A 67-iki válaszfelirat ellen.
A 67-iki válaszfelirat ellen.
Ismeretes a magyar országgyűlés képviselőházának válaszfelirati javaslata.
Mi Magyarország nemzeti s állami jövendőjét ugyan az 1849-ben szabadon nyilatkozott s csakis jogtalan külinterventio által hiusított (frustrata) akarat valósításában találjuk. – S e valósítás iránt annál kevésbbé esünk kétségbe, minthogy a külinterventio elvét – melynek Magyarország 1849-ben áldozatúl esett – a haladó kor diadalmas szelleme már az európai közjogból kiküszöbölte.
Mi tehát elveinkkel, aspiratióinkkal s reményeinkkel egészen más téren állunk ugyan, mint melyet a Pesten székelő parlament elfoglalni jónak vélt.
Azonban tartozunk elismerni, hogy legistikus szempontból – ez idő szerint a pesti parlamentnek joga van magát a nemzet képviselője gyanánt gerálni, csakhogy a legistikus képviselet nem mindig valódi képviselete a nemzet akaratának.
Hogy példát idézzünk az annyira constitutionális érzelmű Angliából, – azon parlament, mely a »Véres Mária« alatt újból katholikussá tette Angliát s bocsánatért és absolutióért esdeklett a pápánál, legistike véve kétségkivül szintúgy képviselője volt az angol nemzetnek, mint akár az, mely néhány évvel előbb VIII. Henrik alatt, akár az, mely néhány évvel később Erzsébet alatt proscribálta a katholicismust s protestánssá tette Angliát.
Ezen különbséget a legistikus és valódi képviselet közt nem kell szem elől téveszteni.
Éppen nem kivánunk derogálni az 1866-ki pesti országgyűlés characterének – hanem csak a körülmények fatalismusát constatirozzuk, midőn azt állítjuk, hogy, ha az orosz czár nem interveniált volna 1849-ben Magyarországon, vagy interveniált bár, de Görgey nem csinált volna katonai factiót Kossuth ellen, s nem tette volna le szükség és kényszerűség nélkül a fegyvert Világosnál, – az 1866-ki országgyűlés most épp oly áradozva buzgólkodnék a függetlenített Magyarországnak valamely más európai katholikus dynastiából választandott királya iránti hűség-nyilatkozványaiban, minta mennyire áradozik most a hódolat és ragaszkodás contestatióiban azon osztrák-házi fejedelem iránt, kit tömérdek oly honárulási bűneiért, miknek mindenike elég arra, hogy a szeretet s bizalom kapcsait nemzet s uralkodó közt örökre megszakítsa, az 1849-ki magyar nemzetgyűlés minden magyarhoni vármegye, kerület és város egyhangú jóváhagyása mellett örökre trónvesztettnek nyilatkoztatott.
Ámde emeute-öket lehet csinálni, forradalmakat soha. Resolutiók nem csináltatnak, hanem csinálódnak. Csak antiquált balgaság vagy dominationális ambitio hypocrisise állíthatja, hogy, ha csak egy vagy féltuczat agitator nem berzenkednék, minden szép simán menne, s a népek kimeríthetlen türelemmel viselnék a hatalom legnehezebb igáját is.
Igaz, a népek soká tűrnek. De a leglonganimusabb türelemnek is van határa, melynél a húr megszakad. Csak ezen pontnál lehetségesek a forradalmak. Okaik mindig mélyen feküsznek, soha sem mulékony accidensekben, mik csak emeute-öket provocálhatnak vagy opportunitásul szolgálhatnak forradalmakra, de forradalmakat nem okozhatnak.
Hogy az 1848–49-ki magyar függetlenségi harcz nem emeute, hanem a szó legmagasztosabb értelmében nemzeti s állami forradalom volt, forradalom, melyet a nemzet száz csatában ontott vére özönével irt be a historia lapjaiba, ezt semmi részrehajlatlan ember nem fogja kétségbe vonni.
Egy ily forradalmat csak mélyen fekvő okok idézhettek elé.
Még maga a bűnöknek azon hosszú sora is, melyet az 1849-ki magyar függetlenségi nyilatkozat Ferencz József terhére elszámlál, csak opportunitás erejével birnak. Az okok forrása mélyebben fekszik.
