A közös ügyek hálója.
A közös ügyek hálója.
Midőn legközelebb az országgyűlés tanácskozásait a kormány a porosz-osztrák háború indokából ketté metszette, az elnapolás kihirdetésének napját az egyezkedési politika Magyarországban két igen nevezetes ténynyel kivánta megjelölni s örökre emlékezetessé tenni.
Egyik az, hogy a szétkergetett országgyűlés többsége állásával s a világtörténelem egy nagy mozzanatával szemközt czélszerűnek tartotta szerencsét kivánni Ferencz Józsefnek azon háborúhoz, melyet ez a civilisatio legszentebb érdekei ellen volt folytatandó.
Másik az, hogy ezer és ezer példányban szétszóratott az országgyűlési albizottság azon véleménye, mely, ha az országgyűlés által elfogadtatnék, jogilag is végét vetné Magyarország alkotmányos önállóságának, s arról tenne bizonyságot Európa előtt, hogy a magyar nemzet lemondott az európai népcsaládban minden hivatásról, s végre resignálta magát azon lépések megtételére, melyek egyenesen és gyorsan az austriábani felolvadásra kell hogy vezessenek.
Az albizottság eme még a hatvanhetes nagybizottmány által meg sem vitatott javaslatának a legünnepélyesebb pillanatok egyikében lett szétterjesztése tekintetében figyelmet érdemel azon tény, hogy a lehető legnagyobb mérvben szétterjedést nemcsak nem gátolta, de sőt kitelhetőleg előmozdította ugyanazon osztrák rendőrség, mely az egyezkedő párthoz nem tartozó képviselő által országgyűlésen elmondott beszédnek kinyomatását is önkényűleg meggátolta – azon osztrák rendőrség, mely fölötte áll a bécsi kormány magyarországi irodáinak, – mely valódi közvélemény nyilvánulását az országban minden nap és minden irányban megakadályozza, és mely a sajtó által a történelmet naponként hamisítja, s a mely még folytonosan létezik és garázdálkodik, a nélkül hogy a jelen országgyűlési többség mindezt észrevenné, és megszüntetésök végett erélyes rendszabályokhoz nyulni szükségesnek tartotta volna.
Fel lehet tenni, hogy az osztrák kormány jól megvizsgálta mind egyes pontjait, mind további horderejét és következményeit az albizottsági véleménynek, mielőtt annak több ezer példánybani kinyomatását és nagy elterjedését megengedte és előmozdította.
Ezen osztrák kormánynak tehát azon meggyőződésre kellett jönnie, hogy reá nézve igen kedvező és az ő érdekeire nézve nagy nyereség lesz, ha azon komoly pillanat, midőn egy nagy mérvben megindult háború eshetőségeinek izgató bizonytalanságában a nemzet és ennek valódi közvéleménye tétovázni látszott, az egyezkedő párt részéről felhasználtatik arra, hogy a már albizottságilag alakba öntött közös ügyek rendszerét, a legbűnösebb gondolat ezen megtestesítését, becsempészsze a nemzet gondolkozásába, éppen úgy, a mint becsempészte a sült-galamb-várás nyomorult politikáját, a mint becsempészte a Habsburg-ház iránti hizelgés politikáját, és azon kérdésnek, hogy mikép lehessen Austria megsemmisítésével Magyarországot megmenteni, azon kérdés általi helyettesítését, hogy mikép lehessen Austria nagyhatalmi állását és erejét megszilárdítani, a mint becsempészte végre azon gonosz eszmét, hogy a magyar nemzetiség, melynek kiirtására az osztrák politika semmit sem hagyott kisérletlenül, ezentúl támaszát és szövetségesét a többi népfajok ellenében az osztrák törekvésekhezi szoros csatlakozásban és az Austriávali összeforrásban találandja.
Senki se engedje magát tévútra vezettetni azon jelenségek által, melyek a prágai békekötés óta tünedeztek fel, és oda látszanak mutatni, mintha valami roppant távolság volna az osztrák kormány titkos óhajtásai és azon vélemény között, melyet az országgyűlési albizottság a közösügyek tárgyában előállított.
A kormány soha sem hangsúlyozta erősebben a birodalmi egységet mint most, és midőn egyik-másik bécsi lap egész óvatossággal arra utal, hogy ezen véleményben mind a közös parlamentnek magva benne van, a kormány organumai a közösügyi tervezetet olyannak igyekeznek feltüntetni, mely a bécsi kormányt ki nem elégíti, melyet ez kiegyezési módozatul el nem fogadhat. Ez igen ügyes taktika, s arra van számítva, hogy igy sikerül a nemzetet oda hajtani, miszerint a közösügyi vélemény körül csoportosuljon.
Másrészről az egyezkedő párt itt Magyarországban a miniszterium kinevezésének kérdését oly szorosan igyekszik összecsatolni az albizottmányi munkálat sorsával, hogy a közvélemény azon esetben, ha miniszterek neveztetnek, ne is tekintse többé kérdésül a közösügyi véleménynek országgyűlésileg leendő elfogadását.
Ez is ügyes taktika.
Azonban meg kell gondolnunk, hogy, ha ily taktikával sikerül a közösügyi javaslatot először a közvéleményben, aztán az országgyűlésen érvényre emelni, a bécsi kormány ezzel teljesen czélt ér és az ország önállóságának még árnyéka is eltünik; mert akkor a magyar miniszterek a bécsi központi közösügyi kormány védelme alatt az administratio egyes ágaiban garázdálkodhatnának ugyan lefelé, de fölfelé okvetlenül a bécsi kormány irodafőnökeivé kellend válniok. Ennyire jutottunk rövid öt év alatt.
Az 1861-ik évi feliratban még csak arról volt szó, hogy a nemzet oly viszonyok tekintetében, melyek Magyarországot és az osztrák örökös tartományokat közösen érdekelnék, az ország kész leend velök, mint független ország független országgal, esetről esetre érintkezésbe bocsátkozni.
Ez az 1848-ik törvények álláspontja.
És ha figyelembe veszszük, hogy két, egymásnak független ország, vagy tartományi csoportozat, egymással parlamentek vagy parlamenti delegatiók utján soha sem érintkezik, és az országos önállóság legfőbb bélyegét az képezi, hogy az esetekkénti érintkezés kizárólag kormányaik utján történjék: Európában minden gondolkozó ember el fogja ismerni, hogy az ily felmerülhető viszonyok tekintetében az 1848-ik III. t. czikkben eléggé van gondoskodva, és semmi újabb törvényre vagy éppen újabb kormányzati közegre nincs szüksége, feltéve, hogy a bécsi kormány nem beolvasztásunkra törekednék s országos önállóságunkat respectálni magát elhatározhatná, úgy hogy az ország kormányzásának teljes függetlensége s a 13. §-ban megjelölt miniszternek az országgyűlés irányábani szigorú felelőssége csorbulást ne szenvedjen.
Két körülményt kell itt emlékezetbe hoznunk.
Az 1861-dik évi országgyűlés többsége még az ország közvéleményének képviselőjéül tekintethetett annál fogva, mert a megyei és városi önkormányzat – legalább azon irányban, melyben erkölcsi ereje s tevékenysége nyilvánulhatott – a tért elfoglalván a képviselők választása körül a bécsi kormány és ennek szövetségesei túlsúlyra nem emelkedhettek.
