.
Ön, úgy emlékszem, kedvezőleg nyilatkozott interpellatiójában a cseh nemzet autonomikus törekvése iránt. Helyesen tette Ön. Ez, a mint a dolgok állanak, elkerülhetlenül szükséges.
Ne mondja senki, hogy az országgyűlés nem avatkozhatik maga is, midőn a miniszter avatkozását helyteleníti. A kérdés nem így áll. Vélemény kijelentése, óhajtás kifejezése sohasem avatkozás, legkevésbbé oly körülmények közt, midőn egy nagy bajt lehet ez által saját hazánkról elhárítani. – Ez önvédelem nem jogtalan avatkozás.
Avagy jogtalan avatkozás volt-e, midőn a harminczas években megyéink s követi házunk a lengyelek mellett oly erélyesen nyilatkoztak? Fényes lapja ez történelmünknek. – Bizonyítványa a magyar nemzet politikai érettségének.
Vagy jogtalan avatkozás volt, midőn én az utolsó pozsonyi országgyűlésen kimondottam azt a szót, hogy vissza kell adni a birodalom népeinek elrablott alkotmányosságukat, különben a mienk is örökös támadásnak lesz kitéve. Két korona mindig nagy baj egy fejen, mert az egyik a másiknak okvetlenül hegyibe kerül. Hát ha még az egyik alkotmányos, a másik absolutistikus. – Tudja Ön, mi következett. Én nem teremtettem az időt, de óra voltam, mely megmutatta.
Avagy jogtalan avatkozás volt, midőn a 67-diki országgyűlés a közösügyes szerencsétlen alkunak feltételeül szabta az alkotmányosságot Austriában?
Nem, nem; hagyjunk fel a technicalitások apró szalmaszárával. Azzal nem uszunk ki az ellenünk felizgatott fajgyülölet habjai közül.
Nem szükség Önöknek a cseh államjog meg a deczemberi alkotmány taglalásaiba bocsátkozni. Ott van a fejedelem ünnepélyes nyilatkozata szeptember 12-ről a csehekhez, melyben kimondja, hogy »emlékezetben tartván a cseh korona államjogi állapotát, szivesen ismerjük el ezen királyság jogait, és készek vagyunk ezen elismerést koronázási eskünk által megújítani«.
Ez elegendő alap arra, hogy az országgyűlés a birodalom belnyugalma érdekében, melynél Magyarország is érdekelve van, a szomszéd cseh nemzet iránti barátságos érzelmeinek azon kijelentéssel adjon kifejezést, hogy a magyar nemzet, mely saját koronája államjogi állapotára méltán és joggal féltékeny, sohasem kivánt a közösügyes alkunak oly értelmet tulajdonítani, mely a cseh korona azon államjogi állapotát, melyet a fejedelem szeptember 12-kei nyilatkozatában ünnepélyesen elismert, sértené, vagy a cseh nemzet ezen államjogi állapotának a közös ügyek határai közt érvényesítéséhez tartozó autonomiáját akadályozhatná.
Ez semmi jogtalan avatkozásnak még csak árnyékát sem hordaná magán. Ilyesmihez még a jobboldal is pártállásának compromissiója nélkül hozzájárulhat, sőt ha a személyes kérdés ez ügyben élire nem állíttatik, én még abban sem látok nehézséget, hogy a miniszterium a nemzet ily érzelmeinek a fejedelem elibe juttatására ajánlkozzék.
Valamit minden esetre tenni kell a hazánkra hárított gyülölet elhárítására, s én szeretem remélleni, hogy azon érdemes hazánkfia, ki nem interpellatiójában, hanem csak annak motivatiójában oda nyilatkozott, hogy a miniszterelnök avatkozásának irányát nem veszi taglalás alá, érezni fogja, miként az általa is felemlített gyülölet elhárítására a tényleges helyzet valamely nyilatkozatot parancsolólag követel.
Végre a mi azon befolyás ellensúlyozását illeti, melyet ezen gyülölet a magyar korona országainak belsejére gyakorolhat:
Ott van először a nemzetiségi kérdés. Úgy látszik, a nemzetiségek nincsenek a hozott törvénynyel megelégedve. Formulázzák kivánataikat. Meg kell őket hallgatni, a testvériesség érzelmével kell meghallgatni, mely az ország territorialis integritása s politikai egysége megóvásának kötelessége alól fel nem ment ugyan, de ezen határon belül a szoros igazságot meghaladó engedékenységre is hajlandó. Vagy kiegyenlíthető ezen kérdés az említettem határok között, s ha igen, úgy nem kell szűkmarkoskodni, hanem ki kell egyenlíteni. Vagy ki nem egyenlíthető, s akkor háruljon a viszály felelőssége isten és világ előtt azokra, kik az ország integritását s politikai egységét kivánták megrontani.
Ott van másodszor Horvátország. – No, kérem, annak irányában a kormány valóságos államcsiny bűnében vétkes. A horvát országgyűlés késleltetése nem kevesebb mint alkotmányfelfüggesztés, valódi államcsiny a szó legszorosabb értelmében. Ezt a magyar országgyűlésnek, ha a jog, a szabadság és a haza leglényegesebb érdekeinek legkisebb fogalmával bir, tűrnie nem lehet, tűrnie nem szabad. – Ha a horvát nemzet netán az alku némely pontjait revideáltatni kivánja, hát meg kell kivánatait hallgatni testvéries érzettel, barátságosan. – Nem kell tettel satyrát irni Deák azon szavára, mely nekik fehér lapot ajánlott. Nem kell államcsinyekkel kivánataik szabad nyilatkozatának útját állani. Hadd nyilatkozzanak, s a magyar országgyűlés lássa meg, mire állhat reá, mire nem. Én mondhatlan becset helyezek a Horvátországgali nyolczszázados barátságos kapocs fentartására; de még a barátságos elválást is kisebb szerencsétlenségnek tartanám mint azt, ha e testvér-nemzet alkotmányos életének nullificatiója s holmi »mesquin« államcsinyek által ellenünk gyülöletre ingereltetik, s aztán vagy verekszünk, vagy úgy élénk együtt, mint két ellenség.
Ezzel, azt hiszem, bőven eleget tettem Ön kivánságának. – Remélem, sokáig mentve leszek hasonló kivánságoktól. Üdvözlöm Önt.
Barátja
Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos.
U. i. Gróf Beust politikája nagy befolyással van ügyeinkre. Véleményadásom nem volna teljes, ha erről is nem mondanék valamit. Megteszem. Utóirat alakban a holnapi postával.