Szükségesnek tartjuk kijelölni az okokat.
A mely nemzetnek egy oly királya van, a ki más, azon nemzettől nem függő országoknak is fejedelme, az ily nemzet ki nem kerülheti, hogy idegen érdekeknek ne váljék eszközévé, az ily nemzet nem követelhet saját nemzeti politikát, melyben csak saját java, saját érdekei határozók, az ily nemzet permanens collisio állapotjában van idegen érdekek által influencirozott fejedelmével.
És valóban, mióta Magyarország az osztrák ház uralma alatt áll, soha sem volt a legrövidebb időszak is, hogy jogai támadásoknak, érdekei hátratételnek ne voltak volna kitéve. Közélete nem volt egyéb, mint örökös küzdelem a hatalom túlcsapongásai az idegen érdekek sorvasztó befolyása ellen, küzdelem, mely három és félszázad alatt hat izben kényszeríté fegyveres ellentállásra.
Sőt többet mondunk, e három és fél század alatt Magyarország soha egy perczig sem követett, soha sem követhetett nemzeti politikát. – Névleg alkotmányos nemzet volt (a mikor volt, mert még névleges alkotmányossága is sokszor és sokáig volt felfüggesztve), de bizony, ezen alkotmányosság jóformán csak irott malaszt volt.
Ha alkotmányos nemzet az (pedig csakis az), mely saját érdekei felett maga határoz; a magyar nemzet de jure mindig alkotmányos nemzet volt ugyan, hanem de facto soha sem élvezhette az alkotmányosság jóvoltait az osztrák ház uralma alatt, mert mindazon nagy érdekekben, mik a nemzetek sorsának typust adnak: háború, béke, szövetségek, internationális rapportok, kereskedési s nationális oeconomiai rendszer stb. kérdéseiben soha sem követelhetett független nemzeti politikát, hanem mindig idegen érdekeknek volt subordinálva.
Ennek következése egy permanens antagonismus, mely historiai kényszerűséget képez a magyar nemzet s az osztrák dynastia közt, azon oknál fogva, mert ez nemcsak Magyarország felett uralkodik, hanem más országok s tartományok felett is, még pedig olyanok felett, melyek inconciliabilis heterogeneitásuknál fogva a fusiónak még csak lehetőségét is kizárják.
Ez az egyik mélyen fekvő oka a forradalomnak. S ez ok szükségszerüleg még akkor is fenforogna, ha az osztrák helyett hasonló helyzetben egy oly becsületes modell-dynastia, mint például a Savoyi ház, birná Magyarország trónusát.
De ezen okhoz járul még egy másik, mely azt végetlenül aggraválja, s ez az osztrák ház hereditarius jelleme, mely szintúgy mint a nemzetek jelleme a historiai fejlemény kifolyása, és azért változhatlan.
E historiai jellem: a családi hatalom s birtokvágy (Landeshoheitliche Ländergier). – Nem mint bűnt emlitjük ezt, hanem mint fatalitást, mely kényszerű következménye azon módnak, melylyel az osztrák ház egy szegény svájczi grófocska szerény állásából hatalmas dynastiává emelkedett.
Egy véletlen ugrással, melyet a német feudális licentia impunitási speculatiója idézett elé, a szegény svájczi grófocska német császárrá lőn, de ez, mint electiv dignitás, nem adott a családnak hereditarius dynastiai állást, hanem adott szomjat azt megszerezni.
Elkezdték tehát a mulékony császári hatalmat permanens családi dynastikus hatalom szerezgetésére fordítani.
A dolog ment, sokszor rút eszközökkel, de bizony csak lassan, apró acquisitiócskákkal, kis herczegségecskékkel, mik nem elégíték ki a családi ambitiót, de ingert s eszközt adtak új acquisitiókra, itt erőszak, ott csel, majd házasság, majd egy testamentum s ilyesek által.
S igy fejlődött ki az osztrák háznál a családi hatalomvágy, – mely neki megmásíthatlan historiai jelleme.
De még egy más, gonoszabb sajátság is fejlődött ki, mely az ekként lassankint összeszerezgetett országok s tartományok tarka heterogeneitásának következése.