Ez országgyűlésen egyik legnevezetesebb mozzanat az volt, hogy a többség az alkotmány teljes helyreállítása előtt szóba sem kivánt állani Ferencz Józseffel, és a kisebbség a feliratot egy pár többségi tag részéről elkövetett csalás segélyével akkép csusztatta keresztül, hogy e tényt az egész világ úgy tekintette, hogy a többség Deáknak, illetőleg a kisebbséget képező felirati pártnak tért kivánt engedni az egyezkedési politika útjának és sikerének megkisértésére.
Másik főmozzanat az, hogy a tulajdonképeni többség meg is mutatta magát akkor, midőn a felirat szövegéből, a Habsburg-ház trónjogának egyszerű elismerésére vonatkozó tételt kitörölte.
Tudva van, hogy e tétel később – egy zárt ülésben – annak kijelentése mellett lőn visszaigtatva a feliratba, miszerint teszi ezt az országgyűlés a bécsi kormánynyal szemközt kisérletképen, a nélkül hogy ebből később következéseket lehessen vonni.
Ezekből, de még abból is, hogy, midőn az alkotmány helyreállítása be nem következett, az országgyűlés az alkudozás fonalát ketté szakítottnak önmaga jelentette ki, egészen világos, hogy az 1861-ik évi feliratoknak nem lehet és nem szabad egyéb értelmet tulajdonítani annál, hogy az országgyűlés s általa a nemzet ajánlatot tett a habsburg-lotharingiai háznak az 1849. évi ápril 14-én hozott trónfosztási határozattal szétszakított kapocs összeforrasztására, de azon világosan kijelentett feltétel alatt, ha az ország alkotmánya s önállósága teljes mértékben haladéktalanul helyreállíttatik.
A feltétel teljesítve nem lőn, következőleg az ajánlat csak ajánlat maradt, a nélkül hogy az a nemzetet kötelezné.
Az 1865-ki országgyűlési választásokra a nemzet akkép lett felhiva, hogy az absolutismus bilincsei semmiben sem tágíttattak.
Súlyos aggodalmak közt bocsátkozott tehát a választásokba, midőn a bécsi kormánynak magyarországi tagjai a kormány politikai czéljainak megváltoztatását helyezték ugyan kilátásba, de tulajdondonképeni szándéklataikat gondosan rejtegették.
Végre, hogy a kormány czimboráinak megválasztatását a nép elámításával keresztülvihesse, ünnepélyes alakban igéretet tőn, miszerint a törvényes állapot helyreállítására törekszik.
Ez alatt pedig a hazában senki sem értett egyebet mint az ország területi épségének és az egész alkotmánynak, az ennek zárköveül szolgáló 1848-ik évi törvénykönyvvel együtti helyreállítását.
Az osztrák absolutismus utóbbi négy év alatt a törvények felforgatásával ismét sok jogosulatlan érdeket teremtett vagy vett védelme alá.
Azt mondották tehát, hogy, ha a választások a kormányra nézve kedvezőleg ütnek ki, és mihelyt az egybegyült országgyűlés az átmeneti időre nézve kijelenti, hogy a kinevezendő magyar felelős kormány intézkedéseit kész lesz nem a törvények szerint, hanem a méltányosság szempontjából venni birálat alá, a törvényes kormányzás azonnali helyreállításának semmi sem fog útjában állani.
Ezen ámításokkal szövetkezett mindenütt, a hol szükségesnek mutatkozott, a bécsi kormány hivatalnoki seregével, az úgynevezett magyar provisoriumnak erőszakoskodása s hivatalosztással vesztegetése.
Az ekkép összehozott 1865, évi országgyűlés többsége már nem volt kifejezése a nemzeti akaratnak, mely egykor számot fog kérni az ámításokért, csalásokért és törvénytelenségekért.
Ezen országgyűlésen túlsúlyra vergődött azon egyezkedő párt, mely a nemzet és a Habsburg-ház közötti háromszázados küzdelemből semmi tanulságot sem akar meríteni, mely 1848-ban is folyvást egyezkedés után siránkozva, a nemzet önérzetét és erejét a legnevezetesebb körülmények közt elzsibbasztotta s az ország hátrányára mindig félrendszabályokban keresett a nehézségek elől menedéket; azon egyezkedési párt, mely most is azt gondolja, hogy a bécsi kormányt – melynek érdekeivel Magyarország érdekeit összeegyeztetni soha sem lehet – a nemzet érdekeinek meg fogja nyerni azzal, ha az országot morális erejéből, önbizalmából kivetkőzteti és szellemét elzsibbasztva azon önámításhoz szoktatja, hogy jogait és érdekeit kiküzdés helyett a jövőre nézve veszélyes engedményekkel is meg lehet vásárolni.
Így történt, hogy, ámbár az indemnity-billnek egy még nem is ismert kormánynyal, egy ismeretlen mennyiséggel szemközt az alkotmányos nemzetek történetében hallatlan terjedelemben történt megszavazása daczára az alkotmányos kormányzás helyre nem állíttatott: az országgyűlési többség most már nem felmerülhető közös viszonyokról beszélt, hanem közös ügyek létezését ismerte el, oly mérvben és alakban, hogy, ha a nemzet ezen kelepczébe belemenne s az egyezkedő párt által legújabban feltalált, de a magyar alkotmány szerint soha sem létezett közös ügyek rendszerét – akár úgy mint a tizenötös bizottmány többsége, akár úgy mint a kisebbség javaslatba hozta – elfogadná, ezzel aláirná halálos itéletét, mert azon küzdelem, mely ennek utána következnék a nemzet és kormány között – az európai conjuncturák bizonytalan eshetőségeitől eltekintve okvetlenül a nemzeti önállóság megsemmisítésével s az ország teljes beolvasztásával végződnék, valamivel későbben talán a kisebbség véleménye szerint, de minden esetre igen hamar, ha a többségi tervezet életbe lépne.
Mihelyt egyszer a nemzet túlmegy az 1848-ki törvények szerint megállapított azon vonalon, hogy lehetnek oly viszonyok, melyekre nézve Magyarország és Austria mint két egymástól független állam között az illető kormányok útjáni érintkezésnek szüksége esetről esetre felmerülhet, éppen úgy mint a magyar kormány kénytelen lesz érintkezésbe bocsátkozni a szerb, a román és más szomszéd kormányokkal, oly viszonyok tekintetében, melyek hazánkat és őket érdeklik, mihelyt egyszer elfogadjuk azt, hogy Austriával nekünk közösen tárgyalandó közös ügyeink vannak: ezzel benne leszünk azon forgatagban, melyből menekülnünk többé nem lehet, mely önállóságunkat, sőt lételünket is el fogja nyelni.
Nincs bűnösebb gondolat, mint a közös ügyek rendszerének elismerését azzal akarni indokolni, hogy ezentúl Austria is alkotmányosan fog kormányoztatni.
A magyar nemzet már évtizedek óta mélyen át van hatva olyan óhajtástól, hogy az absolut kormányzás az osztrák tartományokban megszünjék, nemcsak azért, mert az absolutismus magában véve az emberiségen elkövetett méltatlanság s a népek meggyalázása, de különösen annálfogva is, mert oly uralkodóház, mely egyik országban kényúrilag gazdálkodik, a valódi alkotmányosságnak megrontására fog mindenkor törekedni az alkotmánynyal biró országban is, melynek trónjára ülhet. Ez nemcsak történelmünk minden lapja által be van bizonyítva, de végzetszerűleg is benne fekszik a dolog természetében.
És valóban, a legmélyebb nemzeti meggyőződésnek adtam kifejezést 1848-ban abban a beszédemben, mely az osztrák népek alkotmány-követelését lángra lobbantotta.
De az, hogy absolutismussal vagy alkotmányosan kormányoztatnak-e az osztrák birodalom tartományai, – Magyarország azok irányábani internationális állásán semmit sem változtat.
Magyarország semmi más nemzetnek vagy országnak alá nem rendelt, szabad és független ország.
Ez az alap, melyre a habsburg-lotharingiai ház magyar királyi széke építve lőn.
Az osztrák birodalom alkotmányossága tehát teljességgel nem lehet ok arra, hogy Magyarország a közös ügyek rendezésének kedvéért saját állami önállóságáról lemondjon. Azon viszonyok, melyek Magyarországot és Austriát esetleg közösen érdekelhetik, hazánkra nézve mindaddig, míg önállóságunkról le nem mondunk – habár a Habsburg-ház visszahelyeztetnék is az ország trónjára – teljesen a külügyek természetével birnak.
Ezen ügyek tekintetéből egészen mindegy, van-e alkotmányos élet Austriában vagy nincs.
Önálló ország egy másik önálló országgal mindenkor csak kormánya által érintkezvén, a kormányzás különböző volta e részben éppen semmi különbséget nem teszen.
Észak-Amerika azon viszonyok tekintetében, mélyek őt Angliával vagy Oroszországgal közösen érdeklik, saját kormánya útján éppen úgy érintkezik a britt felelős miniszteriummal, mint a szent-pétervári kabinettel, mely az orosz birodalmat kényúrilag kormányozza.
Angliának azért – mert Olaszországban is alkotmányosság van – soha sem juthat eszébe azt kivánni, hogy a két országot közösen érdekelhető viszonyok tekintetében valamely közös törvényhozási vagy közös kormányzati közeg állíttassék fel, és ha egy ily ügy miatt közös értekezletekre volna szükség, ezeket esetről esetre a kormányok létesítik; de a britt parlament az országos függetlenség nevében bizonyára tiltakoznék oly praetensio ellen, hogy egy közös miniszterre vagy a két ország parlamentje részéről nevezett delegatióra bizassék az ily természetű ügyek önálló kezelése.
Vagy önálló ország hazánk, vagy nem az.
Ha nem önálló ország, ez esetben vannak közös ügyek és kell lenni közös kezelésnek; de ha követeljük az önállóságot, akkor közös ügyekről és közös kezelésekről szólni bűnös merénylet az önállóság törvényes és jogos attributumai ellen.
És ám vizsgáljuk, vajjon a közösügyi bizottmányi javaslat, épp úgy mint a különvélemény, nem foglalja-e magában a teljes lemondást alkotmányos önállóságunk leglényegesebb feltételeiről.
Ezen közösügyi tervezetek jelentőségét a hazai önállóság szempontjából birálva, mindenki könnyen észreveheti, hogy azok az általuk előidézendő tényleges viszonyok erejénél fogva két irányban eszközölnék Magyarországnak az osztrák birodalmi egységbeni felolvasztását, és pedig részint az által, hogy a legfontosabb államügyekben közösséget állítanak fel, részint az által, hogy azoknak az egész birodalomra nézve közös kezelését szervezik.
Hogy melyek lennének ezentúl a közös ügyek? erre nézve az albizottmányi javaslat és a különvélemény között semmi különbség nincs.
A szerkezetbeni egész eltérés csak a szavak és kifejezések különböző összeállításában mutatkozik.
Közösekké tétetnének a külügyek, a hadügy és a pénzügy a közszolgálat mindazon vonatkozásaiban, melyekben egy államnak önállósága nyilvánulhat.
A külügyeket közöseknek kivánja tekinteni a közösügyi tervezet mindazon ügyekre nézve, melyek a Habsburg-ház uralkodása alatt álló összes országokat együtt illetik
A tervezet ugyan nem határozza meg közelebbről, hogy melyek legyenek ezen közös ügyek s hol lenne a határvonal egyrészről ezek, – másrészről azok között, melyek a külfölddel szemközt csak Magyarországot érdekelvén, a magyar kormány illetősége számára tartassanak fel; – és így a tervezet a legszélesebb tért engedi a birodalmi kormányzatnak úgy, valamint a tervezett közös delegatiónak arra, hogy a közösség fogalmának szine alatt minden külügyet saját hatalmának körébe vonjon; de mihelyt egyszer a Magyarországot és Austriát közösen érdekelhető külviszonyokbani közösség kimondatik, bizonyos, hogy közös ügygyé válik először az egész diplomatia, és ezzel a háború, béke és szövetségek kérdése, másodszor az ipar-kereskedelmi ügyek nemzetközi része mindazokra nézve, miktől egy ország anyagi jólétének emelkedése vagy sülyedése függ.
Egy országnak önállósága s más országokkal szemközti független egyénisége a diplomatiában nyer kifejezést. A mely országnak nincs saját diplomatiája, annak nincs saját külpolitikája, az nem független ország, az mindenkor kiegészitő része azon országnak vagy provinciája azon hatalomnak, mely a diplomatia vezetését kezei között tartja. Ennek igazságáról háromszázados történelmünk bizonyítványai mindenkit meggyőzhetnek.
Ha tehát állami lételünk érdekében addig is, mig a habsburg-lotharingiai ház uralma tart, óvakodnunk kell minden oly lépéstől, mely a közös viszonyok czime alatt akár a törvényhozásban, akár a kormányzatban köztünk és az osztrák tartományok között az alkotmányos alapzatok közösségnek megalapítására vezethetne: még inkább és különösen viszsza kell utasítanunk minden oly tervezetet, mely az önálló diplomatiáróli lemondást foglalná magában és végkép megfosztana bennünket még a kilátástól is arra nézve, hogy Európában a nemzetközi érintkezésekben hazánknak mint önálló országnak érdekei figyelembe vétessenek.
A háború kérdése is mindig a külügyeket vezető diplomatia kezei közt van; és ha csak annyit fogadnánk is el, hogy Austriát minden oly háborúban, mely ellene támadólag idegen hatalmak által intéztetik, egész erőnkkel védelmezni kötelesek vagyunk ezáltal tényleg Austriának minden háborújába bele hajtatunk.
Mert minden hatalom diplomatiája, s így az osztrák diplomatia is, mindenkor birand azon kevés ügyességgel, mennyi szükség arra, hogy, ha valamely idegen hatalommal háborút akar kezdeni, a támadásra ellenét kihivásokkal kényszerítette s a megtámadott mindenkor ő legyen; és Magyarország erejét minden háborúra igénybe vehesse, habár ez sajátkép nem védelmi háború, hanem kiszámítva létre hozott támadó hadi vállalat volna is.
Igy a védelmi közösség által – melyet a közösügyi tervezet éppen oly könnyelműséggel, a mily általánosságban akar elfogadtatni a nemzettel – okvetlenül oly nemzetközi viszályokba és háborúkba is sodortatnánk, melyek szabadságunk érdekével a szomszéd nemzetek iránti barátságos indulatainkkal, de a világműveltség messze ható érdekeivel is ellenkezésbe hoznának bennünket.
Itt van előttünk intő például a német ügy.