E sajátság az, hogy a világnak minden dynastiái között az osztrák az egyedüli, melynek mint dinastiának sem nemzetisége, sem hazája. Ő csak simpliciter család, mely semmi nemzettel nincs identifikálva. Mely maga magának czél, a nemzetek csak eszközök; család, melyet Henri Martin csipősen, de igazán igy jellemez: »Vampyre attaché aux flancs des nationalités mutilées.«
Ezért az osztrák ház historiai jelleme s a nemzetek legitim aspiratiói között egy kényszerűségszerű antagonismus létezik, melyet kiegyenlíteni lehetetlen.
A hová csak e fatalistikus dynastia kezét kinyujtá, a szabadság mindenütt elhervadt e kéz sorvasztó tapintata alatt.
Ez a másik oka a forradalomnak.
Az, hogy a magyar nemzet gátat akart vetni e sorvasztó tapintatnak a 48-ki reformokkal, hogy magát asserálta czélnak, mely a pusztán családi hatalom való vagy képzelt érdekeinek nem akart örökre subordinálva maradni, ez csak alkalom volt arra, hogy az osztrák ház családi charaktere – mely más czélt mint önmagát nem ismer – féktelenebbül kitörjön mint valaha; fegyverrel támadta meg a törvényt, mit védni esküdött – a létele szentélyében megtámadott nemzet ellentállt – s lőn véres forradalom.
Ismételjük, ez csak opportunitás volt, mint Lucretia gyalázata Brutus forradalmára. – Az okok azok, miket említénk.
Ez okok mindig léteznek, gyökereik mélyebben feküsznek a história logikájában, mintsem hogy azt Ferencz József egy pár szelidebb, de a családi érdek suprematiáját még mindig circumvalláló szavai kitéphetnék.
Azért a historia logikájának csalhatlan evangeliomára támaszkodva, különösen a nemzeti függetlenség s állami lét két fő oszlopának, a nemzet karja s a nemzet erszénye körüli rendelkezésnek tekintetében: a mely nemzet egyszer a joghozi ragaszkodást expedientiákhoz köti, oly concessiók terére lépett, mely sikamlós, mint ama hid, mely Milton szavai szerint az embert vezeti: »smooth easy inoffensive, down to Hell«:
S nem tagadhatjuk, hogy a magyar válaszfelirati javaslat, mely különben kétségtelenül egy igen nevezetes államokmány s a magyar parlamentáris érettség egy fényes tanusága, úgy némely egyes részeiben, mint általános túlengedékeny hangulatában bennünk aggodalmat költ.
Vannak a trónbeszédnek oly praetentiói, mikre egy joghoz ragaszkodó nemzet csak »non possumussal« felelhet s miket a válaszfelirati javaslat tartózkodik érinteni.
Vannak hibás állításai, mik veszélyes következményeket implikálnak, miket meg kellett volna czáfolni. s mik megczáfolva s elutasítva nincsenek.
Félünk a »birodalmi közös biztonság s kölcsönös védelem« igényeinek elismerésében tovább megy a felirati javaslat, mint akár a básisul elfogadott pragmatica sanctio igazolhat, akár a szabadságszerető magyar nemzet dignitásával megférhet, akár pedig az osztrák uralom alatt kényszerülve nyögő némely nemzetek jogaira való tekintet megengedhet.
Fájt azt olvasnunk, hogy az »alkotmányos önállás megőrzése« Magyarország helyesen felfogott érdekei közt csak egyik legfontosabbnak, nem pedig a legfontosabbnak« mondatik.
Még inkább fájt látnunk, mennyire elmállik a joghozi ragaszkodás eszméje azon kiváló gondban, mely az expedientia felőli capacitálásra fordíttatott.
Tartunk tőle, hogy az 1848-ki törvények módositása iránti készség, szemben a trónbeszéd erre vonatkozó allusiójával, egy oly alapot fogad el, melyet határozottan visszautasítva látni óhajtánk.