A német nemzet egységi törekvése századunk nagy eszméinek felel meg, és minden ármány, minden perfidia daczára, melylyel azt különböző uralkodói érdekek akadályozni törekesznek, nemcsak beteljesülend, de a dolgok ellenállhatatlan erejénél fogva az osztrák-német tartományokat is magához fogja ragadni.
Lehet-e képzelni, hogy azon bűnös consorteria, mely magát Austriának nevezi, lehet-e képzelni, hogy a Habsburg-ház, mely hagyományainál, jelleménél, vérénél fogva német akarand maradni utolsó lehelletéig, lemondjon azon gondolatról, miszerint Németországban elvesztett állását a fegyverei erejével ismét visszaszerezze?
Avagy az osztrák diplomatia a prágai békekötés következményeiben megnyugodott-e csak egy pillanatra is, s nem inkább azonnal mozgásba tett-e mindent Poroszország ellen egy új háborunak a német egység meggátlása végetti előkészítésére?
Az osztrák diplomatia, mely a közösügyi tervezet szerint is összpontosítva lenne, találand módot, hogy a háborut a provokált Poroszország kezdje meg.
Ez esetben tehát Austriának ezen védelmi háborujára életünket, vagyonunkat áldozatul vinni kötelességünk leend, s hogy ezt a nemzet elhigyje, erre nézve különösen is elkövetend minden lehető ámítást és csalást azon párt, mely mai napig sem gyógyult ki egészen azon őrültségből, mely szerint a magyar alkotmány megmentését éveken át Austria németországi állásának megszilárdításától feltételezte!
Austriát – a német egység elleni háborúban Magyarországnak öntudatos elhatározással támogatni, végeredményben annyit tesz, mint szembe szállni az európai civilisatióval és elveszni.
A külügyek közösségét megállapítva s nem törekedve inkább arra, hogy sorsunkat az osztrák diplomatia kezéből végkép kiragadjuk, a nemzet öngyilkosságot követ el.
Öngyilkosságot az által is, hogy, miután az ipar és kereskedelmi viszonyok szabályozása s azon feltételek megállapítása, melyektől függ egy országra nézve a közgazdászati érintkezésekben az anyagi jólét leggazdagabb forrásainak megnyitása – mai napság a nemzetközi viszonyok rendezésének egyik legfontosabb részét képezi, – a nemzetközi viszonyok fővezetése s az e részbeni szerződések és kapcsolatok elkészítése egyenesen a külügyi diplomatia körébe tartozik.
És mindebből önkényt foly, hogy a külügyek közösségének felállítása mellett egészen lehetetlenné válnék megrongált anyagi jólétünkön kereskedelmi viszonyainknak önállólag saját érdekünk szerinti szabályozása által segíteni. Austria tovább is haladhatna azon úton, melyen ekkoráig mindent elkövetett, hogy hazánkat anyagilag is tönkre juttassa s ez által a végképeni felolvasztás művét könnyítse.
Másik közös ügy lenne, mind a bizottmányi többség, mind a kisebbség tervezete szerint, az egész hadseregnek s így a magyar hadseregnek is egységes vezérlete – egységes vezérlete és belszervezete a hadügyi fejedelmi jogok keretébe foglalva – mi világosabb szavakban annyit jelent, hogy a magyar haderő az osztrák haderőnek mint egységnek részét képezze, az egész haderő pedig az osztrák császár rendelkezése alatt álljon. Ha ez nem tökéletes beolvasztása Magyarországnak Austriába, akkor az új szász királyság is független országot képez Poroszországgal szemközt.
Ha az egész haderő felett ezentúl is az osztrák császár rendelkezik, és kivált ha e rendelkezés közegéül a tervezett közösügyi miniszterium vagy a külön vélemény szerinti hadparancsnokság törvényesíttetnék, ha ekkép beleegyeznék a magyar nemzet abba, hogy a vezénylet és belszervezet az ide tartozó kinevezésekkel együtt jogilag is az osztrák császár és a birodalmi kormány kezeibe összpontosíttassék, ez az eddigi biztos állapotot és az osztrák uralom túlsúlyát törvényesítené.
Az, a mi ellen a nemzet annyi szivóssággal küzdött hosszú időn át, egyszerre általa elfogadott helyzetté válnék, és kiölvén a nemzet gondolkozásából a magyar hadsereg létezésének öntudatát, a birodalmi közös hadsereg fogalmának törvényszerűsítése okvetlenül biztos emeltyűjévé válnék a birodalmi egység eszméjének és követelményeinek.
Azon erkölcsi erő, melylyel a birodalmi hadsereg mint a birodalmi egységnek kifejezése felruháztatnék, az ország fogalmát a birodalom fogalmával szemközt csakhamar a nép gondolkozásában is tartományi alárendeltség fokára szállítaná; és a birodalmi osztrák hadsereg az eddiginél még nagyobb mértékben szolgálna az absolutismusnak, az udvari kamarillának, a reactiónak, szóval az elnyomásnak biztos eszközeül.
Azt igérik a nemzetnek, hogy az ujonczilleték megajánlásának, a megajánlás feltételeinek s a szolgálati idő meghatározásának jogát meg fogja tartani.
De van-e egy független gondolkodásu ember az országban, ki tisztában ne volna arra nézve, hogy a legelső alkalommal, midőn a magyar országgyűlés bátorkodnék az ország érdekeivel meg nem egyező czélzatok elé ujonczajánlási feltételek czime alatt akadályokat gördíteni, azon bécsi közös hadügyi kormány, mely az összes fegyvererő fölött rendelkezik, egy pillanatig sem fogna habozni, hogy a dologból alkotmánykérdést csináljon, és mindaddig, mig újabb kivánatai ismét nem törvényesíttetnek, az absolutismus gonosz rendszabályait alkalmazza, s ha kell, még ezeknél is irtózatosabb eszközökhöz folyamodjék?
Avagy ennek ellenében hol van legkisebb garantia azon birodalmi fegyvererővel szemközt, mely fölött egy közösügyi birodalmi hatalom rendelkezik?
Vajjon nem elég volt-e a magyar nemzetnek az 1848-ki tapasztalás?
Segitséget kért volt az osztrák a magyar országgyűléstől az olasz ellen.
A magyar országgyűlés gyöngéd figyelemmel kerülve ki a jog kérdését, csak annyit felelt, hogy saját hazánkban is polgárháború dühöng, az önfentartás ösztöne parancsolja, hogy előbb itthon állítsuk vissza a közrendet, békét s a törvény és jog uralmát – és e kiméletes kitérő felelet is elég volt arra, hogy a hiteszegett osztrák ház fegyverrel s a háborúnak a polgárisodott világ által rég elitélt minden iszonyú eszközeivel támadjon meg bennünket, s szegény hazánkat vérbe, lángba borítsa.
Elfelejtette-e már a nemzet, hogy ez istentelenség igazolására az osztrák által felhozott okok között első volt az, hogy a magyar országgyűlés megtagadta tőle a segítséget az olasz ellen?
Pedig akkor volt magyar hadügyminiszter, s az összes fegyvererő felett nem egy bécsi közös hadügyi kormány rendelkezett.
Törvényesítse csak ezt a magyar országgyűlés s aztán próbálja meg az ujonczozást megtagadni vagy nem tetsző feltételekhez kötni! majd meglátja, miként bánik el vele az összes haderővel rendelkező bécsi hadügyi hatalom.