Szemben azon mesteri vonásokkal, melyek az országgyűlési alkotmányos működés s az országnak még mindig fentartott absolutistikus, sőt idegen administratiója közti ellentétet rajzolják, megütköztünk látni, hogy a hajdani spanyol »sinon, – non« helyett mennyit kész a javaslat az »átmeneti nehézségeknek« elnézni, s mennyire hajlandónak látszik fractionális fizetéseket is elfogadni.
Általában váratlan volt előttük látni, hogy a calculáló hideg ész semmi tért nem tartott fel a hazafi sziv melegebb sugalmainak, melyek úgy nemzetek életében mint egyeseknél a nagy tettek forrásai, s hogy e szerint nem a nemzeti jog csorbátlan megőrzése, hanem a (bár nem mondjuk, hogy minden ároni) alkukészség szelleme praedominál a javaslatban.
Némelyikét e megjegyzéseinknek kissé elucidálni tartozunk
A trónbeszéd azt mondja : »Birodalmunk egységes léte s hatalmi állása előtt minden egyéb tekintetnek háttérbe kell vonulni.«
Imhol van ama családi hatalomszomj, melyről fentebb szólottunk.
Hogy a »család« szó helyett most »egységes birodalmat« mondanak, az egy iskolás gyermeket sem fog félre vezetni; sőt ezen birodalmi egység praetensiója a legveszélyesebb fejszevágás, mely Magyarország önállását és függetlenségét fenyegetheti.
A családi hatalomszomj, most is mint mindig a főtekintet, mely előtt a nemzet jogainak önállásának, alkotmányának háttérbe kell vonulni. – A múltban e családi hatalomszomj territoriális acquisitiókban keresett kielégítést – most erre nem kedvez az idő, sőt imitt-amott némi csorbulás is fenyegeti, most tehát birodalmi egység a jelszó, hogy az egységes fusio megtartani segítse a családi hatalomnak Velenczét, Galicziát stb.
Mi azt vártuk, hogy e veszélyes praetensió ellen a. válaszfelirat tiltakozni fog, – vártuk, meg fogja mondani, hogy az osztrák háznak azon feltétel alatt adatván a magyar korona, hogy Magyarország függetlenségét, önállását, alkotmányos jogait, törvényeit épségben meg fogja tartani, – vagy áll e feltétel vagy nem áll a reá fektetett adomány.
A magyar nemzet képviselőinél viszont az ország önállása és függetlensége előtt minden egyéb tekintetnek háttérbe kell vonulni.
S mit mond e helyett a válaszfelirati javaslat? Igy szól minden discriminatio nélkül: »hódoló tisztelettel mondunk őszinte köszönetet!! Felségednek azon atyai!! szavakért, melyekkel az országgyűlést megnyitni kegyeskedett.«
Legfeljebb annyira megy a válaszfelirat, hogy azt mondja: »kérjük alásan, hiszen mi nem akarjuk a birodalom! fennállását koczkáztatni; – a birodalom biztonsága s a mi önállásunk megférnek egymás mellett.«
S hát ha erre azt felelik : »de bizony nem férnek! mert mi e biztonságot »birodalmunk egységes létében találjuk, a birodalom pedig nem egységes, ha Magyarország külön önállással bir.
A kérdés a jog és bilaterális szerződés teréről, mely tény, – tehát discussiót nem enged – az expedientia terére van áttéve, mely nagyon is elfogadja a véleménykülönbséget, s véleménykülönbségnél a hatalmasnak van igazsága.
Hiában dissimuláljuk a dolgot, a vita lényege Bécs és Pest között e szó körül forog; »egységes birodalom«.
A trónbeszéd köszönettel fogadott atyai szózata kimondta a szót – a válaszfelirat hallgat reá.
Ez a baj.
A trónbeszéd azt mondja, hogy »a közös ügyek közös alkotmányszerű kezelése az osztrák birodalom egységes létének és hatalmi állásának elutasíthatlan követelménye«, és ismét: »a közös ügyek kezelésének módjára nézve a lényegileg változott viszonyok lényeges változást igényelnek.«
Az első, mely közös alkotmányról szól, kapcsolatban a birodalom egységes létével – ismét ama fejszevágás, mely a magyar önállóságot s függetlenséget absorptióval fenyegeti.
A másodikat pedig – a közös ügyek kezelése változtatásának szükségét – Magyarországra nézve kereken tagadjuk.