Azt nem fogja a magyar országgyűlés megakadályozhatni, hogy a magyar vér az uralkodó család nagyravágyásának oly czéljaiért ne vesztegettessék el, melyekhez legalább is semmi közünk, hanem azt igen is eszközölni fogja, hogy a magyar haderő oly harczokba hurczoltatván, melyekért lehetetlen lelkesülnie – futni tanul meg – s egy pár nemzedék alatt még azon hősi jelleméből is kivetkőzik, mely nemzeti jövendőnknek egyetlen biztosítéka.
Azt igérik a nemzetnek, hogy a katonaság élelmezése nem lesz közös ügy, hanem erről, valamint a beszállásolásról, az ország maga fog gondoskodni. Ha a közösügyi tervezet ezen igéretet nem mint igen komoly kikötést tüntetné fel, valóban a közösügyi javaslat elfogadása esetére kilátásba helyezett országos kormányzati önállóság irányában gúnyolódásnak kellene tekinteni.
Avagy nem a legélesebb gúny-e egy nemzetnek, mely függetlenségeért küzd, azt mondani: »A te fegyvererőd fölött idegen hatalom, idegen érdekek szerint fog ugyan rendelkezni, de ebben megnyugodhatol, mert ime kivivtuk számodra azt, hogy a katonaságot élelmezni és jól tartani a te feladatod leend.«
Csak gondoljuk meg, hogy az országban mily hatalmaskodó elemmé, mily csapássá válnék azon osztrák birodalmi katonaság, melynek részévé tenné a a közösügyi tervezet a magyar katonaságot, – azon birodalmi katonaság, mely az országos kormány fölött túlerővel rendelkező birodalmi főhatalom támaszának tekintve, s ezzel azonosítva magát, az országos administratio létezésének alig tulajdonítana egyéb jelentőséget, mint hogy ennek kötelessége legyen a katona kényelméről és igényei kielégítéséről gondoskodni.
Harmadik közös ügygyé tétetnék a pénzügy mindazon költségre nézve, melyek a közöseknek elismert tárgyakra szükségesek.
Első tekintetre úgy látszhatik, mintha a közösügyi tervezet szerint az ország polgárainak vagyona s az ország pénzügye fölött a magyar törvényhozás rendelkezési joga épségben maradhatna, úgy hogy a közös ügyekre megállapítandó összegeket a közös birodalmi kormányzatnak beszolgáltatván, egyebekre nézve saját belátásától függne arra és oly mértékben adóztatni meg a népet, a mire s a mily mértékben czélszerűnek találná,
A pénzügyekbeni ezen önállóság azonban csak látszólagos volna azért, mert ha egyszer nem magától az ország törvényhozásától, hanem valamely birodalmi közös kormánytól és delegatiótól vagy bármi néven nevezendő testülettől függ a közös ügyekre fordítandó jelentékeny költségek mennyiségének megállapítása, ebből logikailag következik, hogy a magyar törvényhozás a maga költségvetésének készítésekor kénytelen lenne mindig alkalmazkodni a közös költségvetéshez; a közjólét előmozdítására, az administratio különböző ágainak tökéletesítésére, az annyira fontos közoktatásügyre, közlekedési eszközökre csak annyiban költhetne, a mennyiben a közösügyi költségeken túl még lehető volna a honpolgárok adóképessségét igénybe venni.
Mi magyarok, kik mind saját szenvedéseinkből, mind a körültünk tátongó köznyomor szemléletéből tudjuk, hogy azon irtózatos adók mellett, melyeket – a szédítő határig terjedt status adóságokkal kapcsolatban – a »közös ügyek« felemésztenek, a magyar népnek már befaló harapása is alig maradt, nem győzünk eléggé iszonyodni a gondolat felett; hogy akadhattak magyar képviselők, kik azt mondják a magyar népnek: »adózni fogsz a németnek a közös ügyekre, többet mint a menynyit minden áldozattal is képes vagy kiteremteni; elveszik gyermekeid szájától a közös ügyek érdekében az éhség falatját is – hanem vigasztalódj! kivivtuk számodra a szabadságot: még ezenfelül annyit adózni hazádnak, a mennyit csak akarsz! Irtózatos gúny!!
Igy az országos pénzügyre a birodalmi közös pénzügy folyvást elviselhetetlen lidérczként fogna nehezedni.
És ezen vampyr egészen kiállhatatlanná válnék még Magyarországra nézve, különösen azon módnál fogva, mely szerint a közösügyi javaslat éppen oly csodálandó mint bűnös ötletek szerint egészen uralkodói absolutismus állapítaná meg azon arányt, melyben a közösügyi költségeket lehetőleg nagyobb részben a másik viselje.
Valószinű, hogy e tekintetben egyetértés nem igen volna elérhető.
S mit javasol erre nézve a közösügyi tervezet?
Azt, hogy az uralkodó szabjon ily esetben törvényt, az uralkodói hatalom döntse el, hogy Magyarország a saját maga által javaslatba hozott arány szerint viselje-e a költségeket, vagy a szerint a mint az osztrák tartományok kivánják.
Ime az osztrák absolutismusnak és pedig az osztrák érdekkel szövetkező absolutismusnak törvényszerűsítése.
És ezt hozza javaslatba a közösügyi tervezet úgy mint a különvélemény.
A közösügyi bizottmány oly sokoldalulag és anynyira belemerülve foglalkozott a meggondolatlanúl és könnyelműen elfogadott közösügyek tanulmányozásával, hogy végre, úgy látszik, maga is elhitte, miszerint hazánk pénzügyének legfontosabb részei csakugyan birodalmi közös ügyeket képeznek.
Igy tette aggodalmas gondoskodásai tárgyává a törvénytelenül behozott és az állapotok minden javulását akadályozó indirect adók lehető fentartását, és azon szerencsétlenség elhárítását; nehogy Austriának azon jövedelmei, melyeket a monopoliumokból húz, a magyar országgyűlés törvényhozási intézkedései által csorbulást szenvedjenek.
Igy bocsátkozott azon, éppen oly veszedelmes mint törvényellenes és az ország által saját megrontása nélkül be sem váltható igéretbe, hogy a nemzet a bűnösen összehalmozott államadósságok aránylagos részét magára vállalni kész; meg nem gondolva, hogy, ha Magyarországot a végpusztúlástól megóvni akarjuk, az államadósságok kérdésének megoldása alig lehet más mint az, hogy Magyarország esetleg elvál lalhatja azon összegeket, melyek netán az ország javára vétettek fel és ruháztattak be.
Ezen elvnek kell állani az osztrák tartományokra nézve is, magától értetvén, hogy az államadósságok azon részét, mely sem Magyarország, sem Ausztria. javára nem lőn beruházva, azok fizessék, a kik felvették és a kik a felvételben és elfecsérlésben közreműködtek.
Mindenki be fogja látni, hogy a közös ügyek felállítása véget vet a magyar állam önállóságának, és e tekintetben hasztalanul akar a közösügyi javaslat port hinteni a közönség szemébe azon frázissal, hogy a közös ügyek megállapítása mellett »Magyarország alkotmányos közjogi s belkormányzati önállóságának sértetlenül fel kell tartatni«. A közös ügyek a dolog kérlelhetlen logikájánál fogva a birodalmi egységet tettleg felállítják, s a kiben erre nézve valamely kétkedés volna, vegye szemügyre azon tervezetet, melyet a közösügyi albizottmány a közös ügyek kezelésmódjára javaslatba hoz.
E tervezet nemcsak elfogadja, de tökéletesen formulázza is a birodalmi egységet, midőn a közügyek legfontosabb ágaira nézve nemcsak közös kormányzatot, de közös törvényhozást is kiván megállapitani.
Az albizottmány azon pontig ment, melyen az ország önállósága teljesen elvész.
A közös ügyekre nézve közös birodalmi miniszteriumot indítványoz! és indítványoz delegatio czimen birodalmi közös törvényhozást!
Mivé lenne ezekkel szemközt a magyarországi törvényhozás tekintélye vagy önállósága? mivé lenne a magyar önkormányzat függetlensége?
Meg kell gondolnunk, hogy, ha a közszolgálat legfontosabb ágai, melyekben a nép vagyona s fegyverereje fölötti intézkedések összpontosulnak – bármi név alá takart valamely központi törvényhozó testület és központi kormányzat illetőségi körébe vonatnak, akkor a kormányzat egyéb ágaibani felelősség üres szónál és holt betűnél egyéb nem lehet.
Képtelenség és teljes ignorantia volna azt hinni, hogy érjen valamit azon felelősség, mely elől a magyar speciális kormányzat vezetői – neveztessenek bár minisztereknek – a nép összes anyagi ereje fölött rendelkező osztrák miniszter védelme alatt mindenkor biztos menedéket találhatnának.
A közös kormány veszélyeit a különvélemény készítői, úgy látszik, előre felismerték, midőn a hadügynek s a fegyvererők feletti rendelkezésnek közös miniszteri irodába összpontosítását elmellőzni kivánták. Midőn azonban ennek helyébe a hadügyek vezetésére egy birodalmi főhadparancsnokság felállítását hozzák javaslatba, ez nemcsak hogy el nem hárítaná a közös kormányzat veszélyeit, nemcsak nem nehezítené hazánk beolvasztását, sőt inkább siettetné romlásunkat, azért, mert a magyar kormánytól független főhadparancsnokság felállításával a közösügyi kormányzat egészen absolutistikus tetőzetet nyerne, s nem igen valószinű, hogy az ekkép szervezett osztrák absolutismus a maga erejét Magyarország függetlenségének helyreállítására vagy fentartására fordítaná.
Maga a bizottmányi töbség, is keresett ellensúlyt a közösügyi miniszteriummal szemközt, melynek jelentőégét éreznie kellett; de a különvélemény készítőinél semmivel sem volt szerencsésebb, midőn az ellensúlyt abban vélte feltalálhatni, hogy a delegatiók útján a közös ügyek tekintetében hozandó minden határozatot az uralkodó Magyarországban a magyar felelős miniszterek által hajtassa végre.
A közösügyi miniszterium hatáskörébe tartozván a közös ügyek vezetése és kezelése, miután alkotmányos fogalmak s az alkotmányos formák igényei szerint az uralkodó a közösügyi teendők végrehajtására a magyar miniszteriumot végre is közösügyi birodalmi miniszter ellenjegyzésével utasítaná, azon rendelkezés, hogy a közösügyi határozatokat az uralkodó hazánkban a magyar miniszterium által hajtassa végre, gyakorlatilag okvetlenül oda menne ki, hogy a magyar miniszterium az osztrák birodalmi közösügyi miniszterium irányában alárendeltségi viszonyba jutna; s ha valaki még e mellett is lehetőnek állítaná. az ország kormányzati önállóságának megmentését, ez igen sajnálatra méltó fokán volna az önámításnak vagy ámításnak.
Egyébiránt a közösügyi tervezet az egész beolvasztási gépezetre azzal teszi fel a koronát, a mit a közös ügyek kezelését illetőleg a tárgyalás módozatára nézve hoz javaslatba.
Nem kivánja a nemzettől, hogy küldjön követeket közös birodalmi parlamentbe, nem kivánja, hogy menjen be a Reichsrathba, nem kivánja, hogy egyezzék közös tanácskozó testület felállításába, nem kiván egyebet a közös ügyek tárgyalása végett évenkénti választás útján alakítandó állandó delegatiónál!
De vigyázzunk és ne tekintsük a szót, tekintsük a dolgot, melyet e név alá rejtve nyújtani akarnak a nemzetnek.
Öldöklő méreg az, mely önállóságunkat magában véve is megsemmisítené.
A tervezett delegatiók rendszerét elfogadni annyi volna mint nemzeti s országos egyéniségünk megroncsolt hajóját a birodalmi egység tengerére dobni, s kitenni a hullámoknak kormány és vitorla- nélkül.
A magyarországi delegatio az osztrák delegatióval szükség esetén, midőn tudniillik izenetváltások útján megegyezni nem tud, közös ülésekben határozna a közöseknek keresztelt legfontosabb állami ügyek felett. Ezt tervezi a bizottmány.
Ez az első nevezetesebb állomás az osztrák birodalmi közös parlament felé. Sőt ez tökéletesen a Reichsrath, csakhogy delegatiónak hivják.
A név nem változtat semmit.
A Reichsrathnak két háza volt: urak háza és követek háza. Az új Reichsrathnak is két háza volna. Az osztrák delegatusok háza, meg a magyar delegatusok háza.
Más nevet adtak neki, mint az ifjúnak midőn szerzetessé lesz – de az egyén ugyanaz marad a ki előbb volt.
A tervezet ezen delegatiókat a törvényhozó testület leglényegesebb attributumainak mindenikével felruházza, s oly intézménynyé kivánjá tenni, melylyel egyelőre a birodalmi centralisált egység legbuzgóbb apostolai is meg lehetnének s alkalmasint meg is lennének elégedve,
Vegyük csak az ide vonatkozó rendelkezéseket egymás mellé állítva, s nem úgy mint a tervezet teszi, a kedvezőknek látszó pontokkal összevegyítve.
A delegatiók tagjai a közös ügyek tárgyalása közben tett nyilatkozataikért feleletre nem vonhatók, se bűntény vagy vétség miatt, se adósságért le nem tartóztathatók s közkereset alá nem vonhatók az illető országgyűlés vagy delegatio megegyezése nélkül,
Ez a népképviselői sérthetetlenség. Természetes, hogy a népképviselőnek kell birnia ily sérthetlenséggel, de aztán ne mondja senki, hogy azon testület, melynek tagjai ily sérthetlenséggel felruháztatnak, ha delegatiónak kereszteltetik, nem képez népképviselői testületet.
Ezzel szoros összefüggésben tekintendő a tervezetnek azon pontja is, mely a delegatio magyarországi tagjait az országgyűlés éppen oly képviselőiül kivánja tekinteni, mint a hogy a kerületenként választott országgyűlési képviselők az egész országot és a népet képviselik.
A delegatiók tagjainak szabad akarata tehát semmiféle utasítással meg nem köthető.
Ime a népképviselői teljhatalom.