Miben állanak azok a lényegesen változott viszonyok, melyekre ez a kezelési mód változtatásának igénye alapíttatik?
Abban, hogy az absolutistikus kormányzat az osztrák birdalomban is alkotmányossal szándokoltatik felcseréltetni.
Isten adja.
Elismerést igényel a válaszfelirati javaslat, hogy e szándok valósítását meleg óhajtással kiséri.- Nem is tehetett másképen. Hiszen emlékezünk, hogy Kossuthnak 1848 elején mondott egy hasonló óhajtású beszédje volt a magkő, melyből az osztrák alkotmányos törekvés felcsirázott.
Hanem azt tagadom, hogy e változás (ha csakugyan megtörténik legkisebbet is változtathatna Magyarországra nézve akár az úgynevezett közös ügyek természetén, akár azok kezelési módjának szükségén.
Vagy nincsenek közös ügyek, vagy ha vannak, csakugyan azok vannak, melyek előbb voltak, egy hajszállal sem több, egy hajszállal sem kevesebb.
A mi pedig a kezelési módot illeti, akár alkotmányosan kormányoztassék, akár nem; a kapocs, mely Magyarország s a birodalom közt fenforog, mindig csak az, a mi előbb volt; – a fejedelemnek ugyanazonsága Magyarországon s az osztrák tartományokban – personalis unio – mely nem zárja ki a közös érdekű ügyeket – de korántsem egyértelmű a birodalom egységével, mint azt a trónbeszéd praetendálja.
A magyar országgyűlés alkotmánya értelmében elvégzi dolgát a közös érdekü ügyekben is,* mint másokban a magyar királylyal – ez mindig így volt s másként nem is lehet, ha Magyarország önálló független akar maradni.
* Közös érdekű ügyekben s nem közös ügyekben. Ilyeneket a magyar törvény nem ismer. Az 1848-iki III. törvényczikk csak »viszonyokról« szól, »melyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik.« Ez nagy különbség. – »Affari communi« és »relazioni di interesse commune« nem egyértelmű. Amaz Olaszországra nézve csak az olasz nemzetnek van, emez lehet Olaszország s Anglia közt is. Vigyázni kell a kifejezésekre. Nagy horderejük van az államjogban.
Az osztrák császár pedig – ki ugyanazon egy személy a magyar királylyal, – ha csakugyan alkotmányos császárrá leszen, a helyett hogy maga végezne, majd elvégzi dolgát a birodalom alkotmányos organumaival.
Ez az ő dolguk, melyhez Magyarországnak épp úgy semmi köze, – mint az osztrák birodalom alkotmányos organumainak nem lehet semmi közük a modalitáshoz, melylyel a magyar országgyűlés a királylyal tractál és végez.
Ez világos.
Azt mondja a válaszfelirat, hogy a magyar nemzet mint független nemzet független nemzetekkel akar a birodalom népeivel érintkezni. – Nagyon helyes.
De mi úgy tudjuk, hogy a modalitásban, melylyel független nemzetek egymással érintkeznek, az semmi különbséget nem teszen, hogy constitutionaliter kormányoztatnak-e vagy nem.
Az éjszak-amerikai köztársaság épp oly módon érintkezik a constitutionális Angliával, mint az autocratice kormányzott Russiával. Az, hogy az érintkező organumok minő korlátoknak, minő felelősségnek vannak saját nemzetük irányában alávetve, az ő dolguk – mihez a másik félnek semmi köze.
Parlament parlamenttel soha nem érintkezik.
Azt vártam, hogy a magyar válaszfelirat meg fogja czáfolni a trónbeszéd ide vonatkozó fallaciáit, melyek köpenye alól nagyon is kikandikál az ominozus »birodalmi egység« leplébe burkolt családi hatalomvágy.
Azt vártam, igy fog szólani: »Örvendünk az újon született alkotmányos életnek Austriában, de ez a mi törvényes viszonyunkban Felséged s a birodalom irányában semmit sem változtat. A közösérdekű viszonyokban elvégezzük mi dolgunkat Felségeddel, mint őseink elvégzék Felséged őseivel.«
Ezt a válaszfelirat nem teszi, hanem e helyett új tervet, új javaslatot igér, mi által az érintkezési modalitás változtatásának igényét aláirja.
Elhagyta a jog terét s az expedientia sikamlós útjára lépett.
Félek, Milton hidja lesz belőle.
*
Hogy Ferencz József trónbeszédje a pragmatica sanctiót állítja fel kiindulási pontul – az természetes; hiszen a pragmatica sanctio az osztrák családnak házi törvénye (Haus-Gresetz), s neki »a család« a czél, a család minden.
De hogy a magyar válaszfelirat javaslataival megbizott magyar parlamentáris bizottmány (Comité, melyben annyi jeles magyar törvénytudó s publicista ült, szintúgy ezt fogadta el kiindulási pontul, azon nem győzök eléggé bámulni.
A magyar országgyűlés nem ismerhet el más jogalapot, nem fogadhat el más kiindulási pontot, mint a magyar alkotmány fundamentális törvényeit.
Már pedig a pragmatica sanctio a magyar törvénykönyvben nem existál – sehol!
A magyar ősök sokszor hibáztak, sokszor tévedtek, de soha sem annyira, hogy az osztrák ház egy családi törvényét magyar nemzeti törvénynek tekintették volna.
Mi az a pragmatica sanctio?
A mult század elején VI. Károly császár (Magyarország e néven harmadik királya nem birván fimaradékkal, s leánya Mária Terézia számára biztosítani akarván a successiót, az osztrák »patrimoniális tartományokban«* egy házi törvényt« (pragmatica sanctiót) publikált, mely által megakadályozandó az osztályokat, cessiókat, testamentomokat, mik az osztrák ház kebelében gyakran előfordultak, – a successiót az osztrák »patrimoniális tartományokra« nézve (Patrimonial-Reiche) megalapítá.
* »Patrimoniólis ország« oly szó, melytől Vattel indignatióval borzad vissza: »comme d'une idée injurieuse 1'humanité – dénomination choquante, impropre et dangereuse dans ses effets, et dans les impressions qu'elle peut donner aux souverains« – ezek a hires jogtudós szavai.
Magyarország ellenben törvényt hozott (1723-ki I., II., III. törvényczikk, mely által az ország közjogi és administrationális önállása és függetlensége sértetlen fentartásának feltétele (conditio sine qua non) alatt nem a pragmatica sanctiót fogadta el, korántsem, hanem megállapította az osztrák ház leányágára is kiterjesztett trónöröklést ugyanazon rendben, mely a pragmatica sanctio által az osztrák-házi örökös országokra és tartományokra nézve megállapíttatott.
Ez nagy különbség! S e különbségre még a legconservativabb ó-conservativ néhai gróf Cziráky Antal »jus publicuma« is emlékeztethette volna a magyar országgyűlési választmányt. – Elszámlálhatja ott a magyar alkotmány fundamentális törvényeit, az 1723: I., II., III. törvényczikket, de a pragmatica sanctiót köztük nem találná.
Tehát a válaszfelirati javaslat oly valamit fogad el jogalapnak s kiindulási pontnak, a mi Magyarország összes törvényei közt nem existál.
Sőt többet mondok: olyasmit fogad el, a mit a magyar országgyűlés tagjainak legalább is kilencz tized része soha nem is látott, tehát tartalmát nem is ösmeri, mert lehetetlen hinnem, hogy nehány keveset kivéve, azon érdemes urak idejöket arra vesztegették volna, hogy Schmaus Corpus juris gentiumában, Lünik Deutsches Reichs-Archiv-jában vagy Schrötter Abhandlung-jaiban buvárkodjanak.
Tehát egy ignota quantitast fogadnak el jogalapul s kindulási pontul.
Tudják-e, hogy a pragmatica sanctióban szó sincs Magyarországról, még kevésbbé annak önállásáról, hanem vannak ilyen kifejezések; »Wir Karl von Gottes Gnaden stb. als einziger absoluter Herr! – kraft unserer Machtvollkommenheit!! stb.?«
Ezek szolgáljanak kiindulási pontul a magyar országgyűlésnek? – Ez szomorú.