Gondoljuk meg már most, hogy a magyar delegatio Bécsben is tartandja üléseit, gondoljuk meg, hogy a tervezet szerint a delegatiók kezdeményezési joggal is fognának birni, – hogy üléseik és tanácskozásaik nyilvánosak lesznek, hogy a legfontosabb államügyek, a háború kérdése s a külviszonyok ezen testületek nyilvános üléseiben fognak tárgyaltatni, hogy a közös birodalmi miniszterium a legégetőbb napi kérdések iránt ezen tanácskozó testületekben fog interpelláltatni, hogy a közös állami miniszterek feleletre vonása kérdésében ezen delegatiók fognak határozni, – hogy valahányszor az osztrák delegatio kivánandja, a határozatok mindkét delegatio közös ülésében fognak hozatni! – és lehetetlen meggyőződésre nem jutnunk az iránt, hogy a delegatiók tanácskozásai legelsőben is egészen absorbeálni fogják az összes sajtónak, az összes értelmiségnek s az öszszes népnek érdekeltségét, aztán absorbeálni fogják az államéletet legfőbb viszonylataiban, és a mit még az ország számára fenhagynak, az a magyar országgyűlésnek még annyi jelentőséget sem fog biztosítani, a mily jelentőséggel 1848 előtt megyegyűléseink birtak, midőn azokon a legfontosabb állami közügyek is tárgyaltattak.
Midőn a delegatiók ily beolvasztási erővel láttatnak el, lássuk, mily eszközökkel véli a közösügyi tervezet meggátolni, nehogy a birodalmi egység lavinája, melyet maga lódít meg, azonnal eltemesse függetlenségünket.
Azt mondja, hogy a delegatio semmibe sem avatkozhat azokon túl, miket a törvény birodalmi közös ügyekül fog kijelölni.
De hiszen e közös ügyek épp azok, a melyek az állami önállóság legfőbb attributumait képezik. S így, ha csak ezeket kezeli is teljhatalommal a delegatio, már eleget tart kezei között arra nézve, hogy hazánk önállósága megszüntnek tekintessék; a tovább terjeszkedést az osztrák hatalommal szövetkező törvénymagyarázás biztositja, kivált ha meggondoljuk, hogy Magyarországot soha sem az erő győzte le Austria javára, hanem legyőzte és megbuktatta mindig a megvásárlott magyarok árulása, s igy semmi nehézséggel sem fogna járni a magyarországi delegatio tagjai között időnkint nehányat arra birni, hogy a közös ülésekben az osztrák delegatiónak segítsen leszavazni a magyar delegatiót.
Ez úton könnyű lesz meghiúsítani azon rendelkezést is, mely szerint az országgyűlés feloszlatása esetében az illető delegatio is tartozik megszüntetni működését.
Azt is mondja a tervezet, hogy a két delegatio csak a szavazás megejtésére tarthasson közös üléseket, de ezen közös ülésekben szólni, tanácskozni szabad ne legyen.
Tehát egy testület gyülekezetében, mely a legfontosabb államügyekben a határozás jogát gyakorolja, tiltva lenne a szavazók meggyőződésére az okok fegyverével hatni!
A különvélemény készítői alkalmasint észrevették, hogy ez a legnevetségesebb képtelenség, s nem kivánták e tilalmat felállítani, mert ha egyszer elfogadtatik a közös gyülekezetbeni határozás, ha ezzel elfogadtatik Magyarországnak Austriával egy közös törvényhozó testületbeni összeolvadása, akkor e testület közgyűléséből a tanácskozást kizárni hosszú időre annál kevésbbé lehetne, mert egész Európa gúnykaczajra fakadna egy törvényhozó testület látására, melynek tagjai szájkosarakkal tartoznának lépni a gyűlterembe.
Míg Magyarország fenn akarja tartani függetlenségét, melyért annyit vérzett és szenvedett, addig nincsennek birodalmi közös ügyek, és mihelyt egyszer van közös ügy, mihelyt van a közös ügyek felett határozó bármily közös testület; – nincs, nem lehet többé függetlenség. A függetlenség feladása után csak közös birodalmi parlament jöhet, feltéve, hogy az öszszes fegyvererő fölött rendelkező osztrák absolutismus egy szép reggel minden alkotmányosságot ismét halomra nem lövet.
Igen veszélyes reánk nézve a közösügyi tervezetnek még azon kikötése is, melyben a tervezet készítői mintegy garantiát kerestek a magyar alkotmány számára, kijelentetni kivánván az országgyűlés részéről, hogy a közös ügyek közös kezelése életbe nem léphet mindaddig, míg Magyarország alkotmánya helyreállítva nem lesz, sőt mindaddig, míg a valódi alkotmányosság az osztrák tartományokban is teljes érvényre nem emelkedik.
A dolog természetéből foly, hogy, ha a nemzet elfogadja a közös ügyek rendszerét és ezzel az Austriávali összeolvadást, kénytelen lesz beleszólni az osztrák tartományok alkotmány-kérdésébe s kénytelen lesz ügyelni arra, hogy az osztrák tartományok miképen kormányoztatnak, kénytelen lesz gondoskodni, hogy náluk absolutismus ne létezzék.
Másrészről azonban szintén a dolog természetéből foly, hogy ezen felügyelés okvetlenül kölcsönös leend, és a közös ügyek rendezésének elfogadása után, a mint Magyarország szükségesnek és jogszerűnek tartja felvetni s megvizsgálni azon kérdést, vajjon van-e már valódi alkotmányosság az osztrák tartományokban, úgy ezek is éppen oly jogosan foglalkozandnak a mi alkotmányosságunk megbirálásával.
Ime tehát a közös ügyek rendszerének felállítása után még az is, a miben a bizottmányi tervezet garantiát vélt felfedezhetni, országos önállóságunk megrontására s teljes beolvasztásunk előmozdítására szolgáljon,
Ha a sadovai ütközet előtt Magyarország közjogi függetlensége ellen irányzott merény s a haza érdekei elleni bűn volt a közös ügyek rendszerének felállítására törekedni, most ezen törekvés még európai ostobaság is.
A birodalmi egység, melyet az erőszak létre nem hozhatott, de a mely a közös ügyek felállításával consistentiát nyerne, utóvégre sem fogná a már rothadásba ment és szétbomlásnak indult Austriát megmenteni, hanem azt eredményezné, s ezt mi magyarok jegyezzük meg jól, hogy Austria megsemmisüléséből a mi megsemmisülésünk is bekövetkeznék.
Az osztrák egység kizárólag az osztrák uralkodóháznak s az osztrák-német fajuralomnak kérdése, mely századokig absolutismusra használtatott fel,
Az osztrák absolutismus Magyarország nemzeti öntudatának megsemmisítése végett három századon át a zaklatásnak és kegyetlenkedésnek időnként minden kigondolható nemét zúdította a nemzetre; megkisérlette lassú méreggeli megölését, megkisértette erőszakos kiirtását.
A gondviselés úgy akarta, hogy ez ne sikerüljön.
Nekünk azonban kötelességünk keresni s felismerni a hivatást, melynek betöltésére a gondviselés fentartott bennünket; kötelességünk a historia tanulságait megértenünk és haszonra fordítanunk.
Valahányszor harczot vivtunk Austria ellen függetlenségünkért és valahányszor kifáradtunk, kimerültünk vagy elárultattunk e harczokban: Austria mindannyiszor egy-egy lépést igyekezett előre tenni hazánk önállóságának szűkebb és szűkebb korlátok közé szorításában.
Az alak, melyben ez történt, különböző volt, a lényeg mindenkor ugyanaz.
A XVII. században 1687-ki országgyűlés volt a neve, a XVIII. században pragmatica sanctiónak neveztetik, a XIX. században most birodalmi közös ügyek nevezete alatt merül fel.
A bécsi politika nem változtatja czélját, csak eszközeit.
De a mi ekkorig sikerült, először azért, mert régibb harczaink után egy osztálylyal kellett megalkudnia, s az arisztokratia nagy jutalmakért, uradalmak, adó és katonamentség privilegiumok fejében oda adta megegyezését, – másodszor azért, mert Austria döntő befolyást gyakorolt Európában és hatalmának teljében volt, a mi tehát ekkorig, a most érintett okoknál fogva, sikerült, az most, a teljesen megváltozott viszonyoknál fogva nem sikerülhet; – először azért, mert most már az egész nemzet, az egész nép van a küzdtéren, mely függetlenséget, jogot, szabadságot követel, és a melyet privilegiumokkal vagy hiú igéretekkel elámítani s önügyének elárulására birni nem lehet; másodszor azért, mert Austria magát túlélte, s mint rothadásba menő cadaver az európai béke megszilárdulásának s a civilisatio továbbfejlődésének oly akadályává vált, melyet az útból eltakarítani a világrend által előállított nagy érdekek követelményei közé tartozik.
Austria létele ellenkezik nemcsak Magyarország, de ellenkezik mindazon nemzetiségek érdekeivel, melyek az absolutismus igáját vonszolják.
És mi most a közös ügyek rendszerének felállításával s a birodalmi egység ez útoni inaugurálásával ezen Austria sorsához kössük a mi sorsunkat?
Maga a dualismus, melyet megnyugtatásul emlegetnek a közös ügyek elfogadása után, a nélkül hogy önállóságunk fentartására szolgálhatna, csak végromlásunkat siettetné.
Vegyük jól gondolóra, mily hordereje van a közös ügyek rendszerének felállítása után ezen dualismusnak, és mi az, a mit Magyarországban és Austriában is alatta értenek és általa érvényesítni kivánnak?
A dualismus Austriával és a közös ügyek elfogadása folytán Austriában a magyar elem conservativ, reactionarius és szinleg liberális részének az osztrák németek szabadságot utáló részéveli szövetkezését jelenti a többi nemzetiségek és népfajok elnyomására.
A német egység nagy művének befejezése már csak időkérdés. A Lajtán túl lakó független gondolkozású egész németség szintén a nagy Németországgali egyesülésben keresi szabadságának, boldogulásánák, jólétének feltételeit. Ezen egyesülés a dolgok erejénél fogva okvetlenül be fog következni.
Ha tehát Magyarország az osztrák elemnek csak uralomra törekvő s erkölcstelen töredékével a közös ügyek felállítása által dualistikus szövetségre lépne, ezzel ellenkezésbe jönne magoknak a Lajtán túli németeknek törekvésével és Austriát Németország elleni oly háborúban fogná támogatni, melyben Austria minden szövetségesével együtt még egyszer a leggyalázatosabb vereséget fogja szenvedni; gyalázatosat azért, mert harcza az osztrák barbárság háborúja lesz a civilisatio követelményei ellen. És e vereség reánk, az osztrákkal egyesült magyarokra nézve is éppen úgy megsemmisítőleg fogna hatni, mint Austriára, azért, mert a Magyarországban lakó különböző népfajokat a dualismus czége alatt vállalkozó osztrák-magyar szövetkezés szükségkép kiengesztelhetetlen ellenségeinkké tenné, e ezen népfajoknak, melyek most Austria megsemmisítésére törekesznek, okvetlenül a mi megsemmisítésünkre is kellene törekedniök.
Azon államzagyvalék, melyet austriai birodalomnak neveznek – ha már a történelem kérlelhetlen logikája által el nem volna itélve – csak absolutismussal tartathatnék fenn.
Alkotmányos osztrák birodalom lehetetlenség.
Hogy tehát Austria fentartassék, Európában az absolutismusnak, a barbárságnak kellene győznie. Nem képzelhető, hogy ez történjék.
Következőleg azon nagy küzdelem, mely Európában különböző alakban a civilisatio s a barbárság között vivatik, minden bizonynyal Austria felbomlásával és megsemmisülésével végződik.
A kérdés csak az, vajjon a magyar elem a maga sorsát Austria sorsához akarja-e csatolni s el akar-e veszni Austriával együtt?
E kérdésre az, a ki Austriával közös ügyeket csinál, tényleg igennel felel.
A nemzet azt tenni nem fogja, s azon kecsegtető kilátás által se engedje magát elámíttatni, melyet bizonyos oldalról éppen most nyújtani látszanak, mintha talán a legközelebbi jövőben Austria a nyugoti civilisátióval szövetkeznék Lengyelország szabadságának helyreállítására, mely esetben a magyar elemre nézve nagy kényelmetlenség lenne Lengyelország elleneinek szövetségét gyámolitani, csakhogy Austria megsemmisülését ez által is siettesse.
Tovább kell néznünk a legközelebbi jövőnek eshetőségeinél. Meg kell gondolnunk, hogy, ha Nyugat-Európa ezen háborúba kénytelen lenne Austriát is felvenni a szövetségbe, az a nyugati civilisatióra nézve csakis a helyzet szomorú kényszerűsége volna azon esetben, ha a magyar nemzet életerejével és akaratának kellő időbeni kimutatásával meg nem győzné Európát, hogy a civilisatio küzdelmeiben kész tevékeny részt venni, s Austriánál jobb, alkalmasabb, biztosabb szövetséget képes nyujtani.
Ha Magyarország ezt elmulasztja, meglehet, Austria meg fog jelenni a nyugat-európai szövetségben, ez azonban a dolgok erejét, a világrend törvényeit meg nem változtatná s Austriát megmenteni végtére sem fogja.
A nemzet feladata egészen átlátszó és világos: mindent elkövetni, hogy Austria a civilisatióra nézve már a legközelebbi jövőben is hasznavehetetlen, magát túlélt s felbomlásnak indult anachronismusnak tekintessék, mert valóban az.
Bizonyos, hogy Austriának okvetlenül bekövetkező megsemmisülésénél fogva nagy feladat vár mind a magyar nemzetre, mind azon nemzetiségekre, melyeknek földrészeit a Duna habjai mossák.
Át kell hatva lennünk szabadsági szellemétől a kornak, melyben élünk.
A világműveltség kivánalmaival szemközt éreznünk kell különösen nekünk magyaroknak nagy kötelességeket, melyeket hazánk nyelvviszonyai ruháznak reánk. Beható figyelemmel szükség kisérnünk délkeleti szomszédainknál a haladási törekvések erős áramlatát. És mindezekkel szemközt hivatásunk tevékenyen munkálkodni és vezérszerepet vinni a szabadság és jogegyenlőség nagy kérdéseinek, úgy politikai mint társadalmi téren való megoldása körül.
Hivatásunk előlmenni azon munkában, melynek feladata a Duna mentében kifejteni s megszilárdítani a szabadságnak és a népek békés együttélhetésének erőteljes alakzatát.
A mely nemzetnek nincs hivatása, az elpusztul menthetetlenül.
De jaj azon nemzetnek is, melyre nagy hivatást ruházott a gondviselés, de a mely vagy felfogni nem képes ezen hivatást, vagy annak megfelelni az erkölcsi erőt nélkülözi.
A magyar nemzet emelkedjék fel hivatásának magasztos öntudatára.
Vesse ki lelkéből azokat, a kik örökké csak Austria megmentésével foglalkozva a magyar nemzet romlását és elpusztulását siettetik.
Egy gondolata legyen minden magyarnak: Austria megsemmisülésének siettetésével a népek szövetségét s e szövetségben a szabadságot megalapítani.