Az 1723-ki fundamentális törvény igen is jogalap s kiindulási pont a legalitás terén Magyarországon, de nem lehet az a pragmatica sanctio. mely nem magyar törvény s melyet kevés magyar ember csak látott is valaha.
A törvényes tér ezen felcserélése egy idegen, egy pusztán családi térrel, mely korlátlan uralmi (Machtvollkommenheit) praetensiók emanatiója, már is az improvidus óvatlanság egész tömkelegét vonta maga után.
A válaszfelirati javaslat nem meri e szót »personális unio« kimondani, pedig bármi történjék is, e szó Magyarország szabad jövendőjének palladiuma.
Ellenben a legóvatlanabb indiscriminatióval insistál a válaszfelirat a »birodalmi biztonságnak« s azon kötelesség elismerésének, hogy »az egy uralkodó alatt álló országok s tartományok együttes erővel tartoznak ellentállani minden külső s belső ellenségnek.«
Ha egy sötétebb kor gyanútlan naivságának szájából ezen kifejezése kisikamolhatott, mielőtt az 1815-ki európai congressus tettleg felállitotta azon borzasztó elvet, hogy nemzetek s országok csak majorságok, csak csordák, miket akaratjukra való tekintet nélkül oszthat, vethet, nyirhat, dobhat az uralkodók önkénye – lehetséges volna-e, hogy az annyira generosus, anynyira szabadságszerető magyar nemzet elfelejthesse, hogy ma már e borzasztó elv ellen protestál a népek lelkiismerete, s hogy a nemzeteknek is vannak, s csakis nekik vannak, elidegeníthetlen örök szent jogaik.
Elfelejtheti-e s éppen ő, a 49-ki martyr, felejtheti el, hogy élnek nemzetek osztrák uralom alatt, kik ez uralomba soha bele nem egyeztek? Kik felett az osztrák uralom nem jog, hanem léleklázító bitorlás.
Midőn a pragmatica sanctio amott a Lajthán túl s az 1723-ki törvény Magyarországon létre jött, az osztrák ház még sem Galicziának, sem Velenczének nem volt birtokában.
Azt hiszik-e Pesten, hogy az együttes erővel megvédendő birodalmi biztonság kötelezettsége par anticipation akkor már ezekre is, talán Holsteinra is, s mindenre, mit az osztrák családi hatalomvágy in secula seculorum accaparálhat, előre kiterjedett?
Aztán: mikép került az osztrák ház Galiczia birtokába? tudja a világ Lengyelország portiójáról, melylyel a svájczi historikus Johannes Müller szavai szerint; »Isten a királyok moralitását akarta megmutatni«, rég itélt a historia.
Maga Mária Terézia attentatumnak keresztelte – irásban hagyta, hogy a nyilvános jog égre kiált ellene, s midőn a »placet«-jét könyezve aláirta, hozzá tette, hogy ez megsértése mindennek, a mi szent és igazságos.
Velencze ügye még, ha lehet; tán borzasztóbb.
Amott a lengyel permanens anarchia kiterjedésétőli félelem s az orosz foglalás contra-balancirozásának politikája ürügyül vétethetett a rablásra.
Velencze nem volt anarchiában, nem bántott senkit, nem fenyegetett senkit, nem compromittálta senki vélt érdekét s különösen nem Austriáét, kivel békében, barátságban volt. – Egy szép reggel Bonaparte tábornok elfoglalja Velenczét, s a mi nem volt az övé, átlöki Austriának, ki azt nagy mohón zsebre dugja.
A dolog, ha lehet, még rútabb mint a lauenburgi tragikomédia, mit porosz és osztrák elmentek »megszabadítani!!« s aztán az osztrák, a kié nem volt, eladta a porosznak pár millióért.
Már most kérdjük mi: ha Galiczia fegyverhez nyul nemzeti jogát revindikálni, vagy egy 1830-ki fényű lengyel insurrectio fegyverrel kezében követeli vissza Krakkót és Galicziát – ha Velencze le akarja rázni az osztrák jármát, melybe soha bele nem egyezett – vagy hozzá vágyódó gyermekének óhajtását teljesitve, az anya-Olaszország kinyújtja karjait, szenvedő gyermekét az idegen kezéből kimenteni és saját keblére szorítani? Magyarország e válaszfelirat óvatlan concessiói alapján ezt is a »birodalmi biztonság« keretébe számítandja-e, »melynek minden kül- és belellenség ellen együttes erővel védésére« a magát kötelesnek vallja?
Fatum! kénytelenség fogják mondani. »Vagy fel kell mondanunk az alattvalói kapcsot, s forradalomhoz nyulnunk mint 1848-ban, – mit nem mindig lehet – vagy ha megtámadtatik, védenünk kell a fejedelmet, ki nekünk is királyunk.«
Fatum! kénytelenség! de éppen e kénytelenség mutatja, hogy Magyarország soha sem lehet szabad, nem alkotmányos és nem követhet nemzeti politikát, míg oly királya lesz, ki más országoknak is fejedelme, s ki mint ilyen Magyarországot érdekei s jog ellenére idegen érdekek eszközévé alacsonyíthatja.
Kénytelenség! legyen; de hát ne ismerjék el kötelességnek. Kénytelenséget nem lehetetlen elhárítani. Kötelességet nem szabad.
Ah! ha azt látnók a válaszfeliratban: »mi Felséged személyének védelméhez, nemzeti érdekeink körén kivül is, minden jogos, törvényes és igazságos ügyben mindig készek leszünk hozzájárulni, – a mi pedig a personális unio kapcsánál fogva velünk közelebbi viszonyban álló népeket illeti, a mint nemzeti jogaikat mindig respectálandjuk, tehát akaratuk ellenére állami ügyeikbe soha sem interveniálandunk, úgy közös veszély esetében, vagy ha kivánandják, bennünk mindig áldozatra kész hű szövetségesekre találandnak«.
Ah! ha ilyesmit láthatnánk! – de az az indefiniált »birodalmi biztonság« s annak »minden kül- és belellenség ellen közös erővel megvédése« mégis csak erős dolog !
Valóban szükség van reá, hogy internationális jog s nemzeti dignitás szempontjából a magyar képviselők a válaszfelirati javaslatot jól átrostálják.
*
Az 1848-ki törvények módosítását illető pontra csak egy rövid észrevételt akarok tenni.
Hogy azon törvények – mint minden törvény javítást, módosítást fogadhatnak el, az természetes. Es bámulom az 1848-ki országgyűlés parlamentáris tapintatát, hogy az események oly szédítő rohama közt néhány nap alatt annyit és úgy tudott végezni.
Ámde a trónbeszéd azt mondja, hogy »a fejedelmi jogok épségére való tekintetnél fogva azon törvények életbe nem léptethetők, bár alaki törvényességük el is ismertetik, ha csak előbb azon törvényrészek, melyek a fejedelmi jogok hatályára és a kormányzat hatáskörére vonatkoznak – nem módosíttatnak«.
Tehát ha egy nemzetnek rendes, törvényes uton, királya hozzájárultával sikerül a fejedelmi hatalmat törvénynyel limitálni, – a következő király nem köteles e törvényt megtartani, s fejedelmi jogainak épségére hivatkozhatik ellenébe?
Im ismét a »családi hatalomvágy«. Ez a szent! a sérthetetlen! a minden! A nemzet jogai: semmi!
De hiszen ez a borzasztó emlékezetű szentségtelen! Szent Alliance troppaui, lajbachi, veronai congressusainak borzasztó tana!
Ily pretensióra egy jogérzelmű nemzet csak egy határozott »non possumus«-sal felelhet.
S a magyar válaszfelirat erre is hallgat! – egy szóval, egy betűvel sem releválja.
Csodálatos!
*
Észrevételeim hosszúra nyultak. De a tárgy kimondhatatlanul fontos s Olaszország érdekeit nagyon közelről érinti.
Még többet is lehetne, talán kellene mondanom, de eleget mondtam arra, miszerint meggyőződjenek, hogy nem ok nélkül akadtam fel a magyar válaszfeliratnak úgy praedominans hangulatán, mint azon, a mit egyes részeiben mond – és miként mond vagy elhallgat.
Deák úr – s nem báró Schmerling – volt az, a ki 1861-ben azt mondá; »mi várhatunk«.
Csodálkozom, hogy ezt 1866-ban már elfelejté!
